Nyugati Magyarság, 2006 (23. évfolyam, 2-11. szám)
2006-03-01 / 3. szám
12. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 2006. március TAMÁSKA PÉTER Éj anyánk második látogatása Erdélyben A Ceausescu-rezsim végén - a korszak az éhségé és az emlékünnepségeké, amelyek Ceausescut, a héroszt egyesítették az előd román héroszokkal - Lancranj annak volt egy beszéde Erdélyről, amelynek mondanivalójával a honi magyar értelmiség soraiban sokan sokáig nem voltak tisztában. Miért túlságosan elnézők és megértők a románok? Miért léptek mégis „vészjósló dübörgéssel” színre a magyarok, hogy egy román szempontból „etnikailag egységes tartomány” (sic!) - Erdély - kettévágása után embereket lőjenek, akasszanak és „elevenen felhasítsanak"? Miért írja most is Constantin Ardeleanu, hogy „századokon át megbocsáthatatlan atrocitásokat” követtünk el ellenük? Miután születési anyakönyvem s neveltetésem szerint magyar vagyok, s kassai kitelepítésünk óta nem a ráció, hanem egy belső, homályos érzés folytán meg-megborzongok egy újabb hontalanságtól, évek óta fürkészem azokat a tényeket, amelyek alkalmasak arra, hogy az utódállamok történészeinek magyargyűlöletet alátámasztó „állításait” pontosabbá tehessem. Milyen magyar bűnökről is van szó? Csak nem egy olyan történeti mítosszá nőtt viktimológiai bravúr elszenvedői vagyunk, amikor a gyilkos bűncselekménye kiváltóját nem önmagában, hanem áldozatában látja s kívánja láttatni? így találtam rá a Schwarzenberg hercegek egykori archívumában Kemény István báró emlékiratára, amelyben beszámolt az 1848-49-ben Erdély déli részén, főképp Alsó-Fehér megyében folyt móc irtóháborúról. Károly herceg 1851 és 1858 között Erdély kormányzója lévén, elfogulatlanul akart ítélkezni az eseményekről és szereplőiről. A korabeli haditudósítások is éppoly meghökkentő tárgyilagossággal számolnak be a látottakról, mint ma a kamerák csillogó szemei Boszniáról. 1867- ben Szeremlei Samu kétkötetes munkája is tárgyilagos volt: előszeretettel támaszkodott az osztrák híradásokra. A tárgyilagosságban mindig van valami varázslatosan ijesztő, a halottak száma villámként csap ki a sorokból. „Éj anyánk” második látogatása - Vonnegut éjfekete történeti szarkazmusát idézem -, Erdélyben az 1784-es Horea-Closca lázadás után három emberöltővel később 1848. október 18-án kezdődött. A magukat négy napi ellenállás után megadó kisenyediek közül száznegyven lakost, köztük gyerekeket és asszonyokat, a móc felkelkelők vezéreik biztatására — akik nevükben a római néptribunokat és praefectusokat utánozták - kegyetlen kínzások közt kivégeztek. Másnap a román nemzeti bizottság kinyilvánította, hogy a császár „fegyverrel és vezérrel ajándékozta” meg őket, azaz a törvényt ők képviselik. Az ellenségnek .mindenütt ártanunk kell, s ha ellenszegül, kiirtani” - hirdették. Gyulafehérvár nemzetőrsége október 21-én átállt V. Ferdinánd királyhoz. A „római népet” - ahogy a pásztorkodó móc és mókán partasztok önmagukat elnevezték - ez sem tévesztette meg. Mivel naiv, paraszti módon szerették a jót és gyűlölték a rosszat, felgyújtották a várost. Fehérvárra és Balázsfalvára özönölvén tizenöt légiót hoztak létre, és ezeket Puchner osztrák tábornokkal a monarchia 33. hadtestének ismertették el. A császárhű román klérust szórakoztatta, hogy híveik királyhű magyarokat ölhetnek halomra. Október 23-án Zalatnát pusztították el a mócok, másnap hajnalban pedig a menekülők közül hatszáznegyvenet lemészároltak. Erdély magyaljait a birkabőrös történelmi kosztümük nem a rómaiakra, hanem Horeára, az 1660-62 közti tatárjárás és László király idejének kun martalócaira emlékeztették. Kemény adatai szerint egyedül Preszáka, Enyed, Gyulafehérvár és Balázsfalva térségében kétezerötszáz polgári lakost öltek meg. A kicsinyke Krakkóban száztizenhét magyart vertek agyon bunkóval, Marosújvárt pedig Axente praefect kilencven embert fűrészeltetett ketté. A nemi erőszak természetesnek számított: némelyik asszonynak a méhébe „láncsanyelet” döftek.,Három szopógyermeknek anyjuk szeme láttára nyakukat szakasztották el. Farkas László őrsereg kapitányának előbb egyik, aztán a másik lábát, ismét egyik kezét, aztán mást vágták le s végre ütötték főbe” - írta Szabó János lelkész a Zalatna lerohanását követő vérengzésről. A balkáni hadviselésben az elfogottak fájdalma épp olyan erős bódítószer, mint a kínzócölöpökre kötötteké az indián törzseknél. A Balázsfalvára fogságra küldöttek többnyire nem érkeztek meg, útközben végeztek velük. Benedeken hetven, Boros-Bocsárdon hatvanhárom, Kocsárdon és Gerend-Keresztúron kétszázhatvan áldozatot számoltak össze. Az előbbi helyen „az apát, anyát és gyermeket egymásra rakták és úgy döfték keresztül; a fogak kiszedése, ujjak, fülek, orr, kéz, láb levágása napi renden vannak, másnak a belét szakasztották és a szájába tömték”. Magyar-Igent a lelkész kivételével egy szálig kiirtották, Hátszegen pedig „az oláh pap 15 magyart összekötözött karokkal és lábakkal a Sztrigy partjára felállíttatván, minden egyénnel szemben egy láncsás oláhot állíttatott, kik parancsra a magyarok fejét ketté hasították, s ezek a vízbe hullottak”. Az etnikai tisztogatáshoz - akárcsak Boszniában az AFOR-erők - egy erős reguláris hadsereg adta a fedezetet. Urbán császári tábornok az osztrák hadsereg nevében ígéretet tett, hogy megvédi a „római népet” a magyarok támadása ellen: minden elesett vagy haditörvényszék által felakasztott románért két magyart fog felakasztani. Urbán nem volt sem tudatlan, sem elmebeteg, szerette végrehajtani a parancsokat, a szíve pedig csak a románokért szakadt meg. Arról ábrándozott, hogy a magyarokra tart lövészetet, s elérzékenyült a pópák énekétől, akik vaójában egy rosszindulatú és bigott törzsi istenséghez folyamodtak segítségért. A román nemzetgyűlés december 28-án Saguna András megyéspüspök elnökletével háromszoros Hoch! kiáltással vette tudomásul (Ferdinánd lemondásával) Ferenc József trónra léptét, s új tisztségválasztásokat követelt nemzetiségi arányok szerint „az anarchia gyökereinek kipusztítása végett”. Szenvedélyes beszéde közben Sagunán úgy villogtak a gyűrűk, mint egy bizánci hercegen. .Nemzeti főnök” választásáról is beszélt, és tiltakozott az ellen, hogy a románok „lázadásra, respublikára és kommunizmusra” hajlanának. A légionisták vacogtak, éheztek és unatkoztak Balázsfalván, szorgosan készülve Nagy-Enyed elpusztítására. A magyar őrségtől elhagyott várost Prodanu alpraefect azzal biztatta, hogy bántatlan marad. Alighogy szavát adta, még aznap, 1849. január 8-án alkonyaikor Axente emberei lerohanták Enyedet. A lakosokkal úgy bántak, ahogy teljesen fanatizált, alkoholtól és szexualitás fantáziáktól átitatott támadók bánni szoktak. A fütykösök és lándzsák sivítottak és ropogtak: győzedelmeskedett a római „kézműipari forradalom.” Ahogy Szeremlei úja, „mire az éj beállt, Axente vérszomju s rabolni vágyó felkelői elözönlik az utcákat, Prodanu emberei hozzájuk csatlakoznak, s amazokkal kezet fogva gyújtják fel egyenként a házakat, s üldözik a szerencsétlen lakosokat. A legyilkoltak nagy számára következtetni lehet onnan, hogy csupán az ujkoOégiommal átellenes mészgödörbe 400 magyar holtteste dobaték. A vadállati pusztítás a következő napokon is folyvást tart, miközben a védtelen nép jobbára a határos erdőségbe vonul, hol nélkülözések, s a kemény hideg sanyarai miatt iszonyúan szenved. Végre jan. 15-én egy mentő csapat érkezik Tordáról, minek hírére a vértől és bortól részegült románok a város füstölgő omladékai közül szerte fúrnak. Ekkor Kemény István fehérmegyei főispán a menekülteket, 812oo embert az erdőből s más búvóhelyekből fáklya és szalmavilágnál összeszeded, s „emberbaráti hajlékok alá hordatja.” (Java részük Kolozsvárra került, ahol könyöradományokból tartották fenn magukat.) A román impérium alá kerülés előtt szinte színmagyar város a György Aladár szerkesztette s 19o5-ben megjelent Magyarország könyv szerint még ekkor sem heverte ki teljesen - minden iparkodás ellenére - az 1849. január 8-i pusztulást. Ami pedig a mócok román eredetét illeti, ők valójában macedón származásúak, s a török elől jöttek be a 15. század folyamán az erdélyi hegyekbe. Érdekes, mennyire románbarát szemmel láttatja az eseményeket a kiváló történész asszony, Catherine Durandin. A Maecenásnál 1998-ban megjelent A román nép története című, esszé stílusban írott munkájában ugyan leszögezi, hogy a románság Béccsel folytatott kollaborálása hiábavalónak bizonyult, hiszen az 1849 márciusában kihirdetett oktrojált alkotmány említést sem tesz egy román hercegség létrehozásáról, ám mivel „a magyar nacionalista forradalmárok szembekerülnek a Habsburgok csapataival, a társadalmi és nemzeti koncepciótól fűtött Avram láncú ... mozgósítja az Erchegység parasztjait, és elkeseredett ellenállásra buzdítja őket a magyar csapatokkal szemben.” Gyönyörrel, szakértelemmel, színesen ír Durandin kedves románjairól, nem említve gyilkos dühüket, s 1849 kora nyaráról - amikor láncú uszítására lángba borulnak az első magyar porták, s Batthány miniszterelnöknek alig egy-két engedelmes zászlóalj áll csupán a rendelkezésére - a magyar nacionalizmuson való román felháborodás hevének csúcspontját átcsúsztatja a következő év kora tavaszára. (Pedig épp ekkor jelenik meg a romantikus „centuriók” soraiban először a csömör és a kétely.) A kétely és a március 4-i kremsieri alkotmány elleni tiltakozás egy érdekes, s a románok által azóta is hangoztatott számadatot röppentett fel a magyarok elleni küzdelem áldozatairól: Saguna püspök szerint negyvenezer román áldozta életét a császárért. (Bielz a császári hivatalnokok adatai alapján erdélyi kézikönyvében a szabadságharc idején „rendkívüli úton meghalt oláhok számát 5405 főre” tette.) Az utóbbi szám hiteles adatokon, nem pedig érzelmi alapon nyugszik, hiszen az új kormányzó, Károly herceg ismerte Kemény jelentését, s a magyar konzervatívok egyik vezére, Jósika Samu báró az erdélyi ügyekben a Schwarzenbergek tanácsadója s barátja is volt. Egyébként a magyar áldozatok rúghattak erre a tetemes, a román főpapok által majdhogy eredőként ismételt számra, amit az is alátámaszt, hogy 1848-49 után a magyar etnikum a történeti Dél-Erdélben végleg megroppant. Csak a halottak támadtak fel egyszer a millenium előtti esztendőben: a Vízaknánál 1849. február 4-én csatát vesztett Bem tábornok sóüregekbe dobott honvédéinek tetemét egy vízár hozta fel, testüket a só konzerválta. Schwarzenberg elődje, Wohlgemuth egyébként már szeptember 2-án megintette a pópákat és prarfecteket, hogy „még mindig alapos panaszok érkeznek, amelyek az erkölcsi érzés teljes elfajulására s az anárkhia iránt való hajlamra mutatnak, miből a társadalmi rendre nézve a legkomolyabb következmények háramolhatnak.” Az osztrákokban csalódott láncú hölderlini őrültként bolyongott a havasokban s nemgyszer a megnyomorított magyar nemesi családoknál talált magának menhelyet. Az, hogy a románság vérrel vette meg Erdély földjét, Saguna püspöktől Ceausescuig maradandó érvként szolgált. Van valami ijesztő abban, hogy a román kommunisták, az Ekésfront, a Szocialista Párt és a Romániai Magyar Dolgozók Szövetsége között 1935. december 6-án a cébei egyezményt jelképesen Horea cserfája alatt s Avram láncú sírjánál kötötték meg, s nem véletlen, hogy - Ej anyánk harmadik látogatásakor, 1944-ben - Gheorghe Aramescu hadtesttábomok a következő paranccsal fordult katonáihoz: „Az ország hívására, a bécsi diktátum által elszakított Erdély felszabadításáért lelkesedéssel és a román fajta igazságába vetett hittel válaszoltatok ... A tüzérség tűzcsapásaitól és szüntelen rohamaitoktól megsemmisített ellenséget kiűzzük a drága Erdélyből.” S nem véletlen az sem, hogy nagy regénye címeként gróf Bánffy Miklós a Fali írás első szavát választotta: Megszámláltattál... Kinek szabad, kinek nem? Egy likvidátor utóélete Pásztor Tibor képviselő néhány napja a blogján „díszzsidónak” nevezte Deutsch-Für Tamás fideszes politikust. Az MSZP V. kerületi önkormányzati képviselője Deutsch-Für Tamásra utalva azt írta: „nem volt ez más, mint egy magasra földobott, szépen csavart labda, amit a Fidesz kettes számú díszzsidója nagy svunggal ütött le”. A honlapon a botrány kitörése után Pásztor Tibor elnézést kért a fideszes politikustól, „ha akarata és szándéka ellenére megbántotta volna”, valamint mindazoktól is, akik félreértették ezt a kifejezését. Ugyanakkor közölte: nevetséges őt antiszemitizmussal vádolni, mert zsidó identitását vállaló ember. Most már csak az a kérdés, hogy ha legközelebb antiszemitizmussal vádolják Magyarországot, azt is hozzáteszik-e, hogy csak a zsidóknak szabad zsidózni? A XX. századi cseh történelem egyik leginkább ellentmondásos és sok vitát kiváltó alakja kétségkívül Eduard Benes, akit 1935-ben választottak államfővé, s akinek regnálása idején, 1938-ban a müncheni döntés következtében megpecsételődött Csehszlovákia sorsa. Bírálói szemére vetik, hogy a második világháború zárószakaszában az ország szekerét tudatosan a Szovjetunióhoz kötötte, és elvtelen politikájával elősegítette 1948-ban a kommunista hatalomátvételt, annak úgymond „alkotmányos” lefolyását. Hírhedt dekrétumai, amelyek a kollektív felelősség elfogadhatatlan elvéből indulnak ki, különösen az 1989-es rendszerváltás után váltak határokat is átívelő viták tárgyává. Az ezek létjogosultságát és Benes elévülhetetlen történelmi érdemeit hangoztatok hallani sem akarnak az embertelen jogszabályok” érvénytelenítéséről, mondván, azok már „kihűltek”, jóllehet így is mindmáig megmásíthatatlan elemei a jogrendnek. Jellemző, hogy 2002 tavaszán a cseh parlamenti pártok egyhangú nyilatkozatban álltak ki a dekrétumok következményeinek „kétségbevonhatatlansága, sérthetetlensége és megváltoztathatatlansága” mellett. Benes nevét a cseh városokban utcák, terek és kaszárnyák viselik. Az egykori államfő híveinek közös credója a nyílt vagy leplezett németellenesség, a szudétanémetek elűzésével való egyetértés és Benes érdemeinek felnagyítása. Ebbe a benesi mítoszt sikeresen tápláló lélektani környezetbe múlt év végén szinte bombaként robbant Sidonia Dedinová cseh írónő és publicista, a Szabad Európa Rádió cseh adása egykori külső munkatársának Benes, a likvidátor című történelmi dokumentumregénye. A könyv címe Benesnek a csehországi németekre vonatkozó beszédeiben és nyilatkozataiban gyakran használt kifejezésre (vylikvidovat = likvidálni, felszámolni, kipusztítani) utal. A kommunista történelemhamisításokon és agymosáson nevelkedett cseh nemzedékek számára döbbenetes megállapításokat tartalmaz Dedinová munkája, amelyben egyebek mellett rámutat arra is, hogy Benest személyes felelősség terheli a csehszlovákiai németekkel és magyarokkal szemben elkövetett jogtiprásokért, a cseh és a szlovák ellenzék kiemelkedő alakjainak üldöztetéséért, sőt kivégzéséért. Szerinte nagy bűne Benesnek, hogy a Heydrich birodalmi helytartó elleni merényletet nem egyeztette a hazai ellenállási mozgalommal. így a Londonban tartózkodó Benes által kitervelt akció utáni megtorlások során a nácik több mint 1300 személyt végeztek ki, a terezini gettóból háromezer zsidót hurcoltak a haláltáborokba, és ekkor tették földdel egyenlővé Lidicét. A háború után Benes a lidicei tragédiáért elsősorban a szudétanémeteket tette felelőssé. Az olvasó a kötetből megismerheti a háború csehországi végnapjait kísérő, minden törvényes alapot nélkülöző bosszúhadjárat számos véres epizódját, amikor Benes utasításainak és beszédeinek szellemében több helyen megtorló akciókra kerül sor a védtelen, nem szláv polgári lakossággal szemben. Szemtanúk visszaemlékezései alapján eleveníti fel például a brünni harmincezemyi németség tragédiáját, amikor Ausztriába hajtják őket, s útközben közülük tízezren vesztik életüket. Ugyancsak hasonló eset a szudétanémetek nyakába varrt, északcsehországi lőszerraktár-robbantást követő megtorlás mozzanatainak leírása. A könyvhöz Ludek Pachman egykori cseh sakknagymester, a Husák-rezsim üldözöttje írt utószót. Ebben kifejti, hogy a szudétanémetek kiűzése és vagyonuk önkényes kisajátítása nélkül aligha nyerhette volna meg 1946-ban a választásokat a kommunista párt. S ebben a legnagyobb felelősség Benest térheti. Pachman ugyanakkor elismeréssel nyugtázza, hogy Dedinová nem feledkezett meg azokról a cseh és német emberekről, akik a súlyos időkben is helytálltak, tanúbizonyságot téve az emberiességről, s vállalva az üldözötteknek nyújtott segítség nagy kockázatát. (Somogyi Mátyás, Magyar Nemzet) MEGRENDELŐ SZELVÉNY Kérjük a megrendelő szelvényt nyomtatott betűkkel kitölteni és kivágva - csekket mellékelve - címünkre beküldeni: NYUGATI MAGYARSÁG P.O.Box 125, Mt. Royal Stn., Montreal, QC H3P 3B9, CANADA NÉV: CÍM: Megrendelés egy évre nyugati olvasóknak: Kanada: CA-$ 45; egyéb országok: US-$ 45
