Nyugati Magyarság, 2007 (24. évfolyam, 2-12. szám)
2007-07-01 / 7-8. szám
4. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 2007. július - augusztus Fodor István emlékezete TÓTH ISTVÁN 2007. május 10-én a Magyar Tudományos Akadémia Roosevelt téri székházában impozáns szakmai részvétellel emlékeztek meg Prof. Dr. Fodor István ungvári botanikus születésének századik évfordulójáról. A megemlékezés rendhagyó volt, hiszen a szülőföldjén, Kárpátalján mellőzött magyar tudós sorsa a kádári és a posztkádári Magyarországon is szokásosan a mellőzöttség volt. Ezért a szakmabeliek, s az érdeklődő laikusok ily nagyszámú részvétele a rendezvényen annál inkább megbecsülést érdemel. Prof. Dr. Fodor István élete, munkássága, sorsa tipikusan kárpát-medencei magyar sors. Még tipikusabban: kárpátaljai magyar sors. 1907- ben magyar apa és sváb édesanya gyermekeként még Magyarországon született a Bereg vármegyei Alsó- Gerebenen, ruszin-sváb lakosságú településen. Érettségi vizsgáit Munkácson már Csehszlovákiában teszi le, majd a prágai egyetemi tanulmányok következnek. Ezután ungvári gimnáziumi tanárkodás még mindig a „republikában”, majd a Magyarországhoz való visszacsatolás esztendei jönnek. Ekkor követi el élete egyik „főbűnét”, legalábbis a szovjet jogfelfogás szerint: szerepet vállal a cserkészetben. (A „szovjet jog” a múlt század negyvenes éveitől kezdve a megszállt területeken visszamenőleges hatállyal büntetett: az állami szolgálatban részvevő tisztségviselőket, s általában az értelmiségieket a burzsoá állammal való együttműködés vádjával ítélték el. A jogi képtelenség „tökéletesre” sikerült főpróbáját 1940-ben a bekebelezett balti országokban rendezték meg, sok tízezernyi kivégzettet és Gulag-rabot produkálva.) Fodor István szakmai életútját a konferencián, s egy-két napilapban többen is idézték. Itt most csak a fontosabb mozzanatokat elevenítjük fel. A prágai Károly Egyetem természet - és földrajztanári szakán 1931-ben diplomát szerzett tudós 1947-ben az Ungvári Állami Egyetem botanikai tanszékének és botanikus kertjének egyik alapítója lett. 1975-ben a Moszkvai Lomonoszov Egyetemen elnyerte a biológiai tudományok doktora fokozatot. 1987- ig az Ungvári Állami Egyetem aktív tanára, professzora, majd 1997-ig a botanikai tanszék tanácsadója. Megkapta a Magyar Biológiai Társaság botanikai szakosztályának aranyérmét. Csaknem száz publikáció szerzője. Főbb tudományos kutatási területe Kárpátalja növénytakarója. Főbb műve az 1974-ben Lembergben kiadott Kárpátalja flórája című munka. Sokat foglalkozott a havasok történetével és fásítási lehetőségeivel. A Róna-havason, az erdőállomány felső határának emelése érdekében végzett harmincévi kutatói munkában eredményesén kipróbált módszerét a Szovjetunióban nem szabadalmaztathatta. A szabadalmat csak 1997-ben sikerült bejegyeztetni Kijevben. Kutatásai alapján már 1964-ben, az 1400 méter magasan fekvő Róna-havason erdővel telepítették be a hegygerincet, megemelve ezzel a felső erdőhatárt. Ehhez kidolgozták a különböző fafajok ültetési módszereit, a talaj előkészítését, a facsemeték gondozásának technológiáját. „A Kárpátok erdeinek esztelen pusztításával megszüntették az eddig szivacsként működő erdei ökoszisztéma víztároló képességét, így az eső és a hóié akadálytalanul folyt a patakokba, ezek földuzzadva rohantak a folyókba, elöntve az árterületeket, óriási károkat okozva ott. A mai állapot fennmaradása évről évre fokozottabb, még az eddigieknél is nagyobb árvízveszélyt jelent, mert egyre gyorsul a hegyek lepusztulásának a folyamata, az erdőtlen lejtőkről az esőzések mind több talajt hordanak le és sodornak el, a víz egyre fékeveszettebben jut az Alföldre, s így a Tisza féken tartása, az árvízvédelem Magyarországtól is egyre nagyobb anyagi áldozatot követel”- írta egyik tanulmányában. Megállapításait az elmúlt esztendők két nagy tiszai árvize sajnálatosan igazolta. Tudományos tevékenységét, életét és köznapjait azonban meghatározóan befolyásolta az elnyomó doktriner rendszer. A tervutasításos rezsim általában nem szenvedhette a távlatos tudományos gondolkodást, Fodor István esetében azonban más nehezék is fölmerült. Ez pedig a tudós rendíthetetlen magyar-volta. A „málenkij robottól” feltehetően a hadifogság mentette meg, ahonnan 1946 áprilisában szabadult. Múltja, ahogyan föntebb erre történt utalás, azonban folyamatosan tüske volt az állandóan ellenséget hajhászó embervadász NKVD-nél. Perbefogási, beszervezési kísérletek, folytonos zaklatások kísérték. Fia, a ma az Egyesült Államokban tanító rákkutató Fodor István így idézi ezeket az esztendőket: „Az idő tájt hasonló botrány történt az egyetemen is. Apámat a beszpeka (az NKVD népi megnevezése - T.I.) tisztje már az egyetemen is megkereste. O nem késlekedett, jelentette az esetet Rudenko tanszékvezetőnek, a 30-as évek ismert kijevi embriológusának, több háborús kitüntetés tulajdonosának. A tanszékvezető az egyetem folyosóján alaposan kioktatta az állambiztonsági tisztet, követelve, hogy hagyjon fel apámnak, tanszéke nélkülözhetetlen szakemberének zaklatásával. Ha nem hagyja abba, akkor álljon be maga Fodor helyére, dolgozzon és tanítsa a diákokat - mondta Rudenko indulatosan.” A zaklatások lassan megszűntek, a „gyanús múltú” magyar tudós szakmai háttérbe szorítása azonban sohasem. Egyik tanítványa mesélte a konferencián, hogy a mellőzések miatt Fodor Istvánban többször fölmerült a Magyarországra való áttelepülés gondolata. Ezt azonban nem vállalta, mindig visszatért és maradt szeretett szülőföldjén. Manapság ez a magatartás talán érthetetlen. Javíthatatlan álmodozónak, romantikusnak tekinthetik az ilyen embert. Még talán sajnálkozva azt is gondolhatják, nem lehet segíteni az ilyen „fantasztán”. Igen, „korszerűen” így is lehet gondolkodni az effajta életszemléletről. Ám lehet ezt az életfelfogást más megközelítésből is látni. Úgy, hogy a tudós a legteljesebb pragmatizmus talaján állt: képtelen volt elszakadni munkaterületétől, az Észak-keleti Kárpátoktól, s nem akarta feladni jobbító álmát, a havasok újraerdősítését sem. Az álom megvalósítására ma nagyobb szükség van, mint valaha. Mesélik, hogy temetésén, 2000 áprilisában Ungváron nagyon sokan gyűltek össze. Ennek megszívlelendő üzenete van. A tudóst végső útjára elkísérők amellett tettek hitet, hogy van értelme a tisztességre törekvő emberi és szakmai pályafutásnak, s ezt a jobb érzésű embertársaink mindig képesek fölismerni. Az életét Kárpátalján leélő Fodor professzor úr esetében ennek a végtisztességnek van még egy adaléka. Az, hogy, bár természettudósként, s a szláv nyelvek ismerőjeként bizonyára megtehette volna, számos értelmiségi pályatársával ellentétben még a talmi szakmai előrehaladás, a nagyobb javadalmazás érdekében sem tagadta meg magyarságát. S a Szovjetunió széthullása után, a szabadabb világ elérkeztével nem is kérkedett az ily módon maga mögött hagyott bő négy és fél évtizeddel. Rá különösen illett Dsida Jenő szerénysége és szemérmessége, ki a Kerülöm a nevedet (Erdély) című versében így fogalmazta meg a szülőföldje és nemzete iránti szeretetét: „Azt mondják, kerülöm a nevedet/nem beszélek rólad, nem dicsérlek,/ mert a Gonosz csókolta meg a számat./ Pedig a gyantaszagú fenyvesekben/ mindig levett kalappal járok/ sebes, mély vizeid bennem zúgnak.” DEBRECENI MIHÁLY Schengen előtt, Schengen után Most vajon mit írna Kosztolányi? A mai fiatalok számára már érthetetlen az a kor, amikor nem lehetett csak úgy simán útlevelet szerezni, mivel az illetékes elvtársak alaposan meggondolták, hogy kit engedjenek ki abból az országból, ahol éppen éltek, éltünk. Természetesen nem nehéz kitalálni, hogy a szocialista tábor lakóiról van szó. Különösen aggasztó volt a helyzet a Szovjetunióban és Romániában. Onnan még Magyarországra sem juthatott el könnyen az ember, hiszen külön engedélyt kellett kérni a munkahelyi vezetőktől. Ezt is csak kétévente kérhette az egyszerű halandó, arról szó sem lehetett, hogy évente felkeresse rokonait, ismerőseit. Persze ezenkívül be kellett szerezni mindenféle, a rokonságot bizonyító, igazoló dokumentumokat. De még ez is kevésnek bizonyult, mivel ilyenkor egy speciális bizottság előtt kellett megjelenni, ahol mindig megkérdezték az illető kérvényezőt, miért nem belföldön, szocializmust építő hazájában szeretne nyaralni. A Szovjetunióban pedig még ki is kérdezték az illetőt arról, hogy az agyalágyult vezér, Leonyid Iljics Brezsnyev elvtárs éppen milyen útmutatásokkal látta el szeretett népét. Nem ártott tőle pontosan idézni, pedig szerintem erre még a ,,drága”(dorogoj) , kötelezően imádott pártfőtitkár sem lett volna képes, mivel a beszámolóit, felszólalásait bokros teendői és szellemi alultápláltsága miatt nem ő írta. Igaz, én csak „szovjet” tapasztalatokkal rendelkezem, de ez éppen elég ahhoz, hogy átérezzem például erdélyi honfitársaim akkori helyzetét is. Egyformán benne voltunk a slamasztikában. Hiába is magyaráznánk mindezt a rendszerváltás után született nemzedéknek, nehezen hinnék el, hogy így is lehetett élni. Pedig csak így lehetett, mert így engedték. Nálunk a demokratikus ellenzéket sem engedték ki külföldi tanulmányutakra, mert a pszichiátriai intézetekben tárt karokkal és kényszerzubbonnyal várták őket — a szovjet egészségügy legnagyobb örömére. A kommunizmus építéséért mindenkinek meg kellett hoznia az áldozatot. Még Brezsnyevnek is. Bele is hülyült szegény. Egészen annyira, hogy irodalmi pápának kezdte hinni magát. De nem nosztalgiázom tovább... Ettől függetlenül nekem minden egyes határátlépésnél eszembe jut az a korszak, mert (most már) ukrán útlevéllel - magyarországi letelepedési engedély birtokában ugyan -, de igencsak gyanakodva figyelik a határőrök a cirillbetűs dokumentumot. Legutóbb éppen a román határon szemlélték figyelmesen, pedig féléves vízumot váltottam „potom” 71 euróért. Nem lehet ezt az állapotot megszokni, illetve nem is kéne, pedig hamarosan a délvidéki és kárpátaljai magyarok - az Európai Uniónak köszönhetően - kénytelenek lesznek mélyen a zsebükbe nyúlni, ha Magyarországra szeretnének látogatni. Egyszeri belépéshez harmincöt eurót kérnek majd el tőlük a szabadkai és az ungvári konzulátuson. Ezek után kétszer is meggondolhatják az ottaniak, hogy egyáltalán útnak induljanak. Könnyű kiszámolni, hogy egy négytagú család mikor engedheti meg magának azt a luxust, hogy Budapestre utazzon. Semmikor. Aki tehette, már rég megszerezte a magyar állampolgárságot, aki nem, az előtt legördül az európai uniós vasfüggöny. Ilyen egyszerű. Ilyen egyszerű? A két régió magyarsága már így is ki van rekesztve a magyar-magyar kapcsolatok ápolásából, mert mindenhová vízumot kell szereznie: Szlovákiába, Romániába, Szlovéniába, Magyarországra. Nem sorolom tovább, hiszen ami az anyaországi magyarnak természetes (például az utazás), az a délvidékinek és kárpátaljainak nem az. Sőt ezután még kevésbé lesz az. Ki álmodozik arrafelé akárcsak egy nyugat-európai kőrútról, amikor a szomszédba is bajosan tud eljutni. Persze meg lesz ennek a böjtje, amit asszimilációnak is nevezhetünk, hiszen 2004. december ötödiké óta elég sok sérelem gyülemlett fel a határon túli magyarokban amúgy is, akiket mostanában - meg korábban is - mintha elfelejtett volna a magyar politika. Akit pedig elfelejtenek, vagy megerősödik lélekben, vagy felhagy minden reménnyel. Bízzunk az előbbiben. A Trianon óta kisebbségi sorba kényszerült nemzettársaink több mint nyolcvan éve bizonyítják, hogy nagyobb csapásokat is kibírtak már. Azt azonban nehezen foghatja fel az ember, hogy még csak nem is körvonalazódik egy egységes nemzetpolitikai akarat a két eltaszított régió ügyében. Budapesten talán példát vehetnének a románoktól meg a szerbektől. Ők nem sajnálták az állampolgárságot más országokban élő nemzettársaiktól, mert számukra ez természetes. Mi, magyarok meg folyton kivárunk, lessük az erősebbnek hitt hatalmakat, azokat a hatalmakat, akik miatt ilyen helyzetbe került a Kárpát-medencei magyarság. Itt tartunk Schengen előtt. Azt már tudjuk, mi lesz Schengen után. És azután? Szovjetunió, Európai Unió... Mi jöhet még? Képzeljék el, hogy Kosztolányi Dezső Szabadkán, Zrínyi Ilona pedig Ungváron (mert oda kellene utaznia) áll bebocsátásra várva a magyar konzulátus bejáratánál és mindenféle papírokkal kell igazolniuk, hogy vannak rokonaik a maradék Magyarországon . Nehéz elképzelni, ugye? Pedig hamarosan - a hangzatosán egyesülő Európa ellenére - bekövetkpzik a magyarság újabb szétszakítása. Megint mi jártunk rosszul. Joggal mondhatommagyon unom az uniókat. Zrínyi Ilonának előbb Ungvárra kellene utaznia a vízumkérelemért
