Nyugati Magyarság, 2006 (23. évfolyam, 2-11. szám)
2006-02-01 / 2. szám
10. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 2006. február ANISZI KÁLMÁN Újraéledő Erdély? Beszélgetés Pomogáts Bélával Az erdélyi irodalom kiváló ismerője, Pomogáts Béla irodalomtörténész évtizedek óta kulturális nagykövete a transzilván magyarságnak. Akkor határozta el irodalmi értékeinek felbúvárlását és képviseletét az anyaországban és szerte a nagyvilágban, ahol magyarok élnek, amikor ezt a nagypolitika még nem hogy nem honorálta, hanem komoly szankciókra is számíthatott a renitenskedő. Ám a tudós irodalomtörténész csak ment a maga választotta útján, s az eltelt évtizedek alatt számos kötetben számolt be nemzeti irodalmunk e részének alakulásáról, alkotóinak küzdelmes életéről.- Mi indított arra, hogy újabban egy olyan reprezentatív novellagyűjteményt állíts össze erdélyi írók műveiből, amelynek középpontjában a történelem áll?- Ennek a szándéknak kettős háttere volt. Az egyik az a körülmény, hogy a két világháború közötti korszakban a magyar irodalomban újra megnőtt a történelem iránti érdeklődés. Ilyen fokozott érdeklődés akkor szokott megjelenni a komoly irodalomban, amikor előzőleg valamilyen nagy nemzeti tragédia történt, és a gondolkodó elméknek, mindenekelőtt az íróknak választ kellett keresniük arra a kérdésre, mi okozta ezt vagy azt a tragédiát, milyen jelentőségük, súlyuk van ezeknek a nemzet életében, és hogyan lehetne védekezni velük szemben. Nem véletlen, hogy a magyar történelmi regényirodalomnak az első nagy felvirágzása az 1848-1849-es szabadságharc veresége utáni időszakára esett. Jókai Mór történeti regényei, Kemény Zsigmondnak egész más szellemben készült történelmi regényei példázzák ezt.-A szabadságharc után mikor állt elő újabb hasonló helyzet?- Az első világháború és Trianon után, amikor is a magyar történeti regény ismét nagy lendületet kapott. Mindenekelőtt Móricz Erdély trilógiájára gondolok. Móricz arra kereste a magyarázatot, miért siklott félre a magyar történelem. Mi volt az oka annak, hogy a kiegyezés utáni nagy erőgyűjtést követően hirtelen hanyatlani kezdett. Nem pusztán külső erők hatására. A Fejedelmi Erdély nemcsak a nyugatról érkező császári és a keletről érkező szultáni nagypolitika taszításába kerülve roppant össze, hanem belső tartalékai is megfogyatkoztak, belülről is összeroppant. Ez történt az első világháború körül is. A kiegyezés után nagyon látványos fejlődés ment végbe Magyarországon. De jött a háború - amibe teljesen indokolatlanul ment bele az ország és következett Trianon, ami akkora csapást jelentett a magyarságnak, hogy csak Mohács mérhető hozzá. Móricz, amikor felidézte Bethlen Gábornak és utódainak a korszakát, azaz Erdély aranykorát, felidézte azt a sok tekintetben megmagyarázhatatlan összeroppanást is, ami nemcsak a külső erők támadása miatt következett be Bethlen Gábor halála után. Valahogy belülről is tönkrement az a lelkiség, amely az erdélyi magyarságot erkölcsileg összefogta. Móricz akkor a saját korának kérdéseire próbált választ keresni. Megszólaltatta azt a tragikus életérzését, ami őt Trianon után elfogta. Móricz maga is személyes tragédiaként élte át Trianont, erről korábban keveset beszéltek. Nos, éppen az Erdélyben beszélt arról, akár személyes üzenetként és vallomásként is felfogható módon, hogy mit jelentett számára Erdély elveszítése. A két világháború között nagyon eleven érdeklődés mutatkozott a történelem iránt. A magyar irodalom (Móricz, Laczkó Géza és mások) a történelemben próbálta keresni a válaszokat arra, hogy mi történt az országgal, milyen tényezők készítették elő ezt a hatalmas történelmi tragédiát.- Ugyanaz a folyamat Erdélyben mintha valamivel korábban ment volna végbe, mint Magyarországon...- Erdélyben a magyar értelmiség, a közvélemény jóval előbb tapasztalta Trianon következményeit, mint a magyarországi szellemi élet és intelligencia, amely igazából a húszas évek végén kezdett el megbirkózni ezzel a problémahalmazzal. Erdélyben rögtön, a román megszállás másnapján már valamilyen választ kellett adni arra, hogy mi történt az erdélyi magyarsággal, és hogyan lehet ezt a hatalmas változást, ami egyben vereséget és fenyegető jövőt hozott, értelmezni, megítélni és felvenni ellene a küzdelmet. Nem véletlen, hogy már a húszas évek elején Erdélyben megsokasodtak a történelmi regények és elbeszélések. Sőt, már az első erdélyi történelmi regények - Kós Károly, Nyirő József, Gyallay Domokos művei - történelmi regények voltak.- Ki volt az erdélyi irodalom első útmutató, irányt szabó egyénisége?- Az erdélyi irodalomnak az egyik első vezető egyénisége Kuncz Aladár, a Fekete kolostor írója volt, aki hazatérve franciaországi internálásából, egy-két évet még Budapesten élt, de 1922-ben visszatelepedett Kolozsvárra, és ott átvette az Ellenzék című napilap irodalmi rovatát, később pedig az Erdélyi Helikont szerkesztette. Kuncz az Ellenzékben szervezte meg azokat az irodalmi pályázatokat, amelyek az erdélyi történelmi novellairodalomnak a kezdeményezői voltak. Az első ilyen pályázaton tűnt fel például Nyirő József és Gulácsy Irén, aki szintén történelmi regényíróként volt később nevezetes, ám ő a harmincas évek második felében már Budapesten élt.- Mit szolgáltak ezek a történelmi novellapályázatok ?- Azt a célt szolgálták, hogy az erdélyi magyarság próbáljon valahogy szembenézni a saját múltjával, és a múlt átélése, érzékelése és magyarázata révén keressen választ azokra a létkérdéÚj címlappal látott napvilágot nemrég a X. évfolyamát nyitó, Csíkszeredái Székelyföld idei első száma. Akkor is érdemes lenne fölfigyelni az eseményre, ha csunán egy havi kiadvány szokatlan terjedelmi arányait vennénk tekintetbe. De többről - sokkal többről - van itt szó ezúttal: magáról a szerkesztőségi vállalkozás minőségéről, súlyáról. A szerzők impozáns névsora és a tárgyalt témák jellege együttvéve szemlélteti a januári Székelyföld szellemi arculatát. Színvonalas szépirodalom és izgalmas dokumentumok sorozata illeszkedik egymáshoz 401 oldalon; versek és novellák, irodalomtörténeti tanulmány és tartalmas interjú, nem utolsó sorban pedig ködoszlató vallomások, nyilatkozatok, emlékezések szólnak az olvasóhoz mai és tegnapi világunk történéseiről. A bőség zavara okoz gondot: mit és kit említsek kiemelten. A költőket: Bella Istvánt, Bogdán Lászlót, Buda Ferencet, Egyed Emesét, Egyed Pétert, Farkas Árpádot, Fekete Vincét, Ferenczes Istvánt, Kányádi Sándort, Király Lászlót, Kovács András Ferencet, Lászlóffy Aladárt, László Noémit, Lövétei Lázár Lászlót? A prózaírókat: György Attilát, Lőrincz Györgyöt, Molnár Vilmost, Nagy Koppány Zsoltot, Vida Gábort? Vagy Láng Gusztáv tanulmányát Tamási novelláiról, Cseke Péter írását Buday György és Jancsó Béla kapcsolatairól, Máthé Éva beszélgetését Elek Tiborral, esetleg Domokos Gergely kitűnő esszéjét a „román-csángó kontinuitás"-ról? Méltató rápillantást érdemelne valamennyi. sekre, amiket a Trianont követő új történelmi helyzet számára adott. Ez a lelki érzés, közérzet és program állt a történelmi elbeszélések mögött. Ezért lehetett a két világháború közötti erdélyi irodalomnak az egyik legnépszerűbb, legfontosabb, igen nagy értékeket létrehozó műfaja a történeti elbeszélés, illetve a történelmi regény.- Amikor megírtad a transzilvanizmus eszmetörténetét, magad is tapasztaltad, milyen nagy szerepe van a két világháború közötti szellemi és politikai tájékozódásban a történeti Erdély iránti érdeklődésnek.- Én már régen készültem arra, hogy ezekből a történeti elbeszélésekből összeállítsak egy kis gyűjteményt, hiszen nagyon sok történelmi elbeszélés került a kezem ügyébe. Most ez az antológia elkészült. {Vajúdó idők küszöbén, Erdélyi magyar írók történelmi elbeszélései, Nórán, 2004.)- Kik szerepelnek a kötet szerzői között?- Bánfíy Miklós, Berde Mária, Daday Loránd, Gyallay Domokos, Kós Károly, Makkai Sándor, Maksay Albert, Nagy István, Nagy Jenő, Nyirő József, Sipos Domokos, Szántó György, Szemlér Ferenc, Tamási Áron, Wass Albert. Ez a két háború közötti korszak prózairodalmának a java. Bevettem a válogatásba néhány olyan elbeszélést is, amely a hun kérdéssel foglalkozik, vagyis azokat az időket idézi fel, amikor a hun birodalom megdőlt és a fogyatkozó üldözött hun népességnek egy része Erdély magas hegyeiben húzta meg magát. Ez volt Csaba királyfi népe. A székely himnusz is Csaba királyfi nevére hivatkozik. Ennek a hun töredéknek lettek volna a leszármazottaik a székelyek. Arra, hogy a hunok és a székelyek között valamiféle folytonosság volna, nincs tudományos bizonyíték. Különben a székelyek eredetileg nem is a mai Székelyföldön éltek, hanem az Aranyos folyó vidékén és Erdély déli réÉs itt vannak a dokumentum-közlések: Gagyi József, Oláh Sándor, Benkő Levente, Tófalvi Zoltán, Gazda József tollából. A székelyföldi kollektivizálás egykori „tündökléséről” és végnapjairól, az 1944. szeptember 26- i szárazajtai magyarellenes mészárlásról, Visky Árpád rejtélyes haláláról, az erdélyi 1956-ról... Közelmúltunk történelme hétköznapjainak és véresen drámai eseményeinek valóságáról vallanak hitelesen a túlélők ezekben az emlékezésekben, nyújtanak lélegzetállító tájékoztatást a levéltári adatok. Mindarról, amit elfelejteni soha nem lehet... A Székelyföld szóban forgó számának ilyen jellegű anyagai sorában a legmegrázóbb Benkő Levente közleménye a szárazajtai mészárlásról. Midőn a szülőknek végig kellett nézniük, amint a falu iskolájának udvarán fejszével lefejezik két fiúgyermeküket. Erdély földjén történhetett meg ez - a huszadik század közepén. A modem barbarizmus iskolapéldájaként. Sorokat idézek a bestiálisán meggyilkolt testvérpár, Nagy Sándor és Nagy András édesapjának, Nagy G. Istvánnak az 1950. december 20-án adott nyilatkozatából: „A voluntárokkal közösen ott voltak még a szárazajtai románok, Berszán Egyed János, a kezében puskával, ő volt az ítélő bíró, akire ő azt mondta, hogy bűnös, azt meglőtték vagy lefejezték, akire azt mondta, hogy nem bűnös, az megszabadult. Bogdán István szintén puskával vigyázott a népre, a puskát a néptömegre szegezve tartotta, Bardocz Ferdinánd szintén puskával őrködött, Berszán Domokos, ifj. Bardoczi Tódor szében. Akkor költöztette át őket egy királyi parancs a keleti végekre, az ismert székely székekbe, amikor all. század vége felé, a 12. század elején betelepítették a szászokat. Maradtak, persze, az Aranyos vidékén is, hisz volt egy Aranyos szék is, amely megőrizte a maga székely folytonosságát. De ezek történettudományi kérdések, nekem nem ezzel kell itt foglalkoznom, inkább az irodalmi értékekre szeretném fölhívni a figyelmet.- Mekkora történelmi időt ívelnek át ezek az elbeszélések?- Végigkísérik az erdélyi magyarságnak a történetét a honfoglalás korától a középkoron, Mátyás király dicsőséges uralkodásán, az erdélyi fejedelemvilágon át a 18. századig, amikor Erdély betagolódott a Habsburg birodalomba. Sőt, átfogva a reformkort és az egész 19. századot, eljutnak egészen az uralomváltozásig. Erről szól Kós Károly számunkra nagyon fontos elbeszélése: Ezerkilencszáztizenkilenc. Ez az elbeszélés tulajdonképpen a román megszállás lelki helyzetét tárja fel, az Erdélyben berendezkedő román hadsereg jövetelét megelőző és az azt kísérő állapotokat mutatja be. Tulajdonképpen eddig (1919) tartott a történeti Erdély. Ami az után következett, az már a jelenkor, más konfliktusokkal, egészen más eseményekkel és más megválaszolásra érdemes kérdésekkel. Az, hogy a történeti Erdélynek nagyon magas rendű elbeszélő irodalma van, azt mutatja, hogy az erdélyi irodalom nemcsak a két háború között virágzott, hanem azóta is. Ma is számos kiváló történelmi regényre lehetne utalni. Ilyen például Szilágyi István Hollóidő című nagyszerű történelmi regénye. Mindez azt mutatja, hogy az erdélyi magyarság számára, az erdélyi magyar történelem élő valóság, amelyből erőt merít, amely erőtartalékot jelent számára a mai nemzeti helytállásban is. mint volt régi bíró szintén puskásán a népre vigyázott, Henter József Jánosi, szintén puskával a kezében őrködött. - Feleségem, amikor az udvarra ment be, kérdezte Berszán Domokost, ifj. Bardoczi Ferdinándot, hogy mi lesz a gyermekeinkkel? Mentsétek meg ha lehet, mire ők azt felelték, nincs mentség senkinek. - Nemsokára rá románul kezdték hívni név szerint a vádlottakat, az első hármat megverték és elengedték, Kálnoki Ferenc, Incze Zoltán, Domokos Gábor, ezek után az én két fiamat kísérték elé, akik le voltak kötözve és vetkőztetve. Mikor előjöttek, az ítéletet kimondták nekik, a voluntárok és Berszán Egyed János jóváhagyására kezdték lefejezni. Ugyan akkor nem volt fejsze, mire föl Bardoczi Tódor bíró Henter Józsefet küldte el fejszéért, aki nemsokára hozta is a fejszét. Ekkor a fiamat, Sándort, aki volt 21 éves, tették a tőkére, és egy voluntár vágta el a nyakát azzal a kijelentéssel, hogy ha kell, az összes erdélyi magyarokat lefejezi, aztán hívták András fiamat, aki 25 éves volt, és őt is kivégezték. Ezek után következtek mások, akik vádolva voltak, akiket puskalövéssel végeztek ki, összesen a fiaimmal együtt 13 személyt végeztek ki.” (A dokumentum lelőhelye: RHSZL, bűnügyi fond, 196. iratcsomó, 7. kötet, 31-34. 1. SIFBL, Pl56-os iratcsomó, 7. kötet, 31-34.1.) Shakespeare-i tragédiába illő „igazságszolgáltatás” - 1944. szeptember 26-án, a székelyföldi Szárazajtán... Kimeríthetetlen a mondanivalója egy olyan folyóiratnak, mint amilyen a Csíkszeredái Székelyföld. Nagy Pál- Erre a helytállásra bizony nagyon nagy szükség van, hisz az erdélyi magyarságfogyatkozik, a városok elrománo sódnak...- De van egy nagyon örvendetes tény - és ennek itt Budapesten is örülni kell -, nevezetesen az, hogy Kolozsvárnak a magyar hagyománya mintha kezdene egy kicsit feltámadni az utóbbi időben. Kolozsvár szinte elveszítette a maga magyar arculatát a mögöttünk lévő néhány évtizedben. Az első világháború előtt Kolozsvárnak hatvan-valahány-ezer lakója volt, és ennek 85-88 százaléka volt magyar. Trianon után a magyarok közül elég sokan áttelepültek Magyarországra. A harmincas években Kolozsvár lakossága megközelítette a százezret, de akkor a magyarság aránya már csak 55-60 százalék között volt. Időközben egy elég erős románosítási folyamat ment végbe. Amikor visszacsatolták Észak-Erdélyt és Kolozsvárt, a város lakossága valamivel százezer alatt volt. Nagyon sok román átköltözött Kolozsvárról Tordára, a tordai magyarok pedig átköltöztek Kolozsvárra. Torda akkor vesztette el magyar jellegét. Ekkor Kolozsvár lakosságának megint több mint 80 százaléka magyar volt. Még a második világháború után is erős volt a magyarság, a fölénye 1956-1958-ig tartott. Valamikor ötvennyolc körül fordult meg az arány, akkor kevéssel már román többsége volt a városnak. Mondják, hogy amikor a bukaresti kormányzat hírét vette annak, hogy ez a változás megtörtént, Gheorghiu Dej, a Román Munkáspárt, vagyis a kommunista párt főtitkára összehívatta a Központi Bizottságot, és pezsgőt bontatott a hír hallatára. Azóta, sajnos, a magyarság fokozatosan teret veszített Kolozsváron. A magyar intézmények egy részét átköltöztették Marosvásárhelyre, a volt Bolyai Egyetemet egyesítették a román Babes Egyetemmel. Kolozsvár magyarsága létszámában és arányszámában egyaránt megfogyatkozott, olyanynyira, hogy amikor bekövetkeztek az 1990-es változások, Kolozsvár már nem volt abban a helyzetben, hogy a városi névtáblát magyarul is ki lehessen írni, hisz a magyar lakosság húsz százalék alá esett. Kolozsváron ma nagyjából ugyanannyi magyar él, mint a két háború között, vagy mint 1955-1956-ban. Ez ma már a városnak csak a 18-19 százaléka. Erre következett a Funar korszak. Ez módszeresen arra törekedett, hogy Kolozsvárt magyartalanítsa. Megszüntették a magyar emlékek egy részét. Megindult a város nagyfokú, módszeres elrománosítása, és most nagy örömmel látom, hogy ez a folyamat kezd a visszájára fordulni. A kolozsvári magyar értelmiség rádöbbent arra, hogy ezt a tendenciát tovább engedni már nem szabad. Sorra alakultak a különböző kulturális intézmények, egyesületek, társaságok. A Babes-Bolyai Egyetem magyar részlege is sokkal jobban kiteljesedett. Létrejött a magyar egyetem a Bocskai-házban. Megalakult a Kolozsvár Társaság. Ez arra törekszik, hogy amennyire lehet, megőrizze Kolozsvár magyar arculatát. Kolozsvárnak az emlékét meg kell őrizni könyvekben, társadalmi szerveződésekben, műemlékvédelemben. Ez most kezd erőre kapni és kibontakozni. Én ezt nagyon fontosnak tartom. Belföldi előfizetés lapunkra rózsaszín utalvánnyal az alábbi címre: Nyugati Magyarság 1022 Budapest, Bimbó út 53. fsz. 2. Egy évre 2500 Ft Folyó - közel félezer oldalon Vásároljunk magyar termékeket!
