Nyugati Magyarság, 2007 (24. évfolyam, 2-12. szám)
2007-07-01 / 7-8. szám
6. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 2007. július - augusztus W.-NEMESSURI ZOLTÁN Két háborús főbűnöst: Karadzícot és Mladícot máig nem sikerült elfogni, bár legutóbb nagy hal: Zdravko Tolomir boszniai szerb tábornok, Mladíc közvetlen alárendeltje akadt horogra A valóságtól elrugaszkodó történeti-etnikai elv legkirívóbb Délkeleteurópai-példája a szerbeké. Szerintük ahol egyetlen szerb sír létezik, az Szerbia. Abszurd gondolat, fordítottjáról persze szó sincs. Bár a térséget másfél évezreden át bizánci, bolgár, magyar, vlach, török, bosnyák, horvát és betelepített sváb népesség határozta meg - a szerbekkel együtt - s a háborúkkal járó fogyatkozás és belső migráció az eredeti összetételt képlékennyé tette a teljes lakosságcseréig, a szerbek ismert Rigómező-szindrómájuktól képtelenek szabadulni (mintha mi magyarok mondjuk az Etelközt követelnénk). A felvilágosodás nyomán eluralkodó homogén francia nemzetállameszmét fokozatosan elvető Nyugat óriási tévedése volt, hogy - Magyarország, Ausztria és Németország kivételével - lebecsülte e retrográd felfogásnak a szerbségre gyakorolt hatását. Ha tudomást is vett róla, inkább a status quo ante megőrzéséhez kívánta felhasználni, nem számolva az amúgy is egyensúlytalan térségben várható következményekkel. A nyugati hatalmak számára nem voltak elégségesek a második világháború véres szerb-horvát ellentétei, majd az irtóhadjárat magyarok, svábok, horvátok és szlovének ellen; a bizantinus (szovjet)Oroszország és Görögország meg-megújuló balkáni ambíciói; az ortodox egyház militáns fellépése; a szerb tudományos akadémia kirohanásai, melyek a történetírást Belgrádban már-már a tudományos alvilág bugyraiba süllyesztették; sőt, a lehető legrosszabb konstelláció: a kommunista-ultra-nacionalista erők párosodása sem, ami Tito halála után háborúba taszította a dél-szláv államalakulatot. Döbbenetes, hogy az éleslátására és morális indítékaira büszke Nyugat alig néhány éve politikai kalandorokkal és tömeggyilkosokkal próbált szót érteni, amire a hágai bíróság előtt Milosevic és társai joggal hivatkoztak. S még valamire: a boszniai muzulmánok gaztetteire, amiről azóta is mélyen hallgat a világsajtó. A srebrenicai mészárlás sokkolta a közvéleményt és a poltikusokat, de a bosnyák részről elkövetett sok kis Srebrenicáról szó sem esett. Egyedül Ari-el Sharon tábornok, akkori izraeli külügyminiszter tette szóvá. Ugyancsak ő figyelmeztetett az iráni titkosszolgálat és az általa kiképzett arab terroristák, a Szaúd-arábiai pénz és az orosz/ szíriai eredetű fegyverek fokozódó boszniai és koszovói jelenlétére. Sharont mind Izraelben, mind a NATO berkeiben lehurrogták, sőt, meghátrálásra kényszerítették. A hírszerzők által jól ismert tényéknél végül erősebbnek bizonyult a nyugati zsidó-keresztény szolidaritás, az USA érdeke, illetve a felismerés: a maradék Jugoszlávia orosz hídfőállássá válhat (csaknem azzá is lett). Milosevícék saját gyilkos mohóságuk, naív tájékozatlanságuk és tarthatatlan retorikájuk áldozatai. Kérdés, az események hogyan alakultak volna, ha a New Yorki ikertornyok a jugoszláviai polgárháború kellős közepén temetnek háromezer embert maguk alá? A szerb politikusok azt remélték, hogy a Nyugat az egységesen kezelhető térség geostratégiai és gazdasági bekebelezésében érdekelt, nem a különböző népek és népcsoportok autonómiájában. Más történelmi helyzetbe kapaszkodó Kelet-középeurópai elvbarátaik - akiket az előbbiektől nemzetellenességük és komprádor burzsoá magatartásuk különböztet meg - jórészt e felfogásnak köszönhetik átmentett hatalmukat, mindenekelőtt Magyarországon; Lengyelországban és Romániában már nem, Szlovákiában kevésbé, Csehországban sem, annak ellenére, hogy a cseh-morva kommunista párt milliós szavazótáborral rendelkezik Az államférfiak helyett ciklusról-ciklusra vergődő EU-politikusok Szerb rapszódia egy része és a világgazdaság cápamentalitású vezetői a kilencvenes évek elejtől fogva két dologban érdekeltek. Az egyik az államhatárok változatlansága - eltekintve a német egységtől és az energiahordozókban gazdag posztszovjet térségektől - a másik Kelet-Középeurópa további eladósítása, vagyis a zavartalan kizsákmányolás, (business as usual) akár az eleinte komoly ellenállásba ütköző, egyszerre tíz országból, majd másokból verbuvált EU-csatlakozás révén. E nagyívűnek és humánusnak hitt kaland végül a politikai-gazdasági zsarolás eszközévé vált; leplezetlen formájában a horvátok által hősként tisztelt Gotovina tábornok elfogásáig. Tovább növelte a választóktól rég elszakadt brüsszeli bürokrácia mozgásterét, miközben rövid távon feszegeti a Nyugat-európai kohéziót és gyengíti az új tagállamokat. .Egyetlen példával élve: nem az a meglepő, hogy a magyar EU-csatlakozás parasztcsaládok tízezreit teheti tönkre, figyelmen kívül hagyva annak súlyos nemzetgazdasági kockázatait és a falu népességmegtartó erejének gyengülését, hanem, hogy kiderült: a javakban korántsem dúskáló Magyarország tavalyelőtt a gazdag Európai Unió nettó befizetőjévé vált. A stratégiai hozadékot tehát elviszi, vagy- egyelőre - semlegesíti a taktikai veszteség, miközben a politikusok nem győzik hangoztatni, milyen jól jártunk. A horvátok talán ezért nem törik magukat az EU-integrációért, míg a szerbek egy mégoly távoli és ködös európai jövő Ígéretével is kiszabadulhatnának a politikai-gazdasági karanténból. A kisszerű zsarolással párosuló politikai egoizmus Délkelet-Európában járt a legtragikusabb következményekkel. Tudni lehetett - Antall József, Helmut Kohl, Habsburg Ottó és mások időben figyelmeztettek rá — hogy a térség Ausztria-Magyarország boszniai okkupációja (1878) óta lőporos hordó. Ennek ellenére a Nyugat a robbanást nem megakadályozni, hanem elodázni igyekezett. A tárgyalgatás és a békés szólamok az agresszív szerb vezetőket bátorították, míg Jugoszlávia halálraítéltjeinek annyit értek, mint döglött lónak a patkó. A félmúlt tapasztalatai alapján nem is olyan meglepő, hogy a diplomáciai-katonai huzavona után elemi rendteremtés és az orosz térnyerés megakadályozása végett az USA-nak kellett beavatkoznia. A poszt(állam)szocialista poltikai osztály - Milovan Gyilasz máig érvényes terminológiájával élve: az új osztály - említett helytartó szerepe, a terjedő korrupció, az észszerű autonómiák merev elutasítása, a délszláv háborúk során megnyilvánuló nyugati tehetetlenség, a tömeges migráció, az EU-csatlakozás költségei és más tényezők végül oda vezettek, hogy a lakosság - Európa nyugati és keleti felén egyaránt - a bővítést korántsem fogadta azzal a kitörő lelkesedéssel, mellyel tervezői számoltak. Sőt: a kontinensnek ezúttal egy új, az EU-n belüli hasadással kell szembenéznie. Hiába ígér a tizenkét éven át előkészített integráció hosszú távú előnyöket, ha rövid távon kudarcot vall, emiatt a nemzetek ellenállásával küzd, közben ismét győztesekre és vesztesekre szabdalja Európát. Kérdés, mire jut az elutasított európai alkotmánnyal Nicolas Sarkozy francia elnök és Angela Merkel német kancellár. Tanulság: múlekony választási érdekek, árfolyamnyereség és profitszempontok alapján nem lehet (nem szabad) a történelemmel babrálni. Ma már nyilvánvaló: a Nyugat akkora igyekezettel próbálta fenntartani az egységes Jugoszlávia fikcióját, mely negyedével-ötödével az államalakulatot laza konföderációvá formálhatta volna. De legalább is - elkerülve a félmillió halottal és több millió menekülttel járó vérengzést - kikényszeríthette volna a békés szlovén, horvát, stb. válást, valamint Koszovó, a Szandzsák, a Délvidék és más területek autonómiáját. Helyi csetepatékra nagy valószínűséggel persze így is sor kerül, de nem az albán (és szerb-horvát) exodusra, a vukovári, szarajevói és srebrenicai vérengzésre, a mostari híd lerombolására, Szentlászló ágyúzására, az erőszakos betelepítésekre, a Draskovíc-merényletekre, a Djindjíc-gyilkosságra, és így tovább. A megegyezéses elszakadás nagyjából minden érintett által elfogadható feltételekkel kiküszöbölhetett volna egy veszedelmes állapotot, nevezetesen: hogy a tízmilliós szerb nép Délkelet-Európa stratégiailag legkényesebb térségében évtizedekre kiiktassa magát a fejlődésből, és - ki tudja meddig- a vesztes lelkiállapotában éljen nap mint nap. A délszláv nemzetek háborúszülte önállósulása is csak úgy mehetett végbe, hogy vezetőiknek előzőleg vállalniuk kellett (dollárcentekre lebontva) a jugoszláv álllamadósság rájuk eső részének törlesztését. Vagyis elsősorban pénzről volt szó, nem emberi jogokról és a népek függetlenségi törekvéseinek elismeréséről. Hiába, ilyen a világ - mondhatnók- csakhogy épp ez a felfogás teszi álságossá a politikusok tisztelgését a srebrenicai áldozatok előtt, még akkor is, ha a történtekkor személy szerint nem voltak döntéshozó helyzetben. Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc, a 68’-as prágai tavasz, a gdanski események, illetve a hidegháború befejeződése óta Európa legrosszabb politikai öröksége kelt életre a Balkánon. A délvidéki magyarságot ért korábbi atrocitások láttán úgy tűnik, ezzel az örökséggel a Nyugat ma sem tud mit kezdeni. Félő, hogy az alkotmányos és költségvetési válsággal küszködő Európa még soká nem lesz képes integrálni Szerbiát, ami a szerbek áldozatmentalitását tapasztalva nem sok jót ígér. A későn ébredő lelkiismeret alapvető megnyilvánulása, a hágai bírósági eljárás is kétarcú. Előnye az igazságba vetett hit megerősödése és az elkövetett gaztettek megtorlása, vagyis példák statuálása a potenciális gyilkosok elrettentéséhez. Hátránya, hogy mélyen megosztja a szerb társadalmat, politikailag és pszichikailag egyaránt. A térség népeinek elsősorban saját jól felfogott érdekeikre kell támaszkodniuk ahhoz, hogy megegyezzenek. Ezek az érdekek nem a sokféleképp értelmezhető históriában gyökereznek, s nem szociokulturális és más képlékeny tényezők mentén formálódnak. A kérdés az, hogy sikerül-e szerbeknek meghaladni saját küzdel-' mes múltjukat, vagy marad minden a régiben. Aminek a XXI. században itt is érvényesülnie kell, a gazdaságipoltikai realitás; ennek ellenkezője visszacsúszás a heroikus középkorba. Csakhogy üres gyomrokat a hősi múlttal, vélt vagy valós történelmi sérelmek szüntelen hangoztatásával nem lehet megtölteni. A nemzeti emlékezet - mi, magyarok jól tudjuk - nem újabb és újabb konfliktusok gerjesztésére való, hanem, hogy abból merítve önbizalmat támasszon és az erősödést szolgálja Mindezek biztató Kelet-középeurópai példája a szlovákiai magyarság, mely nehéz körülmények közt is elismerésre méltó egységről és politikai érettségről tesz tanúságot. A következő realitás tehát (szerb) belenyugvás a térség etnikai összetételébe és a sokszínűségben rejló előnyök kihasználása, amire a Habsburgok dunai monarchiája számos példával szolgált. Szerbia legveszélyeztettebb népcsoportja, a magyarság ma puszta fennmaradásáért küzd. Ami nem sikerült a szerbeknek Rigómezőn (a tartomány sorsa 1686-ban a Csemojevíc Arzén pátriárka vezette kivonulással lényegében eldőlt) és a krajinákban, az a Délvidéken őshonos magyarságnak a megváltozott körülmények közt sikerülhet. A megmaradás egyrészt attól függ, hogy a többségi nemzet időben felismeri- e a szoros egymásrautaltságot, vagyis a magyarok kitartását, munkakultúráját, hely -és nyelvismeretét, valamint a regionális magyar-magyar kapcsolatokban rejlő óriási tartalékot, mely az egész Délvidék, tágabb értelemben Szerbia javára szolgál; másrészt a kettős magyar állampolgárságtól. Utóbbi az anyaországot politikai ciklusoktól és színezettől független, nemzetközileg elismert védőhatalom-szerepbe kényszerítené, s az összmagyarság szellemi-erkölcsi ernyőjét feszítené a Délvidék fölé. Sok múlik azon, hogy Szerbia képes-e alkalmazni a Ratko Mladic: Úgysem találtok meg! demokráciák rendezőelvét, a szubszidiaritást, más szóval: hajlandó -e az ország éléskamrájának, a Vajdaságnak valódi autonómiát biztosítani. A belgrádi vezetés ismétlődő hatalmas hibát követne el, ha a tartományba menekült, önazonosságukban megbicsaklott szerbek militáns vezetőre hallgatna, s nem az egész ország érdekeit tartaná szem előtt. Az észszerű megoldások egyelőre nehezen körvonalazódnak. Az irracionális jelen a múltban, nagy tömegek örökölt mentalitásában és életvitelében gyökerezik. A szerbség egyik pszichikai meghatározója a késő-középkori eredetű, régesrég elavult, mégis folyvást élesztgetett katonai hagyomány. Nagy baj, ha egy társadalomnak nincs más mozgósító eszméje. Ráadásul az efféle tradíció sokszor félrevezető (a szerbek például azzal nem dicsekednek, hogy a háromszáz esztendős oszmán-török megszállás idején, maguk is leigázottként az ottomán birodalom legvérengzőbb harcosai közé tartoztak). Inkább büszkélkednek az I. Lipót császár-féle határőr (granicsár) múlttal, a magyar hajdúkéhoz hasonló kollektív szabadsággal, Jugoszlávia létrehozásában és fenntartásában játszott vezető szerepükkel, a második világháborús partizánkodással, végül az egykori néphadsereget uraló helyzetükkel. E mentalitás lényege a hőskultusz és a romantikus fegyverimádat, mely egy történelmileg osztályok nélkülivé formálódott parasztnemzet esetében érthető. Ám a következmények súlyosak. A háromszáz éve nagy nehezen pacifikáit és letelepített magyar hajdúkkal ellentétben a szerbek nagyrésze ma sem igazán azonosul a környező népek kultúrájával, azzal a racionális, gazdaságalapú felfogással, mely a sikeres Szlovéniától és Horvátországtól Montenegróig egyre inkább jellemzi a térséget. Nem segíti a hányatott sorsú szerbség magára találását és felemelkedését az utóbbi száz év során túlduzzasztott katonatiszti réteg, a vékony műszaki értelmiségi, iparos -és kereskedőcsoportok elvándorlása, a vállalkozó szelleműek Nyugat-európai és tengerentúli letelepedése, a törzsi szemléletű albánság robbanásszerű szaporodása, végül az eredendő idegen-gyűlölet, mely minden, a szerbekénél békésebb, építőmunkára tradicionálisan alkalmasabb népben ellenséget lát. Ilyen történelmi előzmények után valóságos katasztrófát idézett elő a Tito marsall halálakor hatalomra került kommunista-ultranacionalista vezetés, mely a lehető legkártékonyabb, a nácikéhoz hasonló párosítás, ráadásul abban az Európában, mely a második világháború óta az efféle szimbiózisra a legérzékenyebb. Ugyanakkor reméménykeltőek a progresszív szerb fiatalok és a belgrádi humán értelmiségi -és művészréteg törekvései, melyek igyekeznek tágítani a szerbség európai horizontját, mi több: a radikálisok hazaáruló jelzőit is vállalva nem a Seselj-féle hágai vádlottakban látják a haza megmentőit. Jövőképük és javaslataik nehezen jutnak el a politikai cselekvésig, de teret nyernek a közgondolkodásban. Övék a jövő, hiába igyekeznek ellenlábasaik kisajátítani legalább a múltat. A helyzetet mérlegelő, ma még kisebbségben lévő csoportok igyekezetét erőteljes NATO jelenlét és EU- nyomás támogatja. A Nyugat, bár későn, de mégiscsak felismerte: Szerbia az agonizáló ottomán birodalomhoz hasonlóan nem válhat „Európa beteg emberévé”, mert nem csak önmagát - az egész Balkánt lángba boríthatja. Ebben a vonatkozásban kétségbevonhatatlan a nemzetközi szervezetek pozitív szerepe, még akkor is, ha az USA és az EU a politikai zsarolás és a gazdasági diszkrimináció eszközeit alkalmazza. Lássuk be: a háborúkat legalább Európában elkerülni igyekvő XXI. században másfajta békés eszközrendszer nem létezik. A szerbek kényszerítő jellegű befolyásolása rövid távon árt a délvidéki magyarságnak is. Tény, hogy a többségi nemzet „egyedül vagyunk” szindrómáját erősíti, ezzel tápot ad azoknak a vérgőzös tendenciáknak, melyek a háború(k)hoz és az erőszakos átrendeződésekhez vezettek. Ma már nem az albánoknak, hanem az egykori Jugoszlávia szerb menekültjeinek kéne otthonról gondoskodni - s ezt az őshonos magyarság kárára valósítják meg. A tarka és ingatag belgrádi kormány mozgástere szűk: egyfelől meg kell felelnie a nemzetközi elvárásoknak, másfelől muszáj csillapítania a menekültek indulatait és kárpótolni őket a saját maguk okozta veszteségekért. Ördögi kör, melynek fő felelősei a hágai cellákban ülnek, a boszniai hegyekben bujkálnak, vagy épp - mintha mi sem történt volna - kormányhivatalokban múlatják az időt. Ahogy a magyarság kilábalt a háborús vereség, a szovjet megszállás és - egy időre - az államszocialista vezetés mocsarából, úgy ezt a lépést a szerbeknek is meg kell tenniük. Az út innen csupán kétfelé vezet: végzetes (folytatás a következő oldalon) Radovan Karadzic baj(keverő)társai körében
