Nyugati Magyarság, 2007 (24. évfolyam, 2-12. szám)
2007-02-01 / 2. szám
2007. február Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 7. oldal Szabadrabok Nagy Gáspár 1949. május 4-én született a Vas megyei Bérbaltaváron. A Pannonhalmi Bencés Gimnáziumban érettségizett. 1971-ben Szombathelyen szerzett népművelő-könyvtárosi diplomát, majd Budapesten esztétikai és szociológiai tanulmányokat folytatott. Több országos folyóiratközlés után 1973-ban Kormos István mutatta be az Élet és Irodalomban, s ugyanő szerkesztette és adta ki első kötetét is, 1975-ben Koronatűz címmel. 1976-1980 között a Móra Kiadó lektora. 1981. december 21 -tői 1985. március 12-ig a Magyar írók Szövetsége választott titkára. 1988. novemberétől a Hitel című folyóirat szerkesztője. Versei számos idegen nyelvű antológiában is olvashatók. Hazai és külföldi díjak, elismerések mellett 1990-ben József Attila-díjjal, 2000-ben Kossuth-díjjal jutalmazták. ZSEBŐK CSABA: Elballagnak nagyjaink (Faludy György, Határ Győző, Sütő András, Lázár Ervin és Nagy Gáspár emlékére) Elballagnak nagyjaink. Éjszaka minden megnő -árván maradunk Ugye, Győző bátyánk? Pár év múlva ki mondja meg: Lesz-e reggel, Európa, Mi végre vagyunk? s lesz-e holnap, hazánk? Őrizhetünk-e még regét, A mesén kívül úgyis minden állhatunk még őrt? igazkásan hamis Hányszor húzzunk le magunkról Buddha nem lehet szomorú, lyukas kutyabőrt? Vele tart Ervin is Itt maradunk magunknak: Advent ült a Hargitára fekete sereg s fekete kikelet -Király helyett Rabló vigyáz - S. A. nem várhatta meg e sok korcs kesereg határt oldó telet Új helytartónk széke biztos Elballagnak szépen sorba -huszonöt hó után Ki a következő? Gyurka bácsi, láttad még a Mi lesz Veled húsz év múlva, pusztítást a Dunán? Örök Védekező? Vajon Rablónk féli-e (Budapest, 2007 januárja) az üres szemüreget? Gáspár király, mit szólsz ehhez: Az örök nyárból mi lett? DÖBRENTEI KORNÉL Ez a szöveg elhatározottan nem halott búcsúztató, hanem egy kiemelkedő, a jelen és a jövő időt összekötő „aktuális“ szellem méltatása, aki hisz az örök életben. In médiás rés, lám a dolgok többtartományú közepe. Ne kerülgessük a kását szegénylegényesen. Petőfi Sándor 1848 márciusának idusán azt írta: „rabok legyünk vagy szabadok“. A kérdést alternatív tette föl, vagyis válasszatok. Tudjuk mit kívánt és mit választott a magyar nemzet. 1999-ben nagy Gáspár, magyar költő, amúgy bencés diák, a történelmi folyamatokat megélvén, látván, összerántotta az évszázados kérdést töményen, a kinyilatkoztatás erejével változtatva meg a már elavultnak tűnő kérdést - rabok legyünk vagy szabadok - helyett, az emberi minőségromlást is beszámítva, kénytelen volt verseskötete címében így fogalmazni: SZABADRABOK, és ez mindmáig érvényes, félek kicsit tovább is. Mert óhatatlanul eszünkbe jut a magyar nép egy részének erkölcstelen viselkedése. A választások, és az „egytál lencseség“ megalázó „gyakorlása“, elbátortalanodása, hitében megingása. Mert milyenek is a Szabadrabok? Akár lehetnének valóban szabadok is, de a köldökzsinórnál erősebben köti őket a „börtönnösztalgiaf‘, amely lefordítva megközelítően úgy mutatkozik meg, mint gyerekkorunk kalitka madarának viselkedése. Kinyitom az ajtót és nem mer-bír kijönni. Pontosabban kitotyog a kapuvonalhoz, kóstolgatja a „szabadság levegőjét“, a tág röppálya mámorát, majd visszamegy a kalitka mélyire, a foglárok szavatolta „biztonságba“ Hát ezek a szabadrabok, napi ismerőseink. Nagy Gáspár „célszemélyei“, másként, sajnos a magyarság emberminőségének reprezentánsai. Petőfitől bizony távol, de talán a németh lászló-I „Minőség forradalmától“ még távolabb. Ennek tudatában lehet-e hosszú távon élni, életben maradni? Egyet tudok: Kormosnak, Latinovitsnak, Nagy Lászlónak, Szerváénak, Simonffynak, Sütő Andrásnak, Bellának, Nagy Gazsinak előtte még Lázárnak s az oly sok, névsorból kifelejtettnek nem sikerült. Meghasadt a szívük! Akadt köztük, bizonyíthatóan a kisebb rész, aki a tehetség angyalszámyiban bízva hitt valamiféle nemzeti igazságosság eljövetelében. Ám, mint tudjuk, ama béke galamb mások jól megsütött pecsenyéje, röpülése szájunkba kétes. Nagy Gáspár férfi volt, tudta, bizonyos élet-Nagy Gáspár halálára 1949-2007 ben maradási jogokat csak harc árán lehet visszaszerezni. O adta a híres, minden évben megjelenő Balassi kard - díjasok által megjelentetett könyv címét is: Kardtársak, célozva arra a régi frivol helyzetre is, amikor a kartárs kifejezés, ha szerényen is, de határozott különállást jelentett az „elvtárs“ megszólítás ellenében. Vagyis, hogy itt nincs könyörület, nem működik a megbocsátás, ahol a hóhérok nem bocsátanak meg az áldozatoknak. Bizony, ki kell húzni a kardot a hüvelyéből, ha kell végig kell hordozni az országban, mert végveszélyben vagyunk. Nagy Gáspár tudta, érezte, megálmodta ezt. Néha a valóság a szörnyű álmok előtt jár, mint akár most is. Amikor elmarad a megigazulás, a gonoszok látszólag következmények nélkül hajthatják végre tetteik, amikor ellenőrzés nélkül érvényesülhet a jézusi mondat: „nem tudják, hogy mit cselekszenek“. Erre a szelíd Gazsi egy rendkívül nyomatékos költői képpel felel, amelybe belekényszerítette a kötelező reményt: mert a szalmaszál AMA JÁSZOLBÓL VALÓ. Tehát nem feladni, de a megpróbáltatás nehéz. Olykor elviselhetetlen és rámegy az életünk. Noha, feltámadunk. Ugyanezekkel a bűnökkel? - ezt már én teszem hozzá. Gazsi ettől mérföldkövekkel jobb s tán mélyebb. Talán nem hiszi a készülj a háborúra, hogy megnyerd a békét. Lehet, igaza van. Én meg vállalom a tévedésemet, mert hogy hiszem senki sem jobb nálunk. A hivatalos balek szerepe pedig fáj. De Gazsinak ama utolsó szalmaszálban igaza van, egész költészete e reményben fogant, mert nem lehet, szabad feladni. Makacsság-é vagy ősigazság, minden vallási tartalom meghatározó érve-e? Vagy hadseregek elkötelezett dolga? Vagy a sejt öntörvényű öröme, amely „hivatalból“ örül. Nagy Gazsi egy fogyatkozó nép sarjaként egyetemes. Ennél nagyobb tanulság aligha van, mint minden nagyvonalúságában. Lehet valaki a nemzetek fölött is úriember. Néha az az érzésem, hogy egy fogyatkozó, kis lélekszámú nép fia lehet felelősen felelős az emberiség sorsáért. Gazsiban erre volt szándék, akarat. És végül AMA JÁSZOLBÓL VALÓ szalmaszálat húzta elő. Nincs más esély? Menekülés- é ez, vagy racionalizmus? Egyik se: élet, amelyet szolgál a költő, amelyet ő úgy fogalmazott meg: ne legyetek SZABADRABOK, ám legyetek szabadok, s még valami: fölgyúlhat az az istálló, a szalmaszál nem éghet meg, az a miénk, az tűzálló, az egyetlen minket illető szalmaszál. Amit a Teremtőtől kaptunk. Becsüljük meg, méltósággal. Vári Fábián László Útravaló Nagy Gáspárnak A napot elfogta valaki a szél a lombokba visszaült a lélekvadászt már hallani méri a csirátlan tiszta űrt ki gyűlöl minden fényeket lábai vasbeton oszlopok bazaltbakancsban lépeget s tömege alatt ott ropog a csillag-avarba hullt idő. Az ezüstsodrony lm elszakadt kerék kútkáva összetört a roncsolt kancsó ottmaradt vajh ki kezdi újra ezt a kört a malom lassún jár mint a hold az őrlő leányok alszanak valahol gyöngybagoly rikolt valakit épp virrasztónak kit régóta htv a Rendező. A tükröt dérhomály szállta meg most titkosítják az arcodat már dekódolták a verseket és gumibot gáz könny-áldozat vár Pesten az égi madárra holott leszálló helye sincs tollával tömjük párnád puhára mig szárnyain kattan a bilincs. Mezővári, 2007. január 11. Magyar beszéd - jelen időben Nemrég történt, megtörtént, hogy a magyar miniszterelnök felejthetetlen őszinteségi rohamában nyilvánosság előtt bevallotta: „hazudtunk reggel, éjjel, meg este”. Okkal elhíresült vallomásos beszéde azonban nyelvi szempontból is sokáig emlékezetes marad. Nem idézek belőle; a városszéli lebujok köreiben gyakran elhangzó szavak - trágár kifejezések- leírását, kiejtését egész életemben igyekeztem elkerülni, családi neveltetésem folytán. Nem így a jelenleg regnáló magyar miniszterelnök, akinek sűrűn föltárt stiláris „böszmeségeit” megirigyelhetnék a legvagányabb utcasarki fenegyerekek- vagy némely pályakezdő lírikusok és novellisták is. Több mint meggondolkoztató, hogy az ilyenfajta szennyes hangvétel nem ritka tünet manapság a magyar nyelvterületen. Ijesztően gyakori példái vannak a mindennapi beszédben észlelhető trágárkodásnak, az anyanyelvűnk hagyományos tisztaságát bemocskoló, ősi törvényeit sértő fogalmazásnak - élőszóban és a nyomtatott betűk mezején egyaránt. Agresszíven hódítanak a különféle nyegle divatok - ezen a területen is. Romlik, durvul, szegényedik a magyar nyelv - szüntelenül. S ez a folyamat nem utolsó sorban épp azokon a közvetítő csatornákon át fertőzi leghatásosabban az egészséges nyelvi tudatot, melyeknek elsőrendű hivatásbeli feladatuk lenne a példamutató nyelv védelem. Aggasztó mértékben eluralkodott az esztelen hadarás - minden területen. A rádiókban, televíziós adásokban megszólaló férfiak és hölgyek nagy többsége nem képes helyesen, magyarosan hangsúlyozni, a mondanivaló lényegét kiemelve tagoltan beszélni. És nem csupán a megszólított sportolók szövegelnek oly szédületes iramban, mintha valamennyien százméteres gyorsfutók lennének, hanem maguk a riporterek is úgy kérdezgetnek. Hódítanak a divatosnak tetsző nyelvi sablonok. Nemigen van már olyan államtitkári, fő- vagy aligazgatói, bármilyen szintű megnyilatkozás, melyben ne hangzana el ismét meg ismét: „Én úgy gondolom... „. S ezután következik valami semmitmondás, esetleg sületlenség, üres frázis - annak ékes bizonyságaként, hogy a magas rangú megnyilatkozó távolról sem tartozik a legeredetibb gondolkodók rendjébe. Televízióban, rádióban orrhangon dünnyögő-hadaró bemondók borzolják amúgy is eléggé megviselt idegeinket. Olyanok, akik beszédtechnikai tanfolyamra járhatnának egyik-másik vidéki öregasszonyhoz vagy erdőpásztorhoz. Megfogyatkoztak - jószerivel teljességgel eltűntek - folyóirataink, lapjaink hasábjairól a nyelvművelő írások. Pedig hát soha nem volt ezekre nagyobb szükség, mint napjainkban. Egy színházi előadásnak akkor van átütő sikere bizonyos néző-közegben, ha ott többször elhangzanak a magyar miniszterelnök úr beszédében is használt trágárságok. S a színpadi deszkákon is virágzik az eszeveszett hadarás, a daráló szövegmondás. Vannak-e manapság, mifelénk hű meghallói Reményik Sándor egykori figyelmeztetésének: „Vigyázzatok ma jól mikor beszéltek...”? A kisebbségi sors szorításában igét hirdető erdélyi magyar költő szavai manapság időszerűbbek, mint valaha: „E drága nyelvet porrá ne törjétek, / Ne nyúljon hozzá avatatlanul / Senki, ne szaggassátok szirmait / A rózsafának, mely hóban virul. // Úgy beszéjen ma ki-ki magyarul, / Mintha aranyat, tömjént, myrrhát hozna!„ „E drága nyelvet” - legnagyobb nemzeti kincsünket - a fenyegető veszélyekkel szemben óvni, védeni, eredeti mivoltában megőrizni: mellőzhetetlen erkölcsi kötelezettségünk. „A nyelv ma nékünk végső menedékünk” - mondja a költő. Itt és most nemigen lehetne ennél találóbban szólni róla. Nagy Pál
