Nyugati Magyarság, 2007 (24. évfolyam, 2-12. szám)

2007-04-01 / 4. szám

12. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 2007. április Népszínház a Vérke partján Beszélgetés Schober Ottóval, a Beregszászi Népszínház egykori rendezőjével a színházat, akik aztán velem együtt évtizedeken keresztül színpadon vol­tak. Köztük Till Gyula, Uszkai István, Bakos Magda, de sorolhatnám tovább. A csapat pedig gyorsan összekovácso­­lódott.- Miután nem csak Beregszász­ban játszottak, milyen körülmények között léptek fel a falusi művelődési házakban?- A célunk az volt, hogy vidékre is eljuttassuk a magyar szót, a magyar kultúrát. A társulat megszállottakra jellemző hittel tette a dolgát, hogy az élő magyar beszéd eljusson Kárpátal­ján a legkisebb magyar faluba is, szóra­koztató formában. Vállalták az utazást és a megpróbáltatást, hóban, fagyban, forróságban. Az ötvenes évek elején mindez nyitott szekereken történt, majd később bérelt teherautókon, majd egy rozoga kisbuszon. Ettől függetlenül, szép idők voltak ezek, jó rá visszaem­lékezni. Sokszor jéghideg színpadokon, de mindig meleg szívvel fűtött néző­tereken léptünk fel. Szeretett minket a közönség. Ellátogattunk a szórványban élő magyarsághoz is. Például a kétszáz kilométerre lévő Rahón is szerepeltünk, vagy Técsőn és Visken is, ahova ak­koriban elég nehéz volt eljutni. Viszont mindenütt nagy sze­­c retettel fogadtak, s ez kárpótolt bennünket. | - Beregszász a kárpátaljai ma­gyarság kulturá­lis fővárosa volt a k, szovjet időkben is. Magyarországra, a Csonka-Beregbe mikor engedték át önöket először?- A ’80-as évek végén történt ez, a gorbacsovi pe­resztrojka korában, amikor a határok átjárhatóbbak lettek és akkor kaptunk meghívást vendég­­szereplésre. Bejártuk Szabolcs-Szatmár- Bereg megye falvait. Óriási élmény volt számunkra, amikor a Nagy Zoltán Mi­hály regényéből(A sátán fattyajkészült, általam színpadra adoptált drámát be­mutattuk Budapesten is, a Stefánia úton, az akkori honvédség színházter­mében. Ez a darab a kárpátaljai mun­kaképes magyar férfiak tízezreinek „málenkij robotra” való elhurcolásáról, szibériai fogságukról, pusztulásukról és az otthonmaradottak megalázásáról, nyomoráról szól. A darabbal részt vet­tünk Kisvárdán a Határon Túli Magyar Színházak fesztiválján, amiért a zsűri különdíját kaptuk meg.- Ön az elmúlt évek során több könyvet is megjelentetett, mint a sze­rencsére letűnt szovjet korszak kivá­ló ismerője. Ezekben a könyvekben mennyire van jelen a színházi lét, illetve az a szürke szocialista világ ami körülvette önt a Szovjetunió­ban? Nyilván ezekben az években is történtek az emberekkel humoros dolgok, különben nem lehetett volna elviselni azt az őrületet, amit Szovje­tuniónak neveztek...- Az első könyvem címe: Színfalak előtt, mögött, nélkül. Miért előtt? Azért, mert a könyvben, epizódokban említem meg a negyvenhárom esztendő alatt le-Dalban elbeszélve K. DEBRECENI MIHÁLY Schober Ottó 1932-ben született Ungváron. Gyermekéveit Nagydob­­ronyban töltötte. A Munkácsi Árpád Fejedelem Gimnáziumban tanult, de tanulmányait a szovjet típusú felsza­badító” megszállás miatt meg kellett szakítania. Édesapját, mint volt tiszt­helyettest, elítélték és elhurcolták. Édesanyját tanítói állásából elbocsá­tották. 1952-től az Ungvári Állami Egyetem filológiai karának levelező tagozatán tanult. 1953-1996 között a Beregszászi Járási Művelődési és Sza­badidő Központ igazgatója, 1959-től a Beregszászi Népszínház rendezője és színésze. 1992-ben az Erzsébet-díj határon túli magyar színészeknek járó Sylvania-díjával tüntetik ki. 1999-től Beregszász díszpolgára. Néhány éve Budapesten él. Hogyan sikerült a múlt század öt­venes éveiben létrehozni a Beregszá­szi Népszínházát? A kezdeményező kedven kívül mire volt szükség?- A tevékenységemet először nem Beregszászban, hanem a tőle 8-10 km­­re lévő Nagyberegen kezdtem, ahol mint fiatal tanító, tanítottam a középis­kolában. Unalmas estéimen bementem a kultúrházba, ahol nemsokára meg­szerveztem egy színjátszó csoportot. Erre felfigyeltek Beregszászban is és felkértek, hogy legyek a Beregszászi Járási Kulturális Központ igazgatója, ahol éppen üres volt ez az állás. Mikor megérkeztem oda, akkor ott már volt egy színjátszó társulat. Egy lelkes kis csapat elhatározta, hogy valami jót, nemeset akar a városnak nyújtani.El­sőként Dunajevszkij szovjet zeneszerző Szabad szél című operettjét vittük szín­re. Ez az operett volt akkoriban a szoci­alista tábor sikeres darabja. Más ugyan­is nem volt. A rádióban Budapestről is majdnem mindennap ezeket a dalokat hallhattuk. A dolog pikantériája, hogy a darab librettóját, a magyar szöveget, laponként csempészték át akkor Ma­gyarországról. így működött akkoriban a szovjet-magyar barátság .Végül ezt a színdarabot nagy sikerrel színre vittük és bejártuk vele egész Kárpátalját. Ez­után lettem én a beregszászi kultúrház főrendezője. Az 1952-ben megalakult Beregszászi Népszínház fennállása so­rán negyvenegy bemutatót tartott. Ezer­nél több előadását csaknem negyedmil­lió néző tekintette meg. Eközben eltelt több mint négy évtized. A népszínház helye, jelentősége Kárpátalja művelő­dési életében megkérdőjelezhetetlen.- Olyan emberekről van szó, akik napközben dolgoztak és a színészke­dést pedig teljesen ingyen csinálták. A társulatot mennyi idő alatt sikerült egybegyúrni?- Az első színjátszó csoportból keve­sen maradtak, így, amikor odakerültem, akkor ezt nekem újra kellett szervez­nem. Aztán sikerült a negyvenhárom év alatt olyan tagokkal megszerettetni Meghalt a névtelen muzsikus. A zongorafuta­mok égi áradatába távozott a lokálzenész, aki arra tette fel életét, hogy maga is szórakozva, másokat szórakoztat. Túl kilencvenedik életé­vén is még játszott. Jóizlésű ember volt, neves muzsikusok, talán a legnagyobbak fogadták barátságukba, ha kikapcsolódni vágytak, hozzá mentek egy pohár borra, jó zenére ebbe a Tabán-béli pincehe­lyiségbe. Szerény eleganciával öltözött öregúr nyit be a fém keretes ajtón, nehézkesen veszi a lépcsőket a pin­cemélybe. A fordulónál szusszanás­­nyi időre megáll, aztán, ahogy véget ér a meredek, a derű egy réveteg raj­za rögtönöz elégedettséget a frissen borotvált arcra. Szapora totyogása is csak csigaügetés. Mintha a borozó füstje, zaja is az útját állná. A helyiség végében barna se­lyemmel letakart pianínó, függőle­ges húrozatának dobozán egy század eleji hangulatot idéző selyememyős asztali lámpa. A szűrt homályban csak az éjszakai Budapest fényei vüágítanak: fotókról. Az idős úr lassan, nehézkesen szabadul gönceitől. Előbb felöltőjét, aztán selyem sálját, svájcisapkáját akasztja fogasra. Akkurátusán hajtja fel a zongora takaróját s mire a bil­lentyűzet fedelét felnyitja, mintegy varázslatra, arca kisimul, derű lobog tekintetében. Ez már a biztonságér­zet maga. Nem kevésbé varázslatos módon már egy “hosszú lépés” is ott várja a lámpaemyő tövében. Bele­kóstol, s már hullámzik is ujjai alatt a klaviatúra, a dallam úgy iramlik, mintha szapora kezek szálat gom­bolyítanának.- Vártam már - mondja üdvöz­lésként -, itt, itt mellettem, foglaljon helyet. Hogy parancsolja a fiatalúr, dalban el­beszélve, vagy prózában? Mert, ha az előbbit választja, akkor hegyezze a fülét: “Ott, ahol zúg az a négy folyó, ott, ahol álmodni jó...” Na, látja, ott születtem én. Erdélyben, Ma­rosvásárhely mellett, egy kis székely faluban, Somosdon. Mikor is? Olyan régen volt, hogy erről jobb nem beszélni. Mert azt mondja a nóta: “öreg a vén cigány...”. Persze csak a for­ma kedvéért, merthogy én abicskás székelyek ivadéka vagyok. Öregnek öreg ugyan, de “a szívemben nyár van”. Jómódú parasztember volt az apám. Ter­vei voltak velem a gazdaságban. Kezdetben hajlottam is rá, de aztán egy nap, amikor a grádicson guggolva az újságot olvasta, a feje fölött beleleselkedtem, s hát ott olvasom, hogy másnap felvételi van a marosvásárhelyi kollé­giumba. Azon az éjszakán a pajtában aludtam, mit aludtam, virrasztottam, aztán ahogy el­csendesedett a ház, irány a város! “Koldus úr!” - szólítottam meg egy top­rongyos alakot, az mutatta meg, merre van az iskola. Ott is érettségiztem, Marosvásárhelyen, a Bolyaiakról elnevezett református kollégium­ban. Micsoda évek...! - mereng, s a gomolygó füstből véli kiolvasni, hol a Teleki könyvtár, a Bolyai utca, a Vár, a Somostető... Már az elején kezelésbe vett a kántor. A fülemet úgy esztergálta a teremtő, hogy ab­ban hiba nem volt. Minden dallam megragadt bennem. Rövidesen én lettem a kollégium orgonistája. Mondjam dalban? “Mint a szép híves patakra...” Vagy: “Te benned bíztunk eleitől fogva, Uram, téged tartottunk hajlé­kunknak !...” Az asztalok mellett egyre-másra kapták fel fejüket a borozó vendégek. Miféle ördögi tréfa? Templomba tévedtek volna?- A matúra után Kolozsvárnak vettem az irányt, s beiratkoztam a Ferenc József Tudo­mányegyetem jogi karára. Egy szemesztert járhattam csak, mert a háború kiebrudalt a vá­rosból. Lementem Szovátára, vásároltam egy zajlott eseményeket, azt, hogy milyen színdarabokat játszottunk, milyen si­kereket értünk el. A Színfalak mögött már arra utal, hogy rrúlyen mulatságos dolgok történtek velünk az utazás köz­ben, a vidéki színpadokon, öltözőkben. Volt olyan hideg idő is, amikor az egyik színésznő arra kért, hogy vegyem le egy rövid időre a bakancsomat, hogy ő be­ledughassa a lábát és egy kicsit meg­melegíthesse. Hál’ Istennek nekem van egy jó tulajdonságom: soha nem fázott a lábam. Ezeken az előadásokon sok vidámság történt, ennek nagy részét sikerült megörökíteni. A Színfalak nél­kül pedig arról szól, hogy ezalatt az idő alatt mi történt Beregszászban. Milyen furcsaságok voltak a szovjethatalom éveiben, milyen nevetséges dolgok, mindez tréfás formában, szatirikus ele­mekkel van a könyvemben fűszerezve. Utóbbi munkám sikere lelkesített arra, hogy megírjam második könyvemet, amelynek „Davaj, Davaj.” lett a címe. Itt arról írok, hogy mikor hallottam meg ezt a davaj szót először, és Kárpátal­ján hogyan kísért végig életem során. Ki Nemcsak engem, mindnyájunkat, akik ott és akkor szovjet alattvalók voltunk. Természetesen ez is humoros formá­ban van megírva. A harmadik könyvem címe: Ki hitte volna? Komor humor egy letűnt korból. Azt hiszem a cím mindent elárul, hiszen ki hitte volna, hogy ez a nagy hatalmas erősnek hitt birodalom egyik napról a másikra összeomlik és, hogy a Beregszászban nagy pompával felavatott Lenin-szobor egyik reggelre eltűnik, nem marad helyette semmi .Il­letve annyi maradt, hogy most szökőkút emelkedik ki onnan, ahol egykoron a harmonikát és egy szezont ott muzsikáltam végig a Remete vendéglőben. Haj, hogy tudtak azok a régiek mulatni! Csendes, finom társaság volt... Duhajkodás? Ugyan! Menyasszonyt is szereztem ott magamnak, aki aztán rövidesen azt énekelte, hogy “Felment az én rózsám Pest­re...” S ez így is volt. Jelentkeztem egy impres­száriónál , s kaptam is munkát azonnal. Ha mond öt régi helyet, ahol én nem muzsikáltam... A legjobban 1947-től 1949-ig ment a so­rom. Prímán kerestem abban az időben. És micsoda slágerek voltak... - mondja, s már fut is a dallam: “A haja szőke volt...”; “Egy cigány karaván kocsiján ült egy lány...” A formám is remek volt. Negyvenkilenc­ben például Ferencsikkel, aki rendszeresen el­járt a mulatóba, egyszer fogadtunk, melyikünk kottáz hallás után pontosabban a rádióból. Hogy Ferencsik kedvelte-e a lokálzenét? Mi az hogy...! A nagy muzsikusok mind ked­velik. Simándy például gyakran lejárt ide. - Szóval ott tartottunk, hogy az ötvenes évek vége... Az aranykorom... Még tanítottam is a Zeneintézeti továbbképzőben. Aztán mindent egyszerre kettéfűrészeltek. Mintha rájuk szól­tak volna, az embereknek elment a kedvük a mulatozástól. Akkoriban a Margaretta boro­zóban játszottam, mellettünk volt az AVO, hát nem bezáratták? Kenyér nélkül maradtam. Már nem kellett a zenész semerre. A nótát mások és másfelé húzták. Az öregúr tekintete a billentyűzetre téved, s már áramlik is a dallam: “Szomorú vasár­nap...” - Ez túl mély hang. Egy disz-mollal magasabban, ugye? Ne játsszuk mi is a ke­sergőt! Szóval, mit tesz az ember, ha végképp legatyásodott? Vesz egy mély lélegzetet és megnősül. A feleségem akkor volt utolsó éves a pedagógiai főiskola magyar-történelem sza­kán. Gondoltam egyet, s csináltam egy huszár­cselt. Visszaemlékeztem, én honnan is jöttem. A Bolyaiak elsősorban nagy matematikusok voltak, de nagyon szerettek zenélni. Velem fordítva állt a helyzet. Én zenész voltam, de Püski-Masszi Nemzeti Könyvnagykereskedés 1087 Bp., Kerepesi út 27/A Tel.: 323-0647; Fax: 323-0648 E-mail: puski-masszi@radionet.hu Honlap: www.puskimasszikonyveshaz.hu Nyitva tartás: H-Cs.: 8-16.30; P.: 8-15.30 Látogasson el honlapunkra! Egyéni vásárlókat is kiszolgálunk! népek vezérének csizmája volt. Szeren­csére túléltük a szovjet rendszert is, ma már csak nevetni lehet azon, hogy mi mindent kellett elviselnünk. Akkoriban kevés dolgon tudtunk, mertünk nevetni, de megpróbáltunk kultúrát teremteni, ápolni a magyar hagyományainkat, szokásainkat. Nem voltunk hősök. Tisztában voltunk a lehetőségeinkkel, hogy meddig mehetünk el, és tettük a dolgunkat .Gúzsba kötve táncoltunk.- Ön néhány éve áttelepült Ma­gyarországra. Nem hiányzik Bereg­szász? Nagyon szeretem Beregszászt. Ha tehetem mindig elmegyek ebbe a vá­rosba, hiszen itt töltöttem a legszebb éveimet, idekötnek legszebb emlékeim és itt értem el legnagyobb sikereimet is. 1990-ben a KMKSZ kezdeménye­zésére referendumot tartottak, hogy a város kapja vissza régi történelmi ne­vét, hiszen a csehszlovák éra alatt és a szovjethatalom éveiben ezt a várost Berehovo-nak nevezték. Ezen a refe­rendumon nagy sikert aratott a kezde­ményezés. A város több, mint nyolcvan százaléka a Beregszász névre voksolt, sok keletről idetelepült orosz is. Baráta­im, munkatársaim között akadtak, akik zokon vették áttelepülési szándékomat. Majdhogynem árulónak neveztek. Ezek az emberek később megbarátkoztak tervünkkel, pláne amikor többségük is ebben a hajóban evezett már.- Jelenleg mivel foglalkozik?- A budapesti székhelyű Kárpátalja Szövetségben találtam meg igazán a helyemet. A szövetség tagjainak több­sége szintén nyugdíjas ember. Sokuk még a II. Világháború után maradt az anyaországban, mások pedig az utóbbi évek során települtek át Kárpátaljáról Magyarországra. Ebbe a családba én is beilleszkedtem. A Kárpátalja Szövet­ség elődje a Vérke-parti Öregdiákok Köre volt, mely az egykori Beregszá­szi Főgimnázium diákjaiból alakult. Az alma materüktől elszakadt diákoknak a vasfüggöny korszakában nem volt módjuk beregszászi iskolájukban osz­tálytalálkozókra összejönni. Ezeket ele­inte budapesti éttermekben, majd Bánk községben, később Balatonvilágoson rendezték. Jelenleg több mint 1200 főt számlálunk. Szövetségünk sokrétű tár­sadalmi munkáját tizenegy tagú elnök­ség irányítja. Engem, mint elnökségi tagot pedig, a kulturális munka szerve­zésére és irányítására kértek fel. értettem és szerettem is a matematikát. Vén fejjel, harmincévesen iratkoztam be a Buda­pesti Műszaki Egyetemre. Mint a tű fokán, úgy jutottam be a felvételin, merthogy én főleg gyantázásból készültem, ők meg tangensekre és a kotangensekre voltak kíváncsiak. Nappal tanultam, este meg muzsikáltam, ahol lehe­tett. Pattantyús, Mutnyánszki, Cigány profes­szor. Az első félévben kis híján megbuktam, a gépészmérnöki diplomámat már jelessel védtem meg. Az újlaki téglagyárba kaptam a kinevezésemet. Kettős életet éltem. Nappal a mérnöki munka, este a lokálzene. Ez ment is addig, amíg ki nem neveztek főmérnöknek. Akkor odajött hozzám egy nagyokos és azt mondta: “Főmérnök elvtárs, hogy akar így példaképe lenni a dolgozóknak?” Egyszóval, leintették a szólamot. A pianínó ismét kesergőre fogja: “Vál­nunk kell, bárhogy fáj...!” Én meg azt gondoltam magamban: ha akarom, vemhes, ha akarom nem vemhes. A matematikát nagyon szerettem, de a muzsikát - arra nincs kifejezés... A Reiter Ferenc utcai Szerszámgépgyárba igazoltam át magam, s muzsikáltam tovább. Aztán jött 1956. A pianínó: “Hol vannak a katonák... hová lett a sok virág... O, mondd, ki érti ezt, O, mondd, ki érti ezt... ” Szóval, ha az ember nem főmérnök, ak­kor muzsikálhat. Végül a Ganz Villamossági Gyárból mentem nyugdíjba. Innen? Soha! In­nen csak visznek. És higgye el, nem a pénzért csinálom, hanem mert “a muzsikusnak dalból van a lelke”. Már nagyon nehéz bejárnom, de bátorítom magam: “Ma este indulunk a frontra, búcsúzni jöttem kis Kató”. Hát, ez a helyzet. Ha beint a karnagy, majd én eljátszom: “Fizetek főúr, volt egy feketém”. Miközben a borozó vendégei önfeledten szórakoznak Henter Pál, mémök-lokálzenésszel beszél­getett: Paizs Tibor.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents