Nyugati Magyarság, 2006 (23. évfolyam, 2-11. szám)

2006-05-01 / 5. szám

2006. május

Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident

9. oldal

DEBRECENI MIHÁLY

Mire gondolhatott Fjodorov elvtárs?

Tények és perspektívák

Konferencia a magyarság jelenéről, jövőjéről

Az ungvári Káptalan utca közepe táján volt az egyetem történelem tanszékének az épülete. Minden héten megfordultunk az udvar végében levő épületszámyban. Nem véletlenül, hiszen itt várt bennünket Fjodorov elvtárs, aki a GEO-t, a „grazsdanszkaja oboronát „ magyarul polgárvédelmet oktatta a diákoknak.

A mi időnkben a szovjet felsőoktatási intézmények nappali tagozatos diákjai számára kötelező volt a honvédelmi nevelés. A katonai tanszék volt a mi életünk megrontója. Utáltunk is odajárni, bár ez sokkal jobb megoldásnak tűnt, mint két évet lehúzni valahol Szibériában vagy a sarkkörön túl. Az állandóan kopott fekete öltönyében feszítő tanárunk rendkívül komolyan vette a hivatását, mert már az első előadást is gázálarcban kellett végigülnünk. Ha valaki benézett az ablakon, joggal hihette , hogy meghülyültünk vagy éppen Fjodorov akar belőlünk bolondot csinálni. Pedig ez a derék orosz atyafi komolyan vette szerepét és még a spájzban is az amerikai imperialisták után kutatott. Ráadásul ő azon oktatók közé tartozott, aki megvetette az alkoholt. Ergo: humorérzéke sem volt. A piáló tisztekkel könnyebb volt zöldágra vergődni, vele nem. Ő mindenáron fel akart készíteni bennünket az esetleges atomtámadásra, megtanítani a védekezésre. Állandóan gyakorlatoztunk, mértük a nem létező sugárfertőzést a nem működő műszerekkel, ültünk kitartóan az osztályban és hallgattuk, hogy mit kell tennünk, ha azok a szemét amerikaiak megpróbálnak bennünket lerohanni, vegyi fegyverekkel elkábítani.

Arról nem szólt a fáma, hogy a Szovjetunió is rendelkezhet hasonló eszközökkel, mert mi mindig a védekezésre rendezkedtünk be, legalábbis a derék Fjodorov elvtárs szerint.

Száz szónak is egy a vége: év végén - negyvenöt perc gázálarcos tréning után - szigorlatoznunk kellett abból, hogy mi a teendő atomrobbanás esetén. Becsületemre legyen mondva, egyáltalán nem készültem, semmit nem tudtam, mert furcsamód egyáltalán nem érdekelt engem a szovjet tudomány eme speciális területe. A vége az lett, hogy Fjodorov elzavart háromszor is. A végén aztán nagyokat sóhajtozva ugyan, de beírta az indexembe az elégségest. Nem volt rosszindulatú ember, csak kissé korlátolt, akárcsak a többiek ezen a furcsa tanszéken. Mielőtt elbocsátott volna, azért megkérdezte, hogy miért nem érdekel engem a polgárvédelem szovjet változata. Azt válaszoltam, amit gondoltam. Ha jön az atombomba, akkor úgysem tehetünk semmit, és kissé pikírten hozzátettem, ha nem hiszi, kérdezze meg a japánokat. Válaszom nyilván meglepte, mert nem szólt semmit, visszaadta az indexemet és ajtót mutatott.

Ez a történet sokszor eszembe jutott és nem vagyok boldog attól, hogy az idő engem igazolt. Az 1986-os csernobili atomerőmű robbanás a Fjodorovnál nagyobb kaliberű szakembereket is váratlanul érte. Sokáig nem hallhattunk a történtekről, mert Gorbacsovék megpróbálták eltitkolni azt, amiről már az egész világ tudott, csak a birodalom lakói nem. Ekkor kapott léket a hazug „glasznoszty”, a szovjet nyíltság álszent politikája. Az ukrán fővárostól százötven kilométerre levő Pripjaty településen 1986. április 26-án még az óvodásokat is kizavarták a homokozókba, mert a Párt ezt kívánta a szülőktől. Az atomerőmű pártitkára azt a parancsot kapta Moszkvából, hogy nem szabad pánikot kelteni, a szovjet gyerekeknek nem lesz semmi bajuk, építsék csak nyugodtan a homokvárakat, ha belepusztulnak, akkor is. Persze ez is csak az elmúlt években derült ki, amikor már dokumentumfilmek készülhettek az akkori történésekről.

Mi akkoriban Kárpátalján először a magyar rádió híradásaiból értesültünk a katasztrófáról. Óriási volt a döbbenet, de még nagyobb akkor,

amikor Gorbacsov letagadta, hogy korábban tudomása sem lett volna a balesetről.

Aztán már nem volt szükség a csernobili tudósításokra, mert hozták a híreket a Kijev irányából érkező ismerősök és ismeretlenek. Emlékszem egyik kollégám, Gasparovics János riadt tekintetére, aki remegő hangon mesélte, hogy fiukat Attilát, aki akkor még katona volt, Csernobilba vezényelték. Attilának májusban kellett volna leszerelnie a seregből, de nem volt apelláta: az ő alakulatuk katonái fogták körbe Pripjaty városát - merthogy ott volt és van az erőmű - , nehogy valaki is elmeneküljön a településről. Ahogy később elmesélte, kibiztosított fegyverrel álltak a város határában, miközben a szülők gyermekeikkel az ölükben menekülni próbáltak. Nem lehetett. A Párt megpróbált gondoskodni mindenkiről, ám ezt úgy tette, hogy nem volt benne köszönet. Még hónapokkal az események után is keresték a szülők a Fekete-tenger vagy a Szovjetunió más vidékeire szállított porontyaikat, mert a különböző listák jó szovjet szokás szerint elkeveredtek.

Akkoriban az ungvári Kárpáti Kiadóban dolgoztam. 1986. április 26- án reggel indultunk útnak Csemovic érintésével Kisinyovba. A szakszervezet szervezte számunkra a kirándulást. Eszak-Bukovina fővárosában töltöttük az első éjszakát, az egyik turistaszállóban.

Aznap Kijevben igazi szovjet futball rangadóra került sor. A Dinamo fogadta a moszkvai Szpartakot. 2:2 lett a vége.,Mindössze” százezren voltak a stadionban. Ezt a meccset mi a tévében néztük végig, és fogalmunk sem volt arról, hogy bármi is történhetett az ukrán fővárostól alig 150 kilométerre. Aztán az elkövetkező napokban vidáman sétálgattunk a moldáv főváros utcáin, majd az odesszai tengerparton. Senki sem sejtette, milyen iszonyatos baleset történt Csemobilban - amelynek még a nevét sem hallottuk addig soha.

Különben is: a szovjet állampolgárokat korábban hozzászoktatták ahhoz, hogy nálunk minden a legnagyobb rendben folyik. Amiről nem tudnak, az meg sem történt. Ez volt a szovjet piár.

Csak odahaza, Kárpátalján értesültünk a csernobili eseményekről, de ez még csupán a kezdet volt. Az építőmunkások és az egészségügyi dolgozók rögtön katonai behívót kaptak. Mehettek Csernobilba. Minden ukrajnai megye köteles volt újjáépíteni egyegy, a veszélyes körzetből kitelepített falut, távolabb a sugárfertőzött környéktől. A földet az atomerőmű környékén legyalulták, de senki nem tudja azóta sem, hogy ezt az irdatlan mennyiségű anyagot hová szállították. Az orvosok a Csernobilt övező 30 kilométeres körzetben dolgoztak. Védőfelszerelésük nem volt. Rengetegen betegedtek meg közülük. Egyes adatok szerint csaknem ötmillió embert ért sugárfertőzés. Azóta 17-szeresére nőtt a daganatos megbetegedések száma Ukrajnában, rengeteg a torzszülött gyermek, a mentésben és a következmények felszámolásában részt vettek közül több mint hétezret leszázalékoltak. Nem szeretném tovább sorolni a félelmetes adatokat, amelyek évről-évre növekvő számot mutatnak, hiszen ezek többé-kevésbé publikusak. De mi fog még később kiderülni? Ez itt a legnehezebb kérdés.

Keresem társamat a közös jövő reményében. Független, 162 cm, 55 éves, nyíltszívű, minden jóra és szépre fogékony hölgy vagyok.

Várom honfitársaim jelentkezését.

Az együttélés itthon, vagy külföldön nem akadály.

Tel: 06-20-574-6826

1986 májusában rengeteget lehetett hallani arról, hogy a legfelső kijevi pártvezetés szinte azonnal megkezdte családtagjaik evakuálását Bulgáriába vagy a Szovjetunió távolabbi vidékeire, miközben az egyszerű földi halandókat még a kijevi pályaudvar környékére sem engedték be. A repülőtereken ugyanez volt a helyzet. Aki tehette, menekült.

Az akkori ukrán pártfőtitkár, Scserbickij elvtárs azonban megrendezte a május elsejei felvonulást a kétmilliós Kijevben, sőt május kilencedikén a már szinte üres városban kerékpáros békeversenyt tartottak a szocialista tábor kerekeseinek részvételével. A rendszert nem hatotta meg a sugárfertőzés. A kommunista embert nem olyan fából faragták, azt legfeljebb a szú kezdi ki. A SZU-t, vagyis a Szovjetuniót azonban mégis megrengette ez az esemény. Innentől kezdve mondhatott bármit Gorbacsov, már nem hitt neki senki. A világ pedig úgy hálálta meg Gorbi tevékenységét, hogy Nobel-békedíjat adományozott neki, pedig ezek után mást érdemelt volna...

Szerencsémre nekem nem kellett Csernobilba mennem, voltam viszont Kijevben, mégpedig 1986 júniusában. Mint említettem, az ungvári Kárpáti Kiadó szerkesztője voltam akkoriban és szoros kapcsolatokat ápoltunk a magyarországi kiadókkal. Egyik napon hivatott a főszerkesztőhelyettesem, aki semmilyen nyelven nem tudott rendesen beszélni, magyarul főleg nem, és közölte velem, hogy Kijevbe kell utaznom, mert a budapesti Gondolat Kiadó szeretné felvenni a kapcsolatot az ukrán akadémia kiadójával, a Naukova Dumkával. Tolmácskodnom kellene Siklós Margitnak, aki azt tervezte, hogy kiadná a környező országok népeinek etnográfiáját, és első útja a szovjet elvtársakhoz vezet. Mit mondjak, Margit néni is jól időzítette a látogatását. Nem lettem boldog a hírtől, annál is inkább, mert tudtam, hogy a főnököm rám hárította az egyébként neki szánt szerepet.

Furcsa látvány egy csaknem kétmilliós város emberek nélkül. Nos, Kijev akkor igazi kísértetváros volt.

Gyönyörűen sütött a nap, ember alig-alig lézengett itt-ott, a falakat mosták a takarítóemberek slaggal. Hogy erre miért volt szükség? Az illetékesek valószínűleg azt hitték, hogy lemoshatják a sugárszennyezést a falakról. Csak arra nem gondoltak, hogy így meg a talajba szivárog minden kártékony anyag.

Népiesen ezt a tevékenységet úgy hívják, hogy eső után köpönyeg. Vagy kissé másképp, de az már durvább, és benne van a pofon szó is.

Margit néni is bánta már, hogy pont most jött Kijevbe, de már nem volt mit tenni. A tárgyalásokat nem lehetett elhalasztani. Mindenkivel beszéltünk, a néprajztudósokkal, a kiadó vezetőivel, a múzeumok illetékeseivel, mindenki nagyon készséges volt. És mindenki nagyon félt. Egy ilyen megbeszélés után a kiadó egyik munkatársa megszorította a karomat és reszkető hangon megkérdezte tőlem: "Maguk nem félnek, ott Kárpátalján? Mert mi nagyon félünk!"

Talán mondanom sem kell, hogy ez a sorozat soha nem készült el. A magyarok azóta sem tudnak többet az ukránok etnográfiájáról, a Gondolat Kiadó is megszűnt, csak Csernobil emléke kísért.

Ilyenkor, a szomorú évforduló tájékán gyakran gondolok Fjodorov elvtársra. Vajon megérte-e a csernobili katasztrófát? Ha igen, vajon miként minősíthette elvbarátai tevékenységét? Mire gondolhatott? Ő, aki mindig Amerikától, az amerikai atombombától féltette a Szovjetuniót, mit érezhetett, hogy mégis Csernobil robbant fel, és még diverzió vagy szabotázs sem történt? Vagy rájött, hogy az emberiség ellen elkövetett szabotázs maga a Kijev egyébként gyönyörű város. Mégsem gondolok szívesen az ott töltött napokra...

A magyarság jelenének és jövőjének jobb megismerését célzó konferenciasorozat indult május elején Sólyom László Köztársasági elnök kezdeményezésére.- Vetési László, a Református Egyház szórványügyi biztosa Erdélyben, Kolozsváron. Milyen helyzetképet festett az ottani állapotokról?- Én a szórványokról beszéltem. Elmondtam azt, hogy egy félmilliónyi népességről van szó, és azonkívül nyilván egy 100 ezres csángóságról és egy több mint százezres asszimiláns, volt magyar rétegről, akik most már románok. És ezekkel mind foglalkozni kell és utána egy rövid támogatáspolitikai stratégiát vázoltam.- Amikor az ember az adatokat hallgatja a magyarság fogyásáról, a gazdasági helyzetükről, a kulturális lehetőségeikről, akkor azt érzi, hogy a háttérország, az anyaország hathatós támogatása nélkül a helyzet egyre rosszabb lesz.- Amelyik országnak a végvárai felszámolódnak, felszívódnak, utána majdnem természetes módon ő következik. Ez a terület a honfoglalástól egy nagyon sokat szenvedett terület. Innen vonult vissza a magyarság és meglepődött az elnök úr, hogy 10-15 nevet soroltam fel, akik nélkül az egyetemes magyar történelmet és kultúrtörténetet nem lehet megírni, Bethlen Gábortól kezdve Kölcsey Ferencig, akinek a szülőháza egyébként ma a román ortodox parókia, és nincs magyar a településen. Tehát van egy történelmi felelősségünk is, másrészt a vigyázásban mi is nemesedünk, és az összefogásban mi is gazdagabbak leszünk.- A Felvidéket járva nekem úgy tűnik, hogy mintha jobban tudnának élni az unió adta előnyökkel Szlovákiában. így van-e ez, és ha igen, akkor ez jótékony hatással van-e az ott élő magyar kisebbségre?- (Erdélyi Géza felvidéki református püspök:) Hogy nekünk ebből mennyi hasznunk származik? Nem sok. Azért, mert amit az unió nyújt anyagiakban, azt általában nem az etnikai területeken invesztálják, használják fel, hanem másutt. Ennek pedig határozott oka van. Egységesebbek. Tehát ahol egységesek és van valamilyen vezérlő elv, ott tudják, hogy mit miért és mikor kell tenni, és ők ezt megteszik. Én biztos vagyok abban, hogyha Magyarország is egységesebb lesz, akkor a régiók ki-A Falvak Kultúrájáért Alapítvány a Magyar Kultúra Lovagja cím adományozására vonatkozó szabályzat alapján az Egyetemes Kultúra Lovagja címet adományozta dr. Sava Babic' író-műfordítónak a nemzetközi kulturális kapcsolatokban kifejtett életművéért. A díjat Papp Sándor nagykövet nyújtotta át az alkotónak a napokban a belgrádi magyar nagykövetségen rendezett fogadáson. A nagykövet kiemelte, hálásak vagyunk dr. Sava Babicnak a magyar kultúra megismertetéséért Szerbiában és a két nép kapcsolatának fejlesztéséért. Rendkívüli emberről van szó, aki már Balatonfüred és Szabadka díszpolgára. Eddig mintegy százötven magyar könyvet fordított le, néhány alkotás pedig megjelentetésre vár - mondta a magyar nagykövet.

építése és a határon átívelő regionális programok sokat hozhatnak a számunkra is, és természetesen a magyar határon belül élők, vagy a határ közvetlen közelében élők számára egyaránt - és itt nemcsak anyagiakra gondolok.- Ilyen egységes szemlélet lehetne a nemzet ügyének mindenek fölé helyezése. Lát-e erre reményt?- Mihelyt egészségessé válik a nemzettudat - és ettől nem szabad félni, ez minden más nációnál megvan. Egy magyar azt mondja, hogy egészséges nemzettudattal kell rendelkezni és nemzeti érdeket kell szem előtt tartani, ez nem igaz, hogy akkor már nacionalista. Megvan a franciában nagyon keményen, megvan az osztrákban, megvan a szlávokban, a románságban, senki nem kifogásolja. Ezzel kell tisztában lenni, erre szüksége van a magyarságnak és a magyar állampolgárnak is.- Zsoldos Ferenc Délvidékről érkezett és ha jól tudom az ottani ifjúsági szervezeteket képviseli.- Többféle szféra van egy-egy társadalom esetében, ugyanúgy egy kisebbségi közösségnél is politikai, civil, vagy pedig akár gazdasági, vagy kulturális, vagy bármi más is. Minden szférának megvan a saját uralkodó logikája, amely mentén működik az a szféra, illetve akkor jól működik, hogyha az az uralkodó logika érvényesül. A politikánál egyértelműen a hatalom körül forog ez, a hatalom megszerzése, megtartása. És én úgy látom, hogy nálunk az a probléma, hogy a politikai szféra igazából rátenyerelt az összes többi szférára, a saját logikájukat eltorzította, és ezzel nem tudják betölteni azt a fajta közösségi szerepet, amit egyébként be kellene, hogy töltsenek. Tehát minden szféra szempontjából a hatalom megtartása lett az uralkodó logika. Szerintem a megoldás az, hogy a többi szférának meg kellene adni azt a fajta autonómiát, és azt a fajta autonóm kiválasztási rendszert, hogy ne a párthoz való hűség miatt válasszanak ki valakit, vagy tegyenek támogatottá vagy pedig nem, hanem a saját logikája mentén. Tehát a civil szférában azok a szervezetek nőjenek naggyá, amelyek hatékonyan tudják a közösséget szervezni, a gazdaságban azok a szereplők, amelyek gazdaságilag hatékonyak tudnak lenni, a médiában megőrződjön valamifajta sajtószabadság, én hosszú távon ezt látom járható útnak.

(Magyar Rádió)- Minden elismerés kellemes. Sajnos, általában későn jön, de ez a világ rendje. Az az érzésem, hogy az évek során az emberek nem vették észre, mit dolgozom, de amikor egy ilyen elismerést kapok, akkor az azt jelenti, hogy az emberek mégis olvassák műveimet, ismerik munkásságomat. Ilyen értelemben ez nagyon jólesik, de ettől függetlenül tovább dolgozom. Szenvedélyes munkásember vagyok, nem tudok megélni munka nélkül. Több alkotást már kiválasztottam fordításra, például Fülöp Lajostól, Várkonyi Nándortól. Már régen elkezdtem, és már a vége felé tartok egy magyar vers-, novella-, esszé- és drámaantológiának, csak kiadóra várok - foglalta össze röviden dr. Sava Babic, mit jelent számára ez az elismerés.

A magyar kultúra lovagja