Nyugati Magyarság, 2007 (24. évfolyam, 2-12. szám)
2007-11-01 / 11-12. szám
2007. november-december Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 5. oldal BODONYI ILONA Az 1848-as szabadságharc egyik legragyogóbb korszaka Bem erdélyi hadjárata volt, mely boldog ünnepeket hozott Kolozsvárra. Jozef Bem, a napóleoni háborúkban francia becsületrenddel kitüntetett katona, az 1830-31-es lengyel szabadságharc tüzérségi tábornoka, aki Kossuth bizalmából került a főparancsnoki pozícióba, szigorú, de nagy tudású és önfeláldozó parancsnok volt. „Uraim! A kormány engem e hadsereg teljhatalmú főparancsnokává nevezett ki. Én Önöktől feltétlen engedelmességet kérek, aki nem engedelmeskedik, agyon fogom lövetni. De fogok tudni jutalmazni is” - mondta bemutatkozó beszédében. A határozottságra és a szervezőkészségre nagyon nagy szükség volt, mert 1848 novemberében egész Erdély az ellenségé volt. „Szerencse és az isten Tőlünk elpártola, Egy pártfogó maradt csak Velünk; ez Bem vala.”- írta Petőfi. A helyzet több szempontból is bonyolult volt. Az „Uniót Erdéllyel” forradalmi követelését, mely az 1848. március 15-én nagy lelkesedéssel nyilvánossá tett és elfogadott 12 pont egyike volt, nem volt egyszerű megvalósítani. Mint ismeretes, a török uralom megszűnése után nem került sor a magyar állam területi egységének helyreállítására, Erdély a Pártáimmal a bécsi Gubemium illetékessége alatt külön kormányzattal és rendi országgyűléssel rendelkezett. Az Unió megvalósításához az utat az 1848. május 29-én összeült utolsó erdélyi rendi országgyűlés nyitotta meg, mely kimondta Erdély unióját Magyarországgal, amit a király június 10-én szentesített. Szeptemberre azonban már nem a törvényes rend, hanem a háborús helyzet uralta az országot. Mozgolódtak a nemzetiségek és önállósulási törekvéseiket a magyar kormánnyal, és nem az udvarral szemben fogalmazták meg. Jellaéié horvát bán önálló horvát országgyűlést hívott össze Zágrábba, mely azután diktátort hatalommal ruházza fel. E hatalom birtokában és az osztrák kormány jelentős anyagi segítségével kezdte meg katonai előkészületeit a magyar kormány ellen. A szerbek fegyveres felkelésbe fogtak Karlóca környékén, a románok az első balázsfalvi nemzeti gyűlésükön önálló nemzeti létük elismerését és arányos országgyűlési képviseletet követeltek, majd Lúgoson a magyarországi románok a magyar forradalom támogatásáért a Temesközben román autonóm terület megszervezését kívánták. Az udvar közben fegyveres erővel verte le az olasz és a cseh nemzeti törekvéséket. A magyar kormány nemzetiségi törvénye késett, a vele szemben álló katonai erők azonban siettek. Jellaéic szeptember 11-én Varasánál körülbelül 35 ezer emberrel átkelt a Dráván és először csak a dicsőséges pákozdi csatában állították meg szeptember 29-én. Északon szlovák csapatok törtek be, Észak-Erdélyből pedig pedig az ott állomásozó császári csapatok indultak meg, hogy elfoglalják az DOMONKOS LÁSZLÓ Valamikor a hetvenes évek második felében, a Balaton partján, egy kellemes kerti teraszon, álmos és jóllakott, ragyogó délelőttön került a kezembe Nyírő József Isten igájában című könyve. Mint a rossz, fegyelmezetlen olvasók, krimi-fogyasztók és éretlen gyerkőcök szokták, valamiképpen a kötet legvégére lapozódtak az oldalak. Az utolsó fejezetre, amikor az író személyes sorsát példázó főhőshöz, a papból lett molnárhoz zokogva betér népének egyik fia s átadja néki az Erdélyt Romániának ítélő trianoni döntésről hírt adó újságot.”Néztem az ujjaim között kicsurgó meleg búzalisztet és így szóltam: - Emberek! Ne féljetek és ne csüggedjetek!” Ez a jelenet, az Isten igájában befejezése az új életre tovább őrölő, Istenből kenyeret őrölő molnári-írói hitvallással: a Nyírő József-i életmű kulcsa, esszenciája, foglalata, legbelső lényege, legtömörebb sűrítménye. Két kolozsvári karácsony Alföldre vezető szorosokat, s rajtuk kívül még vagy hatezer román fölkelő támadta a magyar csapatokat. És ekkor jött Bem, fordulatot hozva a katonai helyzetbe, és vagy két hónapra bizakodást a magyar forradalom híveibe. December 25-én fölszabadult Kolozsvár, majd újévre egész Észak-Erdély. A hősies előrevonulás február 4-ig, a vízaknai csatákig tartott, hol „minden talpalatnyi földet vér öntözött”, mint azt Petőfi megénekelte. Az 1848-as kolozsvári karácsony az Erdéllyel való unió megteremtésének nyitánya volt, valósággá az 1867- es Kiegyezés eredményeként vált. Az Unió végét a világháborús vereség és egy másik karácsony, 1918 karácsonya jelentette, amikor a románok elfoglalták Kolozsvárt, és megkezdték Erdély bekebelezését Nagy-Romániába. Az erdélyi román nemzeti mozgalom céljainak és működési kereteinek meghatározását elsősorban nem maga az erdélyi románság, hanem az ezt a mozgalmat magalakulásától anyagilag és politikailag támogató, illetve, az 1916-tól az Osztrák-Magyar Monarchiával hadban álló román állam határozta meg. Románia az 1916. augusztus 17-én megkötött titkos szerződésben, melyet román részről Brátianu, az antant részéről pedig a bukaresti angol, francia, olasz és orosz követ írt alá, cserébe az antant oldalán való hadba lépésért, ígéretet kapott területének kiterjesztésére. A háború után, a katonai vereség következtében Románia és a központi hatalmak által 1918. május 8-án megkötött különbéke ellenére, mely kötelezte Romániát Dobrudzsa Bulgáriának való visszaadására és a vallásegyenlőség megteremtésére, viszszatértek a titkos szerződésben foglaltak megvalósításának programjához. Nem lehet határozottan megállapítani, de az erdélyi románság képviselői 1918 októberében már tudhattak a titkos szerződés létéről és főleg tartalmáról, minden esetre rendkívül óvatosan nyilatkoztak a jövőt illetően. A román nemzetiségi pártnak a magyar parlamentben felolvasott nyilatkozata azt hangsúlyozta, hogy a magyarországi román nép élni kíván azzal a jogával, hogy minden idegen befolyástól mentesen önmaga határozhassa meg állami elhelyezkedését, de autonómia igényével meghagyta Károlyi Mihályt abban az illúzióban, hogy a románokat bevonhatja a Nemzeti Tanács megalakításába. A Magyar Nemzeti Tanács október 26-i 12 pontos kiáltványában közölte azokat az alapelveket, mindenek előtt az önrendelkezési jog elismerését, melyek a nemzetiségekkel való megegyezést voltak hivatva előkészíteni. A Magyar Nemzeti Tanács megbízásából november 13-án Jászi Oszkár Aradon tárgyalásokat kezdett az erdélyi románok képviselőivel. (Ugyanezen a napon került sor Belgrádban a fegyverszüneti egyezmény aláírására, melynek értelmében a békekötésig a közigazgatás magyar kézben maradhatott volna.) A megállapodások a békekonferenciáig maradtak volna érvényben. A tárgyalások azonban eredmény nélkül értek véget, mert a románok teljes szuverenitást akartak, román katonákat, és biztosítjuk az önállósághoz szükséges eszközöket....a mai helyzet, amikor a román megyék magyar közigazgatás kezén vannak, továbbra nem tartható fenn, mert ha a November 28-án a Bukovinai Román Nemzeti Tanács határozott a Romániához való csatlakozásról, majd ezek után december 1-jén Gyulafehérváron „Erdély, Bánát és Magyarország összes románjainak meghatalmazott képviselői” kimondták a románoknak és az általuk lakott területeknek egyesülését Romániával. Az egyesülési határozatok teljes nemzeti szabadságot ígértek az együtt lakó népek számára, teljes autonóm felekezeti szabadságot az állam összes felekezetei számára, tiszta demokratikus uralom foltétien megvalósítását a közélet minden terén, valamint radikális földreformot és az ipari munkásság jogainak biztosítását. A nemzetgyűlés által létrehozott Nagy Nemzeti Tanács Iuliu Maniu elnökletével tizenöt tagú Kormányzótanácsot alakított (Consiliul Dirigent) Nagyszeben székhellyel. A román király, Ferdinánd, a gyulafehérvári határozatok értelmében a 3632. számú királyi dekrétummal törvénybe iktatta Erdély Romániához csatolását, a rendelettörvény azonban nem tartalmazta a határozat szövegének többi részét. A törvény a területet a bukaresti kormány hatásköre alá rendelte, de a „quasi önkormányzati” állapota 1920. április 4-ig fennmaradt, a Consiliul Dirigent pedig a választások és a földreform előkészítésére kapott megbízást. Erdélyt azonban a magyar kormány sem adta fel. A december 9-én hivatalába beiktatott dr. Apáthy István Kelet-Magyarország főkormánybiztosaként kísérelte meg a kaotikus erdélyi belső viszonyok áttekintését és rendezését. December 17- én létrejött az egyesült Erdélyi Magyar Székely Nemzeti Tanács, mely kiáltványában az erdélyi magyarság számára is megkövetelte az önrendelkezési jog biztosítását. December 22-én Kolozsváron nagygyűlésre gyűltek össze a gyulafehérvári határozattal elszakított 26 vármegye képviselői. A szónokok hangsúlyozták, hogy nem ismerik el a gyulafehérvári határozatokat. Meglehetősen egyértelmű volt, hogy a királyi Románia nem fogja biztosítani a demokratikus átalakulás lehetőségét, mint ahogy a későbbiekben az is egyértelművé vált, hogy katonai lépéseinek nemcsak a területszerzés, a magyar forradalmi mozgalom leverése, hanem saját elégedetlen és forradalmasodé tömegeinek megfékezése is célja volt. Mindezek ellenére körülbelül két és fél hónap alatt a román hadsereg megszállta Erdélyt, a Marosig antant haderőként elismerve, onnan pedig, semmibe véve a belgrádi megegyezést, saját céljait követve. Közben a Romániával kapcsolatos antant álláspont is fokozatos változáson ment keresztül. November 11 -én a romániai francia követ már így írt külügyminiszterének: „Romániának erkölcsileg és politikailag is jogában áll követeléseinek érvényesítése”, mivel a bukaresti béke kényszer hatása alatt született, és soha nem ratifikálták, a király soha nem írta alá, ezzel szemben Románia teljesítette a bukaresti titkos szerződésben vállalt kötelezettségeit, illetve „Románia a szövetségesekkel katonai téren is az első adandó alkalommal, percnyi késlekedés nélkül folytatta az együttműködést, hiszen a kapcsolatok, melyek ezt diktálják az ország és a király szemében soha nem szakadtak meg”. Ezek a megfontolások azonban inkább a békekötés szempontjából bizonyulhattak irányadónak. Annak ellenére, hogy a magyar államot nem ismerték el, praktikus szempontból, legalábbis francia részről célszerűnek tartották tiszteletben tartani a belgrádi konvenciót. A szövetségesek ugyanakkor nem voltak egységesek a román katonai és politikai lépések, valamint a románoknak nyújtott francia támogatás megítélésében. Azt viszont semmiképpen nem akarták a franciák sem, hogy a románok kényszerhelyzetbe hozzák a szövetségeseket katonai lépéseikkel. Ez a magyarázata részint annak a vitának, mely egyfelől Vix alezredes, a Budapesti Szövetséges Katonai Misszió vezetője és Henrys tábornok, a Francia Keleti Hadsereg parancsnoka, másfelől a hatáskörét messze túllépő Berthelot tábornok, a Dunai Hadsereg parancsnoka között alakult ki, aki engedélyezte a román csapatoknak a demarkációs vonal átlépését, majd Clemenceau határozott utasítása ellenére sem tudta megakadályozni, hogy a románok 1918 karácsonyára elfoglalják Kolozsvárt. 1919 januárjában már a Királyhágónál jártak, de a Tiszántúlra való kijutásukat a Székely Hadosztály megakadályozta. A Consiliul Dirigent ugyanakkor a megszállt Erdély területén megkezdte a román közigazgatás kiépítését. A háború után rendelettörvényekkel történt meg a románok által lakott, frissen szerzett területek, Besszarábia, Bukovina, Erdély, Bánság, Körösvidék és Máramaros, Romániával való egyesülésének becikkelyezésére. Besszarábiát 1918. január 13-án foglMta el Románia, s a foglalást utólag az 1920. október 28-án szerződésben ismerték el a Szövetséges Főhatalmak. A Moldáv Köztársaság nevében a §táful Jarii 1918. március 27-én szavazta meg a Romániával való egyesülést. Ugyanebben az évben került sor Bukovina elfoglalására, melyet a Saint-Germain en Lay-ben Ausztriával kötött békeszerződés szentesített. A további területekről, s az ott lakó népek sorsáról részben a Románia függetlenségéről és a kisebbségek védelméről 1919. december 9-én megkötött párizsi, részint a Magyarországgal megkötött trianoni békeszerződés rendelkezett. Jót, vagy rosszat hozott az ünnep, akárhogy is, háborús karácsonyok voltak 1848,1918 és még utánuk sok-sok következő. A királyi Románia majd a kommunista diktatúra legsötétebb korszakaiban Babits karácsonyi énekével fohászkodott minden erdélyi és minden magyar istenéhez: „Szeress hát minket is koldusokat! Lelkűnkben gyújts pici gyertyát sokat. Csengess éjünkön át, s csillantsd elénk törékeny játékunkat, a reményt J” Most újra karácsony van. Béke van, a születés misztériumát újra és újra átéljük, a csillag ugyanarra mutat, hát költözhetne végre béke a szívekbe is. Áldott Karácsonyt Mindenkinek! Tavasz nyíltán hazamegyünk A cseppecske, melyben az egész kárpáti magyar tenger-sors benne foglaltatik. Ez a réges-régi emlék indukálta gondolatsor villant át rajtam, amikor a Kairosz Kiadó életmű-sorozatának tizenötödik darabjaként, Medvigy Endre szerkesztésében napvilágot látott, Mi az igazság Erdély esetében? című gyűjteményes Nyírő-kötetet forgatni kezdtem. Vegyes műfajú írásokat tartalmaz, az író életének utolsó, emigrációban eltöltött szakaszából (1945-1953).Vannak itt levelek és hosszabb-rövidebb publicisztikák, beszédek, előszók, néhány rövidebb tárcanovella, a címadó, a balga nyugatiak felvilágosítására szánt nagy tanulmány és több interjú is. Utóbbiak között olvasható az Új Hungária című lapban Nyírő József halála előtt alig egy hónappal megjelent, A mi értékeink című beszélgetés. A már nagybeteg székely író élet és halál kérdéseiről azt mondja, „te, kedves barátom és kollégám, azt hiszed, hogy megmaradok, én nem hiszem, vagy - enyhítsük szeretteim és ellenségeim fájdalmát - csak néha hiszem. Ha öreg csontkomám, jelenleg családfenntartóm, a halál megúnja a vén, makacs székellyel való bajmolódást és a fülemnél fogva felránt az örökkévalóságba, én bizony semmivel sem fogom gyarapítani a szellemi közös vagyonállagot, és akkor minek ébreszszek várakozást” - majd hozzáteszi: igaz, a napokban írta neki egyik barátja, hogy furcsa üzenet-félét kapott odafentről, „hogy 1956-ban szerencsésen haza is megyünk.” (Amikor e sorok írója idáig ért az olvasásban, férfiasán bevallja:felindultságában napokig nem tudta rászánni magát, hogy folytassa. ..) Benedek Elek apónak már a 920- ás évek elején két kedvenc „székely gyermeke”:Tamási Áron és Nyírő József. Bennük sejtette, bennük látta a legtöbbet. És Elek apó írta Az élet útján című, 1921-ben kiadott önéletírásában, keservesen megidézve a hosszú, hosszú szétszakítottságot az asszonytól, akit a világon a legjobban szeretett és akiről tudta, hogy csak vele fejezheti be az életét (így is történt):”tavasz nyíltán hazamegyünk, Mária.” És most újra látható, olvashatód székely gyermekek évtizedek múltán is értették a tanítást.1953-ban azt, hogy 1956-ban, abban az 1956-os esztendőben, azon a tavaszi őszön haza fogunk menni. Mindannyian. Együtt. És Áron, aki mindig nagyon szerette megénekeltetni a kitűnő hangú Nyírőt, a magyar írók leggyönyörűbb nyilatkozatát (Gond és hitvallás) fogalmazta annak az évnek a végén, tudva:Elek apó figyeli és Nyírő danol néki odaföntről... „Tavasz nyíltán hazamegyünk, Mária.” A tavasz pedig, akárcsak a mindenkori Alkalom, tudjukmindig elérkezik. Előbb vagy utóbb. Mindig. Nyírő József esetében - akár Naív vagyok című, publicisztikai teljesítménynek sem akármilyen cikkéről, akár (például) Mi lesz velünk, mi lesz Magyarországgal? vagy Mit adott a világnak a magyarság? címmel közreadott nemzetpolitikai írásairól van szó - mindig a hit, a bizakodás a döntő. Akár öreg csontkomája árnyékában is. Előtte „az egymást pusztító, pártoskodó, gyűlölködő, szanaszét szakadt, szerencsétlen magyarok, ez a fájdalmasan tragikus sorsú nép, az elveszett haza kísértetei. Lehet rájuk számítani?” írja legutolsó írásában. Nincs válasz. A molnár őröl tovább. Istenből .életből kenyeret. Hiszen tavasz nyíltán hazamegyünk.
