Nyugati Magyarság, 2006 (23. évfolyam, 2-11. szám)

2006-07-01 / 7-8. szám

8. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 2006. július-augusztus TÓFALVI ZOLTÁN Sajátos hangulatú, a fazekasságáról világhírű Korond néptánc-örökségé­nek, szokás világának és egyedi élet­vitelének maradandó emléket állító kötetet tart kezében az Olvasó. Szerzője, a szülőfaluját rajongá­sig szerető, jelenleg Torontóban élő Lőrincz Béla, a legendás Állami Szé­kely Népi Együttes szólótáncosa, aki az anyatejjel együtt szívta magába a töredékeiben is páratlanul gazdag erdélyi magyar néptánc, népviselet, népdal szeretetét. Amikor ezeket a sorokat leírom, magam előtt látom Lőrincz Bélát, amint 1984. június 20-án a marosvásárhelyi Szentgyör­­gyi István Színművészeti Főiskola stúdiószínpadán ropja a táncot. Úgy, ahogyan csak ő tud táncolni: izzik, lobog alatta a padló, átforrósodik a levegő! Az ősöktől örökölt dallamok, mozdulatok, a tánc mindent legyőző ereje, szépsége és lendülete valóság­gal megbabonázza a közönséget. A nyugdíjba vonulása tiszteletére ren­dezett előadásra a tragikusan korán elhunyt Csorba András rektor, kiváló színművész biztosított termet, mert egyike volt azoknak, aki tudta: az erdélyi magyar néptánc egyik nagy formátumú ismerője búcsúzik a szín­padtól, a közönségtől, titokban az őt megtagadó szülőhazájától is. Perceken át zúgott a vastaps, a közönség nem mozdult a helyéről, mert Lőrincz Béla táncában ott vibrált népének minden öröme, fájdalma. A vándorszínészi létre, vergődésre ítélt Állami Székely Népi Együttesért érzett minden kese­rűség gejzírként tört felszínre. Akkor még nagyon kevesen tudták - ha tud­ták, gondosan hallgattak róla -, hogy a mindmáig legnépszerűbb erdélyi hivatásos tánc- és énekegyüttes létre­hozásának gondolata Lőrincz Bélától származik! A marosvásárhelyi Állami Székely Népi Együttes - amely hiteles levél­tári dokumentumok alapján több évi huzavona után a magyarországi erje­dési folyamat és a kolozsvári magyar értelmiség egy részének bátor kiállása eredményeként 1956 szeptemberében, tehát 50 évvel ezelőtt jött létre! - a sa­játos romániai „nemzetiségi politika” eredményeként már túl volt jónéhány, végzetes csonkításon: 1961. február 28-án jelent meg utoljára az alapító okiratban szereplő elnevezés, aztán lett belőle Állami Ének- és Tánc­­együttes, majd 1970. február 1-jén megkapta a halálos tőrdöfést, amikor a szerves és legnagyobb testrészét, az énekkart az Állami Filharmónia ha­táskörébe helyezték és létrehozták azt a Maros Művészegyüttest, amely az „önfinanszírozás kényszerétől vezé­relve” járta az eldugott, többségében románok lakta településeket. Lőrincz Béla emlékezetes búcsútánca azt is sejtette, hogy az 1977. évi ázsiai körút elemi erővel hatott az Együttes tag­jaira: Kínában újgorokkal találkoz­hattak, akiket a ősmagyarok rokonai­ként emlegetnek. Szokásaik, táncaik, viseletűk, pentaton dalaik, épületeik, kapuik sok-sok rokonságot mutatnak a székelységgel. Nem véletlen, hogy Körösi Csorna Sándor is Belső-Ázsiá­­ban kereste a magyarok őshazáját. Mindez Lőrincz Bélát valósággal megbabonázta. A génekben őrzött ősi táncokat, mozdulatokat, a régen elfe­lejtett táncszokásokat, alkalmakat ku­tatja a megszállottak szenvedélyével. Lőrincz Béla 1934. június 19-én született Korondon. Apja kiváló gaz­daember, hegedűs, édesanyja pedig a figurális szőnyegszövés egyik je­les képviselője, Bandi Dezső egyik lelkes tanítványa, terveinek sóvidéki életrehívója. Legény korában Ko­rondon még teljes pompájában élt a néptánc, a székely harisnya viseleté­nek, az együtténeklésnek, a teremtő harmóniának a hagyománya. Anyai ágon Fenyőkútról megismerte azo­kat a legényes és leányos táncokat, amelyeknek töredékeit jóval később tanulmányozhatta a magyar néptánc mindmáig legnagyobb kutatója, dr. Martin György. A kötetben olvasható az a visz­­szaemlékezés, amelyben a köröndi táncrend koronájaként emlegetett marosszéki forgatós kapcsán anyai nagyanyjának, Tófalvi Nyakas Sala­­monnénak állít emléket: Megváltó „bűne": a tánc „Az 1970-es évek elején felesé­gem, Lőrincz Béláné Palásthy Mária (Arad, 1941) kérésére elmondta és be is mutatta, hogy leányka korában miként táncoltak az akkori köröndi öregek, többek között édesanyja szü­lei, Tófalvi Bajusz János és Fábián Mária. A táncoló párok nem fogták egy­mást, szabadon táncoltak, a férfiú szem- és kézjelekkel irányított. Néha egymással szembe fordulva - topo­­gós-dobogtatás közben - vállaikat ös­szeérintették, jobbra dobogtatáskor a balt, balra dobogtatáskor a jobbat, mi­közben csujogattak: „Mikor megháza­sodtam, mindjárt lerongyosodtam!” Tánc közben a kezüket szabadon használták. A nők egyik kezükben zsebkendőt lebegtettek, a másikat meg csípőre tették. A férfiak ügyes imitáló mozdulatokkal a csizmájuk sarkáról, orra hegyéről egy-egy jól sikerült figurát a „zsebükbe raktak”, hadd „kelessze” lelkűkben a táncoló kedvet, mint kovász a megdagasztott tésztát.” Nem véletlen, hogy a későbbiek­ben Martin György oly nagyra értékel­te Lőrincz Béla kivételes tehetségét, a bátyja, Lajos mellett az Állami Szé­kely Népi Együttes egyik legkiválóbb táncosaként emlegette! El-eljátszom a gondolattal: hol tartana ma az erdé­lyi magyar néptánckultúra, ha a 18. században az egyház, a hatalom nem írtja - tűzzel-vassal! - a táncalkalma­kat, ha a levéltári forrásokban emle­getett sóvidéki „lapockás táncot” és más táncmotívumokat eleink tovább örökíthették volna a Lőrincz-testvé­­rek formátumú vérbeli táncosokra. A hetvenes évektől felvirágzó és világ­szerte iskolát teremtő táncházalkal­mak, előadások - amelyeknek egyik leglelkesebb híve Lőrincz Béla volt - „ars poeticája”, hogy a figurák vég­telen variációinak elsajátításakor még az idősek lélegzetvételét is pontosan ismerni kell ahhoz, hogy a széki tánc, a mezőségi pontozó vagy a köröndi, alsósófalvi, siklódi tánc valóban úgy maradjon fenn, ahogyan azt százado­kon át ismerték. Már-már törvényszerű volt, hogy a zenei- és mozgásművészeti tehetség­gel megáldott Lőrincz Béla és Lajos útja az 1949-ben alakult marosvá­sárhelyi Zene- és Képzőművészeti Gimnáziumba vezetett. Akkoriban tehetségkutató festőművészek, zene­szerzők, szobrászok járták Erdély, Partium falvait és városait. A csor­­dapásztorkodással foglalkozó, kivéte­les tehetségű Sükösd Ferencet is egy szovátai kenyérsorból csalogatták ki és indították el a művészeti pályán. A köröndi gyerekek szerencsésebbek voltak, hiszen akkoriban unitárius kántortanítóként itt kereste a kenyerét a világ legderűsebb szobrásza, Ben­­czédi Sándor. O küldte Parajdra a fes­tőtehetségként emlegetett Páll Lajost, a muzsikáló Lőrincz Bélát és Bardócz Sándort, hogy jelenjenek meg a tehet­ségkutatók előtt. A marosvásárhelyi művészeti gimnáziumban Tompa Miklósnak, az ugyancsak legendás Állami Szé­kely Színház igazgató-főrendező­jének a felesége, Tompa Magdolna figyelt fel Lőrincz Béla mozgásmű­vészeti adottságaire, fedezte fel ben­ne a kivételes táncost. A következő esztendőben, 1950-ben, Korondon töltötte a szabadságát Trózner József zeneszerző és felesége, Erkel Sarol­ta. Ok biztatták a szülőket, hogy a gazdálkodónak szánt, hasonló tánc- és zenei tehetséggel megáldott bátyját, Lajost is Marosvásárhelyre küldjék. Akkor került a marosvá­­sárhelyi művészeti gimnáziumba a nagyszebeni Állami Filharmónia két köröndi alapító tagja, Szász József és Tófalvi Bajusz Béla is. Ez volt az az időszak, amikor Korond valóság­gal berobbant a köztudatba. Ebben meghatározó szerepe volt nemcsak a fazekasságnak és taplóművességnek, hanem a táncnak is. 1953 augusztusában Bukarestben került sor a Világifjúsági Találkozóra, amelyre meghívták az ország egyik legjobb táncegyüttesét, a köröndit. Az akkori köröndi iskolaigazgató, Nagy Jenő irányításával aratótáncba „kore­­ografálták” a hagyományos köröndi táncrendet. A világ így ismerte meg a vérbő székely táncot, annak minden szépségét, a székely népviselet egye­temes értékeit. Akkor még éltek azok a szabók, varrónők, akik később az Állami Székely Népi Együttes számá­ra is elkészítették az első harisnyákat, székely szoknyákat, lajbikat. Fénykép örökítette meg az akkori tánccsoport tagjait, könyv született a bukaresti fellépés fontosabb esemé­nyeiről. Ott táncolt a hatéves Molnos Kendi Kálmán, a legények, leányok közül Lőrincz Lajos, Bardócz Sán­dor, Lőrincz Béla, Bardócz Albert, Lőrincz Illyés János, Szász Lőrinc, Szász József, Simény Lőrinc, Imre János, Tófalvi Géza Ágoston, Tó­falvi Géza Dénes, Bertalan Szőke András, Molnos Bíz Ákos, Fábián Doma Sándor, Imre Lajos, Ravasz János, Balázs Lajos, Tóth Lajos, Ravasz Balázs, Tófalvi Dobos Ven­cel, Bertalan Balázs, Imre Juliánná, Nagy Tövissi Juliánná, Tamás Bajkó Rozália, Kedei Anna, Ambrus Irma, Lőrincz Erdész Vilma, Máté Margit, Tóth Rozália, Balázs Eliza, Balázs Erzsébet, Tófalvi Gizella, Tóth Ber­ta, Fábián Anna, Bíró Erzsébet. A zenekar tagjai: Imre Lajos klariné­tos, Szász Csóka János cimbalmos, Lőrincz Erdész Márton tárogatós, Tófalvi Dobos Sámuel cimbalmos, Kendi Kálmán kürtös, Tódor Amb­rus hegedűs. A találkozóra a zenészek közül csak Tódor Ambrust, Csóka Jánost és Kendi Kálmánt vitték el, a zenei kíséretet a székelyudvarhelyi zené­szek biztosították. Korond 1953-ban Bukarestben az egész erdélyi ma­gyarságot képviselte, a csoport - ma együttesnek neveznék - felkészítésé­ben Haáz Sándor, a híres Gyöngyös bokréta Londont is megjárt táncosa, rajztanár, a kolozsvári Dombi Imre és a köröndi születésű Domokos István is besegített. A tánccsoport tagjait Korond és a Sóvidék úgy fogadta, mint egykor az olimpiai bajnokokat. Ma is vitáz­nak azon: kinek, kiknek köszönhe­tő, hogy Korond a legelső községek között kapott filmvetítő gépet. Az már a történelem kegyetlen fintorai közé tartozik, hogy a tánccsoport két meghatározó táncosát, Lőrincz Lajost és Lőrincz Bélát - akik a művészeti gimnáziumban osztálytársak voltak - azért nem engedték érettségi vizs­gára, mert a szüleiket kulákká nyil­vánították. Külön „bája” az akkori vészkorszaknak, hogy a VIT idejére törölték a kuláklistáról! Egyenesen nevetséges volt az akkori faluveze­tők, pártfunkcionáriusok erőlködése, hiszen a követ és bábakalácsot termő köröndi határban egy jómódú gaz­PAIZS TIBOR A magyar tudományos élet kegyele­­tes figyelme idén Marosvásárhelyre irányul. Ebben, a Székelyföld fővá­rosának is nevezett erdélyi sáros-po­ros kisvárosban élt és alkotott a 19- ik század első felében az egyetemes szellemi élet két rendkívüli tudósa, a két Bolyai, Farkas és János. A fiú, János munkássága olyan magasra lendítette a matematikai tu­dományok zászlaját, hogy arra, még ha késve is, a világban mindenki fel­figyelt. Miként maga számolt be erről apjának, „a semmiből egy más, egy új világot teremtettem”. Apja mun­kásságát csak a beavatottak ismerik, a köznép még ma is szánalmasan ke­veset tud róla. Az apa, Farkas sorsa még fiánál is magyarabb. Sem kora, sem utókora nem méltányolta kellőképpen. Jelzi ezt az a tragikomikus helyzetet az is, hogy e rendkívüli matematikai tehet­ség, aki például Urtanában az űrkuta­tás alapjait is lerakta, számos tudomá­nyos felfedezés alkotója (amelyek ma mind más nevéhez fűződnek), 1832- ben a maga gyönyörűségére végzett szépirodalmi munkássága okán nyerte el a Magyar Tudományos Társaság (az MTA elődje) tagságát. Szülőföldje, Erdély a 2006-os esz­tendőt, a tudós elme halálának 150-ik évfordulóján munkásságának jobb megismerése végett Bolyai Farkas emlékévvé nyilvánította. Bolyai Farkas Bolyán született 1775. február 9-én. Szolgabíró apja, Bolyai Gáspár a fölöttébb értelmes gyermeket gondos nevelésben ré­szesítette. Erdély az idő tájt legjobb iskolájába, a nagyenyedi református kollégiumba járatta. Az iskolába lépő kisdiák, a hat és fél éves Farkas már ír és olvas, s a latin nyelvtudásban is jeleskedik. Is­kolai évei alatt megtanulta a német, a francia, az olasz, az angol, a héber és a román nyelvet. Tizenkét éves korában id. Kemény Simon báró fia mellé fogadja házitanítónak és men­tornak, ami azzal járt, hogy mindazon képzésben és kulturális lehetőségben részesült, amelyben a vele együtt ta­nuló ifjú báró. Ekkor kerül Kolozsvár­ra a református kollégiumba. Ennek befejezése után, 1795-ben Farkas és tanítványa külföldi tanulmányútra indulnak. Bécsi és jénai tartózkodá­suk után Göttingenbe érkeznek. Az itt töltött három év meghatározó időszak volt életében. Megismerkedik, majd szoros barátságot köt az akkor még egyetemista C.F. Gauss-szal, akivel együtt készülnek a matematikai tudo­mányok megújítására. 1799-ben ismét Kolozsvárra kerül, megnősül és 1802. december 15-én megszületik János fia. Két évvel később tanári állást kap Marosvásárhelyen. Abban az iskolá­ban, amely most a nevét viseli. Nagy álma, amely egész életét fel­forgatta, s amelytől később fiát is óvta, az Euklidesz-féle V. posztulátummal kapcsolatos problémakör megoldása volt. Egyébiránt, mert sokirányú te­hetséggel áldott érdeklődés sarkallta, mindenbe belefogott. És amire rátette fejét, azt tökélyre vitte. Szépirodal­mat fordított németből és angolból, színdarabot, erdészeti tanulmányokat írt, saját találmányú kályhát épített (ez ma is látható a marosvásárhelyi Bolyai múzeumban), gazdálkodott, Szívhangok címen verskötetet jelen­tetett meg, tehetséges muzsikus volt, és örök szerelemmel szerette a nőket. De fogott bármihez is, az Euklidesz­­féle paralellák tanának kérdése nem hagyta nyugodni. Fő munkája, a latin nyelvű Tentamen saját költségén je­lent meg 1832-ben Marosvásárhelyen. Ez a tankönyvnek szánt gyűjtemény önálló felfedezéseit, matematikai ku­tatásainak eredményeit is tartalmazza, s emellett függelékként (Apendix) Já­nos fiának az abszolút geometriáját, tértanát, amelynek megoldásán maga hiába fáradozott. A két Bolyai nehezen fért meg egy­mással, vitáik szinte mindennaposak voltak. János több ízben irigységgel és féltékenységgel vádolta apját. Az lehetett? Irigy és féltékeny? Ki tud­ja. Egyet viszont bizton állíthatunk: büszke volt fiára, akit gondos és céltu­datos matematikai nevelése irányított a párhuzamosakat övező problémakör végleges tisztázására. Ez is tudomá­nyos érdemeinek egyike, és nem is a legkisebb. A békéden elme 1856 novem­berében, 81 éves korában végleg megnyugodott. Agyvérzésben halt meg. János és Farkas egymás szom­szédságában egy ikersírban pihennek a marosvásárhelyi temetőben. daembemek közelről sem volt annyi vagyona, mint egy Arad környéki „szegény parasztnak”. Tény: Lőrincz Béla a Romániából való disszidálásáig viselte a kulákság minden hátrányát. A VIT után a ko­lozsvári Állami Magyar Opera szer­ződtette ugyan a balettkarba, de 1954 februárjában felbontották a munka­­szerződését, mert a szülei időközben újra kuláklistára kerültek. így lett a székelyudvarhelyi kórháznál hul­­lahordó, majd a „húzd meg, ereszd meg”-korszak lélekzetvételnyi enyhü­lése időszakában a székelyudvarhelyi Május 1 szövetkezet segédkönyvelője, a kórházi tánccsoport és a művelődési ház egyesített tánckarának irányítója. Tulajdonképpen ekkor fogalmazódik benne a Székely Népi Együttes létre­hozásának gondolata. Kezdeménye­zését többekkel megosztja. Aztán a kötelező katonai szolgálat véget vet az ilyenfajta álmodozásnak. 1955. február 1-jétől 1957 júliu­sáig a hadsereg tánckarában táncolt. Fényes karrier, lehetőség állt előtte, ő azonban nem tudott élni a Hargitá­tól, a Székelyföldtől távol. így lett az Állami Székely Népi Együttes I. ka­tegóriájú táncosa. 1957 augusztusától 1984. június 20-ig az Együttes 4422 előadásán lépett színpadra. Évente átlagban 177 előadást tartottak, ösz­­szesen 1.517.763 néző tapsolt műso­raiknak. 1969-ben Jugoszláviában, 1972-ben az NSZK-ban, 1975-ben Magyarországon, 1977-ben az ak­kori Szovjetunióban, Mongóliában, a Koreai NDK-ban, a Kínai NK-ban vendégszerepeitek. Mindez ma már művelődéstör­ténet. Mint ahogy az is, hogy a vaj­­daszentiványi, köménytelki táncok színpadi bemutatásában meghatá­rozó szerepe volt Lőrincz Bélának. Bárhol járt, bárhol léptek színpadra, a tánchagyományok, szokások, a vi­selet, népdalkultúra megőrzött értékei foglalkoztatták. Bandi Dezső egyik leglelkesebb híve, követője. Toron­tói lakásuk tele van az áltató készített faragásokkal, csillárokkal, székekkel. Kincsként őrzi Sükösd Ferenc egyik remek festményét, a szolokmai faze­kasság egyik, senki által nem ismert darabját. Kötetének nagy erénye és értéke, hogy Kanadában, többezer kilomé­terre a szülőföldtől vetette papírra a köröndi lakodalmassal, táncha­gyományokkal, a néptáncgyűjtéssel kapcsolatos emlékeit, kutatásait. Mint a borostyán, úgy őrizte meg azokat a szokásokat, táncokat, a fonóhoz, ka­lákához, táncalkalmakhoz kapcsolódó élményeit, amelyek már teljességgel hiányoznak a globalizálódó Korond­­ról. Egyfajta régészként felszínre hozta a hajdani rendtartó székely fa­luközösség egyetemes értékeit, nyelvi leleményeit, csodálatos szóképeit, azt a világot, amelyben még otthonosan mozoghatott a mindenre érzékenyen figyelő gyermek, majd legény, orszá­gos és nemzetközi hírnevű táncos. Ez a világ már csak Lőrincz Béla emlé­kezetében, tudatában maradt meg, ezt dédelgeti torontói otthonában, hogy mindannyiunk kincsévé tegye. A kötet első fejezete, Dicsér tes­sék Új Hold, Új Király már önma­gában is sejteti, hogy a pogánykorig visszanyúló ősi kultúráról van szó, amelynek nyomait Szolokmában még az ötvenes évekig megőrizték. Itt kaptak helyet azok a humoros történetek is, amelyek egyben azt is jelzik: vastörvényei ellenére men­nyire színes, befogadó és nyitott közösség volt a köröndi. Egy másik fejezet - Korond székely lakodalmi szertartása - azt a szokásvilágot va­rázsolja elénk, amelyet szintén elso­dort az anyagiakat előtérbe helyező, „modemnek” mondott korszak. Lő­rincz Béla szerencsésnek mondhat­ja magát, hiszen átélte, megismerte ennek a sajátos univerzumnak min­den nagyszerű pillanatát: a hajdani lakodalmi rigmusokat, a kikérés, menyasszonytánc- és szöktetés min­den nyelvi telitalálatát, versfüzérré összeálló, évszázadokon át csiszolt mondókáit. A köröndi lakodalmas ilyen gazdagságával egyetlen kiad­ványban sem találkozunk. (folytatjuk) A zseni apja Bolyai Farkas emlékév

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents