Nyugati Magyarság, 2007 (24. évfolyam, 2-12. szám)
2007-07-01 / 7-8. szám
2007. július - augusztus Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 3. oldal ZSOLNAY CSONGOR Reneszánsz ember a Muravidékről Bence Lajos a mai költők felelősségéről, aranyérmes nedűkről és a szlovéniai magyarságról (Fotó: Éberling A.) Szlovéniában, közelebbről a Muravidéken él egy tízezres őshonos magyar közösség, amelynek a kulturális élete nem egy magyarországi megyének is feladja a leckét. Az 1956-ban született Bence Lajos költő, publicista, szerkesztő, borász és „nótázó” pályafutásáról és muravidéki nemzettársainkról is beszélt a Nyugati Magyarságnak.- Miből lett a cserebogár?- Az egykor Zala vármegyéhez tartozó Göntérházán honos hagyományos parasztcsalád sarja vagyok. Nálunk, az akkor Jugoszláviához tartozó Muravidéken a háború után nem téeszesítettek, megmaradhattak a magánbirtokok. Apám négyhektárnyi területen gazdálkodhatott, volt szántóföldünk, rétünk, szőlőnk, meg is éltünk belőle. Előbb tanultam meg traktort, mint autót vezetni. Jellemző és tragikus, hogy a történelmi Hetést kettévágták Trianonban, majd Párizsban is; a mi oldalunkra került négy falu, odaát maradt három. Kisgyermek koromban még szegénység uralkodott, nálunk is voltak beszolgáltatások, ráadásul apám a tüdejével elég sokat betegeskedett; persze azért akadtak a vidékünkön módosabb gazdák is. Aztán lassanként elkezdett emelkedni az életszínvonal. Amúgy mondhatjuk, hogy szinte értelmiség nélküli közeget jelentett az ötvenes évek Muravidéke a maga néhány ezres magyarságával.- Akkoriban a jugoszláv-magyar határ szinte átjárhatatlannak bizonyult.- Bizony, Magyarországtól vasfüggöny választott el minket jó ideig, el is hittük, hogy odaát borzasztó rossz, mert szovjet megszállók állomásoznak ott. Ugyan számunkra Jugoszláviában Vajdaság és Horvátország nagyjából összefüggő magyarlakta része amolyan belső anyaországként szolgált, de több száz kilométer választott el minket egymástól. Az ottaniak odafigyeltek ránk, a kicsi szlovéniai magyar közösségre, amennyire tudtak, de mégiscsak nekünk kellett kialakítanunk a magunk értelmiségét, mert a „régiek” közül mutatóban sem maradt. A tanítóinkat is gyors tanfolyamon képezték ki, még jó, hogy volt köztük néhány eszes parasztgyerek, akikből később szerkesztők, írók lettek. Mire én iskolába kerültem, már megvoltak a magyar pedagógusok, a szülőfalumban is, ahova a nyolcadik osztályig jártam. Magyarságtudatom is itt szilárdult meg, szerencsére Göntérházán működött egy viszonylag jól ellátott falusi könyvtár, ahova a Vajdaságból rengeteg kötetet küldtek. Ugyanakkor a hatvanas évekbeli magyar könnyűzene is elemi erővel hatott néhányunkra, a tranzisztoros kisrádiómon például elképedve hallgattam az Illést. Akkor döbbentünk rá, hogy idegen hadsereg által megszállt anyaországunkban is virágzik a kultúra, ami szintén hozzájárult többünk identitásának a megerősödéséhez.-A középiskolát hol végezted?- A falunktól 6 kilométerre lévő Lendván, a történelmi Alsólendván, a kisváros egyetlen szlovén tannyelvű gépészeti technikumában. Már elsős koromban úgy éreztem, hogy nekem majd itt kell csinálnom valamit; azóta az ősi Vár, az iskolák és a főutca, valamint a szőlőhegy számomra mindennél többet jelent. Később, amikor már Magyarországon tanultam, akkor is Lend várói álmodtam, már végzett tanárként oda is költöztem, s most a Zala György szülőházának helyén álló épületben élek a családommal.- Mikor lett átjárható a határ?- A ’60-as évek derekán nyílt meg a Rédics-Hosszúfalu átkelő. Mindjárt lett is kishatárforgalmi igazolványunk, amellyel átmehettünk Lentibe, ahol vehettünk magyar lemezeket, könyveket.- Korán kezdtél verselni?- A középiskola harmadik osztályában. Egy magyar származású szlovén szakos tanárnőm felfigyelt arra, hogy különösen vonzódom az irodalomhoz. Az is tetszett neki, hogy a szlovén nyelvet komolyan tanultam. Érettségi után jelentkeztem is fizika-technika szakra Mariborba, de hiányzott a magyar szó, és az eredendően dél-stájer közeg is idegen maradt a számomra. Negyed év után ott is hagytam ezt a várost. Elhatároztam, hogy Magyarországon folytatom a tanulmányaimat, lehetőleg magyar szakon. Megvettem minden könyvet, amit csak lehetett, próbáltam felkészülni. Az azóta megszűnt cserekapcsolat révén Debrecenbe kerültem, magyar nyelv és irodalom szakra. Csakhogy az utazás akkoriban a lendvai buszmegállótól a debreceni vasútállomásig átszállásokkal 28 (!) órán keresztül tartott. Úgyhogy a második évfolyamot már Budapesten kezdtem.- Hogy tetszett a ’70-es évek közepének Pestje?- A környezet, a rohanás és mentalitás nem igazán, még az a szerencse, hogy az egyik barátomnak sikerült átjelentkeznie velem együtt. Jártunk az Egyetemi Színpadra, a filmklubba, úgyhogy lassan megbarátkoztam a fővárossal. Csoporttársaimnak is nagyon sokat köszönhetek, a néprajzosoknak, meg persze az Eötvös Kollégium akkor már szabadabb légkörének. Ráadásul Czine Mihály professzorom a bizalmába fogadott, akinek megmutattam a verseimet is. Tetszettek neki, úgyhogy az 1981- ben megjelent első kötetemhez, a Szíves szívtelenhez ő írta az előszót, amit rettenetesen nagy megtiszteltetésnek vettem. O tartotta a határon túli magyar irodalommal foglalkozó szemináriumot, de kiváló tanárainknak köszönhetően a pesti BTK-n ismerkedtem meg a népi írók életművével is.- Mi jellemzi a költészetedet?- Az avantgárdtól, illetve a posztmodemtől indultam, de közben felfedeztem, megismertem Illyés, Nagy László, Sinka és Pilinszky életművét, és körülbelül egy évtizeddel ezelőtt eljutottam az ódái szárnyalású „rendületlenig”, a balladisztikus hangulatúnak nevezhető, közéleti témákat is felvállaló hosszabb versekig. Ezeket mifelénk, s olykor másutt is, elő szokták adni, ahogy régen. Mert ma már a mesterrel, Kányádival vallom: a vers az, amit mondani kell! S nem baj, ha alkalom adtán elő is adható. Az a célom, hogy szülőföldem népének, a szlovéniai magyaroknak is át tudjam adni a gondolataimat, ehhez pedig az „élő” nyelven keresztül vezet az út. Azt látom magam körül, hogy a gyors asszimiláció elnyelheti ezt a néhány ezres közösséget, ami ellen egy írástudónak harcolnia kell. Amúgy nem hiszem, hogy Magyarországon anynyira rendben menne minden, hogy már szinte csak az illúzióhajszolásról, a fikcióról s a kellemkedésről lehetne írni. Lassan eljutunk oda, hogy a valós problémák elől menekülve a fűszálról verselnek az anyaországi ifjak. Pedig vannak olyan feladatok, amelyeket a mai költészetnek is fel kellene vállalnia. Tehát az említett népi írókon nevelkedtem, akiknek a legújabb kori kánon alapján mostoha sors jut. Ezt a fajta elhallgatást én is érzem. Hiába jelent meg több kötetem, hiába ismer a szakma Ljubljanában, Zágrábban, hiába vagyok a zalaegerszegi kulturális folyóirat, a Pannon Tükör főszerkesztő-helyettese, a „süket város”, Budapest, illetve a magyarországi irodalmi élet hangadó része nem fogadja be a hozzám hasonlókat. Természetesen csak a hihetetlenül toleráns liberális körök utasítanak el minket, a nemzeti konzervatív szellemben alkotó anyaországi művészekkel rendkívül jó a kapcsolatunk.- Még mielőtt bárki félreértené: a konzervatív Bence Lajosnak elég progresszív sorai is megjelentek az elmúlt két és fél évtizedben, sőt az utóbbi esztendőkben is.- A jelenleg uralkodó magyarországi irodalmi kánon mégsem szeret. A hangom mai, sokszor talán progreszszív is, az értékrendem azonban nemkívánatos a „mértékadó” irodalmi lapoknál. Pedig itteni pályatársaimmal talán nem vagyunk olyan proviniciálisak sem, ugyanis rendszeres kapcsolatban állunk szlovén és horvát művészekkel. Elmondhatjuk magunkról, hogy közép-európai mentalitásunk, műveltségünk van. Mások vagyunk, mint a budapesti írók, de ezt a fajta másságot az ottani úgynevezett liberális értelmiség nem képes elfogadni. Mindezt nemcsak egy muravidéki éli meg, hanem például a felvidékiek, vajdaságiak nagy része is. Pedig ettől (is) ilyen erős kulturális szempontból napjainkban ez a nemzet, hiszen enynyi irányba bír kitekintéssel. Nekünk, határon túliaknak köszönhetően az egész magyarság nagyon jól eligazodhatna a szomszédok között. Persze ha valakik kormányszinten erre valóban odafigyelnének, bárki is van hatalmon. Nem lenne haszontalan, ha ezt az adottságot végre mindannyian meg tudnánk élni lelkileg, és persze gazdasági szempontból is ki tudnánk használni, ám erre hiába várunk 17 éve.- Amennyiben a ma nyelvén valaki szilárd értékrendet jelenít meg, ráadásul nemzetközi kitekintéssel is rendelkezik, az talán a legveszélyesebb az előbb említett körök számára.- Ami engem nem befolyásol, hiszen vannak témák, amelyeket nem lehet megkerülni, különösen nem kisebbségi sorban. Én nem alanyban és állítmányban gondolkodom, hanem igazságokban, olykor tán részigazságokban, és ha a téma ezt megköveteli, akkor radikális hangnemben szólalok meg. Nekünk, határon túli magyar íróknak, költőknek azért főleg a saját nemzetrészeinket kell szolgálnunk, úgy, hogy megfogalmazzuk azokat az igazságokat, gondolatokat, amelyeket a közösség nagy része érez, oszt, de nem mer vagy tud artikulálni. Ilyen szempontból a költészet és az újságírás számomra igen közel áll egymáshoz. Az ilyen jellegű mondanivalótól sokan irtóznak manapság, de mindezt akkor is magunkra vállaljuk.- A fentiek miatt ismernek viszonylag kevesen a budapesti értelmiség soraiból?- Egyrészt Magyarországon a jó vidéki költők közül is alig ismernek valakit, ami sokat elárul a Budapesten létező szellemi tartományról. Másrészt az anyaországban legtöbben azt sem tudják, hogy Szlovéniában élnek egyáltalán magyarok, létezik a határ mentén körülbelül 30 település, ahol őshonos ez a közösség. A múltkor zalai diákok tőlem szereztek tudomást arról, hogy tőlük félórányi autóútra, a határ túloldalán Lendván és környékén élnek nemzettársaik. Persze más külhoni testvéreikről sem tudnak valami sokat. Amúgy a muravidéki magyar alkotókat, irodalmárokat, képzőművészeket sokkal jobban ismerik Ljubljanában, mint Budapesten. Nekem például több versemet lefordították szlovénra. Egy időben rettenetesen zavart, hogy a könyveink nem kaphatók Budapesten és a nagyobb vidéki városokban, de ma már nem nagyon érdekel az egész, legalább is a saját szempontomból. Ugyanakkor egy újfajta kulturális koncepció, mi több, identitás megfogalmazására szükség lenne, ami lehetőséget adna arra, hogy a fővárosi, a vidéki és a határon túli művészek bemutatkozhassanak egymásnak, a közönségnek, sőt még érvényesülhessenek is.- Eddig hány versesköteted jelent meg?- Öt, legutóbb a Hazatérítő, amely az 1996 és 2006 közötti termést mutatja be. Ugyanakkor egy évben egyszer-kétszer megjelentetjük a Muratáj című folyóiratot is, amely egyszerre ad teret az irodalomnak, a többi művészeti ágnak és a tudományosságnak. Mindazonáltal egy évben több könyvet is ki tud adni a lendvai Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet, nagyrészt annak köszönhetően, hogy a szlovén állam komoly anyagi forrásokkal támogatja magyar nemzeti közösségünket.- írott szóval a megmaradásért címmel a szlovéniai magyarság 1919 és 1989 közötti történetéről írtad diszszertációdat, amely könyv alakban is napvilágot látott.- Hála istennek, már egyre több írástudó tevékenykedik Muravidéken, különösen a költészetben, történelemben, szociológiában és néprajzban lettünk erősek, amire, úgy érzem, a következő generációk is alapozhatnak. Ugyanakkor a zalai identitást, sőt az unióban újraegyesülő Zalát is szeretnénk erősíteni, szolgálni, ezért is vállaltam el a Pannon Tükör főszerkesztő-helyettesi posztját.- Gondolom azért, e tájon jellemző módon, nem költészetből éltél meg soha.- Azt követően, hogy Budapesten elvégeztem a magyar nyelv és irodalom szakot, hazatértem Muravidékre, és tíz évig tanítottam, a legtöbbet a lendvai két tannyelvű középiskolában. Aztán később óraadóként, sőt rövid ideig főállásban a Maribori Egyetem Pedagógiai Karának Magyar Intézetében oktattam irodalomelméletet és -történetet. Végül a médiánál kötöttem ki: a szlovéniai magyarok hetilapjának, a Népújságnak tizennégy éve vagyok a főszerkesztője, és tíz esztendeje a Magyar Nemzetiségi Tájékoztatási Intézet vezetője. Először egy kicsit kényszerpályának éreztem az újságírást, de megszerettem. A tudományos munkáról és a kritikaírásról azonban nem mondtam le, tervezem az írott szóval a megmaradásért rendszerváltozás utáni fejezetének az összeállítását. Nem csak magamnak, hanem kis közösségünknek is tartozom ennyivel. S azoknak is, akik távolról figyelik tevékenységemet, hiszen sok bíztatást kaptam tőlük eddig is.- A Népújság főszerkesztőjeként hány vezércikket írtál?- Körülbelül nyolcszázat. Mindig próbáltam olyat írni, amit el is olvasnak az emberek, és annyi feladatunk van még odahaza és ideát, hogy mindig akad mondanivalóm. A Népújság gyakorlatilag minden muravidéki magyar családhoz eljut, és reményeim szerint, iránytűként szolgál a kisebbségi létben. És nem utolsósorban: ebben a műfajban a vezércikk „irodalmiasított” változatát művelve találkozik a versírás és a publicisztika.- A borászat mikortól van jelen az életedben?- A hetési embert mindig nagy borkedvelőként tartották számon, igaz, én például csak egyetemista koromban kezdtem el fogyasztani. A ’80-as évek közepén apám közölte, hogy a családi szőlőt nem győzi tovább művelni. Ekkor már szerelmese voltam a borkultúrának, de nyolc-tíz esztendő kellett ahhoz, hogy rutinos legyek, ami végül sikerült is, mivel muravidéki területi szinten több aranyérem és fajtabajnoki cím birtokosának mondhatom magamat.- Nátázol is, méghozzá szintén profi szinten.- Együttesünk, a Muravidéki Nótázók több csoportból alakult, amelynek azért ez a neve, mert több faluból származunk. Nyolcán több mint egy tonnát nyomunk! Jó kedélyű emberekről van szó, ami már az első próbán kiderült, ugyanis Kárpát-medencei bordalokkal kezdtünk. Ez azért is hiteles, mert mindannyian foglalkozunk szőlővel. Ennek a közegnek a hatására kezdtem el borverseket írni, amihez szükségem volt népi hagyományunk jobb megismerésére. Szerencsére a ’60-as években még akadt néhány idős ember, aki tudott zalai népballadákat és katonadalokat, amelyeket nemrégiben felénekeltünk CD-re. A Vass Lajos Népzenei Verseny Nagydíját második alkalommal is sikerült megvédenünk, ami feljogosít arra, hogy a kitüntető Aranypáva Díjra is pályázzunk.- Milyennek látja a muravidéki magyar az anyaországát?- Az itteni átlagember közömbösen szemléli, és sajnos egyre kevésbé kíváncsi rá. A ’90-es évek legelején nagy érdeklődéssel figyelték a muravidékiek a magyarországi demokratizálódási folyamatot, aztán a következő egy-másfél évtizedben próbáltunk előhozakodni az eredményeinkkel, a sajátosságainkkal, de az anyaországunk összességében érzéketlennek bizonyult velünk és a többi határon túli közösséggel szemben. Pedig elmondhattuk volna, ha máskor nem, legalább december 5-e előtt, hogy a nálunk valóban létező kulturális autonómia okán a szlovén állam számunkra kétnyelvű hivatalos iratokat biztosít, az útlevelünk is ilyen. Arról is be tudnánk bármikor számolni, hogy a körülbelül 10 ezres muravidéki magyarság olyan kulturális teljesítményt nyújt, mint egy kisebb magyarországi megye. Ha többen látogatnának el hozzánk, azt is észrevennék, hogy nálunk van Közép-Európa egyik legrendezettebb borvidéke, és megtapasztalhatnák a szlovén-horvát és természetesen magyar hatásra kialakult sajátos gasztronómiánkat. De anyaországi testvéreink nem tudnak rólunk, s ha mégis valamicskét, akkor is a legtöbbször közönyösek. S ez nagy probléma, a politikai elit is felelős a kialakult helyzetért, a jobboldal és a baloldal egyaránt. Talán egy új Csorna Sándor hiányzik, aki felkutatná „mindegyik magyart”. Én Dsidával egy képzelt útvonalat is megrajzoltam a számára: kezdhetné például a „karéj mentén” az erősen elcsángósodott nyugati Őrvidéken, vagy mondjuk itt, a Mura mentén, aztán a „tót hegyek” érintésével tovább a Hargitáig, majd a „bácskai szőlőhegyek” mentén a horvátországi Kórógyig. A kultúrpolitika és annak intézményrendszere minderre, úgy tűnik, nem alkalmas. Összességében persze bizakodó vagyok, mert ez a nemzet olyan, hogy a mélypontokról is képes volt mindig gyorsan felkapaszkodni, oda, ahova mindig tartozott - Európa csúcsaira. Ehhez pedig a csodákra képes, páratlan magyar géniusz nyújt esélyt.
