Nyugati Magyarság, 2007 (24. évfolyam, 2-12. szám)
2007-11-01 / 11-12. szám
6. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 2007. november-december PAIZS TIBOR Közeleg a karácsony, s bár a különféle szeretetszolgálatok bőséggel osztogatják adományaikat a rászorulóknak, a szegénység nem szűnt meg. Annak, ki gépkocsin suhan el mellette, s rohan a dolga után, annak - Radnótival szólva, „csupán térkép” a valóság, ám én, ki „tömegközlekedek”, vagy gyalogolok, minduntalan elém tartott tenyerekkel, esdeklő szempárokkal találkozom, és nem győzök zsebem alján matatni némi koldus-obulusért. Mert aki megalázza magát előttem, annak legalább ennyivel tartozom. Számtalan közöttünk a reménytelenül elszegényedett, mert az szegény csak igazán, akit a büszkeségétől is megfosztottak. De a szó átvitt értelmében szegény az is, aki megalázta őket. Lélektudor ismerősömet kérdem, lehet-e lelkeiken segíteni? A pszichológus tanácstalanul töpreng, vajon kinek a lelki terápiája a sürgetőbb feladat. Azoknak a hatalmon lévőeknek-e, akiknek eszét vette a Világbank, meg a költségvetés, s most milliók lelki békéjét veszélyeztetik provokatív kísérletükkel, hogy megtudják, mekkora a nincstelenség szakítószilárdsága? Avagy azokat kéne gondjaiba vennie, akiket e hibbant, számszaki könyvelőkként ténykedők a lehangoltság, a szorongás és a kétségbeesés mély árkába taszítottak? Mert bizony ilyen vagy amolyan szegénységünkben valamennyien támaszra szorulunk. Az előbbiekre Krisztus intő szava illik: „Nem tudják, mit cselekszenek”. De vajon hogyan tükrözi vissza e cselekedeteket azok lelke, aki a nyomos sötét bugyraiban szoronganak, vagy azoké, akiket az elszegényedés riasztó réme fenyeget? Igényei is minősítik az embert. Ki milyen mértékben adja fel őket, úgy veszít el egy-egy parcellát tulajdon méltóságából. Akiket a biológiai lét szélére degradáltak, már megalázó helyzetüket sem érzékelik. Azok viszont, akik igényeik utolsó morzsáit fogyasztják, a félelemtől az agresszivitáson át a hunyászkodó szolgalelkűségig a legváltozatosabb kórképeket mutatják. Mégis, minden borúlátó jóslat és rémhírteijesztés ellenére, a megalázások és szorongatások dacára, örökölt büszkesége révén semmiféle gazdaságpolitika nem teszi a magyar népesség zömét bambán magába forduló, nemcsak környezetétől, de önmagától is elidegenülő kedélybeteggé. A lélek számtalan fénye közül a legtisztább a büszkeség. Ez világítja meg valamennyiünk számára a legnehezebb és legszebb tennivalóinkat. Tiszta Balkán! ANISZI KÁLMÁN -... Mondja csak, hogy hívják a kutyát? Mi a kutya neve a regényben? - szögezte Bencének a kérdést a professzorasszony, miután egy bőrkabátos férfi belépett a terembe, és hozzá sietetve közölt vele valamit, majd gyorsan távozott. Az ifjú versenyző az összes addigi akadályt sikeresen vette. Egyetlen szóbeli próba volt még hátra, a román nyelv és irodalom. Szerencsés kezűnek érezte magát látva, hogy egyik kedvelt témáját húzta ki. M. Sadoveanu A balta című regényét kellett elemeznie. Olvasta a művet, méghozzá románul. Igaz, régecskén. (A gyilkos juhász balladamotívuma Balkán-szerte elterjedt. Móricz Zsigmond is ezt ábrázolta híres novellájában, a Barbárokban.) A felvételi versenyvizsgák párhuzamosan egyszerre több teremben folytak. Másfélszáz versenyző tudásszintjét lemérni egyetlen bizottságnak, több napba került volna.- Tudja? - kérdezte kisvártatva a vizsgáztató némi malíciával. A váratlan kérdés erősen meglepte Bencét.- Tessék megengedni, hogy gondolkozzam egy kicsit! Kevéssel ez után ismét megkérdezte, türelmetlenül:- Tudja vagy nem tudja!? Az ellenséges hangtól a fiú pánikba esett. Hogy mentse a menthetőt, a tapasztalatlan vizsgázó naivságával visszakérdezett:- Nem jut eszembe. No, de mi a fontosabb, az, hogy ismerjem a kutya nevét, vagy az, hogy elemezni tudom-e a regényt?... A hölgy egész testében megrángott:- Nem azt kérdeztem, mi a fontosabb, hanem hogy ismeri-e a kutya nevét!? - utasította rendre a fiatalembert, majdhogynem kiabálva.-Nem jut eszembe.- Kérem az indexét!... Hónapokkal később Bence arról értesült, hogy nem ő volt az egyetlen áldozat. Miután a titokzatos bőrkabátos sorra járta a vizsgahelyiségeket, a szomszédos termekben felvételiző magyarok zöme is sorra elvérzett. Úgy beszélték, túl sok volt a magas pontszámú kisebbségi felvételiző a magyaroknak engedélyezett hét helyre. Hogy egérutat nyerjen a katonai szolgálat elől, Bence szerencsét próbált a Zeneművészeti Főiskola pedagógia szakán. Régi szerelme volt a muzsika. Gyermekkorában puszta kedvtelésből koptatta a nyirettyűt, később viszont tanári okítás mellett gyakorolt, zenekarban is hegedült évekig. A meddőnek nem nevezhető két évi kitérő után Bence újra próbát tett a filozófia szakra. Csakhogy ekkor a százötven versenyzőt már csupán tizennégy hely várta, amelyekből mindösszesen kettő volt magyar. A numerus clausus majdhogynem numerus nullussá olvadt. Bármily hihetetlennek tűnik, most is az utolsó vizsgán sújtott le rá a „sors” keze. A Felvételi Tájékoztatóban foglaltak értelmében azok a jelöltek, akik nemzetiségi iskolákban végeztek, és a szóban forgó tantárgyat az illető nemzetiség nyelvén tanulták, abból a tárgyból anyanyelvükön felvételizhettek. Jelentkezéskor Bence írásban kérte, hogy magyarul felvételizhessen filozófiából. Ezt az óhaját a vizsgabizottság előtt is megerősítette:- Magyarul tanultam a filozófiát, ezért most magyar nyelven szeretnék vizsgázni.- Nem lehet! - mondta a profeszszor sztentori hangon. Bence úgy érezte, kifut a vér a testéből. Belényilallt a két év előtti jelenet.- A Tájékoztatóban az áll, hogy azokból a tantárgyakból, amelyeket magyarul... - próbálkozott.- Akkor se lehet!- Az első vizsgapontomat - próbálkozott ismét -, az anyag filozófiai fogalmának lenini definícióját elmondhatom-e magyarul?-El. Bence gépiesen elmondta az alig két soros meghatározást, és megállt.- Folytassam magyarul, vagy térjek át román nyelvre?- Mondja magyarul! A fiatalember a téma kifejtésének közel a felénél tartott, amikor a vizsgáztató félbeszakította:- Tud maga románul!?- Iiiiigen..., tudok - dadogta.- No, akkor kezdje el elölről, és mondjon el mindent románul, amit eddig kifejtett magyarul. Bence elismételte románul a mondandóját, s amikor odaért, ahol az imént félbeszakították, megkérdezte:- Tovább hogy legyen?- Folytassa magyarul! Egy idő után a professzor szükségét érezte a nyelvváltásnak:- Most halljam románul! Bence elmondta.- Mondja tovább magyarul!... Fellélegzett. Mindent elmondott, ami még a tarsolyában volt.- Most romá... - halottá a fiatalember a távolinak tűnő parancsot. Teste zsibbadt volt. Tudata beszűkült. Alig észlelte, mi történik körülötte. Remegve várta, nem kérdez-e ítélőbírója, ráadásként, tőle is olyasmit, amivel biztosan kiüt(het)i?; úgy, mint ahogy azt az előtte versenyző négy fiúval tette?... Ám a professzor újabb kérdés helyett odahajolt a mellette ülő tanárkollégájához, aki egyetértőén bólintott.- Mit is mondott, hol érettségizett? - hallotta Bence a megváltó kérdést.- Nagyváradon. Estiben. A volt Orsolya rendieknél.- Ki volt a román tanára? Megmondta.- Adja át neki gratulációmat! Jó munkát végzett. Bence félholtan támolygott ki a teremből. Egy héttel később a dékáni hivatal előtti folyosó hirdetőjén két lista állt kifüggesztve. Egy nagyon rövid, azok nevével, akiket fölvettek, és egy egészen hosszú, azok névsorával, akiknek nem kedvezett a szerencse. Bence gyorsan átfutotta a rövid listát. Nem látta rajta a nevét. Újra végignézte. Semmi. Rámeredt a hosszú névsorra. Ott sincs. Amikor másodszorra is nekilátott a végeérhetetlennek tűnő felsorolásnak, úgy tetszett, mintha távolabbról valaki hozzá beszélne:- Nézegetjük, nézegetjük magunkat? - mosolygott a közeledő úr, akiről később tudta meg, hogy ő a dékáni titkár. - Gratulálok!- Mihez? - csodálkozott Bence.- A sikeres felvételidhez!- De hát... nem vagyok a listán!?...- Dehogy nem, nézd csak meg jobban! És csakugyan, a tizennégy szerencsés között fentről a második az ő neve volt... Mintha hirtelen beléfecskendeztek volna valami varázsszert, olyan hatalmas erő áradt szét benne... A kijárat felé haladva eszébe jutott az egy évvel előbb magának tett kemény fogadalom: „Ha nem tudsz sokkal többet, mint többségi ellenfeleid, nincs mit keresned a felvételin!” Évekkel később úgy érezte, soha többé nem tudná megismételni azt a bravúrt. Rég emlékké szelídültek már Bencében az egyetemi felvételi versenyvizsgák körüli kellemetlen élmények, az egykorú talányos történések, machinációk. De két emberöltő múltán is vissza-visszakísértenek a pártközpontban kigondolt gyötörtetések, a magyarsága miatti megalázások („románul..., magyarul...”), és a Renner-Rónai-Radulescu féle kaméleonok iránt érzett egészséges undor. Karácsonyi lemezek a Ghymestől s a Kormorántól A Ghymes Mendika című lemeze egy szép felföldi hagyományból táplálkozik. Szenteste gyerekek, de felnőttek is mentek énekelni a rokonok, barátok, jó ismerősök ablakai alá, ahol aztán megkínálták őket kaláccsal, itallal. Ez a mendikálás, ami szó szerint azt jelenti: énekelni, mendegélni, kántálni, betlehemezni. Jó páran vannak, akik az elmúlt évek egyébként zseniális Ghymes lemezeit nem kedvelik annyira, mondván, a Szarka testvérek eltávolodtak a népzenétől. Nos, az új albumban ezek a szigorú ítészek sem csalódhatnak, hiszen több nóta „táncházas” hangszerelést kapott, igaz, pár dalban megszólal a templomi orgona, a kórus és a gitár is. A zeneszámok között elhangzó néhány soros verseket egytől-egyig Törőcsik Maritól hallhatjuk, erősítendő a megkapó atmoszférájú album egységes jellegét. Tarjáni Zsombor Az egyetemes magyar könnyűzenének hosszú évek óta két olyan csapata van, amelyek úgy merítenek a népi muzsikából, hogy közben teljesen sajátos, kiforrott a stílusuk. Az egyikre a folk rock, a másikra pedig a világzene címkét szokták ragasztani. Az anyaországi Kormorán és a felvidéki Ghymes most egy időben adott ki karácsonyi albumot, és nyugodtan állíthatjuk: mindkettő varázslatos hangulatú. A Koltay Gergely vezette Kormorán Játék Karácsonykor című albumán a „szövegírók“ nem mások, mint zseniális magyar költők, mások mellett Ady Endre, Babits Mihály, Dsida Jenő, Weöres Sándor, Nagy László, Csoóri Sándor, Utassy József és Nagy Gáspár. Méltó az ünnepkörhöz a közreműködő előadóművészek névsora is, hiszen a zenekar énekesein, muzsikusain kívül többek között Papadimitriu Athina, Szulák Andrea, Ruttkai Laura, Csurka László, Benkő Péter, Csernák János, Forgách Péter és Selmeczi Roland is hallható az albumon, amelynek nagy erőssége az elképesztő változatosság, hiszen a zenés kísérettel előadott evangéliumi részletek ugyanúgy belesimulnak a remekbeszabott anyagba, mint egy archaikus moldvai csángó karácsonyi ének vagy a minden ízében saját szerzemény.
