Nyugati Magyarság, 2006 (23. évfolyam, 2-11. szám)
2006-02-01 / 2. szám
2006. február Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 5. oldal DOMONKOS LÁSZLÓ Magyarul, tulipánnal és anélkül Beszélgetés a Príma Prímissima-díjas Csete Györggyel- A hír még az ünnepek előtt érkezett: az építész kategóriában Príma Primissima-díjat kapott Csete György, a magyar organikus építészet egyik elindítója és egyik legnagyobb mestere. Az 1990-es Magyar Művészetért díj, majd az 1992-es Ybl- és az 1997- es Kossuth-díj után miként fogadta az elismerést?- Őszintén szólva egyáltalán nem számítottam rá... Latolgattam, elfogadjam, elfogadhatom-e? Semmiféle konkrétumot nem tudtam arról, miért kapom. Később sem indokolták meg tulajdonképpen, hát végül is úgy fogom fel, hogy az egész életmű elismeréseképpen részesültem a díjban.-Az 1937-ben született Csete György a diploma megszerzése után előbb az Országos Érc- És Ásványbányák Vállalat építésze, majd 1970 és 1977 között a pécsi tervező vállalatnál dolgozik. 1978-tól 10 évig az Országos Környezet- és Természetvédelmi Hivatal munkatársa, majd a szarvasi Arbocoop építésze. Közben oktat a műegytem lakóépület-tervezési tanszékén és az innsbrucki egyetemen. Már az Ybl-díj, azután pedig a Kossuth-díj kapcsán is „iskolateremtőépítészeti munkásságot” emlegettek vele kapcsolatban. Miért válhatott a magyar organikus építészet egész legújabb kori nemzeti kultúránkat meghatározó, oly sokak számára vonzó, nagyhatású művészi irányzattá?- Már a műegyetemen is kisebb kör övezett bennünket, fiatalabbak is szép számmal voltak közöttük. Tény, hogy aránylag hamar igen jelentős építészeti csoportosulássá váltunk. Igen korán kiderült az is, mit képviselünk, meg az is, hogy kiknek és miért nagyon nem tetszik mindez. Vagyis éppen az ellenünk intézett támadás tette végérvényesen nyilvánvalóvá, mit és hogyan is szeretnénk... Major Máté, akkori szalonkommunista főépítész, mellékesen volt tanárunk az egyetemen, volt az, aki 1975-ben nekünk esett. Az ügy úgy kezdődött, hogy megpróbáltunk kihasználni egy, a hatalom által végrehajtott, a Kádár-korszakra annyira jellemző „reform-kísérletet”. Méghozzá éppen a magyar építészet legneuralgikusabb pontján, a paneles építészet terén, amelytől akkorra már minden, viszonylag ép esztétikai érzékkel és minimális ízléssel rendelkező ember undorral elfordult... Történt, hogy az atomerőmű városában, Pakson készült egy lakótelep, ugyanolyan, amilyen kicsit korábban Leninvárosban. És az egyik főelvtárs, nevezetesen Szekér Gyula kijelentette: nem akar több ilyet látni... A paksi vezetők e felsőbb kívánalomnak akartak gyorsan megfelelni, amikor gyorsan felkérték a mi pécsi „ifjúsági” tervezőirodánkat, legyen ott egy olyan lakótelep, ami egyáltalán nem olyan, mint a többi. Megpróbáltuk. .. Már az alaprajzokat is átterveztük. A kiindulópont a magyar parasztházak, tanyák alaprajzi elrendezése volt. És meg is építettük ily módon a házakat. Kistelegdi István, Deák László és Jankovics Tibor készítették a terveket, én az épületek külső megjelenésére ügyeltem.- Gondolom, a botrány azonnal kitört. ..- Rögvest... Majorék enyhén szólva nem fogadták el a mérték- és irányadó szovjet panelmintától való, „magyarított” eltérést, a magyar jelleg nyílt, leplezetlen megjelenését. Az akkori, igen színvonalas Élet és Irodalom magyarellenes megnyilvánulásokra mindig kész főszerkesztő-helyettese, Faragó Vilmos úgy is mondhatnám, tárt karokkal fogadta és a lap első oldalán közölte Major Máté Nagypanel és tulipán című, bennünket, „Pécsre verbuválódott fiatal építészeket” egészen durván pocskondiázó írását, amely több mint 30 éve, 1975. szeptemberében látott napvilágot. Ezzel el is indult az akkoriban „paksi tulipánvitának” nevezett purparlé-sorozat, de a lényeg persze Majorék alapállása volt.- Úgy tudom azonban, még az ÉS- nél sem volt egyértelmű a támadás fogadtatása, sőt, bizonyos ellenerők is megmozdultak...- A régi ÉS-ről feltétlenül el kell mondani, hogy a pártállami időkben valóban a magyar szellemi élet könynyűlovassági lapja volt, ahogyan Csoóri Sándor akkortájt szellemes elismeréssel nevezte, sőt ezen túl teret adott olyan alkotóknak is, éppen Csoóritól Fekete Gyulán át a lap főmunkatársának, Nagy Lászlónak is, akik velünk azonos eszmei platformon álltak, ezt már abban az időben is tudni, látni, érezni lehetett. Nagy László, akit én különösen szerettem, a támadás idején éppen Bulgáriában volt, nyilván ezt is kihasználták, amikor az írást közölték. Nagy László mellénk állt és megvédett a főépítész-ideológussal szemben, ez óriási dolognak számított. Egyszer, egyik ritka együttlétünk idején pársoros kis verset rögtönzött az ügyről, lopva följegyeztem, soha sehol nem jelent meg, most, e lap előtt is tisztelegve tegyük közzé, azzal az utólagos megrendültséggel, hogy újra átélem, milyen is volt, amikor láttam a vers születését, beleláthattam egy költő agyába: „Üljön csak, ringatózzon, professzor úr, A Marcel Breuer-i székben Én a konyhában, a lakótelepen A kisszéken ülök inkább, De onnan is a zöld mezőt látom.”- Később, más módon is foglalkozott Nagy László a tulipán-vitával?- Annyira nagy hatással volt rá, annyira felkavarta, hogy 1973-1977 közötti verseit tartalmazó, így írlak versbe című gyűjteményében, amely a háromkötetes Versek és versfordítások első kötetében szerepel, megtalálható a rólunk, a történtek nyomán írott, Elhúllt bolondok nyomán című költemény, amelyben ilyen sorok olvashatók: „ha naparanyból annyi karát vész el a fények vesztőhelyén ha nyög a remény ha a zászló a veszejtők lábain kapca vonszolódik titkon a sárig s tulipánfák tornyát legázló rühes apokalipszis-kanca rablónak ha szivárványt sáriik lesz a veszett ügynek bolondja világra a gondot kibontja lesz idő ami sose felejt”- Bízzunk benne, hogy tényleg lesz.. ■ Csete György megítélése szerint az a nemzeti szellem és az a nemzeti jelleg, amely alapvetően meghatározza Makovecz Imrével együtt képviselt építőművészi életművüket, mennyire fontos a mai magyar életben?- Mint a levegő. Mint a víz. Mindenütt, mindenhol, az étkezéstől a ruházkodáson át a házakig: mindenben erre van, erre volna szükség. Nyugodtan mondhatjuk: lételemként. Vegyük többszörösen jelképesnek: a McDonald’s-féle szendvics egyszerűen nem felel meg a magyar ízlésnek. Ez ilyen egyszerű! Magyar voltunk, szellemiségünk, egész univerzumunk annyira mindent meghatározó alap, hogy ehhez kell, kellene mérnünk mindent, de mindent a világon.- Kosztolányi úgy fogalmazott: az a tény, hogy magyarnak születtünk, magyar az anyanyelvűnk, magyar a világunk, életünk legnagyobb eseménye, amihez nincs fogható...- így igaz. Amíg ez nem kerül a helyére, amíg magyarságunk, magyari mivoltunk kellő súllyal, ranggal nincs jelen az élet minden területén: soha sehol nem érezhetjük otthon magunkat, hogy a szakmámnál maradjak, egyetlen házban, egyetlen városban - de még az országunkban sem. BORBÉLY ZSOLT ATTILA A Viktor a négyzeten A baloldal és a nemzetpolitika Az igazi Orbán Viktor címen adta ki Kende Péter újabb botránykönyvét, a Viktor 2-t, amit a kettes szám címlapbeli elhelyezéséből ítélve úgy is olvashatunk, hogy A Viktor a négyzeten. Emlékezetes, hogy négy esztendővel ezelőtt Kende Péter rosszindulattól csöpögő, hazugságokkal, pontatlanságokkal tarkított, a plágiumtól sem visszariadó pamfletje szerves része volt az MSZP lejárató kampányának. (A kötet tényhamisításairól, „módszertanáról” lásd a legrészletesebben és legdokumentáltabban épp a Népszabadságos Révész Sándor A francba a labdával című recenzióját a Beszélő 2002 februári számában.) Az negatív kampány vádját következetesen elutasító MSZP ugyan nem vállalta fel sem akkor, sem most hivatalosan, expressis verbis a könyvet, de Kende Péter dedikált az MSZP kongresszuson, a könyvbemutatókon magas rangú MSZP-s tisztségviselők feszítettek, a sajtóbemutatót maga Kovács László legitimizálta jelenlétével. A kötetnek fő mondanivalója az volt, (amit Kende az új könyvben is megfogalmaz), hogy Orbán Viktor a pillanathoz igazodó, nem távlatos, koncepciózus politikus, aki „képtelen tenyérnyi jövőképet elénk tárni”, aki „szemcséket, ízeket, színeket, fűszereket szed össze lobogójába” (a borzalmas képzavar az 30. oldalon olvasható) „önálló irányzatot, programot nem képviselő”, „pragmatikus, helyezkedő hullámlovas”. Kende Péter ritkán engedi magát zavartatni a tényéktől. Például attól, hogy éppenséggel az Orbánnak oly sokszor felrótt jobboldalra való váltás ellene szól a tézisének. 1993 elején a FIDESZ népszerűsége 40-50% körül mozgott. A pártnak semmi mást nem kellett volna tenni, mint továbbra is keményen bírálni az Antall-kormányt, eljárni a Demokratikus Charta akcióira és segíteni az SZDSZ-nek abban, hogy hitelesítse az MSZP-t. 1994-ben a FIDESZ lett volna a legerősebb parlamenti párt. Ha Orbán Viktort tényleg csak a hatalom érdekelte volna, akkor biztosan ezt az utat választja. Csakhogy Orbán tovább látott az orránál és értékrendi megfontolásokból, kockáztatva pártja népszerűségét, megpróbálta megakadályozni az MSZP kisegítését a politikai gettóból. Mint tudjuk, sikertelenül: a párt nemzeti irányba fordulása és az „ellenzéki egység megtorpedózása” kiváltotta a bal-liberális sajtó össztüzét, aminek eredményeképpen a FIDESZ 7%-ot kapott az 1994-es választásokon. A párt tehát kis híján kibukott a parlamentből Orbánék elvi kiállása miatt. De ha mindez túl spekulatívnak tűnik, nézzünk egy olyan idézetet, ahol bizony kemény történelmi dátumok igazolják, hogy Kende Péter nem tudja, mit beszél. Polt Péter legfőbb ügyésszé választása kapcsán a következőket úja a 68-ik oldalon: „Egyetlen embernek állt volna módjában megfékezni Orbán zsákmánypolitizálását: az általa államfőnek kiválasztott jogászprofesszor Mádl Ferencnek. Nem tette meg.” Nos, nem tudni, mit tehetett volna Mádl Ferenc 2000. áprilisában, jóval elnökké választása előtt a „Fidcszes nyomulás” ellen. Tény az, hogy a neves jogászprofesszort 2000. június 6-án választották meg és csak ugyanazon év augusztus 4-én lépett hivatalba (Az adatokat bárid ellenőrizheti a www.keh.hu honlapon Elődök címszó alatt). Polt Péter megválasztásakor a köztársasági elnök az MSZP-SZDSZ koalíció által megválasztott Göncz Árpád volt. Akiről köztudott, hogy nem átallott keresztbe tenni az Antall kormánynak személyi ügyekben, ha éppen úgy kívánták megbízói. Vélhető, hogy Polt kinevezésének megfúrási kísérletét kommunikálhatatlannak tartották a Göncz mögött álló erők. Kende a számok világában sem nagyon járatos. Kifogásolja Orbán Viktor azon mondatát, hogy 6 mandátumon múlott a kormányváltás, miközben Kende szerint 10-en múlott. Nos, a FIDESZMDF választási szövetség 2002-ben 188 mandátumot mondhatott magáénak, az SZDSZ és az MSZP pedig együttesen 198-at. Nem nehéz kiszámítani, hogy ha 6 választókerületben konzervatív jelölt győz, akkor bizony polgári kormány alakul Magyarországon. A könyv szellemi színvonalát az is híven jellemzi, hogy Orbán Viktor horoszkópjával indít. Az első kötet technikáját (amikor is a gyermekkori behatásokra és viselkedési megnyilvánulásokra vezette vissza Kende doktor Orbán vélt jellembéli elferdüléseit), ezúttal az asztrológia tölti be. Ha belegondolunk, hogy kiket célzott meg a kötettel, akkor nagyon is hatékony lehet ez az értelmiségiekben eleve averziót keltő, erkölcsileg és intellektuálisan egyaránt minősíthetetlen módszer. Olvashatunk továbbá a kötetben idézeteket Adolf Hitlertől Orbán Viktor szájába adva. Persze az álinterjú végén a szerző leleplezi önmagát. A cél nyilván az, hogy az olvasó a Hitler-i textust Orbán szövegeként dolgozza fel és mellbe veije a csattanó, a tényleges forrás. De a kísérlet szánalmas, a választott idézetek rosszak, a mai kor szemantikai környezetében életszerűdének, idegenek. (Mindjárt az első mondat is felkelti a gyanút: „a nép lelkét csak akkor sikerül megnyernünk, ha saját célunkért folyó pozitív küzdelmünkön kívül egyúttal tönkretesszük céljaink ellenségeit is”. Effélét gondolni lehet esedeg manapság - gondolnak is sokan „misokkal-jobban-gyűlölünk-titeleket,mint-ti-minkef ’ Komiss Mihálytól egészen Kende Péterig, aki aztán tényleg skrupulus nélkül minden eszközt bevet Orbán Viktor erkölcsi megsemmisítése érdekében - de kimondani mindenki óvakodik idevágó gondolatait.) Megismerhetjük Kende doktor újabb könyvének köszönhetően a Keller László által hónapokon keresztül hiába vizsgált „korrupciós botrányokat”, melyek nyomán sajátos módon egyetlen per sem indult, hallhatunk a „Fideszen belüli ügynökökről”, megtudhatjuk, hogy Orbán hangja Mussolini hangja, hogy a Millenárisban a választás második fordulójának éjszakáján a közönség átlagosan másfél percenként zsidózott, olvashatunk szánalmasan színvonaltalan kommentárokkal teletűzdelt Orbán beszédeket s megtudhatjuk Tóth Ilona 56-os mártírról, hogy valójában kíméletlen gyilkos volt. Ennyit az MSZP unalomig ismételt fogadkozásáról, miszerint nem fog negatív kampányt folytatni. A 2004. december 5-i népszavazás ugyan nem volt eredményes, de egyrészt olyan polarizációt hozott létre a Kárpát-medencében, melynek eredményeként a nemzetellenes baloldali pártok magukra maradtak, másrészt a magyarországi politikum számára megkerülhetetlenné tette a határon túli magyarság anyaországi státusának rendezését. Mi sem igazolhatja ezt nyilvánvalóbban, mint az, hogy a szocialisták is válaszokkal kísérleteznek, még akkor is, ha ezek történetesen álválaszok. Mert azok. A nagy garral beharangozott alkotmánymódosítás, mely rögzíti azt az evidens tényt az alaptörvény szintjén, hogy a határon túli magyarság szerves része a magyar nemzetnek, s kibontja az elcsatolt nemzetrészekre vonatkozó eddigi rövid passzust, egyik oldalról ad, a másik oldalon elvesz. Mert a köztársasági elnök a továbbiakban nem a nemzet, hanem a Köztársaság egységét fogja megjeleníteni, továbbá a nemzeti jelképekről szóló fejezetcímből törölni javasolja a himnusz és a zászló „nemzeti” jellegét, azok is a továbbiakban, a módosítás elfogadása esetén, mindössze a köztársaság jelképei lennének. Más szóval talán többet is árt szimbolikus téren - hiszen az egész módosítás ebben a dimenzióban zajlik - mint amennyit használ. Hasonló a helyzet a nemzeti vízummal, annyi különbséggel, hogy ez legalább nem árt, legfeljebb alig használ. Mert nevében hangzatos ugyan, akárcsak a nemzeti minimum elnevezésű program (melyről tudni való, hogy a nemzeti sorskérdésekre meg sem kísérel választ adni), viszont a lényeget nem érinti. Természetesen könnyítést jelent, hogy eltartott és elszállásolt családtagokra ezentúl a vízum (egyébként szükségtelenül bonyolult) megszerzése után nem vonatkozik a félévente 90 napos tartózkodási korlát. Viszont a vízum nem igényelhető sem tanulási, sem kutatási céllal (vajon miért nem?), nem szólva a jövedelemszerzésről. Mindkét kezdeményezés ugyanazt a célt szolgálja: porhintés a választók szemébe. A két nagy párt középről próbál szavazatokat szerezni: a FIDESZ felesleges gesztusokat tesz a baloldalnak, visszavonja a Roosevelt tér Széchényi térre keresztelésének javaslatát, arról beszél, hogy nem fogják kisajátítani ezentúl a nemzeti szimbólumokat (holott eddig sem tették ezt), elkövetett hibákról szól, s arról, hogy a baloldal, jó dolgait” meg kell őrizni. Az MSZP pedig nemzeti színben igyekszik mutatkozni. Gyurcsány Ferenc Útközben című könyvében ilyen fejezet és alfejezet címeket találunk többek között: Rendszerváltozás és nemzeti politika, A nemzetpolitika tartalma - a baloldali értelmezés, Milliók a határon túl, Felelősség tizenötmillió magyarért, Történelmi nemzet - politikai állam, Szociáldemokrata hazafiság. Miközben minden nemzetben gondolkodó ember számára evidens tény, hogy a global ista erőket gátlástalanul kiszolgáló Gyurcsány-kormány oktatáspolitikájában, katonapolitikájában, külpolitikájában és gazdaságpolitikájában egyaránt tetten érhető a nemzetellenes rombolás szándéka. A probléma csak az, hogy míg a FIDESZ lagymatagsága, középre húzása elbizonytalaníthatja a saját tábort (emlékezzünk a 2002-es kampányra: az első fordulót az úriember-stílussal elvesztették, a másodikat határozott nemzeti retorikával megnyerték), addig az MSZP bizony megnyerheti a nemzeti álválaszokkal a bizonytalan szavazók táborának egy részét. B. Zs. A. Köszönjük, hogy megújította előfizetését. Vásároljunk magyar termékeket!
