Nyugati Magyarság, 2006 (23. évfolyam, 2-11. szám)

2006-02-01 / 2. szám

8. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 2006. február DOMONKOS LÁSZLÓ Idestova tíz esztendeje, hogy először jártam arra. Akkorra már viszonylag edzett Kárpát-medencei barangolónak számítottam, jócskán bejártam addig elszakított területeink tekintélyes ré­szét, 1997 őszéig eljutottam én már a hunok ősi székelyföldi várába, Bálvá­nyosra éppúgy, mint a szent helyek egyikére, Csíksomlyóra - de a délvi­déki magyar lét csoda-rekvizitumának számító Aracsot is láttam már, csak­úgy, mint Verecke híres útját, a mun­kácsi várat vagy éppen a hortobágyi ki­­lenclyukú hídnak a magyar világban teljesen ismeretlen, tökéletes mását a bánsági Aranka-pataknál, ahonnan ál­lítólag Rózsa Sándor bátyánk ugratott le lovával az őt üldöző pandúrok elől. Ahová azonban (már akkor is ősrégi) kárpátaljai barátom, Debreceni Misi most elvitt, páratlan és képtelen és az abszurdnál is abszurdabb, hihetetlen és a legvéresebben közép-európai, Kár­pát-medencei valóság volt, s a legeny­hébben szólva is félelmetes és felka­varó és irtózatos élményt hagyott ben­nem. Misi az idő tájt az ungvári tévé és rádió munkatársa lévén, nemrégiben ott forgatott. Nem kellett túl sokat autózni sem Ungvártól, sem Csaptól, de még a je­lenlegi magyar-ukrán-szlovák hármas­határ, az 1968-as hírhedett Brezsnyev- Dubcsek találkozó révén világtörté­nelmi helyszínné lett Agcsemyő térsé­gétől sem. Amint beértünk a csöppnyi kis faluba, máris ott voltunk. A főutca kanyarjai után: sorompók, hatalmas őrtorony, szögesdrót, senkiföldje fel­szántva. Senkiföldje - ősi magyar föl­dön: Szelmenc Trianonig ősi magyar­lakta település az Ung-vidéken, a me­gyeszékhelytől alig 20 kilométerre. Trianon után egész Kárpátaljával, az­az a Felvidékkel és annak kárpátaljai részével, vagyis az Északkeleti-Kárpá­tokkal és vidékével együtt az összetá­kolt Csehszlovákiához kerül, ahonnan a szinte tökéletes néprajzi határokat te­remtő 1938-as első bécsi döntés a tel­jesen magyarlakta északi sávval együtt visszajuttatja a hazának. Amikor a sztálini orosz hódítás a második világ­háború végén rágördül Közép-Euró­­pára, a Szovjetunió által bekebelezett Kárpátalja és az újra összeeszkábált Csehszlovákia között elválasztó vona­lat („szovjet-csehszlovák határt”) kel­lett húzni. És igazi sztálini-szovjet mintára meg is történt mindez, úgy, ahogyan a vörös fasiszták a világon mindent tettek: nehézkesen, emberte­lenül és totálisan. Vonalzóval, a tele­pülés közepén kijelölték a határt, a na­gyobbik rész közel ezer lakossal Nagyszelmenc néven Csehszlovákia, a kisebbik kb. kétszáz lélekkel Kis-Checkpoint Szelmenc szelmencként a Szovjetunió Ukrajná­hoz csatolt „Kárpátontúli Területének” része lett. A színmagyar helység lako­sait hosszú évtizedekre - a legtöbb embert egy egész életre - elvágták egymástól, testvéreket, szülőket, gye­rekeket, közelebbi és távolabbi roko­nokat, szomszédokat, jó ismerősöket. Jámbor, csöndes, dolgos magyarokat. Hogy a kommunizmus uralma ide­jén oly hosszú ideig milyen lehetett ép­pen a szovjet­csehszlovák határ - képzelhetjük. A madár sem igen re­pülhetett át, a kö­zelébe sem nagyon mehetett (Az 1991- ig fennállt magyar­­szovjet határ innen­ső, csonka-beregi oldalán a magyar állampolgárságú lakosoknak szemé­lyes tapasztalatok alapján lehet erről leginkább némi fo­galma.) A legfon­tosabb közösségi híreket - esküvő, elhalálozás - a ha­tár egyik oldaláról a másikra a szó szoros értelmében „át­énekelték”. Ha nagynéha, irtózatos tor­túrák után valaki utazhatott, jó nyolc­­van-egynéhány kilométeres kerülővel és egy egész napos kínlódással kelhe­tett át - az utca túloldalára. Akkor, 1997-ben még szinte egy­általán nem tudott a világ a már szlo­vák-ukrán határnak nevezett vasfüg­göny szelmenci magyar irtózatáról. Az ungvári tévések, Debreceni Misiék filmjét csak a kárpátaljaiak láthatták. Amikor a mi filmünk, a Kisberlin 1998 tavaszán elkészült és bemutatta a Duna Televízió, kisebb méretű felbolydulás keletkezett ugyan, többen felfigyeltek, volt, aki irigykedett, volt aki ellopni próbálta a témát, a filmet vetítették a magyar játékfilmszemlén, kijutott az athéni Euréka-seregszemlére és a krak­kói etnikai és kisebbségi filmek fesz­tiváljára, ahol a legjobb 12 között a var­sói televízió is műsorára tűzte - aztán az ezredforduló táján döbbent csaló­dottsággal tapasztalhattuk, hogy min­den maradt a régiben. Pedig megfor­dult utánunk jó néhány filmes stáb Kis- és Nagyszelmencen egyaránt, Kondász Margit nénénk, ez a kiemelkedő termé­szetes intelligenciával rendelkező jó hu­morú, remek előadó-készségű, nagy­szerű idős asszony elmondhatta nekik is a maga-alkotta szót - „hát Kisberlin ez, nem?!” - a szelmenci magyar ab­szurdról: a szögesdrót maradt, határ­nyitásról, határátkelőről szó sem esett. Az események csak évek múlva, 2003 második és 2004 első felében gyorsul­nak fel: októberben a határ két olda­lán egy-egy fél székely kaput állítot­tak fel, amely egy bizonyos perspektí­vából egynek látszik; márciusban pe­dig a Magyar-Amerikai Kongresszusi Kapcsolatok Központjának,a legje­lentékenyebb amerikai magyar lobby­szervezetnek a vezetője, A. Nagy Sán­dor látogat el a kettészakított magyar településre. És úgy tűnik, ez hozza meg az áttörést: a publicitás - végre­­valahára! - óriási, a két magyar pol­gármestert meghívják az amerikai kongresszus emberjogi frakciójának meghallgatására a washingtoni Capi­­toliumba, közben az illetékes ameri­kai szervek levelet intéznek Szlová­kia, illetve Ukrajna vezetőihez... És lám, ha a világ egyetlen szuperha­talma megmozdul: már 2005 elejétől egymás után röppennek fel a hírek a közelgő határnyitásról. És láss csodát: a nyár végére gyakorlatilag kész a gyalogos határátkelő, minden szüksé­ges építménnyel, infrastruktúrával, miegyébbel együtt, szeptemberi dátu­mok sorjáznak, rebbennek fel itt és amott - előbb diadalmas, kibomló zászlókként, azután egyre riadtabb madarakként. Mert a nyitás időpontja egyre késik, húzódik, sem október, sem november, hiába az új s még újabb időpontok. Persze a szokásos egymásra mutogatás: mi csináltuk, csináljuk, csi­nálnánk, node a szlovákok... Mi csinál­tuk, csinálnánk, node az ukránok... Mint két rossz lelkiismeretű, most ki­csit megszorongatott, némi kárpót­lásra kötelezni próbált tolvaj, kibújni kipróbálván a nagy kényszeredetten vállalt feladat elől. Hiába, hiszen ma­gyar érdek - és csak az - amiről szó van, ugyan mit is várhatnánk...? A hat évtized után végre fejet felemelő re­ménység gyorsan s könnyen adja át he­lyét a reménytelenbe beleólmosodó csa­lódottságnak. Hiszen úgy tűnik: még karácsonyra sem. Még Krisztus szüle­tésnapja se lehessen magyar ünnep er­refelé. Egy kicsit, egy icipicit sem. Azután az utolsó, a legesleg­utolsó pillanat­ban. szinte teljes csöndben, mond­hatni, , jnutyiban”, kiderül: mégis­csak. .. December 23-án délelőtt - mit lehet ma titok­ban tartani ezen a világon? - hatal­mas tömeg verő­dik össze a havas, jeges szelmenci átkelőnél, az üvöl­tő hangszóróból ékes ukrán nép­zene szól - mi más is szólhatna, nem­­debár? -, szlovák és ukrán zászlók, tévések, fotósok özöne, rengeteg egyenruhás, rengeteg „illetékes elvtárs” - és megilletődött arcú, köny­­nyeikkel küszködő helybéliek mindkét oldalon. Kavargás, zűrzavar. Beszé­dek, himnuszok. Igen, a szlovák és az ukrán, természetesen, mi más? Népi együttes dalol. (Egyetlen - annyira, amennyire - magyarnak nevezhető ének, a legkönnyebben feledhető ka­tegóriából.) Csáky Pál, Szlovákia magyar mi­niszterelnök-helyettese szól egyedül magyarul (is), pedig itt van Németh Zsolt, a magyar országgyűlés külügyi bizottságának Fideszes elnöke és Ko­vács Miklós, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség elnöke is. Arad a nép. Persze legfőképpen, sőt szinte kizárólag a szlovák oldalról. Hiszen az ukrán állampolgároknak vízum kéne. És hiába szedette össze még va­lamikor az ősszel a polgármester az útleveket, megpróbálván elintézni, hogy legalább átmeneti, nagyon rövid időre, legalább csak erre az egy napra, a határnyitás hat évtizede várt napjára kapjanak ingyenes vízumot a kárpát­aljaiak - csak néhány szerencsés (és fizetős!) polgár áll az „ukrán” olda­lon az ablaknál... Közben a határon megrázó jelene­tek sora, egészen megdöbbentő érzés nyolc esztendő után, hogy a hirtelen­váratlan, nem várt módon bekövet­kező, valamennyire azért mégiscsak beteljesülésnek nevezhető megvalósu­lástól is megcsömörülhet az ember, hi­szen amire nagyon régen, nagyon erősen várunk, bekövetkeztekor majd­nem közönyösen, szinte hűvösen, mintegy kívülről szemlélve fogad­juk... Az arcok, a szavak, a mozdula­tok csak lassan-lassan, elhalványulva idéződnek fel, mint egy rossz minő­ségű filmkópiáról, amire csak nagyne­­hezen, sok kínnal-keservvel leltünk va­lahol a kamrák - meg a lelkek - leg­mélyén... Másnap, 2005. december 24-én, Jézus születésének napján délelőtt: tö­kéletes néptelenség a szelmenci határ­nál. Ketten álldogálunk itt operatőr kollégámmal a sűrű hóesésben. Áll­tunk itt szögesdrót előtt vitatkozva és lopva felvételt készítve, döbbenten szemlélődve és ráérősen nézelődve, szemerkélő őszi esőben és ragyogó napsütésben, hideg ködben és boron­­gós Ung-vidéki magyar alkonyatban. Most végre át szeretnénk kelni a meg­nyílt határon, Kisszelmencről Nagy­­szelmencre, az út túloldalára, csak mi ketten. Csak úgy. Talán megérdemel­jük. Talán megszolgáltunk érte egy ki­csit. Talán még tettünk is érte vala­micskét. Most tehát: EU-állampolgá­­rok, EU-tagországba, EU-tag magyar útlevéllel. Az átkelés - körülbelül tíz méter a távolság - jó harminc-harmincöt percig tart. (Mint említettem, ketten vagyunk, teljes néptelenség minden­felé.) Várakozás, várakozás. Vizsgáló­dás, vizsgálódás. Számítógép, számí­tógép. Várakozás, várakozás. Kérdés, kérdés után: alkohol? Cigaretta? Ká­bítószer? És megérem azt, amit majd­nem 20 esztendővel ezelőtt éltem át utoljára, midőn Nyugat-Berlinből Ke­­let-Berlinbe jöttem át a híres-neveze­tes Checkpoint Charlie átkelőnél - a derék keletnémet közegek motozása után most a jó szlovák atyafiak követ­keztek. .. Visszafelé talán öt-hat perccel rö­­videbb ideig tart minden a teljes elha­­gyatottság közepette. (Később Csáky Zoltán kollégánk egyedül, majdhogy­nem fogadásból, magányos partizán­ként átmegy és visszajön: neki - mér­tük - több mint 40 percébe került az akció...) „Mr. Gorbacsov, kérem, bontsa le azt a falat!” - szólította föl határozot­tan Reagan elnök a szovjet pártfőtit­kárt, amint meglátta mindazt, amit a Checkpoint Charlie környékén - meg másutt is - annak idején Berlinben jó­magam is megtapasztalhattam. Nincs Reagan, nincs Gorbacsov sem. Kinek szóljunk hát, emberek? Szlovák-ukrán határ szögesdróttal. Gál Nikoletta felvétele. Az uniós tárgyalásoktól Gotovináig (lásd MDF) nem engedte, hanem már a 2003-as választásokat meg is nyerte pártjával. Az 1992-től folyamatosan or­szággyűlési képviselő Sanader volt már ugyan miniszter és évekig külügyi államtitkár a korábbi horvát kormá­nyokban, de csak 2003-tól lehetett mi­niszterelnök. Jelenleg alig pár szava­­zatos többsége van a parlamentben, de türelmével és határozottságával mára a horvát politika első számú irányítója lett, s ezt tükrözi népszerűségének fo­lyamatos növekedése is. Tavaly december 8-án, éppen a kor­mányülést vezetve értesült a hírről Sa­nader, hogy a spanyol rendőrség őri­zetbe vette a Hága által háborús bűnök­kel vádolt Ante Gotovina tábornokot. Gotovina kezén igen érdekes körülmé­nyek között kattant a bilincs, ugyanis egy népszerű és zsúfolt tenerifei szál­loda üres éttermében borozgatott (pre­mier plánban), a rendőrök le sem teper­tők, hanem csak egy „karkötőt próbál­tak rá”. Úgy tartóztatták le pár nappal 50. születésnapja előtt Gotovinát, hogy még csak meg sem lepődött, nemhogy ellenállt volna. Hivatalosan, a csak rá jellemző stílusérzékkel, Carla del Ponte jelentette be ezt a hűt - Belgrádban. Ivo Sanader miniszterelnök a kor­mányülést félbeszakította, a parlamentbe sietett és rövid beszédet mondott. Kije­lentette, hogy hazájának és kormányának ismét igaza volt, mert Gotovina tábornok nem tartózkodott Horvátország területén. Kiemelte, hogy Horvátország együttmű­ködik a Hágai Nemzetközi Törvényszék­kel, de azt nem szeretné, ha Hága átírná hazája elmúlt tizenöt évének történelmét, ugyanis 1991 őszétől Horvátországot nyílt fegyveres katonai agresszió érte, s hazája felszabadításának úgy volt kato­nai vezetője Ante Gotovina, hogy Hor­vátország semmilyen külső segítséget nem kapott. Sanader beszéde ismét precíz és ár­nyalt volt, pontosan kifejtette pár mon­datban a tényeket, de ez azoknak, akik elszenvedték a Jugoszláv Néphadsereg és a szerb paramilitáris bandák ötvene­zer halottal járó tobzódását Horvátor­szág területének egyharmadán, már ke­vés volt, s nyíltan tüntetni kezdtek a hor­vát kormány ellen és Ante Gotovina Kiadó lakás Budapesten, a Csalogány utcában másfél szobás, összkomfortos lakás irodának, rendelőnek vagy lakásnak kiadó. Telefon: 06-1-202-7146 nyugalmazott horvát tábornok mellett. A tüntetések centruma Split volt. Itt szü­letett Ante Gotovina és Ivo Sanader is. A zavargások átteijedtek más városokra, s Zágráb is heves összecsapás helyszíne volt, a tüntetők megpróbáltak behatolni a kormány épületébe. A média által elferdített hírek sze­rint Gotovina Ratko Mladic és Rado­van Karadzic mellett a legkeresettebb háborús bűnös volt, ami egyszerűen nem igaz, ugyanis a hágai vádiratban az szerepel, hogy Gotovina nem tudta megakadályozni, hogy egyes egységei ne kövessenek el atrocitásokat. Azért ez mégiscsak más, mint Srebrenica! Ha a médiáról beszélünk, érdemes megemlíteni az MTV-t, ahol két „sztár”, Pálfy István és Baló György már egyenesen horvát-szerb háborúról beszélt, ami már-már arra utalt, hogy a durva horvátok megtámadták a sze­líd Szerbiát. Azt mindenki tudja, hogy Ante Go­tovina nem szent ember (amúgy szerin­tem a tábornokok között nincs is ilyen), de azt csak remélhetjük, hogy tárgyalá­sán fény derül majd arra is, hogy a mű­velt Nyugat mért hagyta magára a had­sereggel sem rendelkező, megtámadott Szlovéniát, Horvátországot, majd Bosz­nia-Hercegovinát. Mi, magyarok ezt már megtapasztaltuk 1956-ban, a cse­hek 1968-ban és a lengyelek 1980-ban. A katolikus Lengyelország kivérezte­­tése után tíz évvel jöhetett a katolikus horvátok koncul vetése is. Az 1995-ös daytoni békét manap­ság úgy emlegetik - ismét hazug mó­don -, mint amelyik véget vetett a bal­káni öldöklésnek, bár megkötésének ti­zedik évfordulóján már szelíd bírála­tok is el-elhangzottak. Tényszerűen sem igaz ez, mert Horvátország kelet­szlavóniai része csak 1998-ban szaba­dult fel: Ante Gotovina katonáit ugyan­is megállította a nemzetközi nagypo­litika a Vihar hadművelet után, s Hor­vátország teljes területi szuverenitásá­nak visszaállítását csak 1998. január 15-én ismerte el az ENSZ Biztonsági Tanácsa. Ez tény! Legalább ennyit il­lene tudnunk, mivel a horvátországi magyarság 1991-1998 között hét évig élt szerb katonai megszállás alatt, ka­ranténba zárva, megalázva, megbecs­­telenítve, megtizedelve. S az, ami Daytonban történt, helye­sebben nem történt, az tehát, hogy nem nevezték meg a bűnöst, az agresszort, s nem mondták meg, hogy ki az áldo­zat, nem a békéhez vezetett, hanem újabb, szerbek általi népirtásokhoz, amelyek neve: Bosznia és Koszovó. Ezek után azon csodálkozni, hogy Ante Gotovinát több millió horvát és nem horvát ember hősnek tartja, merő tudatlanság. JUHÁSZ GYÖRGY 2005. októbere óta Horvátország hiva­talosan is tárgyalópartnere az Európai Uniónak. El is kezdődtek a szakértői megbeszélések Zágráb és Brüsszel kö­zött. Az igaz, hogy e tény bejelentése nem váltott ki EU-fóriát, de a horvát kormány kapott azért egy piros pontot, s pénzügyi, gazdasági és tudományos fejlesztéseikbe déli szomszédaink már belekalkulálhatták az uniós előcsatla­kozási támogatásokat is. Ennek hatására november közepére a horvát közvélemény-kutatók egyér­telműenjelezték, hogy Ivó Sanader mi­niszterelnök megelőzte az addig min­dig biztosan vezető Stipe Mesic ál­lamfőt a horvát politikusok népszerű­ségi listájának élén. A Mesicnél majd húsz évvel fiata­labb Sanader (1953) a jobbközép HDZ elnöke, nem a 90-es évek elején rob­bant be a politikába, hanem bedolgozta oda magát, fokozatosan haladva előre, egyre nagyobb tekintélyt szerezve. A humán műveltségéről ismert, az Inns­brucki Egyetemen végzett és doktorált politikus anyanyelvi szintű német nyelvismerete mellett még három - an­gol, francia, olasz - nyelven tárgyal tol­mács nélkül, legfőbb érdemének még­sem ezt tartják, hanem azt, hogy Tudj­­man elnök halála után úgy állt a HDZ élére, hogy azt megreformálta, egysé­gessé tette, és nemhogy széthullani

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents