Nyugati Magyarság, 2006 (23. évfolyam, 2-11. szám)
2006-07-01 / 7-8. szám
12. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 2006. július-augusztus DR. JAKUS JÁNOS A Horvát Bevezető A magyar társadalom az évszázadokon át tartó együttélés okán, függetlenül a XX. század történelemformáló eseményeitől, mindig is közel érezte magához Horvátországot. A politikai frazeológiában ugyan nehezen lehet felfedezni a közös múlt fontosságát, de a társadalmi tudat mélyebb zugaiban folyamatosan jelen volt/van a horvátok iránti szimpátia Magyarországon. Talán ez a tény játszhatott közre abban, hogy hazánk egy pillanatig sem tévesztette szem elől a hajdan volt társország önállósodási törekvéseit, akkor sem, amikor a ’90-es évek elején a horvátok fegyverhez nyúltak függetlenségük kivívásáért. Jugoszlávia széthullásának majd egy évtizedes folyamatában déli szomszédunk valóban önálló állammá vált. A nemzetközi közösség - némi hezitálást követően - elismerte a horvát állam önálló létét, a Magyar Köztársaság pedig, az önvédelmi harcok kirobbanását megelőzően, fegyverek átadásával nyilvánította ki szolidaritását Horvátország iránt. Budapest az önálló horvát véderő felfegyverzését, 40 db Strela 2M közeli hatótávolságú vállról alkalmazható légvédelmi rakétaindítóval segítette elő, továbbá 400 db hozzátartozó rakétával, 400 db kézi rakéta-páncéltörővel (RPG-7) 4.400 db PG-7V gránáttal, 2.000 db PKM típusú géppuskával és 24.000 db AKM típusú gépkarabéllyel, valamint megfelelő mennyiségű gyalogsági lőszerrel. Az ügylet kitudódott ugyan és 1991-ben némi belpolitikai zavart is okozott Magyarországon, de akkorra már a horvát véderők birtokába kerültek a szükséges fegyverek. Természetesen nem Magyarország volt az egyetlen, amely fegyvereket szállított a horvátoknak, ugyanis a függetlenségért harcoló ország vezetői minden lehetséges - elérhető - forrást felkutattak a hiányzó harci-technikai eszközök és egyéb harci anyagok beszerzése érdekében. A nemzetközi színtéren Németország szintén elősegítette Horvátország önállósodását, nemcsak politikai támogatást nyújtott, hanem - amíg arra lehetőség volt - jelentős mértékű fegyverszállításokkal támogatta a horvátok önvédelmi harcát. A Nyugat- Európában és a világ más térségeiben élő nagyszámú horvát diaszpóra sem késlekedett az anyaország segítségére sietni. A Horvát Hadsereg (Vojska Hrvatske) az ország területi integritásának helyreállítását célzó hadműveleteinek előkészítésébe - a horvát tisztikar támogatására - bekapcsolódtak az arra felkért, már nyugállományban levő amerikai és német törzstisztek is, akiknek a jelenléte felfedezhető volt a szóban forgó hadműveletek előkészítésében és lefolyásában. A horvátokon kívül jelentős számú külföldi „zsoldos” katona is felvételét kérte a Horvát Hadseregbe, köztük nem kis számban voltak magyarok. Ugyanakkor - mint arra fentebb már utaltam - a világ különböző országaiból tömegesen tértek haza az anyaországba és álltak csatasorba a hazafias lelkesedéstől feltüzelt horvátok: férfiak és nők egyaránt. Akik pedig a harcból nem tudták kivenni a részüket, megtalálták helyüket valamely karitatív szervezetben, ahol a segélyezés megszervezésében aktivizálhatták magukat. így juthatott egyre nagyobb szerephez a horvát felszabadító háborúban a nemzetközi médiát oly sokat foglalkoztató Ante Gotovina a francia idegenlégió altisztjéből lett tábornok is, aki magas rendfokozatát kezdetben a horvát 1. gárda dandár-parancsnokaként érdemelte ki, későbbi előmenetelét pedig a Spliti Katonai Körzet parancsnokaként, majd pedig az 1995. évi katonai sikereket követően a szárazföldi csapatok főszemlélőjeként alapozta meg. A Gotovina-eset és ami mögötte MEGHÚZÓDHAT Gotovina tábornok horvátországi tevékenysége lényegében 1991-ben a szerbek ellen vívott függetlenségi Hadsereg felszabadító háborúja 1995-ben A Vihar hadművelet előzményei, előkészítése és végrehajtása háború kirobbanásakor vette kezdetét, amikor is a horvátoknak minden olyan képzett katonára szükségük volt, aki megfelelő tapasztalatokkal rendelkezett a harc előkészítésében és vezetésében. Ante Gotovina tökéletesen megfelelt az állami és katonai vezetés elvárásainak, s valóban nem is okozott csalódást, hiszen feladatait a kényszerítő körülmények hatása alatt is képes volt eredményesen megoldani. Ehhez nem férhet kétség! Hónapokkal ezelőtt a tábornok felelősségre vonása körüli nemzetközi bonyodalmaktól volt hangos a világsajtó. A Hágai Nemzetközi Bíróság ugyanis elfogató parancsot adott ki Gotovina ellen, mivel a tábornok állítólagos háborús bűncselekmények elkövetésének gyanújába keveredett, és ennek Horvátországra nézve - az ország külpolitikai törekvéseit illetően - súlyos következménye lett. Az állítólagos bűncselekmények a Krajinai Szerb Köztársaság felszámolására 1995-ben folytatott hadműveletek során történtek. A tulajdonképpeni vád, amit Carla del Ponte nemzetközi főügyész fogalmazott meg, a hadműveletek során a horvátok által meggyilkolt 150 szerb polgári személyről szól. A bűncselekmények elkövetését nem lehet tagadni, az áldozatok név szerint ismertek a nemzetközi bíróság előtt. Ugyanakkor a „gyilkosságok” tényleges elkövetői, valamint az elkövetés körülményei nem ismeretesek a nemzetközi közvélemény előtt, ugyanis ezeket a fontos információkat nem tartalmazza a hágai vádirat. (A vizsgálat talán egyértelművé teszi a valóságos történet tényeit.) Az ENSZ által működtetett nemzetközi igazságügyi szerv ugyancsak eljárást folytat több szerb illetékességű egykor volt állami és katonai vezetővel szemben, akik viszont bizonyítottan felelősek háborús és népellenes bűncselekmények, tömeggyilkosságok elkövetéséért. Ratko Mladié - aki jelen volt és irányította a szerb erőket Srebrenica elfoglalásakor - egyértelműen felelős 7.000 bosnyák férfi kegyetlen lemészárlásáért és egyéb atrocitásokért, de politikai felelősség terheli a szörnyűségekért Radovan Karadzicot a Boszniai Szerb Köztársaság ultranacionalista politikai vezetőjét is. Ezek az emberek jelenleg elérhetetlenek a nemzetközi igazságügyi szervek számára. A Horvátország és Szerbia-Montenegró által kiszolgáltatott és eljárás alá vont személyek köre arányaiban nem áll távol egymástól. Ugyanakkor a felelősségre vontak és a bűncselekmény hiányában szabadon bocsátottak számát tekintve a horvátok jobban állnak, vagyis több horvát vádlott került szabadlábra, mint szerb. Evek óta folyik az eljárás Milosevié a hajdan volt szerb államelnök és Seselj „vajda”, a Szerb Radikális Párt volt vezetője ellen, de nem indult eljárás egyetlen horvát állami vagy pártvezető ellen sem. (Valószínűsíthető, hogy ezt a tényt kompenzálandó, Gotovina tábornok személyén keresztül egykor volt, vagy még ma is aktív horvát állami vezetők úgyszintén a nemzetközi bíróság célkeresztjébe kerülhetnek?) Természetesen a szerbek is igyekeznek felzárkózni az integráció megvalósításáért folyó versenyben a horvátok mellé, törekvésükben az Egyesült Királyság - a kitapintható horvát-ellenességével - a segítségükre van. De ki támogatja a horvátokat? A válasz egyszerű: az Osztrák-Magyar Monarchia utódállamai, vagyis Ausztria, Szlovénia, Csehország, Szlovákia és Magyarország. Franciaország álláspontja visszafogottnak mondható a horvát ügy kapcsán, ellenben Német Szövetségi Köztársaság a jóindulatú semlegességet követte/ követi ebben a kérdésben, egészen addig, amíg Törökország nem kérte az Európai Unióba (EU) történő felvételét. Amikor ez megtörtént az EU tagországok többsége ismét hezitált a bővítést illetően, néhány an pedig az „árukapcsolás” módszerét hozták be a döntési folyamatba. Ausztria csak abban az esetben adta áldását a török szándék beteljesüléséhez, ha Horvátországgal mihamarabb megindulnak a csatlakozási tárgyalások. Ausztria, maga mögött tudva Németország és a visegrádi országok támogatását, keresztül vitte elhatározását az EU-ban, így a csatlakozási tárgyalások déli szomszédunkkal megkezdődhetnek. Ante Gotovina kézre kerülését megelőzően - a hollétét illetően - a Vatikán is gyanúba keveredett, ugyanis a nemzetközi média „hírkeringésébe” rejtélyes módon bekerült az az „információ”, amely szerint a tábornokot a Ferences Rend egyik horvátországi rendházában bújtatják. (Szerbiában Mladicot és Karadziéot - meg nem erősített információk szerint - a hadsereg, illetve az ortodox egyház rejtegeti titkos katonai objektumokban, rendházakban.) Summa summárum, a szerb-horvát összecsapások még távolról sem értek véget, legalábbis a nemzeti biztonsági szolgálatokat illetően biztosan nem, de „borítékolható”, hogy Horvátország napról-napra közelebb jut a céljához. Csupán az EU elvárásai szerint a pénzügyi és gazdasági liberalizáció útján kell még egy nagyot lépnie és akkor Ante Gotovina tábornok, mint nemzeti hős és szimbólum zavartalansága is biztosított lehet, vagy legalább is a nemzetközi bíróság ítélete várhatóan nem lesz túlságosan szigorú. Egy idő után pedig senki sem fogja őt zaklatni, neve kikerül az érdeklődés középpontjából. Mindazonáltal a tábornok személyét ért támadások célkeresztjébe - mint arra már fentebb utaltam - mások: egykori, vagy mai is aktív horvát politikai vezetők is bekerülhetnek. Ilyen lehet halála után is a szélsőségesen nacionalista hírében álló államelnök, Franjo Tudman, aki az adott körülmények között egyszerűen csak patrióta volt, de célzott személlyé válhat a védelmi miniszter Gojko Susak is, aki állítólag „megszűrve” adott tájékoztatást Tudmannak a felszabadító háború menetéről, vagyis a frontvonalakon történtekről. Minden, a jövőbe mutató találgatással együtt is kétségtelen tény, hogy Gotovina tábornok és társainak a Horvát Felszabadító Háborúban nyújtott katonai teljesítménye igen figyelemre méltó. Ezt a teljesítményt szeretném bemutatni az 1995. évi rövid ideig tartó horvátországi hadműveletek eseményeinek felvázolásával. A Vihar fedőnevű hadművelet ELŐKÉSZÍTÉSÉNEK KÖRÜLMÉNYEI Az 1995. évi horvátországi hadműveletek jobb megértéséhez elengedhetetlen megismerni a Bosznia- Hercegovinában kibontakozó harcok menetét és kimenetelét a tárgyalt időszakban. Horvátország 1995. évi felszabadító háborúját ugyanis nem lehet önálló hadműveletként kezelni, hisz annak sikerére lényeges hatással voltak a Bosznia-Hercegovinában zajló katonai események. 1995 második felére a Bosznia- Hercegovinában egymással szembenálló erők lényegében nem fejtettek ki számottevő erőfeszítést. Úgy tűnt, hogy az etnikumközi konfliktus szereplőinek a katonai aktivitása lecsökkent, és ezt a megfigyelők elsősorban az élőerő és a haditechnikai eszközök erodálódásával magyarázták. Európában az egyes katonai elemzők sem számoltak a hadszíntéren lényeges változásokkal a vizsgált időszakban. Erre okot adott a horvát külpolitikai aktivitás, amelyből a megegyezésre való hajlandóságra lehetett következtetni, valamint arra, hogy a horvát katonai erő alkalmazására csak a politikai tárgyalások végső kudarca esetén kerülhet sor. Mindeközben a horvátok rendkívül hatékonyan fogtak hozzá a Horvát Hadsereg felkészítéséhez. A boszniai szerb hadsereg (VRS), a bosnyák kormányhadsereg (ABiH) és a boszniai horvát haderő (HVO) élőerőben meglevő fölényét a Jugoszláv Hadseregtől (VJ) megörökölt nehézfegyverekkel igyekezett ellensúlyozni. Az bosnyák kormányhadsereg a korábban életbeléptetett nemzetközi fegyverszállítási tilalom miatt nem, illetve csak korlátozott mértékben, illegális úton tudta fegyverkészleteit „így-úgy” kiegészíteni. A Boszniai Szerb Köztársaság (SR) fegyveres erői viszont létszámban nem tudtak erősíteni, mivel a mozgósítási tartalékaikat a korábbi harcok során kimerítették. A boszniai szerb hadsereg az előző évben (1994) indított és 1995 júliusáig egyre lanyhuló intenzitással zajló erőfeszítései - északon a Száva mentén húzódó folyosó megtisztítására, Szarajevóban a város központjának elfoglalására irányuló törekvések - nem jártak sikerrel. Ugyanezt el lehet mondani a bosnyák kormányhadseregről is, amely támadó hadműveletbe kezdett Szarajevó teljes felmentése érdekében, ez az akció azonban csak jelképes támadásnak bizonyult, amelynek nem volt más célja mint, hogy lehetőségek szerint ellensúlyozza a boszniai szerb hadsereg „tessék-lássék” aktivitását a főváros körzetében. A Száva folyosóban sem volt más a hadműveleti helyzet, ugyanis a boszniai szerb hadseregnek nem sikerült kiszélesítenie a korridort, éppen úgy, ahogyan a bosnyák kormányhadsereg és a boszniai horvát haderő sem tudta megteremteni ebben a körzetben az összeköttetést egymással, illetve Horvátországgal. Vagyis a horvátországi és boszniai szerbek számára továbbra is biztosított maradt a hadászati összeköttetés Jugoszlávia felé. Horvátországban a helyi harcoktól eltekintve nyugodt volt a helyzet egészen a nyugat-szlavóniai, ún. Villám hadművelet megkezdéséig (1995 május), amelyet a horvátok az országuknak az ellenségtől történő végleges megtisztítását célzó Vihar fedőnevű hadművelet főpróbájának tekintettek. Bosznia földrajzi határain belül a Radko Mladic tábornok vezette boszniai szerb hadsereg az ország csaknem 2/3-át tartotta ellenőrzése alatt. Az bosnyák kormányhadsereg csupán Szarajevót és Mosztár egy részét (Közép-Bosznia), Bihac körzetét és néhány kelet-boszniai enklávét (Gorazde, Srebrenica, Zepa) felügyelte. A boszniai horvát haderő lényegében az anyaországgal nyugatról határos, főleg horvátok lakta Nyugat-Hercegovinát uralta, és ebből a helyzetéből veszélyeztette a Krajinai Szerb Köztársaság (SRK) összeköttetési vonalait az SR felé. A Boszniában egymással szembenálló felek helyzete azért érdekes az 1995. évi horvátországi hadműveletek tárgyalásakor, mert mind az SRK hadserege, mind pedig a Horvát Hadsereg számításba vette az ott harcoló nemzettársaik támogatását. (Mint az később kiderült, ez a támogatás és együttműködés az SRK és az SR, valamint Jugoszlávia között nem valósult meg, ez pedig döntőnek bizonyult a kibontakozó horvát támadó hadművelet végső kimenetelét illetően.) Horvátország az 1991-1995. közötti időszakot többnyire erőgyűjtésre, nemzetközi kapcsolatai kiépítésére és megerősítésére használta fel. Az ország külpolitikai aktivitása, a belső közigazgatás megszervezése, valamint a Horvát Hadsereg megerősítésére tett lépések (az ENSZ fegyverszállítási embargója ellenére) sikeresek voltak. 1995 tavaszán indított Villám fedőnevű akcióban már jelezte az ország vezetése a nemzetközi közösség felé, hogy minden erejét latba vetve helyreállítja az ország területi egységét és a Horvát Hadsereg tudatosan készült ennek a politikai akaratnak a teljesítésére. A katonai előkészületeket Jankó Bobetko tábornok a Horvát Hadsereg vezérkari főnöke, illetve a hadműveletek irányítását Karlo Gorinsek tábornok, Eszék egykori védője nagy szakértelemmel szervezte. Ebben a munkában hathatós segítséget kaptak a tervezésbe bevont nyugállományú amerikai és német törzstisztektől, de feltűntek a névtelenség homályából fiatal tehetséges horvát katonák is, mint például Ante Gotovina, Dura Decak, Rohim Ademi tábornokok. (folytatjuk)
