Nyugati Magyarság, 2007 (24. évfolyam, 2-12. szám)
2007-03-01 / 3. szám
2007. március Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 7. oldal DOMONKOS LÁSZLÓ Van egy bizonyos embertípus, akit őrzőnek kell nevezni. Ok azok, akik Ady szavára vigyáznak a strázsán, akik minden cselekedetüket átgondoltan, tudatosan a nagyobb közösség - a haza, a nemzet, magyar fajtánk - érdekeinek rendelik alá. Akik makacsul, semmiféle gánccsal nem törődve, konok kitartással és az igazi magyarságra annyira jellemző, szinte elképzelhetetlen szívóssággal csak mondják, mondják a magukét, hosszú évtizedeken keresztül. Akik arra születtek, hogy őrizzenek. Hogy óvjanak, védjenek. Pontosan tudják: volt, van és lesz kiktől, miktől. Fekete Gyula bátyánk, aki nyolc és fél évtizeddel ezelőtt, 1922 telének legvégén Mezőkeresztesen látta meg ezt a gyötrelmesen imádnivaló magyar világot itt körülöttünk, alighanem egy személyben képviseli nemzetünk legmegbízhatóbb, leginkább megingathatatlan vonásait. Ha úgy tetszik, ezredévek megszenvedett tapasztalatainak erkölcsi koncentrátumát. A nagy elődökkel, a tanítómesterekkel, a legkiemelkedőbb harcostársakkal összehasonlítva, ő nem úgy nemzetragasztó, mint Németh László vagy Illyés Gyula, nem úgy diganosz-Tisztelegve Fekete Gyula 85 éves ta, ahogyan Bibó István, Cs. Szabó László vagy éppen Csoóri Sándor: ő a gyógyítás titkát tudó és könyörtelenül alkalmazni akaró, a küzdelmet vállaló táltos, az élet, sőt az Élet elhivatott propagátora. Gondolkozzunk, magyarok! - mondja, írja, miközben harcos orvosként áll a vártán, egyik kezében toll formájú sztetoszkóp, másikban szablya,szimultán. Tőle az egykoron majdan klasszikussá váló, nagyszerűségében örök-egy megfogalmazás: a magyar élet színterein nem pártok, nem jobboldali-baloldali, még csak nem is népi-nemzeti-konzervatív és szociáldemokrata-liberális táborok- hanem az élet pártján és a pusztulás pártján állók néznek farkasszemet egymással... Nemigen találni értőbb, pontosabb elemző méltatást róla, mint a régi eszme- és küzdőtárs, Bíró Zoltán sorai:”csoda-e, hogy - beszámítva az írói alkat adottságait is- néhány közismert szépirodalmi mű (mint például Az orvos halála) mellett Fekete Gyula gazdag életművéből elsősorban az esszé, az írói publicisztika értékei rögzültek a köztudatban? Úgy hiszem, ezt ő maga sem bánja. írói jellemét, szellemi vita- és harckészségét alighanem így teljesíthette ki leginkább a magyarság hasznára: többek között az Éljünk magunknak? szociográfiája, az Egy korty tenger jegyzetei, a Sarkcsillag esszéi, a Tengercseppek aforizmái, a Gondolkozzunk, magyarok! vagy a Véreim, magyar kannibálok! vitairatai által. Kinek a neve juthatna eszünkbe azonnal, ha nem Fekete Gyuláé, amikor a magyar népesedésügy vagy az egyre gazdagabban beáramló kultúrmocsok több évtizedes vitáira gondolunk? De emlékeznünk kellene arra is, hogy Fekete Gyula hányszor maradt magára, hányszor hagyta magára az értelmiség is éppen a magyar életet leginkább, legmélyebben érintő harcában! Talán az volt ebben a folytonos küzdelemben a leginkább felemelő, hogy nemcsak a hatalommal, de a társadalom közönyével és értetlenségével, gyakran fanyalgásával szemben is helyt kellett állnia. És senki és semmi sem téríthette el ettől a küzdelemtől, pedig írhatott volna szép meséket is, és kaphatott volna Kossuth-díjat.” Gyula bátyánk azonban nem szép meséket írt, hanem a körülöttünk gomolygó magyar valóságot. Szenvedéllyel és megalkuvást nem ismerő, megindítóan rendíthetetlen igazságérzettel. Nem sértődött meg, hanem összeszorított szájjal, hun vágású szemeivel lankadatlanul figyelve hadakozott:javasolt, indítványozott, elemzett, bírált, támadta a az ostoba közönyt és nemtörődömséget, a sanda rosszindulatot, az álnok hazudozást, a körmönfont züllesztést, az alig leplezett magyarellenességet és hazaárulást. (Mindig bőven volt mit támadnia.)így és eképpen védett, így volt mindvégig őrző a strázsán. Tudta, hogy ki kell tartanunk: „a macska elszunyókálhat az egérlyuknál, az egér nem”, mondotta. Most, hogy feszesen tisztelegve azt kívánjuk, a magyarok Istene éltesse még nagyon sokáig Fekete Gyulát, nem rejthetem véka alá legeslegnagyobb aggályomat: ha volna ebben a magyar világban még legalább nyolc-tíz Fekete Gyula, mindegyik úgy negyven körül - sokkal nyugodtabban aludnék. „Éljen a szovjetek hatalma!" (SBenedek András költő, művelődéstörténész 60 éves) 1970 tavaszán ismertem meg személyesen S. Benedek Andrást, akinek írásait, verseit már olvastam a kárpátaljai magyar sajtóban. O akkor az ungvári Kárpáti Kiadó vezető szerkesztője volt és író-olvasó találkozóra jött iskolánkba a Forrás Stúdió tagjaival, Zseliczki Józseffel, Fodor Gézával és (Vári) Fábián Lászlóval. Ez egy szombati napon volt. Aznap, vagyis 1970. április 16-án halt meg Veres Péter, ezért aztán elmaradt a szokásos szombati iskolai táncmulatság is. A mi megismerkedésünk természetesen egyoldalú volt, hiszen én a közönség soraiban ültem és megilletődötten figyelmet a „nagyokat”, csak félve mertem megkérdezni tőlük, hogy mikor lesz a Forrás Stúdió alkotóinak önálló kötete. Még csak nem is sejtettem, hogy őket már akkor gyanakodva figyelte a hatalom, az a hatalom melynek helyi szekértolói mindent megtettek annak érdekében, hogy megvonják tőlük a publikálási lehetőségeket. A Forrás Stúdió irodalmi tevékenysége szorosan összefüggött ugyanis a kárpátaljai magyar kisebbségi lakosság öntudatra ébredésének folyamatával. „1967-ben jelentkezett az Ungvári Állami Egyetem magyar tanszékének irodalmi körében, az Együtt című gépiratos, „szamizdat” lapban, majd a Kárpáti Igaz Szóban, a Kárpátontúli ifjúság című Komszomol-lapban az a fiatalokból álló csoport, amely még fiatalabbakkal kiegészül 1969 és 1971 között Forrás Stúdió néven működött, amelynek tagjai (Bállá Gyula, Bállá Teréz, Balogh Balázs, Benedek András, Dupka György, Fábián László, Ferenczi Tihamér, Fodor Géza, Füzesi Magda, Punykó Mária, Zseliczki József) számára a nemzetiségi azonosságtudat megteremtése, a kisebbségi önismeret volt az elsődleges kihívás. A szólás, a megszólalás és a közösség gondjainak, sorsának megszólaltatása volt tehát az igazi parancs - írja S. Benedek András a Stúdió 1994-es versantológiájának előszavában. - Ennek engedelmeskedve kezdett hozzá egy maroknyi csoport, hogy elvégezze a máskor és máshol több száz nemzedékre szánt feladatot, hogy eljuttassa a kárpátaljai magyarságot a szóbeliségtől az irodalomig: a hamis próféták szavától saját visszahallható szavukig”. Nos az akkori és a későbbi hatalomnak sem volt ínyére egy ilyen „gyanús” csoportosulás. A szovjet kultúrpolitika helyi képviselői támadásba lendültek, s 1971-72-ben adminisztratív eszközökkel lehetetlenné tették a Stúdió munkáját, s derékba törték a csoport tagjainak irodalmi pályáját. Közben 1970-ben (akkor még) Benedek András és Kovács Vilmos író, szerkesztő a szegedi Tiszatáj októberi és novemberi számában közölte „Magyar irodalom Kárpát-Ukrajnában” című tanulmányát, melyben először történik említés arról az „aprócska” tényről, hogy 1944 őszén minden 18 és 50 év közötti magyar férfit háromnapos munkára hurcoltak a „felszabadító” új honfoglalók, a szovjetek. Ezután írta meg hírhedt, feljelentéssel egyenértékű cikkét „Elidegenedés” címmel Bállá László író a Kárpáti Igaz Szó 1971 augusztus 20-ai számában, amiben elsősorban politikai, ideológiai megfontolásokból marasztalja el a Stúdió szerzőit, de még az egyetem pártbizottságát is. Nem véletlen tehát, hogy S. Benedek Andrástól és Kovács Vümostól is megvált az ungvári Kárpáti Kiadó. Utóbbi néhány év múlva fiatalon, 50 évesen meghalt, míg S. Benedek Andrást, alkalmatlansága ellenére besorolták a szovjet hadseregbe. Soha többet nem kerülhetett vissza korábbi munkahelyére. Hogy éhen ne haljon, magyar szakos diplomával a zsebében vándorfényképész lett, majd arra kényszerítették, hogy elhagyja szülőföldjét. De Budapesten is utolérték az elvtársak. És most idéznék egy közelmúltban vele készült interjúból: S. BENEDEK ANDRÁS ígéret földje... Mint egykor bűneinkért, Ma bárányként büntet az Úr. Fut három hazátlan úrfi. Vérkönnyeket ont Vazul. Mert seregnyi kufár Árulja földed: a hazát. Ácsolják ma is a bitót, Ha fognál hadarót, kaszát. Az ígéret földje vérben áll, Hitünk rabolja kun, tatár, Népére acsargó janicsár, Jöjj hát,jöjj jó László király! „Magyarországon megint elég hamar beleütköztem a falba, mert “utánam” szóltak, és amikor például megjelent az Alföldben egy összefoglaló cikkem a kárpátaljai magyar irodalomról, akkor megindult a levelezés.- Ki írta a leveleket?- Nevezzük nevén. Bállá László feljelentett engem a Területi Pártbizottságon, onnan felküldték Kijevbe, onnan továbbküldték Moszkvába, ott átadták a külügynek, a külügy átküldte Magyarországra, ott továbbították a követségnek, az átadta egy referensnek és ezek után jutott el a magyar minisztériumba. Az eredeti kérdés minden állomásnál kopott, hisz Bállá eredetileg valami nagyon keményet kérdezhetett, de a végén csak az a kérdés érkezett meg, hogy: „Mivel foglalkozik S. Benedek András áttelepedése óta?” Ezt követően eljött hozzám két illetékes, akik olyan álneveken jelentkeztek be, mint például Gellért Hugó (hadd legyen egy kis század eleji stichje a dolognak). Ok távollétemben a munkahelyemen kikérték a személyi anyagomat, amelyben volt egy akkoriban divatos portré, abban az égvilágon minden pozitívum benne volt, hisz én jól tudok dolgozni, ha hagynak, kitüntetéseket is kaptam a munkámért Magyarországon. A jellemzésemben csak egyetlen negatívum volt, hogy sajnos nem vállal vezetői állást. A megkeresésre válaszként ezt a hízelgő portrét küldték vissza az illetékesek a Szovjetunióba. Aztán jött egy másik levél, amelyben már konkrétan megkérdezték, hogy mit írtam én az Alföldben. Abból sajnos már baj lett, a megfelelő szinten megtárgyalták az ügyem, és úgy döntöttek, hogy engem le kell beszélni arról, hogy Kárpátaljáról írjak. Újra a korábbi két elvtárs jelent meg, akik egyebek közt azt is állították, hogy az ún. főszerkesztői értekezleten az illetékesek közölték az irodalmi lapok főszerkesztőivel, hogy 10 évig nem jelentethetik meg az írásaimat. Ugyanakkor tudomásomra hozták, hogy műfordítói munkámat egyenesen támogatják.” Tulajdonképpen a rendszerváltás (?) után következhetett el az az időszak S. Benedek András életében, amikor megjelenhettek művelődéstörténeti munkái: a Látogatóban Kárpátalján, a Kárpátalja története és kultúrtörténete és a Tettenérhető történelem. És természetesen a ruszinokat bemutató monográfia, aminek azóta már elkészült az angol nyelvű fordítása is. Végül, de nem utolsósorban 1995-ben végre megjelenhetett Régi versek című verseskötete is. A sors tehát kegyes volt hozzá, még akkor is, ha ilyen nehéz életutat szánt neki a Teremtő, hiszen az üldöztetéseken túl kiújultak gyermekkori betegségei, 100%-os rokkantként immáron tizenegy éve nyugdíjas. De ezek a nyugdíjas évek igen termékenyeknek bizonyultak. Ma sem ül ölbe tett kézzel, amit Itthontalanul című verseskötetének megjelenése is bizonyít. Hosszú évekig nem találkoztam személyesen S. Benedek Andrással, akit mindenki csak Béniként ismer, hiszen a szocialista internacionalizmus időszakában szétválasztott bennünket a szögesdrótos szovjet-magyar határ. Csak a nyolcvanas évek vége felé sikerült szorosra fűzni azt az őszinte baráti kapcsolatot, amely mind a mai napig tart. Talán eljön az az időszak is, amikor a kárpátaljai magyar nebulók az ő könyveiből fogják tanulni a vidék, a tájegység Kárpátalja történelmét. Azé a vidékét, melyről a „felszabadító” szovjet történészek - szerencsére kevés eredménnyel - de mindig azt igyekeztek bebizonyítani, hogy „ezer év óta nem volt itt semmi”. Igaz, azóta már a Szovjetunió sem létezik. S. Benedek András viszont rendületlenül folytatja tevékenységét, mert mást nem tehet. Az idő őt igazolta. Béni tehát nem vált janicsárrá a legnehezebb időkben sem, pedig ő is megírta „kötelező” szocialista versét egy pártfunkcionárius felkérésére. Bár ez az írás nem került be egyetlen gyűjteménybe sem, de minden szempontból megfelelt a kor követelményeinek. Szocialista volt, népi ihletésű és optimista kicsengésű. így hangzik: „Négy alma, öt alma, hat alma. Éljen a szovjetek hatalma!” Nem is maradhatott tovább Brezsnyev Szovjetuniójában. A történet Magyarországon folytatódott. Talán itthontalanul, de nem reménytelenül... Isten éltessen, Béni! Debreceni Mihály Püski-Masszi Nemzeti Könyvnagykereskedés 1087 Bp., Kerepesi út 27/A Tel.: 323-0647; Fax: 323-0648 E-mail: puski-masszi@radionet.hu Honlap: www.puskimasszikonyveshaz.hu Nyitva tartás: H-Cs.: 8-16.30; P.: 8-15.30 Látogasson el honlapunkra! Egyéni vásárlókat is kiszolgálunk!
