Nyugati Magyarság, 2006 (23. évfolyam, 2-11. szám)

2006-03-01 / 3. szám

2006. március Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 11. oldal ...hol sírjaik domborulnak W. NEMESSURI ZOLTÁN Két szerb háborús főbűnöst: Karadzí­­cot és Mladicot még mindig nem si­került elfogni, miközben a hágaiak ünnepük a honvédő Ante Gotovina tá­bornok letartóztatását. A valóságtól elrugaszkodó törté­neti-etnikai elv legkirívóbb Délkelet­európai példája a szerbeké. Szerintük ahol egyetlen szerb sír létezik, az Szerbia. E gondolat abszurditására mi sem jellemzőbb, mint hogy a fordí­tottja számukra elképzelhetetlen. Vagyis, bár a térséget másfél évezre­den át bizánci, bolgár, magyar, vlach, török, bosnyák, horvát és sváb népes­ség határozta meg - a szerbekkel együtt - s a háborúkkal járó fogyat­kozás és belső migráció az eredeti összetételt képlékennyé tette a teljes lakosságcseréig, a szerbek képtelenek szabadulni az ismert Rigómező-szind­­rómától (mintha mi magyarok mond­juk az Etelközt követelnénk). A francia felvilágosodás nyomán eluralkodó homogén nemzetállam-esz­mét fokozatosan elvető Nyugat óriási tévedése volt, hogy - az Európa dél­keleti feléhez érett történelemszemlé­lettel közelítő Magyarország, Ausztria és Németország kivételével - lebe­csülte e retrograd felfogásnak a szerb­ségre gyakorolt tömeglélektani hatását, illetve azt a status quo ante megőrzé­séhez kívánta felhasználni, nem szá­molva az amúgy is egyensúlytalan tér­ségben várható következményekkel. A nyugati hatalmak számára nem voltak elégségesek a második világháború vé­res szerb-horvát ellentétei; az azt kö­vető irtóhadjárat magyarok, svábok, horvátok és szlovének ellen; a bizanti­­nus (szovjet)Oroszország és Görögor­szág meg-megújuló balkáni ambíciói; az ortodox egyház militáns fellépése; a szerb tudományos akadémia kiroha­násai, melyek a történetírást Belgrád­­ban már-már a tudományos alvilág bugyraiba süllyesztették; sőt, a lehető legrosszabb konstelláció: a kommu­­nista-ultranacionaüsta erők párosodása sem, ami Tito halála után háborúba ta­szította a délszláv államalakulatot. Döbbenetes, hogy az éleslátására és morális indítékaira büszke Nyugat alig néhány éve politikai kalandorokkal és tömeggyilkosokkal próbált szót érteni, amire Milosevié és társai azóta is (jog­gal) hivatkoznak. Más történelmi helyzetbe kapasz­kodó szelídebb Kelet-középeurópai elvbarátaik - akiket az előbbiektől nemzetellenességük és komprádor bur­­zsoá magatartásuk különböztet meg -, jórészt e felfogásnak köszönhetik át­mentett hatalmukat, mindenekelőtt Magyarországon, (Lengyelországban már nem) Szlovákiában kevésbé, de a cseh-morva kommunista párt milliós szavazótáborral rendelkező Csehorszá­­gában is. Az államférfiak helyett ciklusról­­ciklusra vergődő EU-politikusok egy része és a világgazdaság cápamentali­tású vezetői a kilencvenes évek elején (félő, hogy mindmáig) két dologban érdekeltek. Az egyik az államhatárok változatlansága - eltekintve a német egységtől és az energiahordozókban gazdag, azokat tranzitáló posztszovjet térségektől -, a másik Kelet-Közép-eu­­rópa további eladósítása, vagyis a za­vartalan kizsákmányolás, (business as usual) akár az újabban komoly ellenál­lásba ütköző, egyszerre tíz országból, majd másokból verbuvált EU-csatlako­­zás révén is. * * * E nagyívűnek és humánusnak hitt ka­land végül a poütikai-gazdasági zsaro­lás eszközévé vált; leplezetlen formá­jában a Horvátországban hősként tisz­telt Gotovina tábornok elfogásáig. To­vább növelte a választóktól rég elsza­kadt brüsszeli bürokrácia mozgásterét, miközben rövid távon feszegeti a Nyu­gat-európai kohéziót és gyengíti az új tagállamokat. Egyetlen példával élve: nem az a meglepő, hogy a magyar EU- csatlakozás parasztcsaládok tízezreit teheti tönkre, figyelmen kívül hagyva annak súlyos nemzetgazdasági kocká­zatait és a magyar falu népességmeg­tartó és eltartó erejének gyengülését, hanem, hogy kiderült: a javakban ko­rántsem dúskáló Magyarország tavaly a gazdag Európai Únió nettó befize­tőjévé vált. A stratégiai hozadékot te­hát elviszi, vagy - egyelőre - semle­gesíti a taktikai veszteség, miközben a politikusok nem győzik hangoztatni, milyen jól járunk. A horvátok talán ezért nem törik magukat az EU-integ­­rációért, míg a szerbek egy mégoly tá­voli és ködös európai jövő Ígéretével is kiszabadulhatnának a politikai-gaz­dasági karanténból. A kisszerű zsarolással párosuló po­litikai egoizmus Délkelet-Európában járt a legtragikusabb következmények­kel. Tudni lehetett - Antall József, Helmut Kohl, Habsburg Ottó és má­sok időben figyelmeztettek rá - hogy a térség Ausztria-Magyarország bosz­niai okkupációja (1878) óta lőporos hordó, ennek ellenére a Nyugat a rob­banást nem megakadályozni, hanem elodázni igyekezett. A tárgyalgatás és a békés szólamok az agresszív szerb vezetőket bátorították, míg Jugoszlávia halálra-ítéltjeinek annyit értek, mint döglött lónak a patkó. A félmúlt tapasz­talatai alapján nem is olyan meglepő, hogy a diplomáciai-katonai huzavona után elemi rendteremtés végett az USA-nak kellett beavatkoznia. A poszt(állam)szocialista poltikai osztály (Milovan Dilas máig érvényes terminológiájával élve: az új osztály) említett helytartó szerepe, a terjedő korrupció, az észszerű, pacifikáló ha­tású határmódosítások merev elutasí­tása, a délszláv háborúk során megnyil­vánuló nyugati tehetetlenség, a töme­ges migráció, az EU-csatlakozás költ­ségei és más tényezők végül oda ve­zettek, hogy a lakosság - Európa nyu­gati és keleti felén egyaránt - a bőví­tést korántsem fogadta azzal a kitörő lelkesedéssel, mellyel tervezői számol­tak. Sőt: a kontinensnek ezúttal egy új, az EU-n belüli hasadással kell szem­benéznie. Hiába ígér a tizenkét éven át előkészített integráció hosszú távú előnyöket, ha rövid távon kudarcot vall, emiatt a nemzetek ellenállásával küzd, közben ismét győztesekre és vesztesekre szabdalja Európát. Tanul­ság: múlékony választási érdekek, ár­folyamnyereség és profitszempontok alapján nem lehet (nem szabad) a tör­ténelemmel babrálni. Ma már nyilvánvaló: a Nyugat ak­kora igyekezettel próbálta fenntartani az egységes Jugoszlávia fikcióját, mely negyedével-ötödével az államalakula­tot laza konföderációvá formálhatta volna. De legalábbis - elkerülve a fél­millió halottal és több milüó menekült­tel járó vérengzést - kikényszeríthette volna a békés szlovén, horvát, stb. vá­lást, valamint Koszovó, a Szandzsák, a Délvidék és más területek autonómi­áját. Helyi csetepatékra nagy valószí­nűséggel persze így is sor kerül, de nem az albán (és szerb-horvát) exo­dusra, a vukovári, szarajevói és sreb­­renicai vérengzésre, a mostari híd le­rombolására, Szentlászló ágyúzására, az erőszakos betelepítésekre, a Dras­­kovic-merényletekre, a Dindic-gyil­­kosságra, és így tovább. A megegyezéses elszakadás nagy­jából minden érintett által elfogadható feltételekkel kiküszöbölhetett volna egy veszedelmes állapotot, nevezete­sen: hogy a tízmilliós szerb nép Dél­­kelet-Európa stratégiailag legkénye­sebb térségében évtizedekre kiiktassa magát a fejlődésből, és - ki tudja med­dig - a vesztes lelkiállapotában éljen nap mint nap. * * * A délszláv nemzetek háborúszülte ön­állósulása is csak úgy mehetett végbe, hogy vezetőiknek előzőleg vállalniuk kellett (dollárcentekre lebontva) a jugoszláv álllamadósság rájuk eső ré­szének törlesztését. Vagyis elsősorban pénzről volt szó, nem emberi jogokról és a népek függetlenségi törekvéseinek elismeréséről. Hiába, ilyen a világ - mondhatnék - csakhogy épp ez a fel­fogás teszi álságossá a politikusok tisz­telgését a srebrenicai áldozatok előtt, még akkor is, ha a történtekkor sze­mély szerint nem voltak döntéshozó helyzetben. Az 1956-os magyar forra­dalom és szabadságharc, a 68’-as prá­gai tavasz, a gdanski események, il­letve a hidegháború befejeződése óta Európa legrosszabb poütikai öröksége kelt életre a Balkánon és - a délvidéki magyarságot érintő sorozatos atrocitá­sok láttán - úgy tűnik, ezzel az örök­séggel a Nyugat ma sem tud mit kez­deni. Félő, hogy az alkotmányos és költségvetési válsággal küszködő Eu­rópa még soká nem lesz képes integ­rálni Szerbiát, ami a szerbek áldozat­mentalitását tapasztalva nem sok jót ígér. A későn ébredő lelkiismeret alap­vető megnyilvánulása: a hágai bírósági eljárás is kétarcú. Előnye az igazságba vetett hit megerősödése és az elköve­tett gaztettek megtorlása, vagyis példák statuálása a potenciális gyilkosok elret­tentéséhez. Hátránya, hogy mélyen megosztja a szerb társadalmat, politi­kailag és pszichikailag egyaránt. A térség népeinek elsősorban saját jól felfogott érdekeikre kell támasz­kodniuk ahhoz, hogy megegyezzenek. Ezek az érdekek pedig nem a sokfé­leképp értelmezhető históriában gyö­kereznek, s nem szociokulturális és más képlékeny tényezők mentén for­málódnak. A kérdés az, hogy sikerül­­e szerbeknek meghaladni saját küzdel­mes múltjukat, vagy marad minden a régiben. Mert, aminek a XXI. század­ban itt is érvényesülnie kell, az a gazdasági-poltikai realitás; ennek el­lenkezője: visszacsúszás a heroikus középkorba. Csakhogy üres gyomro­kat a hősi múlttal, vélt vagy valós tör­ténelmi sérelmek szüntelen hangozta­tásával nem lehet megtölteni. A nem­zeti emlékezet - mi, magyarok jól tud­juk - nem újabb és újabb konfliktu­sok gerjesztésére való, hanem, hogy abból merítve önbizalmat támasszon, ebből következően az erősödést szol­gálja (lásd: francia-német megbéké­lés). Mindezek biztató Kelet-középe­urópai példája a felvidéki (szlovákiai) magyarság, mely nehéz körülmények közt is elismerésre méltó egységről és politikai érettségről tesz tanúságot. A következő realitás tehát (szerb) bele­nyugvás a térség etnikai összetételébe és a sokszínűségben rejlő előnyök ki­használása, amire a Habsburgok dunai monarchiája számtalan, az EU-t me­gelőző mintával szolgált. Szerbia legveszélyeztettebb nép­csoportja, a magyarság ma puszta fennmaradásáért küzd. Ami azonban nem sikerült a szerbeknek Rigómezőn, (a tartomány sorsa 1686-ban a Camo­­jevic Arzén pátriárka vezette kivonu­lással lényegében eldőlt) és a krajinák­­ban, az a Délvidéken őshonos magyar­ságnak a megváltozott körülmények közt még sikerülhet. A megmaradás egyrészt attól függ, hogy a többségi nemzet időben felismeri-e a szoros egymásrautaltságot, vagyis a magya­rok kitartását, munkakultúráját, hely- és nyelvismeretét, valamint a regioná­lis magyar-magyar kapcsolatokban rejlő óriási tartalékokat, melyek az egész Délvidék, tágabb értelemben Szerbia javára szolgálnak; másrészt a kettős magyar állampolgárságtól. Utób­bi az anyaországot politikai ciklusok­tól és színezettől független, nemzetkö­zileg elismert védőhatalom-szerepbe kényszerítené, s az összmagyarság szellemi-erkölcsi ernyőjét feszítené a Délvidék fölé. Sok múlik azon, hogy Szerbia ké­pes-e alkalmazni a demokráciák ren­dezőelvét: a szubszidiaritást - más szó­val: hajlandó-e az ország éléskamrájá­nak, a Vajdaságnak valódi autonómiát biztosítani. A belgrádi vezetés ismét­lődő hatalmas hibát követne el, ha a tartományba menekült, önazonossá­gukban megbicsaklott szerbek miütáns vezetőire hallgatna, s nem az egész or­szág érdekeit tartaná szem előtt. * * * Az észszerű megoldások egyelőre ne­hezen körvonalazódnak. Az irracioná­lis jelen a múltban, nagy tömegek örö­költ mentalitásában és életvitelében gyökerezik. A szerbség egyik pszichi­kai meghatározója a késő-középkori eredetű, régesrég elavult, mégis foly­vást élesztgetett katonai hagyomány. Nagy baj, ha egy társadalomnak nincs más mozgósító eszméje. Ráadásul az efféle tradíció sokszor félrevezető (a szerbek például azzal nem dicseksze­nek, hogy a háromszáz esztendős osz­mán-török megszállás idején, maguk is leigázottként az ottomán birodalom legvérengzőbb harcosai közé tartoz­tak). Inkább büszkélkednek az I. Li­­pót császár-féle határőr (granicsár) múlttal, a magyar hajdúkéhoz hasonló kollektív nemességgel, Jugoszlávia létrehozásában és fenntartásában ját­szott vezető szerepükkel, a második világháborús partizánkodással, végül az egykori néphadsereget uraló hely­zetükkel. E mentalitás lényege a hőskultusz és a romantikus fegyverimádat, mely egy történelmileg osztályok nélkülivé formálódott parasztnemzet esetében érthető is. Ám a következmények sú­lyosak. A háromszáz éve nagy nehezen pacifikáit és letelepített magyar haj­dúkkal ellentétben a szerbek nagyré­sze ma sem igazán azonosul a kör­nyező népek munkakultúrájával, egy­általán: azzal a racionális, gazdaság­alapú felfogással, mely a sikeres Szlo­véniától és Horvátországtól Monte­negróig egyre inkább jellemzi a térsé­get. Nem segíti a hányatott sorsú szerbség magára találását és felemel­kedését az utóbbi száz év során túl­­duzzasztott katonatiszti réteg, a vé­kony műszaki értelmiségi, iparos- és kereskedőcsoportok elvándorlása, a válllakozó szelleműek Nyugat-euró­pai és tengerentúli letelepedése, a tör­zsi szemléletű albánság robbanás­­szerű szaporodása, végül az eredendő idegengyűlölet, mely minden, a szer­­bekénél békésebb, építőmunkára tra­dicionálisan alkalmasabb népben el­lenséget lát. Ilyen történelmi előzmé­nyek után valóságos katasztrófát idé­zett elő a Tito marsall halálakor hata­lomra került kommunista-ultranacio­­nalista vezetés, mely a lehető legkár­tékonyabb, a nácikéhoz hasonló páro­sítás (ráadásul abban az Európában, mely a második világháború óta az ef­féle szimbiózisra a legérzékenyebb). Ugyanakkor reméménykeltőek a progresszív szerb fiatalok és a belgrádi humán értelmiségi- és művészréteg tö­rekvései, melyek igyekeznek tágítani a szerbség európai horizontját, mi több: a radikálisok hazaáruló jelzőit is vál­lalva nem a hágai vádlottakban látják a haza megmentőit. Jövőképük és ja­vaslataik még nem jutottak el a poli­tikai cselekvés mezejére, de teret nyertek a közgondolkodásban. Övék a jövő, hiába igyekeznek ellenlábasaik kisajátítani legalább a múltat. A hely­zetet realisztikusan mérlegelő, ma még kisebbségben lévő csoportok igyekezetét erőteljes NATO jelenlét és EU-nyomás támogatja. A Nyugat, bár későn, de mégiscsak felismerte: Szer­bia az egykori agonizáló ottomán bi­rodalomhoz hasonlóan nem válhat „Európa beteg emberévé”, mert nem csak önmagát - az egész Balkánt lángba bonthatja. Ebben a vonatko­zásban kétségbevonhatatlan a nemzet­közi szervezetek pozitív szerepe, még akkor is, ha az USA és az EU a poli­tikai zsarolás és a gazdasági diszkri­mináció eszközeit alkalmazza. Lássuk be: a háborúkat legalább Európában elkerülni igyekvő XXI. században más, pacifikáló hatású eszközrendszer nemigen létezik. A szerbek következetes, kénysze­rítő jellegű befolyásolása rövid távon árt a délvidéki magyarságnak is. Tény, hogy a többségi nemzet „egyedül va­gyunk” szindrómáját erősíti, ezzel tá­pot ad azoknak a vérgőzös populista tendenciáknak, amelyek a háború(k)­­hoz és az erőszakos átrendeződésekhez vezettek. Ma már nem az albánoknak, hanem az egykori Jugoszlávia szerb menekültjeinek kéne otthonról gondos­kodni - s ezt az őshonos magyarság kárára valósítják meg. A tarka és inga­tag belgrádi kormány mozgástere szűk: egyfelől meg kell felelnie a nemzetközi elvárásoknak, másfelől muszáj csilla­pítania a menekültek indulatait és kár­pótolni őket a saját maguk okozta vesz­teségekért. Ördögi kör, melynek fő fe­lelősei a hágai cellákban ülnek, a mon­tenegrói hegyekben bujkálnak, vagy épp - mintha mi sem történt volna - kormányhivatalokban múlatják az időt. * * * Ahogy a magyarság kilábalt a háborús vereség, a szovjet megszállás és - rész­legesen - az államszocialista vezetés mocsarából, úgy ezt a lépést a szerbek­nek is meg kell tenniük. Az út innen csupán kétfelé vezet: végzetes lemara­dáshoz, vagy felzárkózáshoz; állandó­suló konfrontációkhoz önmagukkal és a térség népeivel, vagy széleskörű tár­sadalmi integrációhoz és nemzetközi elismeréshez. A kérdés nemcsak az, hogy létrejön-e a változást szorgal­mazó politikai garnitúra és képes-e sta­bilan kormányozni, hanem, hogy maga a szerb nép belátja és elfogadja-e, hogy a felemelkedéshez vezető út nem a bosszúvágyban és mások kisemmizé­­sében, hanem észszerű kompromisszu­mokban rejlik. Az újkori magyar történelem öt nagy pillanata: az 1848-as forradalom és szabadságharc, az 1867-es kiegye­zés időszaka, az első világháborút kö­vető, gróf Bethlen István-féle konszo­lidáció, az ‘56-os forradalom, végül az 1989-90-re datálható rendszervál­tozás súlyos elnyomás és vesztes há­borúk után következett be. Közakarat és távlatos vezetés kellett hozzájuk; olyan reformerek és politikusok fel­lépése, akik nemcsak a saját jelenü­ket tartották szem előtt, hanem gyer­mekeik, unokáik és dédunokáik jövő­jét is. Erre van szüksége a szerbeknek, s mindenekelőtt a délvidéki magyar­ságnak. Egységes poltikai szerveződés, közigazgatási és kulturális autonómia, többszintű és többrétegű művelődés, kettős állampolgárság, ebből követ­kezően az anyaország mindenoldalú támogatása: ezek azok a megtartó erők, melyek eldönt(he)tik negyed­milliós nemzetrészünk sorsát. E té­nyezők közvetlenül befolyásolják a szerbek perspektíváit is. Ideje, hogy ne csak a hősi múltra emlékezzenek és te­metőiket látogassák, hanem rokon né­peikkel együtt mielőbb felzárkózzanak a XXI. századi Európához. A Nyugati Magyarság HIRDETÉSI DÍJSZABÁSA 1/8 oldal = 25.000 Ft 1/4 oldal = 50.000 Ft 1/2 oldal = 100.000 Ft 1/1 oldal = 200.000 Ft Hirdetesfelvétel magyarországi irodánkban 1022 Budapest, Bimbó út 53., fsz. 2. Tel./Fax: 326-7531 vagy közvetlenül kiadóhivatalunknál: P.O.Box 125, Mt. Royal Stn., Montreal, QC H3P 3B9 canada Tel/Fax: (514) 731-4192 A világ minden részében jelen vagyunk! J

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents