Nyugati Magyarság, 2006 (23. évfolyam, 2-11. szám)

2006-06-01 / 6. szám

10. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 2006. június Kétségek és bizonyosságok (1) (Magáncivódásaim művészetről, életről) ANISZI KÁLMÁN Megkértek: nyitnám meg Zs. L. ikon­kiállítását a budapesti Székely Ház­ban. Szívesen megteszem, mondtam, bár nem vagyok festőművész, szak­mabeli. De mint mindenkinek, nekem is vannak sejtéseim, elképzeléseim, gondolataim. Képtől képig haladva érzések tá­madtak, gondolatok kavarogtak ben­nem. Milyen merevek és ünnepélyesek a figurái! - tört fel belőlem a rácsodál­kozó felismerés. Mégis milyen sugár­zók és mélyek! Egyik-másik szent szinte számon kérőn tekint le rám. Mintha ezt kérdezné: mit tettél, milyen bűnöket követtél el világodban, ott lenn a siralomvölgyben!? Némely tábla­képről valami szánalomféle, másokról sajnálat vagy könyörület, olyikról sze­retetteljes melegség áradt felém. Milyen különös - álmélkodtam - , sohase másfelé, mindig csak rám néznek. Mintha beszédbe szeretnének elegyedni velem, mintha mondani ké­szülnének valamit... Talán meg is szó­lítottak, csak én nem hallom, értem a szavukat? Avagy mégis arra várnak, hogy én szólítsam meg őket? Krisz­tus-királyt, a pantokrátort, a világ uralkodóját, aki magára vállalta a leg­­szömyűbb szenvedést is érettünk. Má­riát, akiből, lám, itt is felsejlenek az örök anyai érzések, jegyek. És a ke­reszténységért vértanúságot szenve­dett megannyi szentet. Mindegyik egyéniség. Mi több, személyiség. Segítőkész közvetítők az evilági élet és egy csupán sejtett, ám föl nem fogható transzcendens univer­zum között. Nagy szükségünkben közbenjáró szószólóink a Legfőbb Hatalomnál. Mennyi mindent láthattak, érezhet­ték és gondolhattak bele mohos falú templomok csarnokaiban, kolostorok termeinek, celláinak homályában, a családi fészkek zugaiba helyezett iko­nok előtt fohászkodó-esdeklő hívők a századok folyamán! Ezt tette/cselekszi a szláv népek zöme, a görögök, a grú­zok... Régmúlt időkben eleink is. Sőt, Szent István után is az előbb Bizánc, majd Moszkva fennhatósága alatt ma­radt görögkeleti magyarok. Nem tudhatom, de sejtem, miért til­tották be szigorú tiltással (ikonodulia) annak idején az uralkodók és az egy­házi főemberek a kép- és bálványimá­dást (ikonoklasztia) Keleten. Hiszen a képimádók végeredményben nem, vagy nem pusztán a képeket, sokkal inkább a mögöttük hitt természetfel­etti erőket szólították meg. A képek voltaképpen küldöncei, hírvivői, ka­talizátorai, afféle transzformátorai (voltak) ennek az aktusnak, (meg)­­erősítették/fokozzák a fohászkodók­­folyamodók reményét, bizakodását, hitét abban, hogy könyörgésük meg­­hallgattatik és teljesülni fog. Az iko­nok egyik nagyon fontos, ha nem épp legfőbb rendeltetése volt és maradt: elérhető közelségbe hozni, érzékel­hetővé tenni azt, ami az (egyszerű) emberek milliói számára vagy nem, vagy csak igen komoly szellemi erő­feszítések árán közelíthető meg. Az ikonok szellemi mankók Isten és em­ber közötti irdatlan távolság áthidalá­sára. Vizuálisan segítették/lendítik előre a hívőket abban, hogy a köznapi életből fölemelkedjenek egy áhított meta-világba. Segítették/segítik őket abban, hogy közvetítésükkel, általuk érzelmileg és valamelyest gondolati­lag is közelebb kerüljenek ahhoz, aki­vel az emberek bár mindenha pöröl­­tek, de akinek oltalma és segedelme nélkül sohasem tudtak meglenni. Is­tent, aki örök-időtlen, mindenhol je­len lévő, tehát határok nélkül való, az ember képtelen felfogni. Őt csak hi­hetjük, hisszük. A Teremtő előttünk soha nem fogja felfedni kilétét. („Va­gyok, aki vagyok.”). Minthogy az ember a konkrét dol­gok világában él, csakis a konkrét dol­gokat képes elképzelni. A végtelent a konkrétumok végtelen soraként gon­doljuk, képzeljük. A Mindenhatót konkréttá tettük/tesszük azért, hogy va­lamelyes képet alkothassunk róla. Az Úristen az embert saját képére alkotta - mondja a Szentírás. így a teremt­mény Teremtőjét hozzá hasonló kiné­zetűnek képzeli el. Ebben az Örökké­valót közelítő-felidéző élethosszi tö­rekvésükben vannak segítségükre a pravoszlávoknak, a görögkeleti hitet vallóknak az ikonok. Amiként lélekemelő, magasztos egyházi zenéjük is. Sok évvel ezelőtt történt, hogy valamelyik orosz nyelvű tévécsatornán húsvéti liturgiát közve­títettek egy pompázatos moszkvai templomból. Nem volt szándékomban sokáig nézni a szertartást, hisz alig né­hány szót értettem belőle. De az, aho­gyan a liturgia a maga egészében meg volt komponálva-koreografálva; a pó­pák szigorú rendben egymást követő, mind magasabb és magasabb fekvé­sekben történő dallamos deklamálása (recitativo), dialogizálásuk, a kórus csodálatos hangzásai egyszerűen le­nyűgöztek, valósággal odaszegeztek a készülék elé. A kora reggel érkező és déli egy órakor távozó hívők lelki állapota kö­zött hihetetlen különbség volt észlel­hető. Amikor beléptek a templomba, olyanok voltak, mint mindenki más hétköznapi ember. A liturgia vége felé viszont egy testileg szinte „megsemmi­sült”, ám lélekben újjászületett együt­timádkozó gyülekezetei láttam. Az az átváltozás, ami ott - az ikonok előtt imákat mormolva, a zene, a szent szö­vegek és a csillogó templombelső ha­tására - néhány óra alatt bennük vég­bement, egy református ember szemé­vel nézve is maga volt a csoda. A meg­tisztulás csodája. Az ortodox egyházaknak minden bizonnyal azért van behozhatatlannak tűnő előnyük a hívek megtartásában a protestáns egyházakkal szemben, mert az ikonok (szentképek) és tökélyre vitt egyházi zenéjük révén sokkal könnyebben meg- és átélhetővé teszik a hívők milliói számára az isteni vilá­gának a képzetét. A protestáns hívők azért vannak lényegesen nehezebb helyzetben ortodox testvéreiknél, mert nekik fogalmilag kell megragadni és feldolgozni azt, amit amazok a látás és a hallás segítségével (a konkrét­­szenzoriális szintjén) sokkal de sokkal könnyebben elérnek. „Ott (tudniillik az ortodox egyházakban - A.K.) a hit­élet közelebb áll a mágiához, mintegy kimerül bizonyos szertartások gyakor­lásában - állapítja meg Juhász Tamás professzor, a kolozsvári Protestáns Te­ológiai Akadémia rektora. - Nem in­tellektuálisan fejeződik ki, a hívő em­ber nem mondja el gondolataiban azt, amit, illetve amiben hisz, hanem csak megéli, bizonyos érzelmi síkon. A val­lásos hit, érzület kimerül bizonyos szertartások (formák) gyakorlásában... Csakhogy az átlagember, ha teheti, mindig a kisebb ellenállás vonalán ha­lad, tartózkodik a fokozottabb szellemi erőfeszítésektől. Nagyobb hatással van rá az, amit lát és hall, a közvetlen ér­zékelés, mint az, amit racionálisan kell felfognia és feldolgoznia. Magyarán: nagyobb élményt jelentenek számára az évtizedek alatt művészivé csiszolt egyházi szertartások, mint a szó­székről elhangzó prédikáció. Ezért a nem protestáns történelmi egyházak­nak - pravoszláv, görögkeleti, római katolikus - nagyobb esélyük van, a szekularizáció körülményei között, a hívők megtartására.” * * * Az ikonok között járva-kelve nyug­talanító kérdés horgadt fel bennem. Mivel magyarázható az, hogy amíg tűnt idők jelentős munkái, mestermű­vei oly nagy hatással vannak rám, ad­dig a kortárs művészet sok-sok alko­tása annyira vérszegénynek, semmit­mondónak, némának tűnik szemem­ben? Át nem érzett, érvényes üzenetek, mélyebb emberi-erkölcsi tartalmak hí­ján lévő csinálmányoknak, a művészi­­ség jegyében tetszelgő művészies va­lamiknek érzem őket? De nemcsak én vagyok evvel így !... Mielőtt ezért a „meggondolatlan” kijelentésemért bárki lenagyképűzne, beképzelt senkinek, miegyébnek ne­vezve súlyosan elmarasztalna, sietek hozzátenni: észrevételem nem irányul senki ellen, és nincs benne szemernyi sértő szándék, lekicsinylés sem. Én ezt korjelenségnek vélem és ekként is kezelem. Amit alább mondandó leszek, szi­gorúan személyes vélemény. S mint ilyen, vitatható. Mi lehet tehát a magyarázata ennek az újabb keletű gyakori alkotói kudarc­nak, megfeneklésnek? A képmutatás, a gátlástalanság és más hasonló nya­valyák kiterjedt tenyészete mellett a legnyomósabb okot minden bizonnyal korunk szellemtelenségében, szellem­­ellenességében kell keresni. A szellem trónfosztásának, annak a hatalmas vál­tozásnak a folyománya lehet ez, amely az uralkodóvá vált életszemlélet közép­pontjába, illetve a társadalmi értékrend csúcsára az anyagi javakat, a fogyasz­tást helyezte. Kis túlzással azt is mond­hatnánk, hogy szinte semmi, ami esz­mei, szellemi természetű érték, a mai világ ítéletében nem kapja meg az őt megillető helyet, becsük aggasztóan csekély. Emberek millióinak nincs jövő­képe! Száz és százezrek kifejezetten a mában és a mának élnek. Nemcsak a köznép, az úgymond arctalan tömeg, hanem a képzettebb, magasabb státus­beliek figyelemre méltó része is. És ez a legriasztóbb. Érzékelteti ezt az a körülmény is, hogy a jóléti, illetve fogyasztói társa­dalom unalomig ismételt kifejezései szinte kizárólag az élet materiális old­alára vonatkoznak, csak arra utalnak. Jelzett alkotói megfeneklésért az az új keletű hedonista életfelfogás le­het a felelős, amely természetéből eredően összeegyeztethetetlen min­dennel, ami emelkedett, fennkölt és távlatos. Az a szemléletmód, amely az életet a vágyak folyamatos beteljesü­lésének, vége-nincs élvezetnek kép­zeli és hirdeti, és azt a boldogsággal azonosítja, óhatatlanul csömörhöz, ki­ábránduláshoz, kiüresedéshez és elsi­­városodáshoz vezet.- Kövess engem, és én elvezetlek téged vágyaid csoda-országába! - hall­juk naponta a rejtőzködő személytelen manipulátorok csalóka szirénhangját. És az agymosottak milliói, akik ért­hetően valami mást (is) szeretnének, mint amit naponta átélnek, megtapasz­talnak, ám arról, hogy mit, fogalmuk 1600 éves hun áldozati üstre bukkantak Egyedülálló leletre bukkantak a régészek pár nappal ezelőtt So­mogy megyében.- Első alkalommal került fel­színre hiteles környezetben hun áldozati üst - mondta Bálint Csanád, az MTA Régészeti In­tézetének igazgatója a szenzá­ciós régészeti leletet bemutató sajtótájékoztatón az Akadémia székházában A 60 centiméter magas, 22 kilogramm súlyú, gazdagon dí­szített edény szinte teljesen ép. Az V. században, 425 és 455 kö­zött, a Hun Birodalom virágkora idején készült üstöt az előkelősé­gek halotti búcsúztatójához tar­tozó áldozati szertartás során használhatták. Az egyedülálló leletre 2006 május 19-én, Somogy megyé­ben, a Balatonlelléhez tartozó Rád­­pusztán, a 67-es út építése előtti ré­gészeti feltárásnak köszönhetően bukkantak. Magyarországról eddig mindössze négy üst, illetve töredék ismert.- A hétéves kutatás legvégén, mondhatni végszóra bukkantunk a legérdekesebb leletre, a hun üstre - mondta Németh Péter Gergely, a sze­rencsés régész, aki megtalálta az áldo­zati edényt. Mint elmondta, az egy da­rabból öntött üstöt egy 100 centiméter mélységű gödör aljában találták meg. Két fogóját 3-3 levélminta díszítette, amelyek egy kivételével épen marad­tak. Levélminta díszíti az üst peremét is. Az áldozati szertartás nyo­mát jelzi az edény szája körül kívül-belül megmaradt vastag koromréteg. Eltemetése előtt vászonba, vagy bőrbe burkolták, leg­alábbis erre utalnak az üstön talált textilmaradványok. Az üstben egyébként más régé­szeti tárgy nem volt. A gö­dörből és az edényből vett föld- és koromminták, vala­mint magának az üst anyagá­nak elemzése nagyon sok in­formációval szolgálhat a kü­lönleges leletről. Fontos kérdésnek nevezte Németh Péter Gergely annak eldöntését, hogy miként defor­málódott az üst, honnan szár­mazik az oldalán végigfutó repedés - hő hatására, a használat közben sé­rült-e meg, vagy a szertartás végén, szándékosan törték össze. Az üstöt restaurálás után a Kaposvári Rippl- Rónai Múzeum kiállításán tekinthe­tik meg az érdeklődők. (Forrás: Nemzeti Hírháló sincs, ellenállás nélkül bedőlnek a nagy blöffnek.- Mindent elérhetsz, mindent meg­szerezhetsz, amit csak akarsz! - csigáz­­zák a hiszékeny hadak kíváncsiságát. És ők sóváran tekintenek arra a lát­szólag alig karnyújtásnyira csillogó rengeteg valamire, amire nincs ugyan szükségük, hisz ez ideig még a létezé­sükről sem tudtak, de mivel, lám, van­nak, léteznek, és mutatósak meg szün­telen kínálják is őket, szívesen megsze­reznének néhányat a temérdek „vásár­fiából”, sőt... Az anyagi javak aranyboija a mo­dem élet abszolút középpontja lett. Minden az ő függvénye. Minden kö­rötte gravitál. Korunk embere főistenné fetisizálta Mammont. Akinek rászedő utasításait az em­bermilliók megszámlálhatatlan tömege szófogadón és nyújtott nyakkal követi.- Dolgozz, hogy fogyaszthass! - bíz­tat Pénzisten. - Annyit egyél, amennyit csak bírsz! - szuggerál „barátilag”. Az ilyen fogyasztói „életfilozófiá­ban” nemes eszmék, igaz-szép ügyek hogyan kaphatnának helyet, akárcsak egy szerény zugot is!? Lélekemelő ideákért kiállni, pláne értük küzdeni manapság, enyhén szólva, badarság. Efféle hívságokért - mondják - csak az éhenkórász idealisták szoktak lel­kesülni!- Te ne ábrándozz! Ne kövesd a naiv ködfalókat! Légy józan, pragma­tikus. Mindenhol és mindenben keresd a gyakorlati és azonnali hasznot! Csak azt cselekedd, amit feladatodul róttak! Egyebekkel ne foglalkozz! Nem a te dolgod! - ekként szól a miheztartás vé­gett kiadott célirányos parancs. így lesz a nem is olyan régen még jogait gyakorló, saját véleménnyel bíró felelősségteljes polgárból agymosott lakos, agyonmanipulált bio-fogyasztó­­gép, akarat nélküli birka. Jóléti, fogyasztói társadalom! - mondtuk fennebb némi ironikus fel­hanggal. Fogyasztani töltött káposztát, túrós csuszát, újabban hamburgert... ilyeneket szokott az ember. Bach passióit, Mozart Rekviemjét, a Bánk bánt, az Eroicát, a Cantata pro­fanát... meghallgatjuk, meghallgatva befogadjuk, miáltal egész lényünk gaz­dagodik, nemesül. A Gízai piramisok előtt pillanatra elakad a lélegzet. Mi­chelangelo Mózesét csodálva minden más elhalványul körülöttünk... Mi sarkallhatta ezeknek és a ha­sonló remekműveknek az alkotóit ilyen hallatlan teljesítményekre? Ellen­állhatatlanul mi motiválta őket? A le­gerőteljesebb belső ösztönző százado­kon, sőt ezredéveken át az istenhit, a vallásosság volt. Ami mára hol szerte­foszlott, hol meg annyira meggyengült, elsekélyesedett, hogy alig lehet szá­molni vele. Amikor a hitről mint determináló erőről beszélünk, nyilván nem csak az istenhitre, a vallásos érzületre gondo­lunk. Sok mindenben lehet és kell hinni. Vethetjük hitünket Istenbe, ami­ként hihetünk valamely fennkölt esz­mében, igaz ügyben, az ember méltó­ságában vagy a szabadság felszaba­dító erejében. Ez utóbbiért hányán tették kockára vagy áldozták életüket csak az elmúlt száz-kétszáz évben is!? De nagyot változott a világ. És ala­kul szünös-szüntelen. Korunk techni­kai műveltsége különös erővel alakítja életünk külső formáit, ám a bennünk munkáló erkölcsi törvény aggasztóan gyengélkedik. A mai emberek zömé­nek az életről, annak értelméről alko­tott felfogása alapvetően különbözik az ük- és dédapáinkétól. Jólétre hangoltan élünk, miközben a társadalom nagy része szegény, fáj­dalmasan sok a koldus, a hajléktalan nincstelen. Egyre több közöttünk a hi­­énamohóságú gátlástalan, akiknek már szándékaikban, féktelen vágyaikban is ott bujkál a bűn. Ami nem csoda, hisz a médiák zöme egy sehol-sincs aranyország álomképét röptetik naponta a megza­vart elmék fölött. (folytatjuk) Vásároljunk magyar termékeket!

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents