Nyugati Magyarság, 2006 (23. évfolyam, 2-11. szám)
2006-04-01 / 4. szám
2006. április Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d’Occident 9. oldal Krónika vajúdó és sodró időkről „Botlik József történész több mint két évtizede elhivatottan foglalkozik fogadott szülőföldje, Kárpátalja történetével, mely témában számos jelentős visszhangot kiváltó könyve jelent meg. Kárpátalján a legutóbbi időkig aktuálpolitikai célok szolgálatába állított, cinikus pártfunkcionáriusok által irányított, a helyi értékeket lebecsülő egyház- és magyarellenes történelemhamisítás folyt”. (Udvari István) Ezekről a kérdésekről beszélgettem dr. Botlik József egyetemi docenssel, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Karának oktatójával.- Határozzuk meg, mit értünk Kárpátalján ?- Kárpátalja elnevezése az elmúlt két évszázadban többször változott, ezért sok a félreértés. A Hübner-féle 1817. évi földrajzi lexikonban fordul elő először Szepes vármegye „Kárpát allyai” járásának a nevében. Ezt tükörfordításban a szomszédos Sáros megyében élő ruszinok is átvették „podkarpatszkij”, vagyis „kárpátaljai” alakban. A Kárpátalja szó mai alakjában 1889-ben tűnt fel először a Munkácson megjelenő Kárpátalja című hetilap fejlécén. Kárpátalján akkor Munkácsot és környékét értették. Amikor 1897-ben a magyar kormány Firczák Gyula munkácsi görög katolikus püspök kezdeményezésére - Egan Ede miniszteri biztos vezetésével - megindította az ún. hegyvidéki gazdasági akciót a szegény sorsú ruszin nép felemelésére, a sajtóban kirobbant ún. kazár kérdés tette közismertté a Kárpátalja elnevezést. Méghozzá úgy, hogy a huszonkét felső-magyarországi vármegyéből - Pozsonytól Máramarosig - leválasztotta az utolsó négyet: Ung, Bereg, Ugocsa és Máramaros megyét, amelyeket összefoglalóan Kárpátaljának kezdtek nevezni. A 19. század végén így kialakult új nagytáj, Kárpátalja az impériumváltozásig (1920) a fenti négy vármegye egészét jelentette.- De közbejött Trianon.- Ennek fő oka, hogy Károlyi Mihály és Linder Béla bűnös módon leszerelte a frontról hazaérkező magyarországi hadsereget. Pedig erre nem kötelezte hazánkat az 1918. november 3-án aláírt padovai fegyverszünet. Ez ugyanis lényegében lezárta a Monarchia és az antant közötti háborút, valamint az 1914. évi határokra parancsolta vissza az Osztrák-Magyar Monarchia csapatait, de nem írta elő a leszerelésüket. A másnap hatályba lépő egyezmény nem érintette az országhatárokat, azt a békekötésre hagyta. Ez kedvező volt Magyarország számára, hiszen ekkor még egyetlen idegen katona sem tartózkodott a történelmi haza területén. Sőt négy nappal előbb, az október 31-i Károlyi-féle államcsíny napján a Monarchia déli főparancsnoksága az elfoglalt Szerbia fővárosában, Belgrádban székelt! Sőt, november 1-jén Linder Béla, a Károlyi-kormány hadügyminisztere parancsot adott ki arra, hogy a magyar csapatok tegyék le a fegyvert. Miközben Padovában még folytak a fegyverszüneti tárgyalások, amiről természetesen tudomása volt. Károlyi és kormánya tehát egyszerűen megszegte a padovai fegyverszünetet, amikor tíz nap múlva aláírta a hírhedt november 13-i, ún. belgrádi konvenciót, amely az ország déli részén demarkációs vonalat jelölt ki a Drávától a Nagy-Szamos felső folyásáig. A Károlyi-kormány másfél hónap alatt, december közepéig a frontról hazaérkező egymillió kétszázezer (!) katonától veszi el a fegyvert, köztük hatszázötvenezer magyar ajkútól, az Északkeleti-Felvidékről és Kárpátaljáról származó ötven-hatvanezer rutén (ruszin) vitéztől, akik II. Rákóczi Ferenc fejedelem leghűségesebb népének („gens fidelissima”) fiai voltak. Egyébként a Kárpát-medencében a magyarsággal évszázadokon át együtt élő ruszinok az egyetlen olyan nemzetiségnek számítottak, amelynek a kezébe magyar fegyvert lehetett adni! Hozzájuk vehetjük a Magyarországhoz akkor még lojális hazai németekből hadra fogott kb. kétszázezer német ajkú katona (cipszer, sváb, szász) nagy részét. Ezeket a makacs tényeket évtizedek óta elhallgatják a Károlyit és hasonló társait imádó történészek, sőt politikusok. A Károlyi-kormány tehát több mint nyolcszázezer olyan katonát szerelt le bűnös módon, akik megvédhették volna az országot. Miközben a történelmi Magyarországra tört idegen haderő a leszerelt magyar seregnek még egytizedét sem tette ki. A bukaresti román hadilevéltári adatok szerint - ezt Raffay Ernő kutatta ki - az Erdélyre, a Krassó-Szörény vármegyébe már 1918. november első hetében orvul, hadüzenet nélkül rátámadt, rosszul felszerelt, gyakran éhező s ezért rabló, fosztogató román haderő még december végén (!) is csak harminckilencezer fő volt, ami igen kevésnek bizonyult a Tisza folyó vonaláig kiszemelt cél, a kb. százharmincezer négyzetkilométernyi történelmi Erdély, a Partium és Tiszántúl elfoglalásához. Emiatt 1919. február elején a román vezérkar a megszállt magyar területeken széleskörű kényszertoborzást indított nyolc gyalog és egy tüzérezred felállítására, főként a dél-erdélyi románok körében, mert döntő részük nem akart önként beállni az ó-romániai (regáti) hadseregbe. Az említett ún. belgrádi konvenció az ország déli részén, a B arc s-S zigetvár-Péc s-S zabadka- Szeged-Arad vonal alatt kb. negyvenötezer négyzetkilométernyi magyar terület akadálytalan elfoglalását tette lehetővé 1918. november 9. és 21. között egyszerű bevonulással, az ekkor kb. húszezer fős szerb hadsereg számára. A szerb katonaság létszáma csak 1919. május második felére nő harminc-harmincegy ezer főre. Ezeket az adatokat egyébként Bőhm Vilmos, a Károlyi-kormány hadügyi államtitkára, később a tanácsköztársaság egyik hadügyi népbiztosa, egyben a kommün Vörös Hadseregének a főparancsnoka közölte az 1923-ban Bécsben kiadott visszaemlékezésében. Linder Béla pedig előbb, Pécs polgármestereként az egyik főszereplője annak a szocialista-kommunista mozgalomnak, amely a trianoni diktátum által Magyarországnak hagyott, de 1918. novemberétől szerb megszállás alatt lévő Baranya és Bácska területén (5677 négyzetkilométer) 1921. augusztus 14-én Pécsett kikiáltotta a négy napig fennállt vazallus államkísérletet, a Baranya-Bajai Szerb-Magyar Köztársaságot, s azt a délszláv királyság és az antant védelme alá helyezte. Ebben a helyzetben magyar kormány feltételül szabta, hogy csak a szerbek Baranyából való kivonulása fejében adja át a nyugat-magyarországi területeket Ausztriának. Az antant fellépésére a szerbek augusztus 18- án kénytelenek voltak megkezdeni a terület kiürítését, akikkel kb. ötezer magyar szocialista-kommunista szimpatizáns is távozott, mert politikai menedékjogot kaptak a délszláv királyságban. Köztük Linder Béla, aki 1962-ben bekövetkezett haláláig Belgrádban élt, és négy évtizeden át állami pénzellátmányban, illetve nyugdíjban részesült mind a királyi, mind a kommunista Jugoszláviában.- Mi volt a helyzet 1918 őszén északon?- Egy csehszlovák történész, Marián Hronsky 1984-ben megjelent tanulmánya szerint a csehszlovák véderő prágai vezetésének 1918. decemberi 7-i hivatalos adatai szerint a Felvidékre betört csehszlovák hadsereg „szlovákiai” részének ekkori összlétszáma: legénység hatezerhétszáznyolcvannyolc fő, háromszáztizenhét tiszt, negyvenegy lovas, százötvennyolc utász, hetvenöt gépfegyver, négy ágyú, egy páncélvonat, három repülőgép. A morva-magyar határtól a kárpátaljai Ung folyó vonaláig húzódó, kereken ötvenezer négyzetkilométer területű Felvidék elfoglalására kidolgozott ekkori csehszlovák hadtápadatok valamivel nagyobb számot említenek: nyolcezer-háromszáz fő és ötven ló. Ha összegezzük az előbb felsorolt makacs tényeket, akkor a mérleg a következő: 1918. novemberében és december közepéig Károlyi Mihály, Linder Béla és Bőhm Vilmos kb. hatszázötvenezer a frontról zömében zárt alakulatokban, fegyelmezetten és a fegyverzetével együtt vasúton hazatérő magyar nemzetiségű katonát szerelt le, akikhez a már említett ötven-hatvanezer ruszint és kb. kétszázezer németajkú katona zömét is hozzá kell számítanunk. Ezzel szemben ekkor az ország területére orvul betört csehszlovák, román és délszláv csapatok összlétszáma a lehetséges magyarországi haderőnek csak a töredéke, hatvan-hatvanötezer fő volt. Ez utóbbi tény bizonyítja, hogy 1918. novemberében és decemberében igen jó esély volt egy sikeres magyar honvédő háború megvívására, sőt a legkisebb rossz esetén is meg lehetett volna akadályozni a hazánkra tört csehszlovák, román és délszláv haderő által kiszemelt színmagyar és a döntően magyarlakta területek elszakítását. Az ország fegyveres ellenállása esetén még a vegyes lakta területeken is ki lehetett volna kényszeríteni a népszavazást a hovatartozás kérdéséről. Erre példa a jóval későbbi, az 1921. december 14-16-án tartott soproni népszavazás, amelyet Prónay Pál és Héjjas Iván szabadcsapatosainak az év augusztus 28-án kitört nyugat-magyarországi fegyveres felkelése, majd október 4-én Felsőőrön az ún. Lajtabánság állam kikiáltása kényszerített ki. Mindez történt másfél évvel a trianoni diktátum 1920. június 4-i aláíratása után! Ezzel nemcsak Sopron városa és nyolc környező község, hanem a későbbi határkijelölésnél tíz, Szombathely és Szentgotthárd között fekvő falu is visszakerült Magyarországhoz.- Eközben mi történt Kárpátalján ?- Kárpátalja központi területén, Munkács székhellyel a Károlyikormány az 1918. decemberében kiadott X. néptörvénnyel létrehozta a Ruszka-Krajna (Rutén Tartomány) jogterületet, amely autonómiát adott az ott élő ruténeknek. A kommün mindössze negyvennapos ottani uralmának (1919. április-május vége) a bukása után az igen gyenge csehszlovák haderő egyszerűen nem tudta elfoglalni a magyar haderőtől az Ung folyótól a Tiszáig terjedő kárpátaljai területet. A vidék nagy részét a román katonaság szállta meg a Vereckei hágó- Szolyva-Munkács-Nagydobrony- Csap vonalig. A közvélekedéssel ellentétben Kárpátalja döntő részét tehát nem a csehszlovák haderő vette birtokba, hanem a románok, akik szintén igényt tartottak a területre az előbbi sávig, és ott akarták meghúzni a román-csehszlovák országhatárt. A prágai kormány csak hosszas alkudozások után tudta rábírni a bukaresti vezetést, hogy a román csapatok fokozatosan kivonuljanak Kárpátaljáról. Erre csak 1920. augusztus 30-án került sor, amikor a román katonaság elhagyta Kőrösmező járási székhelyet és a Felső-Tiszavidék Csehszlovákiának juttatott részét.- Mennyi tudható meg az előbbiekről a történeti forrásokból?- Nagyon kevés. Egy csehszlovák forrásban például arra bukkantam, hogy Csehszlovákia és Románia évekig nem tudott megállapodni az államhatár kárpátaljai vonalában. Csak 1921. május 4-én jelölték ki a végleges határt, amikor egy kiigazítást is végrehajtottak. Ekkor a prágai kormány Romániának adta Királyháza mellett a Tama-patak szénben és ásványi kincsekben gazdag völgyét, a Técső alatti Ferencvölgytelepen működő üveghutát, valamint négy községet: Bocskót, Ugocsakomlóst, Avaspatakot és Nagytamát. A bukaresti vezetés ezért kárpótlást fizetett Csehszlovákiának, és ennek következtében a Batár és Túr folyók közén fekvő három színmagyar falu, Fertősalmás, Nagypalád és Akii csehszlovák uralom alá került. Ugyancsak ismeretlen tény, hogy a párizsi békekonferencia az akkor nyolcvan százalékban magyar népességű Máramarossziget városát, és több Tisza balparti falut a Csap- Beregszász-Nagyszőllős-Huszt- Técső-Máramarossziget-Rahó- Kőrösmező vasút miatt Romániának ítélte, hogy annak vonalát ne vágja át országhatár. E pálya ugyanis Taracköz és Hosszúmező között keresztezi a Tiszát, a vasút ezután a folyó bal partján fut, csak a Tisza és Visó folyók torkolata után halad északra, Rahó felé. Már az említett határkiigazítás előtt, 1920. júniusában a prágai kormány Máramarosszigetet és a közeli falvakat a vasút mentén Romániának ajándékozta „mint a jó barátsági és szomszédsági kapcsolat bizonyítékát és kezességét”. így egyezkedett utólag a két kisantant állam a történelmi Magyarország területein.- Ezek a tények ismeretlenek, a tankönyvekből is hiányoznak.- Említett kétkötetes monográfiám részletesen ismerteti az előbbieket. Miként azt az elhallgatott-elfeledett tényt is, hogy Csehszlovákia három nemzet államaként indult. Ezt kérte az 1919. május 8-án a az ungvári, a huszti és az epeijesi ruszin rádák egyesüléséből Ungváron, a vármegyeházban - az épületet a nyomaték érdekében felfegyverzett cseh légionárius katonaság vette körül - megalakult Első Központi Ruszin Tanács. A testület határozatban, a következőképpen mondta ki a Ruszinföld csatlakozását: „A ruszinok a Cseh-Szlovák-Ruszin Köztársaságban független államot alkotnak”. A prágai kormányzat a tanács e kérését sem vette figyelembe. Sőt Benes már a párizsi békekonferencián kijelentette: a ruszinok ugyan nem kérték, de ő fölszólal az érdekükben. Ez a nép ugyanis - véleménye szerint - nem akar tovább magyar elnyomás alatt maradni, és inkább szeretne a demokratikus Csehszlovákiához kerülni. Ezért Ruténia, azaz Kárpátalja önkormányzatot kap Csehszlovákia keretén belül. Ezután megállapították az ún. demarkációs vonalat az Uzsoki-hágótól lefelé az Ung folyásán, majd az Ungvár és Csap közötti vasút vonalán. 1920. március 6-án lépett hatályba a Csehszlovák Köztársaság Alkotmánylevele, amely kimondta, hogy a saint-germaini szerződés értelmében, „önkéntes csatlakozás alapján Podkarpatská Rus önkormányzati terület a legszélesebb körű autonómiával lesz felruházva”. A csehszlovák kormány ezt a nemzetközileg is vállalt ígéretét soha nem tartotta be, Kárpátalja csak két évtizedes hitegetés után, közvetlenül Csehszlovákia felbomlása előtt, 1938. október 11-én kapta meg az ún. kormányzati autonómiát, amikor már végzetesen késő volt. Az alkotmánylevél „önkéntes csatlakozás” kitétele is hazug, hiszen Kárpátalját - mint említettük - erővel foglalta el a csehszlovák, de főként a román hadsereg. Visszatérve az autonómiára: ha Prága már uralma elején megadja az önkormányzatot Podkarpatská Rusnak, akkor azt Szlovákiának is meg kellett volna adnia, de ez utóbbi az erős szlovák autonómiatörekvések miatt, már az első években szétfeszítette volna Csehszlovákiát.- Ez utóbbi tényről is mélyen hallgattak az elmúlt évtizedekben.- Miközben a volt marxista és napjaink liberális történészei azt szajkózzák, hogy a két világháború közötti Csehszlovákia demokratikus mintaállam volt, amelyet ugyanúgy imádnak, mint Károlyi Mihályt, aki akkortájt csehszlovák útlevéllel járta a világot. Az 1992. óta részben hozzáférhetővé vált moszkvai levéltári forrásokból például Stephen Koch angol történész azt is közölte - műve Kettős szerepben címmel 2000-ben jelent meg Magyarországon -, hogy a moszkvai utasításra alakult Világbizottság a Német Fasizmus Áldozatainak Megsegítésére nevű propaganda- és titkos szervezetnek Károlyi Mihály volt a vezetője, a Komintern ügynöke. A felesége, Andrássy Katinka pedig titkos küldetéseket teljesített a nyugati kommunista pártok és Moszkva között. Visszatérve témánkhoz: a demokratikus mintaállam Csehszlovákia egyoldalú torzítás, nyilvánvaló hazugság. Bár az akkori Csehszlovákia politikai berendezkedése valóban demokratikusabb volt, mint Magyarországé, Romániáról nem is beszélve. A csehszlovák nemzetiségi politika viszont hasonlóan diszkriminatív, mint a többi kisantant országé, csak sokkal finomabb eszközöket alkalmazott. Vásároljunk magyar termékeket! ANISZI KÁLMÁN
