Nyugati Magyarság, 2007 (24. évfolyam, 2-12. szám)
2007-04-01 / 4. szám
Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 11. oldal DOMONKOS LÁSZLÓ A legelső szívbemarkoló, gyomrot összeszorító jel: amint Damaszkusz felől érkezve kiszállunk a nagykövet kocsijából Masnaanál, a libanoni határon. Annak idején a koszovói albán exodusról készített képeken lehetett látni ilyet: végeláthatatlan sorban roskadásig megrakott teherautók, kisbuszok, személykocsik, utánfutók, traktorok, a rengeteg szegényes holmi között sivalkodó kisgyerekek, rezzenetlen arccal a közönyös jövőbe révedő öregek. Most mindez közvetlenül itt az orrunk előtt, karnyújtásnyira. A tülekedésben, az egekig hatoló zűrzavarban alig hallani a tőlünk búcsúzó, igazán magyar és igazán nagykövet (maradt-e még vajon ilyen ritka kincs és ugyan mennyi, Istenem...) hangját: „borzalmas ez, gyerekek, irtózat... mondjátok el, írjátok meg az igazat!” A túloldalon megrohannak az amatőr taxisok, rozzant Mercedesszel indulunk Bejrút felé, ki tudja mekkora kerülővel, át a Kárpátok magasságú hegyeken, nagyjából északkelet felé. Az izraeliek által szétbombázott, láthatóan kiváló minőségű autóúton a libanoni főváros mindössze 65 kilométerre volna a határtól. Megállunk a legalább emeletnyi mélységű egyik kráter közelében, körös-körül kísérteties néptelenség a biblikus hangulatot idéző tájban. Tűz a nap, operatőr kollégám - szívós, szerény és aranyszívű kis székely gyerek, úgy állt helyt a hadiúton, ahogyan az ilyen származással egyenesen természetes - lemászik, pontosabban „alábotorkál”, a végén már kiabálni kell, hogy meghallja a hangomat a lezuhant autóroncsok és irdatlan törmelék halom között. A jó négyórás autóúton látunk telitalálatban szénné égett, csontvázzá vált kamiont, bazsarózsaként szétnyílt felüljárót és rommá lőtt üzemépületet. Leginkább ápolatlan útonállóra emlékeztető, ennek megfelelő illatú és öltözékű - viszont meghatóan segítőkész és jóindulatú - sofőrünk már Bejrút egykori és mai képét vetitgeti előre, viszonylag tűrhető (értsd: úgyahogy érthető) angolsággal és fáradhatatlan vehemenciával. Igen egyre több a katona mindenfelé, Bejrút külvárosában már látszanak a távolban az egymillió-kétszázezres földközi-tengeri metropolis felhőkarcolói, katonai járőrkocsi kanyarodik elénk, megállít, látták, operatőr kollégám az előbb forgatott, katonai objektumok vannak a közelben, igazoljuk magunkat. A magyar útlevél és a sajtóigazolvány először teszi meg a magáét, később magyari voltunk győz a médiamunkásoknak hagyományosan kijáró sznob félelem és tartózkodás fölött, tán már most is ennek köszönhető, hogy megtudjuk: a városban és környékén is valósággal hemzsegnek a Moszad-ügynökök, nagyon is érthető az elővigyázatosság. Bejrút maga a Nagy Varázslat. Mintha nem is arab országban, hanem kissé „keletesített” igazi mediterrán paradicsomban járnánk. Az ősi Fönícia, a Földközi-tenger keleti medencéjének római provinciája, valamiféle, dél-alföldi magyart és Erdély-széli székelyt egyaránt megbabonázó, afféle nekünk-való-Kelet atmoszférája kavarog itt, egészen megragadó egyvelegben. Akármekkora a meleg, az ember mégis jól érzi magát, nehezebben fárad el, nem zavarja az izzadság, az enyhén szólva vegyes és roppant intenzív szagegyveleg, a szinte ordítóan hangos beszéd mindenfelé. Az emberek pedig méltók ehhez a varázslathoz. Ennyi idő alatt, ennyiféle helyzetben ennyi embertől ennyire egységesen ennyi barátságos segítőkészséget, szelíd jóakaratot, önzetlen vendégszeretetet csak Erdélyben tapasztaltam. A város szellemében átüt a békés ember türelme és jó szándéka. Nyoma sincs vallási vagy bármilyen egyéb türelmetlenségnek vagy agresszivitásnak, csadorban és hagyományos arab öltözékben jó, ha minden huszadik embert látni, a nők között majdnem annyi az ingerlőén alig-öltözött, mint Európában; teljes épségben, látható gondossággal, büszkén őrizve a még a keresztes hadjáratok során, valamikor a mi Árpád-házijaink idejében a 2007. április A halálra szánt ország Emlékek egy háborúból templomos lovagok által építetett kapucinusok temploma, a gyönyörűen, szinte élethűen helyre állított római fürdők tőszomszédságában, mellette az óriási egykori szultáni szeráj, nem messze ortodox templom. És szinte egész Bejrút körül a tenger hatalmas kék izzása, pálmafákkal a sétányon, világítótornyokkal a sziklás parton, távolban szürkéllő hadihajókkal és fejünk fölött elhúzó helikopterekkel. A háború ebben a világban szinten olyan, mint amikor az ember elmélyült olvasás vagy nagyszabású szerelmi élmény kellős közepén bántó, zavaró zajt hall, olyan erőset és hosszan tartót, hogy képtelen mintegy kiemelni a fejét a hűs hullámokból és dühös bosszankodással számon kérni, mi is történik körülötte voltaképpen. Első este a tengerparton, nem éppen a legdekoratívabb részén, a kikötői dokkok felé tartva, elkerített mólók, elbarikádozott panorámák között jött az első, a legeslegelső dörrenés. Több is volt, mint dörrenés, mintha messziről, a föld legbelseje felől indult volna, végig gördült körülöttünk a világegyetemen, aztán megremegtetett a szó szoros értelmében mindent alattunk. Nem éltem a háború alatt, nem éltem át még ’igazi’ bombázást, amit a katonaságnál meg a délszláv háborúban kézifegyverekkel meg páncélelhárítókkal láttam-hallottam, szolid és csöndes gyermeki játszadozás volt ehhez a hangulathoz képest. Emlékszem, édesanyám mesélte, hogy a bombázások alatt rendszeresen megkapta az állítólag jellegzetes „legyökerezettség”-tünetet: mintha tényleg a földbe gyökerezett volna a lába, egyszerűen képtelen volt elszaladni, nemhogy sietni, de még megmozdulni is alig, szinte megdermedve maradt, akár egy rossz, lidérces álomban, jó darabig. Kicsit mi is így jártunk: a szinte automatikus haza-telefonálás után a sürgető-aggódó felkérésekre, hogy siessünk azonnal vissza a szállodába, el onnan - megmozdulni, elindulni is alig bírtunk... Mozdulatlanul feküdtem tovább a második éjszaka is, amikor ugyanerre a hangra felébredtem. Mindössze annyi történt, hogy reflexszerűen az órámra néztem. Feledhetetlen fél három lett volna öt perc múlva. Később azután, amikor már fényes nappal is bombázták Bejrút déli negyedét, az ember csak megszokottan a hang irányába nézett és rájött, hogy pontosan úgy tesz, mint a többi bejrúti: fel-felpillant a vakítóan kék égre, kicsit a vállai közé húzza a fejét és tovább siet... A Dahíje-negyed az, amely a legtöbbet kapta a libanoni fővárost támadó izraeli hadigépezettől. Öreg taxisunk - daliásán hetyke, kifejezetten kackiás, hófehér bajszát akármelyik idős alföldi magyar gazda megirigyelhetné - előre kiköti: csak egy bizonyos pontig szállít bennünket, onnantól aztán... - mintha csak hazánk itteni külképviseletének egyik „illetékesét” hallanánk, aki nyegle határozottsággal közölte segítségkérésünkre még Damaszkuszban lezajlott telefonbeszélgetésünkkor (közben diplomata kollégája, szegény, hallván és kikövetkezetvén a csevely tartalmát, szégyenében és zavarodottságában azt sem tudta .melyik lábára álljon) -, hogy semmiféle segítségre nem tarthatunk igényt és „kizárólag saját felelősségünkre” lépjünk Liba-Dsida Jenő Száz éve született, s már csaknem hetven éve halott az erdélyi és az egyetemes magyar irodalom egyik legtehetségesebb költője, Dsida Jenő, a Psalmus hungaricus és még számos nagy magyar vers szerzője. Élletútját vázolva, rá emlékezünk. Kolozsváron, a Házsongárdi temető dombjai felé két főút vezet. Aki a baloldali kaptatón indul, úgy kétszáz méternyire jobb felől, a főúttól néhány sírhantnyira fekete födémes, fehér falú kriptához ér. DSIDA - írja a fekete vasajtó fölött a timpanonban, alatta a fiatalon elhunyt költő végrendeletnek számító pár sora a halála előtt három évvel írt Sírvers című versből: Megtettem mindent, amit megtehettem, Kinek tartoztam, mindent megfizettem. Elengedem mindenki tartozását, Felejtsd el arcom romló földi mását. Harmincegy évet élt. E rövid életút során valóban megtett mindent, hogy életművét megalkossa s teremtőjével- ki oly sok talentummal ruházta fel- szemben se legyen hátralékos. Akár a rövidtávfutó, olyan villámgyors rajttal szökellte át az első akadályokat, és olyan erőbedobással száguldott a közeli célig, amennyire hosszútávfutó aligha képes. Szatmárnémetiben született 1907. május 17-én s a római katolikus egyház szertartása alatt kapott keresztséget. Egyházához és katolikus hitéhez élete végéig hű maradt. Szülei példáját követte. Polgári jómódba született, de a szülők teremtette édenkertből már kisgyermek korában a gyász és félelem pokol-bugyraiba került. Apja mérnökkari tiszt az osztrákmagyar hadseregben, anyja gazdag nemesi család lánya. A család jó módban és tisztességben élte erényes éveit. Mindebből 1914 után csak az utóbbi maradt. Apját a háború kitörése után a frontra vezényelték, ahol az elsők között kerül orosz fogságba, hadikötvényekbe fektetett vagyonuk pedig elveszett. Dsida Jenő szívgyengeséggel született, a szívbeteg ember pedig szorongó, félelmei olykor az indokoltnál nagyobbak. így, ilyen zaklatottan élte költőnk is gyermek és ifjúkorát. Tehetsége és termékenysége nagyon korán megmutatkozott. Amikor tizenhat éves korában megjelennek első versei és műfordítási, már több mint ötszáz költeményt rejtenek lapjai, füzetei. Irodalomhoz hajló szíve és elméje a Benedek Elek által szerkesztett Cimbora című gyermek- és ifjúsági laphoz irányították. A Szatmárnémetiben szerkesztett Cimbora közölte elsőként műveit. Tizennyolc évesen a Katolikus élet, a Jóbarát és a Pásztortűz is megnyitja előtte hasábjait. A gimnazista tehetséget Benedek Elek később is támogatta. Amikor a gimnázium végeztével Kolozsvárra megy jogot tanulni, zsebében ott van Elek apó ajánló pár sora, hogy könnyebbé tegye vele a szerkesztőségekbe való bejutást. Ez olyan jól sikerült, hogy jogi tanulmányait abbahagyva, élete végéig a szerkesztőségi munka biztosította számára a kenyeret. Húsz évesen már a jó nevű irodalmi újság, a Pásztortűz technikai szerkesztője, később társszerkesztője, majd 1934-től haláláig a Keleti Újság belső munkatársa és a nagyváradi Erdélyi Lapok kolozsvári tudósítója. 1929- tői tagja a Kemény Zsigmond Társaságnak, ugyanettől az évtől a marosvécsi Helikonnak, később tagjává választja az Erdélyi Irodalmi Társaság is. Titkára volt az Erdélyi Katolikus Akadémiának és a Pen Club romániai magyar tagozatának. Elismert író, neves közéleti ember, nagyra becsült szerkesztő, kitűnő újságíró vált belőle. Pályatársai szerény, kedves, közvetlen és mégis tartózkodó modorú, kultúrát sugárzó, gondozott külsejű férfiról emlékeznek. Modorában mindig érezhető volt egy csöppnyi bujkáló fölény, derűs irónia, olykor támadó gúny, de mindez soha nem volt bántó. Kiváló barátai - Kuncz Aladár, Áprily Lajos, Reményik Sándor, Molter Károly, Berde Mária, Karácsony Benő, Krenner Miklós - bár tisztelték tehetségét és nagyra becsülték humánumát, magányossága mélabúját csak ritkán tudták eloszlatni. Testalkatának törékenysége, fiatalos arca, szőke üstöké, szürke-kék gomolygó szeme, és kiváltképp ismert betegsége, amellyel már-már maga is „büszkélkedett”, mindenkiből kivívta a kíméletet. A barátságok kora legsikeresebb alkotóival, de főleg költészetének elismertsége, nem e kímélet szülöttei. Ezeket mind versei jogán vívta ki. Isten áldotta képességekkel rendelkezett. Kiváló forma- és ritmusérzéke tökéletesen illeszkedett mindenkori témájához. Úgy, olyan természetességgel írt, mintha csak egy baráti társaságban beszélne. Nem érzik, hogy ezeken a verseken dolgozott volna, nyoma sincs rajtuk a megmunkálásnak, a mesterségnek. Ily módon csak Csokonai, Petőfi s a legnagyobbak tudta versben szólani. Versei tárgyát nem elsősorban az úgynevezett „nagy” ügyek közül választotta, de mindenképp a „fontos” dolgok keltették fel figyelmét, és hegyezték írásra tollát. Hit, szeretet, szerelem, a természet, ragaszkodás a hazához és magyar voltához - ezek voltak legfontosabb gondolatai. Élete utolsó éveiben, érezve a halál közeledtét, egyre gyakrabban kísérti meg az elmúlás misztikus gondolata, a halál érzékelhető jelenléte a hit és vallásosság kelméjébe szőve: Nem rettenek meg, bár a keserű Vándor kilincsemet halkan lenyomta, S már asztalomra f érdül fekete Árnya, s fülemhez ér lehelete. Zarándok lettem és hívő keresztény. Kedves virágom: zsenge barkaág. Hiszem, hogy Krisztus és a szent kereszt tény, És rajta kívül minden hiúság Paizs Tibor non területére... Igaz, a mi taxisunk mindezen közben legalább el-elmondogatja, hogy „hábibi, hábibi”, ami, mint később megtudjuk, nagyjából „aranyoskámat”, „kedveskémet” jelent, afféle nagypapás megszólítás, de kissé más formában, nőnek címezve meg annyit tesz: szeretlek... A Dáhije: tömény rémálom. Igazi elioti puszta ország; egybefüggő romhalmaz, kísértet-városnegyed. A szó szoros értelmében földre roskadt tíz-tizenöt emeletes házak, törmelékóceán, a semmibe lógó felüljárók, széttrancsírozott hajdani benzinkutak. A por mindent beborít, az ember nem tudja, fölfelé vagy a lába elé figyeljen-e jobban, hogy rá ne dőljön valami vagy bele ne lépjen valami romhalmazzal borított mélyedésbe, miközben macska a dióhéjon-jelleggel bukdácsol a déli forróságban az emberi gonoszság irdatlan pusztításának kellős közepén, amely, úgy tűnik,végeláthatatlan, mint a közelben kéklő tenger... Időnként kis robogókon szakállas fiatalemberek száguldanak elő a romok közül, V- jelet mutogatnak és már el is tűnnek, olykor (honnan?) egy-két autó is előjön, ugyanilyen fiatalokkal, ugyanígy. Azt mondják, a Hezbollah emberei ellenőrzik a lebombázott negyedeket, vigyáznak, ne történjék fosztogatás és biztosítják a szerencsétlen lakóknak, hogy visszatérjenek tönkretett otthonaikba, megpróbáljanak kimenteni ezt-azt... Bejrút megajándékoz az emberi bölcsesség olyan bravúrosan elegáns megnyilvánulásával is, amilyet könyvekből aligha szerezhetünk meg: talán a régi arab, perzsa vagy görög aligha bölcsek lehettek olyanok, mint öreg újság- és könyvárusom, akit - bármilyen hihetetlen - Sultan-nak hívnak. Higgadt okossága, tájékozottsága, szelíd, metsző élű logikája tényleg fejedelmi, uralkodói nagyságrendű. Suhan bácsi az Egyesült Államokban tanult jogot, hazatérve praktizált is, de világéletében a filozófiáért, a pszichológiáért és az irodalomért bolondult, később hosszú évekre a libanoni könyvkiadók és könyvterjesztők egyesületének alelnöke lett, jól ismeri az amerikai néplelket és a francia egzisztencialistákat,egy-két jelenlegi EU-vezetőt és Chrudinák Alajost. Huncutul ragyogó, örökké mosolygó szemében a tapasztalatoknak olyan tárháza, hogy a nyugodtan, korrekten fogalmazott angol mondatok közül mintha évezredek napkeleti bölcsessége szólna: „a terroristák világában élünk, azt mondják. De mondd meg nekem, fiam, ki teremtette a terroristát? Ki, mi szülte? A világ a terrorista, nem mi. Amerika népe, az amerikai ember sokkal többet és jobbat érdemel, mint amilyen kormánya, elnöke van. Jól ismerem az amerikaiakat. Ne azt mondd, amit annyian, hogy buták! Aligha van kedvesebb, készségesebb, segítőkészebb, arányosabb reprezentánsa emberi fajtánknak, mint ők. Amit az amerikai vezetés művel, nem tartható fenn sokáig. Nagy változások kezdődnek rövidesen. Ennek a háborúnak meg vége lesz, hamarosan. Hogy az a tűzszünet persze milyen lesz, az más kérdés.. És Suhan bátyámnak, mint valószínűleg annyi kérdésben, ez utóbbiban is igaza lett, alig két hét múlva véget ért a 34 napos háború az agresszor Izrael és a Libanont védő Hezbollah között, létrejött a tűzszünet. Amelyik olyan, amilyen, igencsak törékeny... A város, amely nem akar meghalni - ezzel a szlogennel hirdette Bejrútot az egyik prospektus a szállodában. Nemcsak a fővárost, magát az országot, Libanont is halálra szánták, láthattuk, megtapasztaltuk. Amikor visszafelé autóztunk a szíriai határ irányába, kísérőink meghívtak bennünket egy út menti kisvendéglőbe. Akármennyire szabadkoztunk - bár már megszoktuk, hogy amint megtudják: magyarok vagyunk, a megilletődött tisztelet és a szeretetteljes törődés és barátság valóságos, zavarba ejtő özönét zúdítják ránk - , ránk erőltették a jellegzetes arab teát is a harapnivaló után. Amint az italt elénk tették, sokat mondóan elmosolyodtak: ez mindig megmarad, mondták. A város, amely nem akar meghalni
