Nyugati Magyarság, 2006 (23. évfolyam, 2-11. szám)
2006-07-01 / 7-8. szám
4. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 2006. július-augusztus TAMÁSKA PÉTER Magyarország kultúrpolitikája a trianoni korban Az Egyetemi Nyomda a trianoni kor végén, a háborús összeomláskor adta ki egy kis füzetben Magyarország kultúrpolitikája címmel geográfiaistatisztikai felmérését. Az első táblán, a világtérképen az ország művelődési kapcsolatai láthatók: a legintenzívebb a kapcsolat Amerikával és Németországgal volt. Sokat elmond ez a szellemi és tudományos élet irányultságáról, Moszkvát viszont ugyanolyan kis pont jelöli, mint Szófiát. S közben már ajtainkon kopog propagandájával Ehrenburg s a vígszínházi csatával az irodalmi élet szovjet perzekútora, a bölcsen pipázó Illés Béla, s Vorosilov marsall bejelenti a harmincas évek amerikás jelmezeiben pompázó közönségnak az Operház díszelőadásán:- Uraim, kérem a holnapi műsort. A szovjet-oroszt. Kicsi nép vagyunk, szorongunk és túl kell élnünk minden hatalmat. De ha a filmeket nézzük, kitűnik, hogy suba alatt dörmögve, mozipáholyban csókolózva ezt hogyan is akartuk: a játékfilmek több mint a felét Hollywood adta, s ugyancsak a „banki” túlsúlyt bizosító 51 százalékkal angolszász irodalmat olvastunk. Sok magyar filmet játszottak Ausztriában és Bulgáriában: a kisantant országoknak sem költőink, sem filmjeink nem kellettek. (Noha Hviezdoslav, Krlezsa vagy Goga magyar példákon újították meg népük irodalmát.) Ugyanakkor - mint a neves newyorki író, Neal Gabler írja Saját birodalom című, Hollywood nagyhatalommá válásáról szóló könyvében - a negyedik hatalmi ág, a média zászlós hajójává vált álomgyárat kelet-európai, többek közt magyar zsidók hozták létre .(1917-ben Németország után még mi voltunk az európai szárazföld legjelentesősebb filmgyártói. A kisantantnak zsidóink modem szellemisége sem kellett, mert túl magyarnak találták.) Klebelsberg Kuno gróf tehát előrelátó okossággal fogalmazta meg azt, hogy turisztikával és sporttal, de legfőképp művelődéssel tudunk erőt venni a kisantant szorításán. Ahogy a kommunisták által emigrációba kényszerített kiváló elme, Cs. Szabó László mondta a II. világháború küszöbén: „A Dunavölgy franciái voltunk: gyűlöltek és a nyelvünkön gondolkoztak.” (Olyan miniszterelnököknek, mint Hodzsa, Vaida-Voevod vagy Groza, s az egyetemeinken végzett értelmiségüknek ez némi undorral valóban könnyen ment.) A gróf reformjainak köszönhetően Horthy Magyarországa közel annyit költött a tudásra, mint az utódállamok szuronyokra és géppuskára. A csalóka cseh demokrácia sem áldozott annyit kultúrpolitikára a költségvetésből, mint mi. A gazdasági világválság közepén, 1930-ban is megelőztük őket, s érdekes, hogy Jugoszlávia csak egyetlen egyszer, 1932-ben közelítette meg a néha a csehekkel is rivalizáló Romániát. A görögkeleti egyház térhódítása a Romániához csatolt három magyar többségű vármegyében viszont óriási volt. Az 1910-es adatokban szereplő 22 plébánia 38-ra nőtt, s 29-ről 44- re szökött fel a templomok száma. (Mi egyetemet építettünk Szegeden népszövetségi kölcsönből, ők pedig ugyancsak népszövetségi pénzen elkezdték hagymakupoláikkal átírni Székelyföld történetét.) Az ími-olvasni tudók száma e drámai időkben különös képet mutatott. Durván: a II. világháborúban fölhasadó örvény előtt egyértelműen magyar kultúrfölényt az átlagember szintjén is. 1930-ban Csehszlovákiában az ími-olvasni tudók aránya a lakossághoz viszonyítva 76,3, Magyarországon 79,4, Romániában 46,2, Jugoszláviában 38,8 százalékot tett ki. A nemzetközi téren is híres magyar mérnöki tudományt s az iskolázott szakmunkás gárdát majd csak a moszkvai álpuritanizmus, a néhány alapműveleten alapuló népgazdasági tervezés fogja gúzsba kötni. Az egyetemi tanulók számában az ország 1930-ra utolérte Csehszlovákiát, míg a másik két kisantant ország mutatói Fórum és szavazás indult a megszorításokról a www.bpl8.helyhir.hu oldalon. A mostani állás szerint a szavazók 30%-a megmozdulásokon is részt venne a megszorítások ellen, az ország mai helyzetét okozók felelősségrevonásáért, 21% a károkozó „politikusokkal” fizettetné meg az államnak és mindannyiunknak okozott kárt. Harmadik legnagyobb csoport a Szolzsenyicin által „betájoltak”-nak nevezettek csapata, akik mindanyiunkkal (becsületükre legyen mondva saját magukat se kímélve) fizettetnék alig jobbak, mint az északafrikai francia gyarmatoké. Mára a kisebbségi sors elhalványította a nagy- és dédapák emlékezetét: a magyar értelmiség számaránya az összes utódállamban alacsonyabb a lakosságon belüli kisebbségi súlyához viszonyítva, mint az lehetne. Mondhatjuk azt is, butábbak lettünk, mint a privilegizált többségi nemzetek polgárai, amit a mindennapok során az orrunk alá is dörgölnek. Cuius regio, eius natio - idézhetnénk a vallásháborúk korából némi változtatásasal átvett szlogent: Akié a föld, azé a nemzet. Fölsorolva is hosszú csak azoknak a színházaknak a száma, amelyeket a Felvidéken hagytunk: Pozsony, Nagyszombat, Trencsén, Pöstyén, Nyitra, Léva, Komárom, Losonc, Selmecbánya, Késmárk, Lőcse, Igló, Kassa, Eperjes és Bártfa, s a pozsonyi vagy kassai szlovák nemzeti színházhoz képest a lágymányosi híd lábánál épült betoneklektika ugyancsak szegényes. Az egy középiskolai tanárra eső lakosságszám Magyarországon és Csehszlovákiában a harmincas évek elején ezer körül mozgott, a román és a jugoszláv királyságban 1800 körül: nálunk jó kezek igazgattak jóval kevesebb tanulót. Ha a népiskolai termek számát nézzük - a pusztaszeri skanzenben meg is csodálhatjuk a jól felszerelt klebelsbergi népiskolát - a visszatért területek és az anyaország számai sokat elárulnak arról, hogy ez a visszatérés „szellemtörténeti” szempontból épp idejében történt. Míg itt az ezer népiskolai tanulóra jutó tantermek aránya 19,8, addig a meg a számlát, vagyis 16% egyetért a megszorításokkal. Azt fel sem merem tételezni, hogy ők hasznot húznak a nyomorúságunkból. 10% azt vallja, hogy van megoldás megszorítások nélkül is. A szavazók 75%-a hallani se akar semmiféle megszorításokról. A maradó 25 %-ból is 9% a megszorításokkal együtt felelősségrevonást követel. A kettős állampolgárságról szóló szavazás eredménye annakidején nem kis mértékben a maslow-i szükséglethierarchiára alapozott negatív visszacsatolt Felvidéken 16,1, Észak- Erdélyben 15,6 és a Délvidéken 14,3 volt. Ugyancsak 1942-es adat: a száz tanítóra eső tanítói lakások aránya a sokat ócsárolt Horthy Magyarországon 41,4, a masaryki örökségen 28,9, a két balkáni királyságén pedig 29,7 ill. 31,7 százalékot tett ki. A tanulók aránya, akik nem tanulhattak anyanyelvükön, a harmincas évek végén s a terület visszcsatolások után a következő „törzsi-táji” képletet mutatja: a Felvidéken 30 és 19,6, a Délvidéken 38,22 és 22, Észak-Erdélyben 21,9 és 4,3 százalék. Azaz a háborús Magyarország nagyvonalúbban bánik az oktatás szintjén a visszakerült, s most kisebbséggé vált nemzetiségeivel, mint a Trianonban kapott magyar lelkekkel a román Hohenzollemek, a szerb Karagy orgy ék és az olyan demokraták, mint Masaryk vagy Benes. Ami pedig Kárpátalját illeti, ott a magyar kormányzat nemcsak az oktatásban volt nagyvonalú, de a kétnyelvűséggel s a hegyvidéki, a ruszinoknak szánt beruházásokkal az autonómia európai mintáját próbálta megteremteni. (Már 1918 előtt, a dualizmus idején is a járási jegyzőknek nemzetiségi területen vizsgázniuk kellett kisebbségi nyelven, pengőnkön ott voltak a feliratok az ő nyelvükön is, s ha patikáriust keresett egy-egy kisváros a felvidék tótlakta részén, előfeltételként kikötötték a német és a szlovák nyelv ismeretét. Az annektált Bosznia-Hercegovina olyan kisebbségi statumokat kapott, ameddig ma sem merészkedik el az Európai Unió.) kampányon múlott. A hatalom akkor az általa tönkretett, kisemmizett, megnyomorított tömegeket fiziológiai szükségleteik kielégítésének (a határontúliak megeszik a kenyeredet, elveszik a nyugdíjadat, a segélyedet!) a veszélybe kerülésével zsarolva vette rá határontúli testvéreinek a megtagadására. Ezeknek a legalacsonyabb szintű szükségleteknek a kielégítését most éppen a megszorítások veszélyeztetik. Lehet, hogy ez a fegyver fog visszaütni rájuk? (Nemzeti Hírháló) Márai kassai regényében, a Féltékenyekben már csak a kisebbségnek a temetőkben szívósan védekező halottaitól fél a hódító. Hozzátehetnénk, a magyar futballtól is félhetett, hiszen válogatottunk - 1938 feszült és drámai légkörében - Párizsban világbajnoki döntőt játszott a szerencsésebb Itáliával,s 1954-ben is csak Rahn lövéseiamelyek egy-egy V-2 erejével vágódtak Grosics hálójába - mentették meg a világot attól, hogy a huszas évektől élő s irigyelt magyar futball-iskola ne csak egy sporttörténeti epizódként, afféle kései „kalandozásként” vonuljon be a sport világtörténetébe. S félhetne a hódító még most is - ha a magyar külügyminisztérium magyar lenne, vagy egyáltalán csak tenné a dolgát - a régi statisztikáktól, s az 1919-ben Saint-Germaine en Laye-ben, a trianoni béke előfeltetételeként elfogadott kisebbségi pontok betartatásának állandó hangoztatásától hivatalosan, magyar részről. Erről azonban legfeljebb az elhallgatásra ítélt Székely Nemzeti Tanács beszél. Magas volt a templomállvány, amit felhúztunk, s talán csak ezért látjuk, milyen meredeken csúszott le a mi Közép-Európánk. Pongrácz György barátom Gépesített tatárjárás Közép-Európában című, most megjelent kis opuszában a magyarországi légi háborúról is írt. Megdöbbentő, milyen kiválóan álltak helyt repülőink az angolszászokkal szemben: mindez elképzelhetetlen lett volna magas műszaki kultúra nélkül. „Minden elismerés a magyar vadászrepülőknek - írja a mérnökember szerző -, hiszen hol az orosz fronton tevékenykedtek, (hol) még aznap a berepülök a hatalmas angolszász túlerővel vették fel a küzdelmet... A magyar vadászok és a légvédelem több mint 100 db., négymotoros B24-es Liberátort, B17-es Flying Fortresst, P38-as kéttörzsű Ligthning és Mustang, és a nagyteljesítményű H motoros Thunderbolt vadászgépet lőttek le.” Jelképesnek mondható, hogy a Ferihegyre vezető gyorsforgalmi út mellett 1944-ben Junkersek gyártására felhúzott üzem a „felszabadulás” után a korai ipari forradalom fonóipari szintjére süllyedt le: Vass Zoltán, a Gazdasági Főtanács elnöke Manchesterben vásároltatott ócskavasként eladásra hirdetett 1864-es gépparkot. A kubai forradalom megszilárdulása után pedig stílusosan néger lányokkal töltötték fel a létszámot... Mindig mi fizessünk? Egyetért Ön a megszorításokkal? Európa beteg embere (folytatás az 1 ■ oldalról) Ez a hatalmas mértékű eladósodás annak ellenére történt, hogy azóta a kormány 2000 milliárd forintnyi állami vagyont adott el - úgymond- az adósságállomány csökkentése érdekében. A szocialista kormány olyan vagyontárgyakat adott el - például állami akaratot biztosító részvénytöbbséget a bankoknál, közlekedési vállalatoknál, gáz- és olajipari cégeknél, repülőtereknél, autópályáknál- amelyeket a polgári kormány nemzetpolitikai megfontolásból tartósan állami ellenőrzés alatt akart tartani. Az eltűnt vagyon ellenértékének sorsáról mindeddig semmilyen hivatalos beszámoló nem készült. 2006 tavaszán a leköszönő kormánynak - az államháztartási törvény értelmében- be kellett volna számolnia az ország gazdasági helyzetéről és a költségvetés állapotáról. Az ellenzéki pártok sürgetése ellenére nem terjesztették az Országgyűlés elé ezt a kormány munkáját értékelő beszámolót. Jogállamban a törvényt ennyire tudatosan megsértő politikusok nem indulhattak volna a választásokon. Nálunk sajnos nincs szankciója a kormányok törvényszegésének, és nincs olyan bíróság sem, amely - esetleg évek múlva- elmarasztalná a vétkeseket. A szándékosan elmulasztott országértékelő jelentés hiányában a hatalom birtokosai gátlástalanul hazudozhattak. A választási hadjáratban a kormánypártok bőségesen éltek ezzel a lehetőségükkel. Dübörgő gazdaságról, növekvő jóléttől, tartós biztonságról beszéltek - és hirdetéseikben azt állították, hogy az ország gazdasági sikereit irigylik a franciák és a németek. Sajnos, a választók többsége hitelt adott ennek a propagandának. A sikerpropaganda mellett hangzatos ígéretek kábították a választókat. Kilátásba helyezték az elektromos energia és a gáz díjainak a tíz százalékos csökkentését, az adók csökkentését, a kötelezően fizetett társadalombiztosítási terhek mérséklését, a tömegközlekedés javítását, vagy az áremelkedés lefékezését. Amikor kiszivárgott, hogy a kormányhoz közelálló gazdaságpolitikai műhelyekben tandíjak bevezetését, és az egészségügyi ellátás díjainak a növelését tervezik - akkor „rémhírterjesztés” vádjával bírósághoz fordultak a kormánypártok. Az illetékes bíróság hosszas gondolkodás után elutasította a vádat, mondván, hogy egy ilyen gyanú hangoztatása beleférhet egy választás megengedhető eszköztárába. Sajnos a lakosság rosszul vizsgázott történelmi emlékezetből, és nem kamatoztatta azt a rossz tapasztalatot, hogy a szocialista ígéretekkel nem az a baj, hogy nem, vagy csak részben teljesülnek, hanem az a nagy baj, hogy az ilyen ígéreteknek általában a fordítottja szokott teljesülni. Hiteltelen volt például Rákosi földosztó ígérete, mert hamarosan kényszer-téeszesítés, azaz a fölbirtoktól történő megfosztás lett a vége. Hiteltelen volt Kádár amnesztia-ígérete, mert hamarosan tömeges akasztás lett belőle. A mai kormánypártok adócsökkentési, közműdíj-csökkentési, járulék-csökkentési. munkanélküliség-csökkentési, infláció-csökkentési ígéretei mind-mind hazug ígéretek voltak. Ma az lenne a kisebb baj, ha nem teljesítenék ezeket - de ma az a nagyobb baj, hogy régi szocialista szokás szerint ezeknek az ígéreteknek a fordítottját valósítják meg - azaz adóemelést, közműdíj-emelést, járuléknövelést , munkanélküliség-növelést és áremelést. A mai kormányzásnak egyszerűen nincs legitimációja, mert a kormány nem azt teszi, amire őt a lakosság - szavazatai révén - feljogosította. Ma bárki panaszával a Gazdasági Versenyhivatalhoz fordulhat, ha valamely cég hamis ígéretekkel - például egy meghatározott jó minőség, vagy egy konkrét alacsony ár kilátásba helyezésével - úgy kíván megrendelőket és vevőket szerezni, hogy a vállalt feltételeket megszegi. A szédelgő ígéretek megállapítását büntetés, súlyos esetben a tevékenységtől való eltiltás követi. Milyen különös, hogy gazdasági ügyekben lehet retorziója a hamis ígéreteknek, de ha egy egész országot nyíltan és tudatosan becsapnak, akkor annak a tettesekre nézve nincs semmilyen hátrányos következménye. Az Országgyűlés a nyár első két hónapjában folyamatosan ülésezett, és futószalagon gyártotta az adó és járuléknövelő , jövedelemelvonó jogszabályokat. Szeptemberi hatállyal lényegesen megnövelték a forgalmi adókat, és duplájára emelték a vállalkozók nyereségadóit. Megkétszerezték a minimálbér szintjén fizetett alkalmazottak járulékterheit is - arra hivatkozva, hogy feketén bizonyára többet fizet nekik a munkaadójuk. Bevezetik a kamat és az osztalék 20 százalékos magadóztatását. Új adó lesz emellett a házipénztár adója - annak érdekében, hogy minél kevesebb ellenőrizetlen készpénz legyen a gazdasági szférában. Új adónem lesz az „elvárt adó” is - amit minden vállalkozásnak meg kell majd fizetnie, függetlenül attól, hogy nyereséges-e, vagy veszteséges. Bevezetik a tandíjat a felsőoktatásban, a receptdíjat, vizitdíjat, étkezési hozzájárulást az egészségügyi intézményekben. Sajnos, a szocialisták által „rémhíreknek” minősített megszorító intézkedések igaznak bizonyultak. Miért volt szükség közvetlenül a választások után megszorító intézkedésekre? A költségvetési pénzek korábbi évekhez hasonló pazarlását az Európai Unió állította meg, kilátásba helyezve, hogy Magyarország nem kapja meg 2007-től az uniós támogatásokat, ha nem hozza egyensúlyba az állami költségvetését. Ez a fenyegetés hozta lépéskényszerbe a szocialista kormányt. Sólyom László köztársasági elnök aláírta az adónövelő és az új adókat bevezető törvényeket. Nem vállalta a köztársasági elnöknek a „törvényesség őre” címmel megnevezett feladatát, ami feljogosította volna őt arra, hogy aláírás előtt az Alkotmánybíróságtól kérje néhány jogszabály alkotmányosságának a felülvizsgálatát. Egy ilyen felülvizsgálat hetekig eltarthat - és emiatt eleshet a büdzsé a remélt bevételek egy részétől. A kormánypárti sajtó eleve olyan címmel jelentetett meg írásokat, miszerint a köztársasági elnök aláírásától függ az, hogy borul-e az idei költségvetés. Szerintük nem a felelőtlen kormányzás százmilliárdokat elherdáló költségvetési politikája miatt lenne pénzügyi válság, hanem csak egy aláírás elmaradása miatt. Több politikai elemző nem tartja bajnak, hogy a köztársasági elnök aláírt több, minden jel szerint alkotmánysértő jövedelemelvonó intézkedést. 2006 októberében ugyanis önkormányzati választások lesznek az országban, és nagyon sokan csak a saját pénztárcájuk laposodása révén képesek belátni, hogy tavasszal roszszul választottak. Alkotmánybírósági felülvizsgálat esetén ez a választói közeg már csak a választások után fogta volna fel, hogy egy éven belül ismételten rossz döntést hozott. 2006-ban Magyarország Európa beteg embere lett. Vajon a rá mért kényszerű diéta meggyógyítja-e, vagy még inkább legyengíti?
