Nyugati Magyarság, 2006 (23. évfolyam, 2-11. szám)

2006-02-01 / 2. szám

2006. február Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 9. oldal A könyvek sorsa DEBRECENI MIHÁLY Bár Kárpátalja lakosságának mintegy ti­zenkét százaléka magyar nemzetiségű, a szovjet korszakban, a lenini internaci­onalizmus „virágzó” időszakában nem volt divat magyarul tanulni azoknak, akik a Kárpátokon túlról érkeztek a vi­dékre. A múlt század hatvanas-hetvenes éveiben még a különböző hivatalokban dolgozó magyarok is nehezen szólaltak meg magyarul, hát még azok, akiket Oroszországból vagy Ukrajna más ré­gióiból szalajtottak hozzánk nacsalnyik­­nak, magyarul: főnöknek. így volt ez szinte a nyolcvanas évek végéig, ami­kor egyszerre nyíltak meg a határok és szláv testvéreink már utazhattak Jugo­szláviába, Romániába, Csehszlovákiába, Magyarországra. Akkor döbbentek rá először arra, hogy a Kárpát-medencében a magyar nyelv olyan, mint szerte a nagyvilágban az angol. A nagyváradi és a szabadkai piacon jól el lehetett boldo­gulni a nyelvünkkel, Nagykaposról és Nyíregyházáról nem is beszélve. Ekkor következett el az az időszak, amikor sok ukrán és orosz szülő íratta csemetéjét magyar iskolába. Rájöttek, hogy milyen fontos a nyelvtudás, mennyire segíti ez egymás jobb megismerését. Jómagam, mint az ungvári tankönyvkiadó munka­társa szintén hasznát vettem orosz és uk­rán nyelvismeretemnek addig is és a későbbiek folyamán is, amikor már könyveket fordítottam, illetve kontroll­szerkesztettem. Ez utóbbi azt jelentette, hogy a magyar nyelvre lefordított köny­veket kellett összevetnem az orosz vagy ukrán eredetivel. Ebben az időszakban, 1980 őszén történt, hogy a Kárpátaljai Megyei Könyvtár idegen nyelvű részlegének irányítója, Ivánné Matlach Jolán felkért egy magyar nyelvtanfolyam vezeté­sére. Abban az évben végeztem az egyetemen, sok tapasztalatom nem volt, sőt mondhatnám azt is, hogy sem­milyen, pláne, hogy oroszokat és uk­ránokat tanítsak magyarra, de belevág­tam. Remek csapat gyűlt össze, főleg kíváncsi értelmiségiekből, akik nyitot­tak voltak és tényleg szerettek volna megtanulni magyarul. Igaz, heti két órában nem volt könnyű dolgom, de érdekelt a feladat. Rögtön hozzáte­szem, hogy Jolika néni megmondta: nem tud fizetni. Tanév végén viszont választhatok magamnak könyveket az alagsorban levő raktárból. így is tör­tént. Jól megvoltunk a tanítványaim­mal, bár látványos sikereket nem értem el, de mindenféleképpen hálás feladat­nak bizonyult a tanfolyam számomra is. Miközben próbáltam felnőtt növen­dékeimmel megismertetni a magyar nyelv szépségeit, történelmünk szá­mukra ismeretlen eseményeit is mó­domban állt vázolni nekik. Összessé­gében elmondhatom, hogy - bár in­gyen és bérmentve dolgoztam -, sok örömet okozott nekem ez a feladat, ez a kihívás. Év végén aztán Jolika néni lekísért a pincébe, ahol hatalmas ku­pacban álltak a még használható, de le­selejtezett magyar könyvek. Ezeket a kiadványokat a técsői és a munkácsi já­rási könyvtárból szállították ide. Sike­rült kiválogatnom mintegy háromszáz darabot. Már nem emlékszem ponto­san, de talán az akkori főnököm, Ivas­­kovics Mihály kocsijával vittük el a ki­adóba. A kiadó az egykori vármegye háza udvarának végében állt (most is ebben az épületben van), valamikor is­tállónak használták. Balia D. Károllyal dolgoztunk egy olyan szobában, mely­nek plafonja erősen meg volt rongá­lódva, hiszen egy lyuk tátongott rajta, amin keresztül tavasztól őszig állan­dóan berepültek a darazsak. Ebben a helyiségben alakítottuk ki a mini­könyvtárat; aki betért hozzánk, kölcsö­nözhetett innen. Vettünk saját zsebből könyvespolcokat, szóval kistafíroztuk a külső szemlélő számára szánalmas hangulatot árasztó szobát. Az igazság­hoz tartozik, hogy nemcsak a világi­rodalom klasszikusainak remekműveit gyűjtöttem össze, hanem azokat a ki­adványokat is, amelyek még a Rákosi­­korszakból származtak. Igazi kincses­­bánya volt ez, hiszen a sematizmus korszakának minden Jelentősebb”, eget rengetően bárgyú verseskötetét tartalmazta. A mi korosztályunknak a Rákosit és Sztálint éltető írások való­ban nóvumnak számítottak, ekkor ol­vastuk először a „láncos kutya” kife­jezést Boldizsár Iván 1950-es kiadású Magyarországi naplójában. A hozzánk betérő barátoknak, ismerősöknek szí­vesen olvasgattuk, jókat röhögve, fenn­hangon a szocreál literatúra borzalma­sabbnál borzalmasabb irományait. An­nak ellenére, hogy még Brezsnyev elv­társ volt hatalmon - tehát fel voltunk vértezve sok mindennel megdöb­bentett bennünket az ötvenes évek ele­jének iszonyata. Egy szó mint száz, híre ment a könyvtárnak, főleg az egyetemisták körében, akik közül so­kan be-betértek hozzánk egy kis „to­vábbképzésre”. És nemcsak ők. Volt Ungváron egy ismert figura, Kárpáti Lászlónak hívták. Látásból már korábban ismertem, mivel nap­hosszat ült a Színház téren, és etette a galambokat. Laci bátyánk jómódú csa­ládból származott, édesapja gimnázi­umi tanár volt egykoron, ő pedig leg­alább hat-hét nyelvet beszélt, de ebbéli tudományát sohasem kamatoztatta, mert nem fűlött a foga a munkához. If­júkorában világkörüli utazást tett úgy, hogy fellógott egy hajóra - hogy hol, arról nem szólt a fáma -, s amikorra észrevették, már valamelyik óceánon szelték a habokat. A második világhá­ború után egy időre a Kárpáti Kiadóba került korrektornak. Képzeljük el ezt a szabadságszerető, meglehetősen szu­verén embert, amint Sztálin elvtárs könyveit korrigálja! Hát igen, ez a szá­mára munkát és megélhetést jelentő korszak igencsak kérészéletűnek bizo­nyult. Becsülettel elolvasta a nyomdá­ból megkapott kefelevonatot, de mun­kájának eredményétől égnek állt a szerkesztők haja. Ahelyett ugyanis, hogy a sajtóhibák kijavításával piszmo­gott volna, megjegyzéseket fűzött a „gondolkodó” vezér dolgozatait. Kö­rülbelül így: Marhaság. A korrektor megjegyzése. Szemenszedett hazug­ság. A korrektor megjegyzése. És így tovább. Senki nem jelentette fel, mert ismerték, viszont páros lábbal rúgták ki a szerencsétlent azonmód. Ha lett volna rosszakarója, biztosan a Gulágon végzi. Nem így történt, hál’ istennek. Ezután sorkosztos lett különböző ung­vári magyar családoknál, ahol legalább jóllakhatott néhanapján. Sokszor meg­történt azonban, hogy elégedetlenségé­nek adott hangot, amennyiben nem íz­lett neki a háziasszony aznapi főztje. Ettől függetlenül sehonnan nem dob­ták ki, elfogadták különcségét. Egy januári napon bekopogott hoz­zánk a kiadóba Kárpáti úr. A szer­kesztőségi titkárnő előtt megemelte téli sapkáját, majd így szólt: „Látja, Bö­zsike, húsz éve nem mostam hajat!” A megszólított kissé meghökkent, majd megkínálta egy csésze forró te­ával. Egy biztos: sem tetves, sem bü­dös nem volt a vén hobó. Rögtön ar­ról kezdett beszélni, hogy mit olva­sott legutóbb. Élete értelme az olvasás volt. Mivel nem dolgozott sehol, nem volt családja, ez lett a legnagyobb szen­vedélye. Hihetetlenül nagy műveltségű embert ismerhettem meg benne, akit nem érdekeltek az anyagi javak, nem érdekelte az őt körülvevő világ nyüzs­gése, a fejlett szocializmus meg vég­képp. Önmagát rekesztette ki a világ­ból, úgy élt, ahogy jónak látta. Kárpáti úr benézett a mi korrektori szobánkba is és rögtön lecsapott a könyvekre. Naná, hogy ő is egyből a szocialista irodalom „remekeit” kezdte lapozgatni. Sőt: idézett is belőlük, hi­szen ezeket a rémségeket ő még akkor olvasta, amikor mi még a világon sem voltunk. El is kért néhányat belőlük. Mi meg Károllyal oda is adtuk neki. Könnyelműek voltunk. Soha többet nem láttuk viszont egyiket sem. Laci bácsi Ungvár Margitszigetnek nevezett részén lakott egykor szebb napokat lá­tott házában, ahová csak úgy lehetett behatolni, ha az ember átverekedte ma­gát a könyv- és újsághegyeken. Min­denféle kiadványt, újságot, folyóiratot összegyűjtött és mind odahaza tárolta. Szerkesztő kollégánk, az áldott emlékű Roskovics László mesélt nekünk erről, aki gyakran vitt neki ruhát, élelmet, ta­karót, gyógyszert, mindent, amire ép­pen szüksége volt. Történt aztán, hogy rossz hírt kaptunk. Valamitől meggyul­ladt a házban felhalmozódott papírtö­meg és minden a tűz martalékává vált. A ház szerencsére nem égett le, de a könyvek és újságok annál inkább. Kár­páti úrnak szerencsére nem esett baja, mert nem tartózkodott odahaza - talán akkor is a Színház téren etette a galam­bokat? -, a szomszédok oltották el a tüzet. Élete végéig sajnálta, hogy meg­semmisült a „gyűjteménye”. A következő esztendőben nem in­dult magyar nyelvtanfolyam a megyei könyvtárban. Talán kevés volt az ér­deklődő? Ma már nem tudom meg­ítélni. Károly is, én is hamarosan el­kerültünk a kiadóból. Kárpáti úr még legalább egy évtizedig etette a galam­bokat, olvasta a kölcsönkapott könyve­ket, sorkosztra igyekezett az ismerős családokhoz, járta az önmaga válasz­totta utat. És közben még megérhette a nagy Szovjetunió széthullását. Talán még arra is gondolt néhanapján, hogy neki, az egykori korrektornak volt igaza, amikor minősíteni merte a világ egyhatodát elfoglaló hajdan volt biro­dalom vezérének dolgozatát. Kárpáti úr azzal is tisztában volt, hogy galam­bokat kenyérmorzsával etetni sokkal humánusabb és nemesebb feladat, mint egy világbirodalmat szuronyokkal és hazugságokkal egybetartani. Kárpáti úr bölcs volt. Már én sem sajnálom, hogy azok a könyvek elégtek. Valószínűleg ez volt a sorsuk. NAGY PÁL Erdélyi noteszlapok Valóban: hol a határ? PAIZS TIBOR Isten mestersége Félre nem érthető, lélekbe vágó „ren­des megtámadás” áldozatai vagyunk sokan, akik olvashattuk egy Marosvá­sárhelyen szerkesztett hetilap Rendes támadás című közleményét. Magya­rul íródott - nyilván magyarok szá­mára. Egyebek között arról értesülhet­tünk ezúttal, hogy „a kezdeteknél, ta­lán Antall rontotta el a dolgot, ami­kor úgy nyilatkozott, hogy ’lélekben’ tizenöt millió magyar miniszterelnöke szeretne lenni”. A rendszerváltó magyar miniszter­­elnökről van itt szó: Antall Józsefről. S az a „dolog”, amit ő - a szerző sze­rint - nevezetes nyilatkozatával elron­tott, nem egyéb, mint a magyar-ma­gyar „politikai gondolkodás”. Tudatja olvasóival a fogalmazvány írója: „Minden, amit azóta nemzetstra­tégiának, vagy magyarságpolitikának neveznek az nem más, mint valami po­litikai ráolvasás, a magyar nacionaliz­mus szűnni nem akaró kísérlete arra, hogy felszámolja önnön célját: a ma­gyar nemzetet”. Eszerint napjainkban tanúi és szen­vedő alanyai vagyunk egy roppant meglepő és tán világviszonylatban is egyedülálló kísérletnek: annak, amint a magyar nacionalizmus szűnni nem akaró lendülettel igyekszik felszámolni a magyar nemzetet. És történik mindez főleg amiatt, mert - ugyancsak a szóban forgó cikk szerzőjének meglátása szerint - „ke­vés olyan merész javaslat született, amely az érzelmi tényezőt merte volna, mint ide nem illőt, teljesen ki­hagyni”. Aki figyelmesen olvasta a szöveget, észrevehette: itt, ezen a ponton van a kutya elásva! Az „érzelmi tényező”­­nél. Kiviláglik mindez abból, ahogyan kellőképp sajnálkozó, rosszalló hang­súllyal ez a megjegyzés is helyet ka­pott a fogalmazványban: „A magyar­magyar viszony elsősorban érzelmi Telki’ kérdés maradt”. Mit mondjak: alaposan, keményen- „rendesen” - meg vagyunk itt tá­madva. Mindazok, akiknek vannak, le­hetnek magyar érzelmei. Akiknek a magyar-magyar viszony nem utolsó sorban lelki kérdés. Amikor Antall József felejthetetlen szavai elhangzottak, egy végletekig meggyötört, súlyosan megalázott nem­zet lelkében szökött szárba a remény, hogy a határtalan együvétartozás küz­dőterein ismét bátran, nyíltan vállal­hatja önmagát, múltját és jövőjét; hogy a „haza a magasban” nem marad vég­leg pusztán gyönyörű költői álom. Nekünk, erdélyi magyaroknak, és mindazoknak, akik a Csallóközben, Szabadka környékén, a Kárpátok északi lejtőin élnek hosszú évszáza­dok óta, ezeknek a tájaknak őshonos, házat-hazát teremtő lakóiként, ne­künk, Trianon áldozatainak az anya­országhoz való benső kötődés mindig is meghatározó erejű érzelmi - lelki- kérdés volt. Az emberség parancsa. És az ma is - változatlanul. Kormá­nyoktól, egyezményektől, sikertelen népszavazásoktól függetlenül: ez volt, ez lesz a mindenkori magyar­magyar viszony lényege. Legalábbis furcsa - ha nem egyéb -, hogy vala­kik valahol (s épp Erdélyben is) azt kárhoztatják, hogy „politikai érdeke­ink és hasznunk lelkileg meghatáro­zott”. Legyen szabad megkérdeznem: mi egyéb határozhatja meg jobban, hitelesebben erkölcsi arculatunkat, szellemiségünket, eszményeinket, ha nem a lelkiség? „Lélek s szabad nép tesz csuda dol­gokat” - szólt vigasztalóig a régi idők magyar költője. Soha nem feledhetjük József Attila mélyből feltörő kiáltását: „Édes Hazám, fogadj szívedbe, hadd legyek hűséges fiad!”. Cs. Szabó László 1940 őszén írt esszéjéből idézek bővebben (megje­lent újból 2005-ben, a 100. születés­napra kiadott, Erdélyi metszetek című kötetben, Kolozsvárt; sajtó alá ren­dezte és bevezette Pomogáts Béla): „Hol végződik Erdély? Bessenyei, Kazinczy, Kölcsey sírja még beletar­tozik, Bessenyei testőrbarátai mind er­délyiek, maga is Erdély lábához hú­zódik remeteségbe, Kazinczy legna­gyobb szellemi kalandja az erdélyi utazás, Bessenyei is, Kazinczy is sá­rospataki diák volt; Kölcsey anyja er­délyi lány, barátja s védence: Wesse­lényi Erdély vértanúja. Ady Mátyás király erdélyi íróde­ákjának álmodta magát. A Báthoryak fél lábbal a szatmári lápvilágban, fél lábbal Erdélyben, a Rákócziak fél láb­bal a Hegyalján, fél lábbal a fejede­lemségben éltek. Bethlen Gábor min­den jel szerint Kassát az erdélyi Strassburgnak tartotta. Hol van hát a nyugati határ?” Mikor Cs. Szabó hírül vette a má­sodik bécsi döntést „.. .este a lámpa­fényben megmozdult a térkép. Acél­szürke felhők vonultak fölötte, sebes vizek szántották, megcsörrent a lomb, árnyékot vetettek a kopjafák, kinyíltak a faragott kapuk, fölkeltek a bivalyok a folyókból, lobogtak a tornyok, zúgott a Szamos-gát. Ezen­túl a Királyhágóról jelentjük a hóe­sést s Gyergyóból a csapadékot. Visszatért a hamu, amelybe Arany Jánoska írt; a szőlődomb, amely Ju­hász Gyulát vendégelte, (...) a tor­nác, amelyben Orbán Balázs írogatta a székelyek életét; a porta, amelyben egy képzelt nagynéni várta bujdosó leveleit; a rét, amely Kriza szép ,ká­­pónavirágait’ termette; a rengeteg, ahol Ábel az ördögre lövetett; a templom, amelyben pogány írással dicsérik Istent, s a kúria, hol Petőfi Segesvár előtt meghált”. Kihagyható, elmarasztalható, kár­­hozatos nosztalgiázás lenne mindez, amikor a magyar-magyar viszonyról is így beszélünk? A lélek nyelvén? Való­ban: hol a határ? Miután a hatodik napon Isten, utolsó­ként a mindenség dolgai közül, saját képére és hasonlatosságára megterem­tette az embert, elégedetten megpihent. Megalkotta fő művét, aki az első bűneset folytán - a kígyó szavait idézve - olyanná lett, mint Isten: jó és rossz tudójává, és a már említett hason­lóság révén, alkotóvá. Csakhogy, míg Isten a nemlétből teremtett mindenséget, halandó tükör­képére az a feladat vár, hogy a minden­­ségből teremtsen teljességet. Dolga a mindenségben szunnyadó lehetőségek létrehozása, s ez nem más, mint az érzékelhető jelenségek vilá­gába emelni azt, ami addig elménk és szívünk elől rejtve volt. Az Isten alkotta világban rejtőz­ködve minden készen áll, de létezővé csak akkor válik, ha van, ki erre a létre hozza. Őt nevezzük alkotónak. Ő az az ember, kinek orrlikába a Te­remtő halandó társainál tán több lelket lehelt, miáltal a teremtmények sokasá­gából ily módon kiválva felhatalmazást nyert arra a gyötrelmes és magasztos feladatra, hogy a dolgok lényegét kita­karja. Alighanem e lényegre érzett rá Michelangelo, amikor szerényen azt vallotta: ő tulajdonképpen nem tett egyebet, mint értő módon távolította el a fölösleget a kőtömbnek arról a mara­dékáról, amiben mi később Dávidot, Gyula pápát, a Piétát ismerjük fel. A tények világából a szellem vilá­gába s onnan az alkotáséba mindig a lélek mélységein visz át az út, s így bármihez, mit elfogadsz, vagy elutasí­tasz - az előbbinél maradva: megtar­tasz, vagy lefaragsz a kőtömbről - a lé­lek ítélete kell. Az alkotóban ez az ítél­kező lélek Isten jelenléte, s áldásos te­vékenységét ennek sugallatára végzi. Isten mesterségét, a teremtést ta­­nulva-lopva bontja ki sziklából a szob­rot, hangok zűrzavarából a muzsikát, színek zsongásából a képet, szavak ku­szaságából a verset, mindenek rabsá­gából tehát az alkotást. így teremtve a Káoszból Kozmoszt, rendet a rendet­lenségből. így alkot műveket, amelyek közül a legméltóbbak nem alkotójuk, hanem Isten dicsőségét hirdetik. Mert az alkotás vidéke túl van a köznapi dolgok világán, túl azon a tar­tományon, ahol adnak-vesznek, túl hír­néven és jelentéktelenségen, túl az idő határán. Itt nincs többé megfontolás és mérlegelés, itt Isten fogja az alkotó ke­zét s vezeti őt az elragadtatásba. Itt a mű a fontos, nem az alkotója. A hiú és becsvágyó ember, ki elébe tolakszik művének s nem engedi, hogy az hívja fel személyére a figyelmet, alig­hanem messzire tévedt erről a vidékről. V & V Fogorvosi rendelő Dr.Vág János fogszakorvos Szeptember elsejétől a Damjanich u. 3 l/A fsz. 2. alatt rendel (Budapest,VII. kér.) hétfő-szerda: 14.00-19.00, kedd-péntek: 9.00 -14.00 Időpontegyeztetés a 321 -6819, vagy a 06-20-341 -5980 telefonszámon. Konzerváló fogászat (tömés, fényrekötős tömés, gyökérkezelés), rögzített és kivehető fogpótlások, ultrahangos főgkőeltávolítás, iontoforézis kezelés, röntgen Ifj. Dr.Vág János fogszakorvos (klinikai orvos) Rendel: kedd, csütörtök 16-18-ig Időpontegyeztetés: 321 -6819 (rendelési időben), 318-0950, 3 18-0959 mellék: 5919,5908 (napközben), 466-0289 (esténként) Nagyörlőfogak gyökérkezelése (lateral kondenzációs gyökértömés), csapos fogfelépítés, nagyörlőfogak esztétikus restaurációja, vállasán előkészített koronák nemesfémből

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents