Nyugati Magyarság, 2006 (23. évfolyam, 2-11. szám)

2006-05-01 / 5. szám

10. oldal

Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident

2006. május

ANISZI KÁLMÁN

Krónika vajúdó és sodró időkről (2)

Folytatjuk a múlt számunkban

elkezdett interjút dr. Botlik József

egyetemi docenssel.-A két háború közötti Csehszlovákia a Nyugat kedvence volt, és azt csinált, amit akart.- A felvidéki magyarság (és a szudétanémetek) vezetői számos panaszt nyújtottak be a Népszövetséghez a diszkriminatív nemzetiségi politika miatt, de azokat mindig lesöpörték az asztalról. Az akkori „világ-sóhivatal” rendre elfogadta a prágai kormány magyarázatát, miszerint az ország demokratikus, a kisebbségek egyenjogúak, jól élnek, nem éri őket hátrányos megkülönböztetés. Eközben a csehszlovák állam megkezdte a felvidéki és a kárpátaljai színmagyar területek, a Csallóköz, a Mátyusföld, a Bodrogköz és a Tiszahát etnikai felbontását az ún. légionárius kolóniák felállításával. A légionáriusok a Monarchia hadseregéből dezertált cseh és szlovák katonák voltak, akik átálltak az antant oldalára. „Hősiességükért” a háború után földet, a házaik felépítéséhez kamatmentes kölcsönöket kaptak a csehszlovák államtól. A Felvidéken 2 054, Kárpátalján 222 légionárius birtokot, illetve telepet létesítettek. Kárpátalján például a földreformra 440 ezer katasztrális hold földet jelöltek ki az ottani nagybirtokokból (Schönbom-, Teleki-uradalom stb.), amelyből a magyar parasztok között mindössze 970 hektár (!) földet osztottak ki. Az akkor színmagyar Tiszaháton, Ungvártól a román határig fűrészfogszerűén létesítették a cseh kolóniákat a döntően magyarlakta területen. Egy 1930-ban kiadott ruszin nyelvű könyv a helyi cseh hatóságok hivatalos földreform-adatait közölve, felsorolta az addig létesített légionárius falvakat. Eközben meglepő nyíltsággal szólt: „Kolonizovano bülo do szih por”, azaz „Gyarmatosítva volt eddig”. Csehszlovákia tehát nem is titkoltan, gyarmatosítóként tevékenykedett Kárpátalján, ahol a vidék két fő kincse - a fa és a só - rablógazdálkodással való kitermelése volt az elsődleges célja. Eközben a cseh politika, a jól bevált és folyamatos benesi propaganda eszközeivel befelé (és külföldre) az újonnan szerzett vidék folytonos fejlődését harsogta. A lényeg azonban politikájának belső tartalma volt, amely kíméletlen gyarmatosítóként működött. A ruszinokkal szemben időnként még érződött valamiféle szláv szolidaritás, különösen akkor, ha azt a magyarság ellen lehetett kijátszani. A magyarságot - mint nyelvében is idegen népet — a cseh politika egyszerűen ellenségnek tekintette, hiszen kárpátaljai léte, évezredes ősi szállásterülete önkéntelenül is arra figyelmeztette állandóan az új impériumot, hogy csalárdsággal jutott a területhez. A cseh nemzetiségpolitika ezért irányult szinte kíméletlen módszerekkel a kisebbségi sorba jutott magyarság ellen. Az 1910. évi népszámláláskor (átszámítva) még kereken 185 ezer magyar lakott az 1919- ben kialakított Kárpátalja területén, ahol az 1921. évi első csehszlovák népszámlás már csak 102 ezer magyart írt össze. Az impériumváltozást követően 18 600 kárpátaljai magyar a megmaradt anyaországba menekült, illetve kiutasították Csehszlovákiából. A görög katolikus vallású magyarokat, főleg Ugocsában, a cseh hatóságok ezrével írták be ruszinoknak. 1921-re már kereken 20 ezer „csehszlovák” köz- és szakigazgatási, valamint kolonista népesség árasztotta el Kárpátalját, melynek túlnyomó része cseh, a töredéke szlovák. Az 1930-as évek közepén már 40 ezer cseh kolonista hivatalnok és légionárius telepes élt, jólétük biztosítására a városokban korszerű tisztviselőnegyedeket, kórházakat, iskolákat és más közintézményeket emeltek.- Napjainkban az ukrán történetírás a szovjet historiográfia nyomdokain halad, és a levéltári források tényeit még mindig legyőzi a posztkommunista ideológia.- A tényeket teljesen figyelmen kívül hagyva, például még napjainkban is „a fasiszta leigázás évei”-ként emlegetik ezeket az időket, s „a horthysta megszállás fojtó szorításáról” beszélnek. Miközben a terület Magyarországgal való 1938/1939. évi újraegyesülése után a magyar kormányzat kétnyelvű közigazgatást (mtén és magyar hivatalos nyelvvel!) vezetett be a mszinok számára, amely 1944. október végig, Kárpátalja szovjet katonai megszállásáig tartott. Az ukrán történetírásban (és a közéletben) ma is virágzik a partizánkultusz (alanyaikat általában harcba szállt „népi bosszúállókként” aposztrofálják), ami kiváló alkalom Magyarország és a magyarság „fasiszta nemzet’’ként való megbélyegzésére. Ma is az egyik fő bűnünk, hogy a magyar hatóságok Kárpátalján üldözték és megsemmisítették a szovjet repülőgépekről ejtőernyővel ledobott, idegen állampolgár kommunista partizánokat. Arról hallgatnak, hogy a második világháború idején a nemzetközi jog szerint a gerillák nem számítottak hadviselő félnek, és nem vonatkoztak rájuk az ún. genfi konvenciók. A magyar hatóságok a hatályos törvényeknek megfelelően, joggal számolták fel a Kárpátaljára ledobott partizáncsoportokat, és állították elfogott tagjaikat bíróság elé.- Miként működött 1939 és 1944 között Kárpátalján a hivatalos kétnyelvű, rutén-magyar közigazgatás?- Az 1939. június 30-án hatályba lépett 6200/1939. M. E. sz. jogszabállyal a magyar kormányzat a hegyvidéki, ruszinlakta területen létrehozta a Kárpátaljai Kormányzói Biztosságot, amelyet három, Ungi, Beregi és Máramarosi Közigazgatási Kirendeltségre tagolt. E nagyvonalú ruszin nyelvű szakigazgatás mértékének (csak a postaszolgálatot említve: kétnyelvű postabélyegzők, levelezőlapok, pénzesutalványok, ajánlási vények kötelező használata, a postai alkalmazottaknak ismerniük kellett a mtén nyelvet, stb.) a tizedrészével is megelégedne ma Ukrajnában a kárpátaljai magyarság. Levéltári források bizonyítják, hogy háborús viszonyok ellenére Kárpátalja ruszin népe anyagilag arányában jóval többet kapott a magyar kormányzattól, mint a trianoni ország-területen élő népesség. 1939. második felétől a mtén lakta Kárpátaljai Kormányzói Biztosság területén a magyar állam igen jelentős anyagi támogatásával fejlesztették a havasi gazdálkodást: tej-, házüpari és más szövetkezeteket hoztak létre, megszervezték az árufelvásárlást, a gyógynövények gyűjtését, mszin nyelvű gazdatanfolyamok tucatjait szervezték, mszin iskolákat, egészségügyi létesítményeket emeltek. Kozma Miklós kezdeményezésére 1941. január elején, Ungváron megalakult a rutén-magyar kétnyelvű Kárpátaljai Tudományos Társaság - népszerű nevén a „Ruszin Akadémia” -, amely az alakulás tavaszától 1944. október végéig példa nélküli művelődési munkát fejtett ki. Összesen 92 mtén nyelvű művet, ezenkívül újságokat, folyóiratokat adott ki. A társaság fő érdeme, hogy a negyvenes évek derekára lényegében elvégezte a ruszin nyelv kodifikálását. Ez azért volt nagyjelentőségű, mert ezzel a mtén nép 1830-as években elindult nemzetté válási folyamata a befejezéshez közeledett. Nem volt véletlen, hogy a szovjet megszállás után a kommunista ungvári Néptanács, azaz a kárpátaljai kormány már 1945. március 2-én elkobozta és államosította a Kárpátaljai Tudományos Társaság teljes vagyonát (székház, könyvtár, nyomda stb.). Ennek következtében Kárpátalján megszűnt a görög katolikus egyház hathatós támogatásával addig működő közös ruszin-magyar tudományos élet. Ezt később betetőzte, hogy 1946. november 7-én egy rendelettel betiltották a mszin identitást, és hivatalosan ukránná minősítették a népcsoportot. Közben, már 1944. őszén a Vörös Hadsereg azonnal felszámolta a Kárpátaljai Kormányzói Biztosság rutén-magyar kétnyelvű közigazgatását, a sebtében megalakított szovjet hatóságok pedig megkezdték a kíméletlen kommunista diktatúra bevezetését és az oroszosítást. A 4. ukrán front katonai tanácsa 1944. november 13-án kiadott rendelete alapján a legóvatosabb becslések szerint negyvenezer magyar férfit hurcoltak el Kárpátaljáról „malenkij robot’’-ra, s ezeknek

több mint a fele elpusztult a különböző szovjet kényszermunka-lágerekben. A magyar férfiak deportálásának fő szervezője az NKVD és a Vörös Hadsereg különleges kémelhárító és megtorló fegyveres alakulata, közismert nevén a SZMERS volt.- Napjainkban is hivatalos ideológia, sőt dogma Kárpátalja 1944. novemberi ún. újraegyesülése Ukrajnával. Ezzel kapcsolatban mi az igazság?- Kezdjük azzal, hogy ez nemcsak valótlan, hanem tudománytalan is. Kárpátalja sohasem tartozott Ukrajnához, hiszen évszázadokon át Ukrajna sem létezett, a cári Oroszország része volt. Sohasem birtokolt területet a Kárpát-medencében, hiszen itt a Kárpátok gerincén egy évezredig a történelmi magyar határ húzódott. Ukrajna tehát egyszerűen nincsen a térségben egészen a második világháború végéig. Ezt még az is jelzi, hogy az 1944. november 19-én, Munkácson tartott konferencián 294 küldött önálló kárpátaljai kommunista tömörülést - Zakarpatszka-Ukrajnai Kommunista Párt néven - alapított, amely persze nyomban határozatot fogadott el Zakarpatszka-Ukrajna újraegyesítéséről Szovjet-Ukrajnával. A pártkonferencia határozata értelmében egy hét múlva, november 26-án - ugyancsak Munkácson, a városi moziban - összeült az előző napokban kapkodva megszervezett kárpátaljai népi bizottságok első kongresszusa. Az elnökségben ott ültek a szovjet hadsereg, a 4. ukrán front képviselői, köztük Leonyid Brezsnyev vezérőrnagy, politikai csoportfőnök, később az SZKP főtitkára. A szovjet repülőgépekről ledobott partizánok egyik vezére, Úszta Gyula, utóbb a Magyar Néphadsereg altábornagya szintén ott volt (később tevékenyen részt vett az 1956-os forradalom leverésében). Ugyancsak az elnökségben ült az NKVD teljes helyi vezérkara, s a küldöttek megfelelő szavazása érdekében a teremben tartózkodott az NKVD egyik felfegyverzett osztaga. A népbizottságok első kongresszusa 663 küldöttének több mint egyharmada, 233 fő hétpróbás szovjetbarát és hithű kommunista volt, akik egyébként ekkor túlnyomó többségében magyar, kevés kivétellel csehszlovák állampolgárok voltak! Ráadásul olyan testületeket képviseltek, amelyek csak papíron léteztek. A tanácskozás előtti napokban ugyanis az NKVD és a SZMERS osztagai településről településre járva, gyakran drasztikus módszerekkel feloszlatták a városok és a falvak addigi törvényes elöljáróságait, s a települések irányítására a saját embereikből megalakították az ún. népi bizottságokat. Ezek azonban egyáltalán nem képviselték Kárpátalja lakosságát, csak a kommunista diktatúra érdekeit. Tehát szó sincs valódi legitimitásról, hiszen például a lágerekbe hurcolt 40 ezer szavazóképes magyar férfi nem nyilváníthatott véleményt. A kongresszus Manifesztumot (Kiáltványt) fogadott el, amely kimondta a „kárpátukránok ősi óhajá”-t, a terület, „Kárpátontúli Ukrajna újraegyesülését” Szovjet-Ukrajnával. A Manifesztum durván magyarellenes kitételeit a korábbi szovjet, de napjaink ukrán államvezetése sem hatálytalanította, ma is érvényben vannak. Sőt az 1944. novemberében kényszermunka táborokba hurcolt ártatlan 40 ezer kárpátaljai magyar férfilakost sem rehabilitálták, továbbra is kollektív háborús és fasiszta bűnösnek számítanak, a megmaradt túlélők, a leszármazottak egy kopejka kárpótlást sem kaptak a Szovjetunió utódállamától, Ukrajnától. A Manifesztum elfogadása után megválasztották Kárpátalja tizenhét tagú legfelső államhatalmi szervét, a Narodna Rádát (Népi Tanács vagy Néptanács). E testület másnap, 1944. november 27-én megalakította „Zakarpatszka-Ukrajina” (magyarul: Kárpátontúli Ukrajna) állam kormányát, amely elnökségből és tizenegy meghatalmazottból (miniszterből) állt. Az akkori szovjet gyakorlatnak megfelelően Kárpátalja-állam Néptanácsának elnöki, azaz a kormányfői és a ZU Kommunista Pártja első titkári tisztségét egy személy, Ivan Tuijanica töltötte be.- Eszerint 1944. november 27-étől Kárpátalja önálló szovjet tagköztársaságként kezdett működni?- Igen. Addig ugyanis, amíg a Szovjetunió legfelső törvényhozó testületé nem hagyta jóvá Kárpátalja lakosainak a kérelmét a terület Szovjet- Ukrajnához való csatlakozásáról, a Manifesztum kívánsága ellenére Kárpátalja, Moszkvától függő államalakulatként tizennégy hónapon át, 1946. január 22-éig jogilag a Szovjetunió egyik szövetséges tanács-, azaz szovjetköztársaságaként (mint bármelyik, például Kazahsztán, Belorusszia) működött, önálló minisztériumokkal és különféle fő-, illetve szakhatóságokkal. Ez azt jelentette, hogy a Kárpátalján berendezkedő kommunista diktatúra dekrétumait (a gyárak, a bankok, az iskolák államosításáról, a földreformról stb.) nem Moszkvában vagy Kijevben, hanem Ungváron hozták meg a Kárpátaljai Néptanácsban, természetesen a Zakarpatszka-Ukrajnai Kommunista Párt ajánlására. Ez a kárpátaljai kormány minden lépésénél a moszkvai szovjet párt- és kormányszervekre támaszkodott, és nem a kijevire. Kárpátalja ekkori, önálló szovjet tagköztársaság létéről az ukrán történetírás természetesen hallgat, vagy ködösíti a valóságot, és az 1944. októberi szovjet megszállástól számítja Kárpátalja ún. újraegyesülését Szovjet-Ukrajnával. Ezt a helyi hatóságok minden eszközzel törvényesíteni igyekeztek. A hatóságok és a volt partizánok faluról falura járva aláírásokat gyűjtöttek a következő ürüggyel: Akaiják-e a helyiek, hogy férjük, fiuk hazajöjjön a lágerből? Mindenki igenlően aláírta az orosz nyelvű íveket, amelyeknek az igazi tartalmáról azonban a nyelvismeret hiányában nem szereztek tudomást. Később kiderült, hogy az embereket kegyetlenül becsapták, mert azt íratták alá velük, hogy kérik Kárpátalja „újraegyesülését” Ukrajnával. A csalás akkor került napvilágra, amikor az évente megünnepeltetett „újraegyesülési” évfordulók egyikén a névsorokkal teli ívekből néhányat kiállítottak az ungvári múzeumban, és a gáti, valamint a szomszédos derceni magyarok felismerték az aláírásaikat.- Mikor került Kárpátalja a Szovjetunióhoz?- Hosszas moszkvai tárgyalásokat követően, amelyre Kárpátalja képviselőit nem hívták meg, a Szovjetunió és Csehszlovákia között 1945. június 29- én aláírt szerződéssel Zakarpatszkaja Ukrainát - ez a terület orosz neve - a Szovjetunióhoz csatolták. A szerződés aláírása után, főként a szovjet fél stratégiai érdekeinek megfelelően az Uzsokihágótól az Ung folyásán, illetve a Csap- Ungvár közötti vasútvonaltól nyugatra a szovjet-csehszlovák határt kngazították. Ekkor az utóbbi területen, az Ung és a Tisza folyók között tizenöt magyarlakta falut a Szovjetunióhoz csatoltak. A szovjet-csehszlovák szerződést 1945. november 23-án ratifikálta a csehszlovák parlament, 27-én pedig a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának Elnöksége. Az egyezmény azonban csak később, 1946. január 30-án az okiratok Prágában történt kicserélésekor lépett hatályba. Előtte mindössze nyolc nappal, 1946. január 22-én a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa Elnökségének Moszkvában keltezett 218. számú rendeletével hozták létre Ukrajna új megyéjét Zakarpatszka oblaszty (Kárpátontúli, azaz Kárpátalja terület) névvel, Ungvár székhellyel. A dekrétum az eddig fennállt Zakarpatszka Ukrajina nevű önálló szovjet tagköztársaság végétjelentette.- Végül ismét szóljunk a ruszinokról. Mi történt e néppel Kárpátalja szovjet megszállása után?- A kötelező ateista világnézet szellemében a kommunista hatóságok már kezdettől éles vallásellenes kampányt indítottak, amelynek fő célja a görög katolikus (latinosán: unitus) egyháznak, mint legnagyobb vallásfelekezetnek a felszámolása volt. Az akció igen erőteljes magyar- és ruszinellenes propagandával is összefonódott A megszálló hatóságok ugyanis - miként korábban a csehek - a görög katolicizmust „magyarórí’-nak, azaz magyarbarátnak, illetve Kárpátalja második magyar korszaka egyik támaszának tartották, és a mszin nép, mint önálló etnikum önazonossága legfőbb elemének tekintették. A mtén nép tragédiájának megértéséhez a cseh uralomhoz, sőt korábbra kell visszanyúlnunk. Az 1910. évi magyarországi népszámláláskor az impériumváltozás utáni Podkarpatská Rus területén mindössze 577 görög keleti vallású lakost írtak össze. A görög katolikusok hitehagyását (az aposztáziát) a kárpátaljai cseh hatóságok hathatósan szorgalmazták, sőt annak módszereit - ez sem ismert - maga Benes külügyminiszter dolgozta ki. Alaptétele: a görög katolikus vallás, a Rómával való unió, a munkácsi görög katolikus püspökség az egyetlen akadálya annak, hogy a mszin népet asszimilálják és „csehszlovák néppé” tegyék. A prágai kormányzat ezért hatékonyan támogatta a görög keleti felekezetet, az orosz pravoszláviát és papjait. A Kárpátaljára beköltözött orosz és ukrán emigránsok többségét a ruszin-magyar jellegű görög katolikus egyház bomlasztására, a pravoszláv és az ukrán eszmék terjesztésére használta fel. A pravoszlávia gyors előretörését jelzi az 1930. évi népszámlálás, amikor Kárpátalja népességének már csak a fele, 360 ezer fő volt görög katolikus. 1931. júliusában Munkácson felállították a pravoszláv püspökséget, amelyhez az 1936. évi sematizmus szerint már 140 ezer hívő, 138 felszentelt pap, 127 templom és öt nagy monostor tartozott. Mindez a kárpátaljai cseh politika következménye volt, amely paradox módon megteremtette a feltételeket ahhoz, hogy alig egy évtized múlva a szovjet kommunista diktatúra felszámolhassa a munkácsi görög katolikus egyházmegyét, és híveit bekényszerítse a munkácsi pravoszláv püspökségbe.- Mindez hogyan történt?-A kárpátaljai kormány, azaz a Néptanács 1945. március 24-én adta közre A vallás megváltoztatásának szabadságáról című dekrétumát, amelynek hatására 1945. tavaszán több mint hatvan görög katolikus parókia szűnt meg Kárpátalján, mert híveik áttértek a pravoszláv vallásra. 1947-ben a hatóságok arra a meggyőződésre jutottak, hogy a görög katolikus egyház felszámolásának legfőbb akadálya Romzsa Tódor munkácsi püspök, aki nem hajlandó elfogadni az aposztáziát, vagyis a hitehagyást. Ezért a titkosszolgálat 1947. október végén Munkács mellett sikertelen merényletet követett el a főpásztor ellen, és súlyosan megsebesítette. A kórházban a püspök már gyógyulóban volt, amikor az NDKV ügynöke, egy ápolónő ciánkálival meggyilkolta. 1949. februárjában a hatóságok úgy számolták fel végleg a munkácsi püspökséget, hogy annak összes javait (293 templom, 265 parochia stb.) átadták az ortodox egyháznak. A görög katolikus hívőket (400 ezer mszin, 28 ezer magyar, 16 ezer román, néhány ezer szlovák) hatóságilag pravoszlávvá minősítették. Az 1944. végén működött 350 pap közül eddigre száznegyvenet a szovjet nép ellenségének nyilvánítottak, mert nem voltak hajlandóak az aposztáziára, s nem akartak pravoszláv papként tovább szolgálni. Valamennyiüket az ungvári ún. népbírósági tárgyalásokon a legképtelenebb koholt vádakkal (szabotázs, a Szovjetunió rágalmazása stb.) 25 évi kényszermunkára ítélték. Közülük harmincán elpusztultak a lágerekben. A féktelen terrorban a görög katolikus lelkészek közül 131 aposztazált, és áttért a pravoszláv egyházba. Csak 1989. december 13- án jelent meg a szovjet kormány rendelete Mihail Gorbacsov aláírásával, amely a birodalomban visszaállította jogaiba a görög katolikus egyházat, és újra engedélyezte a szabad vallásgyakorlást. A Szentszék 2003. elején új püspököt állított a munkácsi egyházmegye élére Milan Sasik személyében, aki Szlovákiában született, és szlovák származásúként érkezett a kárpátaljai görög katolikusok lelki szolgálatára. A pápai döntés azt jelezte, hogy a papságon belüli kisebbségi ukrán irányzat törekvéseit a Szentszék nem vette figyelembe, mert a munkácsi püspökség ecclesia sui iuris jogállását és az egyházmegye ősi mszin jellegét tartja megőrzendőnek.