Nyugati Magyarság, 2006 (23. évfolyam, 2-11. szám)
2006-03-01 / 3. szám
2006. március Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 9. oldal BORBÉLY ZSOLT ATTILA A Bolyai Egyetem ügye, mint politikai indikátor Kevés olyan programpont volt az erdélyi magyarság politikai érdekképviseletének igénylistáján az elmúlt bő másfél évtized alatt, amiben minden politikai szereplő - elvi síkon legalábbis - mindig is egyetértett. Még az autonómia és a kettős állampolgárság sem tartozik ezek közé, hiszen kemény három esztendő eszmei küzdelme kellett ahhoz, hogy megmaradásunk intézményes zálogának követelése, az autonómiaigény 1993 januárjában bekerüljön az RMDSZ hivatalos programjába. A kettős állampolgárságot pedig csak akkor vállalta fel az RMDSZ, amikor a Magyar Polgári Szövetség a Népi Akció pártjának színeiben a 2004-es választáson ezzel kampányolt. Az önálló Bolyai Egyetem viszont olyan követelés volt, melyet háttérbe szorítottak ugyan konjunkturális megoldások, de amelyről soha egyetlen politikus le nem mert még mondani. (Hogy ismét az autonómiával hozzam e kérdést párhuzamba: a Domokos Géza vezette RMDSZ közvetlenül a 1990-es márciusi pogrom után, a Nemzeti Liberális Párttal közösen aláírt nyilatkozatban kinyilvánította, hogy „a magyar nemzetiségű román állampolgárok, akiket a Romániai Magyar Demokrata Szövetség képvisel, nem kívánják Erdély valamely részének autonómiáját”. Ebből az indokolatlanul puha, sőt tulajdonképpen nyíltan önfeladó alapállásból kellett kimozdítani a Szövetséget a következő három évben.) Kétségkívül történt egy SZDSZ- es sugallató kemény támadás a Bolyai Egyetem ellen, amit az erdélyi SZDSZ, a Szabadelvű Kör balszámya indított 1997-ben, midőn úgy tűnt, elérhető közelségben van a madridi NATO csúcs előtt, közvetlenül a kormányváltás után a Bolyai Egyetem megteremtése, de a Szabadelvű Kör vezetősége kénytelen volt hivatalosan elhatárolódni a bajkeverőktől. Akkoron Törzsök Erika a Magyar Hírlapban adta meg az alaphangot, aminek megfelelően Cs. Gyímesi Éva és Magyari Nándor László vezérletével megindult a konszenzustörő sajtóoffenzíva, akárcsak fél évtizeddel korábban ugyanezen személyek vezetésével az autonómia elleni koncentrált médiatámadás. Ezúttal azonban az egész erdélyi magyar értelmiséget megmozgató, százas nagyságrendű cikket és közleményt produkáló társadalmi vita bontakozott ki, melynek eredményeképpen a sajátos módon éppenséggel Babes-Bolyai Egyetemen tanító s a Bolyai Egyetem önállósodását ellenző említett oktatók magukra maradtak. Hasonló helyzet alakult ki az oktatási törvény elfogadásának idején is, amikor a magyarellenes román ellenzék az RMDSZ kormányzati partnereivel közösen utasította el még a lehetőségét is egy önálló állami magyar egyetem létrehozásának. Akkor, 1998. szeptember 5-én, egy héttel a Tőkés László által meghirdetett Alsócsemátoni Nagygyűlés előtt, az RMDSZ ultimátumot fogadott el, melynek értelmében vállalta, hogy kilép a koalícióból, ha szeptember 30-ig meg nem teremtik az önálló magyar egyetem jogi kereteit. A határidő eltelt, de a puha bársonyszékek csak nem akarták ölelésükből elengedni az RMDSZ-es csúcsvezetést. Ki kellett tehát találni valamit, amire való hivatkozással vissza lehessen vonatni az RMDSZ illetékes szervével, a Szövetségi Képviselők Tanácsával (SZKT) az ultimátumot. Kitalálták a Petőfi-Schiller magyar-német egyetemet, feladva a korábbi elvi platformot, miszerint csakis egynyelvű, magyar egyetemmel elégednek meg, és ennek felállítására vonatkozóan elfogadtattak a Vasile-kabinettel egy kormányrendeletet. Mindezt akkor, amikor Radu Vasile éppen az Egyesült Államokba készült, a kormányt tehát külpolitikai nyomás alá lehetett volna helyezni. Kétségkívül történelmietlenek a „mi lett volna ha” típusú felvetések, de hadd vállaljuk ezúttal a történelmietlenséget: ha akkor az RMDSZ kiválik a kormányból a koalíciós partnerek szószegésére s az önálló magyar egyetem ellehetetlenítésére való hivatkozással, már régen működne a kívánt intézmény. A Petőfi-Schiller egyetemet mellesleg azóta sem állították fel, tehát ennek a kormányrendeletnek egyetlen funkciója volt: az SZKT-tagok megtévesztése, kissé triviálisan fogalmazva beetetése, abból a célból, hogy az egy hónappal korábban kimondott ultimátumot visszavonják. Innen már egyenes út vezetett a teljes önfeladáshoz, az RMDSZ számára a korábbi nyilatkozatokkal ellentétben már nem létezett semmiféle vízválasztó, más szóképpel élve semmiféle szakítópróba, vagyis olyan követelés, melynek nem teljesítése esetén a Szövetség kivált volna a koalícióból. Lenyelték az 1999-es oktatási törvényt, amely persze, hogy nem rendezte az önálló magyar egyetem ügyét, és több sebből is vérzett, ezzel együtt Markóék nem átallották a kudarcot sikerként eladni. Az RMDSZ maradt kormányon, kiegyezett a mindenkori hatalommal, hitelesítve azt ország-világ előtt, beseperte a megalkuvásáért járó engedménymorzsákat s azokra hivatkozva kért újra és újra bizalmat a választóktól. Akik, más magyar párt nem lévén a politikai arénában - erről az RMDSZ a román hatalommal közösen gondoskodott, jogi és adminisztratív akadályokat gördítve a Magyar Polgári Szövetség választásokon való indulása elé - leszavaztak ismételten az RMDSZ-re. Az önálló magyar egyetem követelését értelemszerűen nem tette feleslegessé a magyar állami finanszírozású magyar egyetem, a Sapientia. Önálló magyar egyetem azért jár az erdélyi magyarságnak, mert tagjai adófizető polgárai az országnak és igénylik azt. Nem véletlen, hogy a 2003-ban megalakult Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) több ízben sürgette az önálló magyar egyetem helyreállítását is. Az események akkor vettek újabb lendületet, amikor a Bolyai Kezdeményező Bizottság (BKB), (melynek egyik alelnöke az EMNT elnökségének egyik tagja, Hantz Péter) a Babes Bolyai Egyetem magyar oktatóinak egy részét integráló szerveződés, aktivizálta magát és hat Nobel-díjas, egy Abel-díjas, két Wolf-díjas tudós, valamint félszáznál több elismert egyetemi oktató és tudományos szakember aláírásával nyílt levelet intézett a Bolyai Egyetem ügyében az illetékes román és európai fórumokhoz. A BKB képviselői február 21-én át is adták Jósé Manuel Durao Barroso európai bizottsági elnöknek a nyílt levelet, majd sajtótájékoztatójukon összefoglalták az egyetemmel kapcsolatos fontosabb tényeket, egyben tiltakozva a román propaganda hamisításai ellen is. Mint megtudhattuk, az egyetem imázsközpontja által szerkesztett angol nyelvű füzetben az áll, hogy az egyes oktatási vonalak autonómiát élveznek, 17 karon folyik széles körű magyar nyelvű oktatás, és az egyetem falain háromnyelvű feliratokat helyeztek el. Ezzel szemben: „A magyar oktatási vonalnak semmilyen autonómiája nincs, nem dönthet önállóan például oktatók felvételéről (emiatt a magyar oktatói állások több mint fele betöltetlen), és anyagi kérdésekről vagy előléptetésekről sem. A két teológiai kart leszámítva az összes kar vezetője román nemzetiségű.” - hangzott el. A nyílt levél dacára az Egyetem szenátusa elutasította az önálló magyar karok létrehozására vonatkozó kezdeményezést, amit a rektor jellemző módon „európai döntésnek” titulált. A BKB-sok harci kedve nem szállt el, Kovács Lehel alelnöknek az Erdélyi Napló február 28-i számában megjelent inteijúja szerint a játszma csak most kezdődik el. A BKB ügyészségi feljelentést tett az egyetem vezetősége ellen annak szabálytalanságai miatt, bojkottot hirdetett és a polgári engedetlenség eszközét is bevethetőnek tartja. Az egyetem vezetése részéről a reakció az volt, hogy megfenyegették a BKB két legaktívabb tagját, hogy ha folytatják „az intézmény tekintélyének aláásását” akkor akár el is bocsáthatják őket. Sikerült mozgósítani a Ceausescu érában vonalas írásairól ismert Ladislau Gyémántot, az egyetem keretében működő Judaisztika Intézet vezetőjét is, aki nem kevesebbet állított minden alap nélkül, mint azt, hogy a BKB megnyilvánulásai a vészkorszakot idézik s hogy Ehe Wiesel és Kertész Imre félretájékoztatás eredményeképpen írta alá a levelet. Természetesen Gyémánt úr nem szállt vitába érdemben a levél egyetlen tényadatával vagy konkrét állításával sem, megmaradt a megbélyegzésnél, a rágalmazásnál, ahogy azt elvbarátaitól is megszokhattuk. A Bolyai Egyetem ügye politikai indikátor, vagyis lakmuszpapír-jellegű kérdés. Világosan és félreérthetetlenül igazolja, hogy a Gyurcsány Ferenc és Markó Béla által is legitimált román kisebbségügyi sikerpropaganda egész egyszerűen félrevezetés, szemen szedett hazugságok foglalata. Az RMDSZ a román hatalom által ellenőrzött politikai erő, nem önálló tényező, mozgásterét a bukaresti póráz szabja meg. E mozgástérbe legfeljebb annyi fér bele, hogy a szervezet vezetői zsörtölődhetnek a kisebbségi törvény miatt - annál is inkább, mert ez egy teljes üres jogszabálytervezet, mely ráadásul elsősorban az RMDSZ pártérdekét szolgálja -, továbbá füstölöghetnek a Bolyai Egyetem ügyében, egyetértve elvben a BKB célkitűzéseivel, de annak hangsúlyázásával, hogy ezügyben nem tüntetésekkel, hanem párbeszéddel és politikai eszközökkel lehet előrelépni. Hogy 16 év alatt a párbeszéd és a politikai eszközök nem vezettek semmiféle eredményre, arról Markó Béla nem szól, mint ahogy arról sem, hogy mégis mikor jön el a demonstráció ideje. A Bolyai-ügy voltaképpen kicsiben az autonómia kérdéskörének leképezését adja: van egy kemény mag, jelen esetben a BKB, az autonómia esetében az EMNT valamint az SZNT (Székely Nemzeti Tanács), amelynek tagjai egzisztenciájukat kockáztatva, saját költségen, saját szabadidejükből áldozva, ügyszeretetből próbálják elérni azt, amire a három forrásból (az erdélyi magyar közösségnek szánt magyar és román állami támogatás, valamint a pártpénz) táplált RMDSZ szerveződött, de amit hatékonyan meg sem próbált soha képviselni. Bebizonyosodik ezügyben is az, ami a priori is megállapítható lett volna: a gyarmattartó hatalom által pénzelt helytartó elit nem a bennszülött lakosság érdekét fogja képviselni, hanem azét a hatalomét, amelytől pozícióját, presztízsét és zsoldját kapja. Nosztalgia nélkül DEBRECENI MIHÁLY Rajó bácsit úgy vártuk, mint az Istent. Minden reggel ott álltunk a vegyesbolt előtt és lestük az érkezését. Két korosztály verődött össze a korai órákban ezen a helyen: a nyugdíjasok és mi, gyerekek. Délutáni váltásban jártunk iskolába, ráértünk, ezért aztán mi voltunk a beszerzők. Rajó bácsi fuvarozta idáig a város másik végében levő pékségből a friss kenyeret szekéren. Nem akármilyen szekér volt az, hiszen egy nagy bódé volt rajta, hátul lakattal lezárva, benne az illatos fekete kenyérrel. Nyikita Szergejevics Hruscsov országosának utolsó esztendejét írtuk ekkor, vagyis 1964 tavaszát. A bolthoz, amely egy családi ház egyik szobáját jelentette, meredek, korlát nélküli falépcső vezetett. Az öreg mindig komótosan szállt le a bakról, az ostort fennhagyta az ülésen, majd hátra ballagott, hogy levegye a lakatot. Rögtön akadtak önként jelentkezők, akik segítettek a kenyeres ládákat becipelni az olajos padlójú boltba, cserében nem kellett kivárniuk a sorban állást. Mindenki vehetett két tégla formájú kenyeret, többet nem. Ezekkel rohantam én is haza boldogan nagyanyámékhoz. Ha gazdagabb volt a szállítmány, még egyszer megpróbálkozhattam a vásárlással. A pártfőtitkár három évvel korábban jelentette be, hogy 1980-ra beérjük és el is hagyjuk Amerikát. Csak azt nem tudtuk melyiket? Latin-Amerikát vagy az Egyesült Államokat? Ott és akkor a fekete kenyérnek örültünk a legjobban. Meg a margarinnak, meg a cukornak, meg a vajnak, meg minden fogyasztható árunak, mert a kirakatban nem volt semmi. Külföldre nem mehettünk, csak szüléinktől, meg az öregebbektől hallhattuk, hogy nem mindig volt ez így. Számunkra teljesen elképzelhetetlen volt, hogy az üzletekben nyugodtan lehessen vásárolni. Ekkoriban rizs például még a töltött káposztába sem jutott, nagyanyám nagy szemű burizzsal rakta tele a tölteléket, jobb esetben kukoricadarával, mert abból akadt bőven. Hruscsovnak ugyanis a kukorica, vagy ahogy mifelénk mondják, a tengeri volt a „csodafegyvere”. Május elsején és november hetedikén mindig kihajtottak bennünket felvonulni. Ilyenkor feltöltötték a polcokat, a lózungoktól pedig igyekezett mindenki gyorsan megszabadulni és rohanni az első, útba eső boltba. Ez volt ám az igazi proletár vircsaft! Friss kenyér, felvágott, egy csomag vaj - legalább ilyenkor! -, és az elmaradhatatlan vodka hozzá. Meg az olcsó szeszeit bor, a krepák, amitől pillanatok alatt lerészegedett a fél ország. Hétköznapokon azonban továbbra is a sorban állás volt a legfontosabb feladatunk. Az oroszoktól Kárpátalján mindenki ezt a szót tanulta meg a leghamarabb: ocseregy. Nem is ment ki a divatból hosszú évtizedekig. Még a legöregebb, oroszul egyáltalán nem beszélő magyar mamák is így használták. Ok mindig ocseregyben álltak egészen a birodalom széthullásáig. Gyerekként hamar megtanultuk a láger szó jelentését is, mivel gyakori beszédtéma volt ez odahaza. Úgy hangzott, mint valami időszámítási viszonyítási alap. Amikor elvitték a lágerbe, amikor ott maradt a lágerben, vagy amikor hazajött a lágerből. Nem is lehetett másként. Minden házból elvitték a „derék felszabadítók” a magyar férfiakat 1944-ben, erről nem beszélni egyszerűen nem lehetett. Persze csak otthon, egymás között. Mi gyerekként nem igen fogtuk fel, hogy ez miért történt, miért pont velünk, magyarokkal. Ki hallott még akkor egész népcsoportok meghurcolásáról a világ legdemokratikusabb országában? Még 1990-ben is komoly ellenérzéseket váltott ki a pártvezetőkből az ukrajnai éhínség emlegetése. Ki mert volna addig arról beszélni, írni, hogy az egykor Európa éléskamrájának számító Ukrajnában a harmincas években több millió ember halt éhen? Ki hallott, olvasott arról, hogy ebben az országban létezett a kannibalizmus? Ki látott olyan fényképeket, melyeken a pártvezetők által kiragasztott plakátokon az olvasható, hogy a szovjet embertől idegen az emberevés? Pedig a szovjet ember is megéhezett olykor, még ha nem is erre született, csak éppen ide, a világnak erre a szerencsétlen fertályára. Nemrég az egyik orosz televíziós csatornán láttam egy beszélgetést Borisz Jelcinnel, aki nemrég ünnepelte hetvenötödik születésnapját. Meglepően friss és kiegyensúlyozott volt, alkoholos befolyásoltságnak - mint korábban — nyomát sem lehetett felfedezni rajta. A riporter megkérdezte tőle, hogy mit tart politikai pályafutása legnagyobb eredményének. Jelcin gondolkodás nélkül rávágta: azt, hogy sikerült megszabadítania az országot a kommunizmustól. Pedig, ha emlékezetem nem csal, egész felnőtt életében pártitkár volt. És mégis ezt mondta. Lehet, hogy öreg korára bölcs lett a jó Borisz Nyikolájevics? Nem hiszem, csak most már ő is kimondhatja, amit amúgy mindenki tudott: a rendszer nem vált be. Manapság, amikor már sokat és viszonylag nyíltan beszélhetünk erről az iszonyatos történelmi tévedésről, amit kommunizmusnak neveznek, az emberben önkéntelenül is felmerül a kérdés, hogy a nyugati, önmagát haladónak tartó és nevező humán értelmiség miként tudott bedőlni ennek a tízmilliókat halálba kergető ideológiának? Azokat még csak-csak megértem, akik soha nem jutottak el a Szovjetunióba, hogy hittek valamiben. De mihez kezdjünk azokkal, akik látták is a szovjet valóságot? Azokkal, akik útinaplókat, Sztálin-életrajzokat írtak önként és dalolva? Nyilván nem kevés pénzért, mert nekik is volt családjuk. Máshol van azonban a kutya elásva. Ki kell mondani: egytől-egyig sötét csirkefogók voltak. Nem is érdemes a nevüket leírni, még azt sem érdemlik meg. Valószínűleg másképp - szánalommal - kell kezelnünk azokat, akik a béketáboron belül harsogták a tanácshatalom dicsőségét. Bár itt is széles a skála, mert egyesek kitűnően megéltek ebből, míg mások egyszerűen csak balgák, elmebetegek voltak. Az SZKP (a Szovjetunió Kommunista Pártja) XX. kongresszusának zárt ülésén Hruscsov „leleplezte” a sztálini korszak bűneit. Nem volt nehéz, mert az csak bűnökben bővelkedett. Ugyanezt tette Anasztáz Mikoján is, aki 1952- ben még hálát rebegett Sztálin-istenhez. Arról egy szó nem esett, hogy ők legalább olyan bűnösök voltak, mint a Kaukázus szégyene, Joszif Dzsugasvili. Rengeteg jó orosz dokumentumfilmet láttam mostanában erről a korszakról. Egy biztos, hogy a filmesek munkája az elkövetkező évtizedekre biztosítva van az egykori Szovjetunióban. Az oroszok tisztában vannak ugyanis azzal, hogy a múlt bűneinek feldolgozása nélkül nem tudnak előbbre lépni, addig csak Lenin és Sztálin népe maradnak, és nem Puskiné vagy Dosztojevszkijé. Arról keveset beszélünk, hogy a legjobban az oroszok szenvedték meg a történelmi kísérletet, őket utálják ugyanis a legjobban a volt szocialista táborban. Pedig az orosz nép nem azonos a kommunizmussal. Nézzünk csak körül, hogy a mai Magyarország milyen tudathasadásos állapotban leledzik, pedig itt nem is tartott hetven évig az iszonyat. Akkor pedig mit várunk az oroszoktól? Térjünk azonban vissza Kárpátaljára, ahová felszabadítókként érkeztek a megszállók. Az ungvári piacon is megszokott jelenség volt a sorban állás, itt még a háborús veteránoknak is várakozniuk kellett. Egyik kollégám mesélte, hogy az ínséges időkben (egyfolytában ilyeneket éltünk) felsóhajtott mögötte egy orosz nénike: „Nem baj, hogy rosszul élünk, csak krumplit lehessen kapni!” Tipikus rabszolga mentalitás. Sajnos ilyen volt a fejlett szocializmus korszakának szovjet embertípusa. Mit lehetett az ilyen emberektől várni? Azt, hogy majd elhozzák nekünk, meg az éhező afrikaiaknak a boldogságot, a világbékét, miközben nekik is korog a gyomruk? A méltatlanul keveset emlegetett orosz író, Variam Salamov, aki 18 évet húzott le a GULÁG-on, ezen belül pedig a legrettegettebb helyen, Kolimán, megírta, hogyan válik az éhes, fagyoskodó, kisemmizett, megalázott, megnyomorított ember két napon belül páriává, olyanná, aki nem ismer sem Istent, sem embert. Gondoljunk bele, hogy milyen emberi roncsok jöttek haza - már aki hazajött - a lágerekből. Milyen emberi tragédiákat takar az 1917-ben kezdődött terrorkorszak? Hiszen már Lenin idején megépültek az első kényszermunka-táborok! (folytatás a 10. oldalon)
