Nyugati Magyarság, 2007 (24. évfolyam, 2-12. szám)
2007-07-01 / 7-8. szám
2007. július - augusztus Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 11. oldal Milyen egyszerű! - mondhatná valaki. Csak egy jó ötlet kell hozzá, meg az, hogy szerencsés mederbe terelődjenek az energiák, és akár közösségeket átfogó, megmozgató példaértékű tett is kerekedhet belőle. Kű Lajos professzionista labdarúgó, az Aranycsapat Alapítvány elnöke gondolt egy merészet, és nem tétlenkedett azt valóra váltani. Hogy mit és hogyan, azt mondja el ő maga: Mesterségem címere: Kárpát-medencei Összmagyar Nemzeti Diákbajnokság. Ahhoz, hogy ezt valóra válthassam, jogi háttérre volt szükség. E célból hoztuk létre 2002 végén az Aranycsapat Alapítványt. Profi labdarúgó voltam, jó pénzzel megfizetett modem gladiátor. A Ferencvárosban futballoztam. A magyar labdarúgó válogatott tagja voltam, olimpiai ezüstérmes vagyok. Mivel egy bizonyos időpontban itthon lehetetlenné tettek, úgy gondoltam, szerencsét próbálok külföldön. Húsz évet (1977-1997) töltöttem Nyugaton. Bejártam mind az öt kontinenst. Voltam Dél-Amerikában, láttam az inkák mesés kincseinek a múzeumait, jártam Indiában, Japánban, Afrikában, Ausztráliában. Dolgoztam a Belga Királyságban, az USA-ban és Ausztriában. Óriási élményeim voltak. 1997-ben visszatértem Magyarországra, és elindítottam egy akciósorozatot. Mindig imádtam a történelmi Magyarországot, és szerettem volna Szolgálatban Hadd lássa és érezze végre a kárpátaljai, a felvidéki, az erdélyi, a lendvai, a muravidéki fiatal, hogy együvé tartozunk. Találkozzunk! Minél gyakrabban! Minden évben! Elkészítettem a versenykiírást: 250 csapat, két korosztályban. Az elsőbe a 13-15 év közti általános iskolások tartoztak, a másodikba a 15-18 év közötti középiskolások. így indultunk a lélekbeni nemzetegyesítésre. Hittel, kultúrával, sporttal! Mindegyik rendezvényünk előtt ökumenikus istentiszteletet tartottunk/tartunk. Ezt követték az irodalmi-történelmi vetélkedők. Aztán jött a foci. Ezt a rendet mindmáig szigorúan betartottuk. 2003- ban például a Rákóczi szabadságharc (1703) háromszázadik évfordulója előtt tisztelegtünk. 2004- ben Balassi Bálintra és Bocskai Istvánra emlékeztünk. 2005-ben Vörösmarty és József Attila emlékét idéztük. 2006-ban az 1456-os nándorfehérvári győzelem emlékünnepét ültük meg a belgrádi magyar nagykövetségen, és koszorúztunk a Kalomegdánon, Hunyadi és Kapisztrán Kű Lajos, az örökmozgó Magyar Tudományos Akadémián Széchenyi díjjal tüntettek ki. Ez azért is fontos, mert azt jelenti, hogy önzetlen törekvésünk tiszteletnek örvend. Ismerik és elismerik igyekezetünket. Ez után könnyebb lett támogatókat is szerezni. Mert az elején legtöbben bizony csak megmosolyogtak: ki fogja ezt megfinanszírozni?... Csakhogy én nem vágtam bele csak úgy vaktában, hanem előtanulmányokat végeztem. Tudtam például, hogy minden második évben Gödöl-Kű lajos az FC Bruges színeiben (a felső sorban balról a harmadik) jobban megismerni. Arra gondoltam, összetoborozok híres újságírókat, színészeket, sportolókat..., és körbejárjuk Nagy-Magyarországot. Úgy terveztem, hogy sorra vesszük a történelmi tájegységeket, előbb a Felvidéket, Kárpátalját, majd Erdélyt keressük fel, aztán a szerb, horvát, szlovén déli tartományokat, és befejezzük Burgenlanddal. Ehhez autóbuszra volt szükség, meg emberek is kellettek hozzá. Elképzelésemet előadtam a Volán busz akkori vezérigazgatójának, dr. Vereczkei Zoltánnak, aki nagy Fradiszurkoló volt. Semmi gond, mondta, biztosítom a buszt, de néha-néha szeretnék én is eljönni, és zöld-fehér szerelésben fellépni. Szíves-örömest látjuk, mondtam. Ahol segíthettünk, oda rengeteg segélyszállítmányt vittünk. Mellette meg fociztunk. Körbe utaztuk a Kárpát-medencét. Minden elcsatolt területét bejártunk. Emléktúrákat is szerveztem. Körösi Csorna Sándor, Rákóczi, Wesselényi nevével fémjelzett kömtakat. így ment ez négy esztendeig (1998-2002). Aztán arra gondoltam, bármilyen szépek is ezek az utazások, valami olyasmit kéne csinálni, ami átfogja a történelmi Magyarország egész magyarságát. Azon kezdtem töprengeni, hogy szolgálhatnánk a sporttal a határok fölötti nemzetegyesítést. így született meg bennem a Kárpát-medencei Összmagyar Nemzeti Diákbajnokság gondolata. Kezdjük a labdarúgással! Az akció legfontosabb eleme a nemzeti együvé tartozás érzésének a kialakítása, erősítése, mélyítése. szerzetes hősi tetteinek színhelyén. Ugyanakkor a sportoló fiatalok tudását vetélkedők keretében mértük meg minden alkalommal: az 1456-os nándorfehérvári diadalról, az 1956-os forradalomról és szabadságharcról, Bartók Béla születésének 125., és II. Rákóczi hamvai hazahozatalának századik évfordulójáról. A rendezvények főszereplői mindenhol a helyi gyerekek, fiatalok voltak. A 250 résztvevő csapatból mindig a legjobb húsz csapat jön Magyarországra, az elődöntőkre. A döntőkre mindig a Fradi pályán kerül sor. Eddig három döntőt játszottunk. Valahányszor dr. Mádl Ferenc köztársasági elnök adta át a díjakat. Kétszer regnáló, egyszer ex elnök minőségében. Az elnök úr mellett első alkalommal még ott volt Puskás Ferenc is. És több más kiváló sportoló egyéniség és személyiség, például Duray Miklós, Balczó András, Grosics Gyula, Buzánszky Jenő, Várhidi Pál és dr. Fenyvesi Máté. Hanem a jó példa is ragadós. A szerbek és a románok máris lekopírozták a rendezvényeinket. Van már öszszerb és összromán nemzeti diákbajnokság is. A Testnevelési Egyetemen keresztül meghívás érkezett Nümbergből és Münchenből, a németek is meg szeretnék csinálni. Átfogni a németséget Strasbourgtól Kalinyingradig (Königsberg), Budafoktól, Soroksártól Bánátig mind szeretnének részt venni benne. így tehát az össznémet nemzeti diákbajnokság is küszöbön áll. 2004 szeptemberében engem az a megtiszteltetés ért, hogy a lön összejönnek a Kárpát-medencei polgármesterek. Dr. Gémesi György polgármester úr segítségével 2002-ben húsz perces beszédet mondtam, Sí és megkérdeztem a pol- Bal gármestereket, felkarolnák-e ezt a vállalkozást vagy sem? És ők pozitíve álltak az ügyhöz. így aztán lett futballpálya is, öltöző is..., sok minden, hisz a futballpályák önkormányzati tulajdonban vannak. Tudom, milyen kapcsolati tőkével rendelkezem. Ismerek mindenkit, aki számít a polgármesterek közül az egész Kárpát-medencében. Erre építettem, és most a legjobb ütemben halad a munkánk. Amiből egy soha véget nem érő történetet csinálunk! Mert hiszen most már nemcsak foci van, kibővítettük ezt asztali tenisszel, kézilabdával és sakkal is... Igen tehetséges gyerekeink vannak. Újabb-és újabb területek, közösségek bevonásával szeretném tovább színesíteni, bővíteni ezt a munkát. Ilyen céllal mentem ki például Szudánba is, a magyarabokhoz. Azoknak a magyar gyermekeknek a kései leszármazottjai ők, akiket 1517-ben Délvidéken Szelim szultán csapatai összefogdostak, és Marseillaisen és Alexandrián keresztül levittek az akkori török birodalom határára (Wadi-Halfa, Asszuán) az ottomán birodalom végeit janicsárként őrizni. Odaérkezve, a szerencsétlen gyermekek rávésték az ajtófélfára: 1517. Néhány ezren vannak, zárt közösségben élnek a muzulmán tengerben. Úgy különböztetik meg magukat a muzulmánoktól, hogy keresztet rónak a kenyértésztára. Anyám is azt csinálta... Egy úriember a helyi iszlám szövetségtől arra kért, hogy vigyem ki a magyar labdarúgó válogatottat Szudánba. Én ezt akkor nem vettem komolyan. Két hét múlva ugyanő felhívott, hogy mikor megyünk már, mert várják a csapatot Kartumba. Arra kértem, adjanak neki hivatalos formát. Két nap múlva faxon megérkezett a sportminisztertől a felkérés. Azt a csapatot kérték, amelyikben annak idején Puskás Ferenc játszott. A Budapesti Honvéd 1956-ban valóban ott járt január végén. Ok pedig 1956. január 1-én lettek függetlenek. Azóta se felejtették el azt a nagy élményt, amivel Puskás Öcsi csapata elkápráztatta őket. Ki is vittük a csapatot. Már az első mérkőzésen, a tévé közvetítés ellenére, 28.000-en foglaltak helyet a lelátón. Itt tíz-tizenöt meccsen nincs ennyi nézőjük a kispestieknek. A sportminiszter is fogadott bennünket. Az egészségügyi miniszter, aki mellettem ült, azt mondta: 12 éves voltam 56-ban, de Puskás minden mozdulatára emlékszem. A sportminiszter megígérte, hogy segíteni fogja a magyarabokat bekapcsolni a magyar vérkeringésbe. Apropó, összekötő kapocs. Ahol a politikusok nem tudnak eredményt elérni, ott a sport óriási sikereket könyvelhet el. Hadd mondjam el ezzel összefüggésben a huszadik század legnagyobb sportdiplomáciai fogását, az un. pingpong diplomáciát, amely Kisinger nevéhez fűződik. Csu En Laj idején Kína egyszerűen nem állt szóba Amerikával. Diplomáciai találkozókon a kínai külügyminiszter következetesen kikerülte Kisingert. Mire emez kitalálta, hogy az asztali teniszen, a kínaiak nemzeti büszkeségén keresztül próbálja meg a közeledést. Meghívatta Kínába az amerikai válogatottat három mérkőzésre. Eleve tudta ugyan, hogy semmi esélyük, de őt ez nem érdekelte. Az amerikaiak három mérkőzésből egy szettet sem nyertek meg, a kínaiak föltöröltették velük a sportpalotákat, és az összes kínai újság hangos volt attól, hogy leverték a kapitalizmus legfőbb védőbástyáját. Kisinger meg kacarászott a markában. Mert az egy dolog, hogy Amerikát megalázták pingpongban. De már egy félév múlva Henri Kisingert meghívták Kínába, rá egy évre pedig Richard Nixon is látogatást tett a kínai fővárosban. Attól kezdve tartanak és bővülnek a kínai-amerikai kapcsolatok. Mi is valami hasonlót tettünk a sportdiplomáciában. Ott, ahol a határon túli magyarok számbeli kisebbségben vannak, a többségi nemzetekből toboroztunk? verbuválunk egynéhány játékost a csapatokba. Zentán például a kapus szerb volt, aki történetesen a bácstopolyai rendőrnek a fia volt. A döntőben Zenta színeiben a szerb kapus is ott volt, aki egy szót se tud magyarul. És győztes lett a csapata. A köztársasági elnök aranyérmet akasztott a nyakába. A következő szezon elején a fiú édesanyja betelefonált Zentára a szervező kollegámnak: „Gyólai úr, képzelje, ez a kölyök ömleng Magyarországról. Hogy mjlyen szimpatikus társaság, és hogy fogadták őket Zalakaroson a termál fürdőben! Meg a balatoni kirándulásról, és Budapestről!... Hogy ott az államelnök akasztotta a nyakába az érmet. Piros-fehér-zöld szerelést kapott, Kossuth címerrel. Képzelje, azóta nem veszi le magáról ezt a dresszt. Abban nézi a televíziót, avval megy a diszkóba, és mindenkinek elmondja, milyen fantasztikus emberek ezek a magyarok.” Hát kell ennél nagyobb dicséret!?... Itthon már számos városi, megyei önkormányzat, és jó néhány privátember is segít bennünket. Ismertté váltunk, így már könnyebb támogatókat is találni. Mi pedig újabb és újabb sportágak, így az atlétika, a kosárlabda beiktatásával tovább szélesítsük mozgalmunkat. Bár a kormány semmivel sem támogat, most már vagyunk annyian, hogy jótét lelkek segítségével tovább léphetünk. Ki akarunk jutni a tengeren túlra, Kanadába, az USA-ba, Ausztráliába is, oda, ahol nagyobb magyar közösségek élnek... Kakucsi László © Oktatási Minisztérium 1055 Bucapesi V.. Síalay utca lO-u. :«iefor *36 1 <73 7*30 telefax: *36 1 269 2433 1884 Budapest. Pf. 1 KABINETFŐNÖK Ügyiratszám: 17472-1/2003. Kű Lajos kuratóriumi elnök Aranycsapat Alapítvány Budapest Tisztelt Elnök Úr! Dr.Szekeres Imre államtitkár úr eljuttatta Magyar Bálint miniszter úrhoz támogatást kérő levelét. A Közoktatási Helyettes Államtitkársággal közösen megvizsgálva a támogatási lehetőségeket, sajnálattal kell közölnöm, hogy az Oktatási Minisztérium e feladat támogatását nem tervezte, nem áll rendelkezésére hasonló célokra fordítható költségvetési keret, így nincs lehetősége az Összmagyar Nemzeti Játékok lebonyolítási költségeihez hozzájárulni. További munkájukhoz és az ásatásokhoz sok sikert kívánok. Budapest, 2003. április 28. Üdvözlettel: Mérhetetlen cinizmus vagy mérhetetlen butaság? Amikor a minisztériumban a tehetségkutatást tévesztik az ásatásokkal I
