Nyugati Magyarság, 2006 (23. évfolyam, 2-11. szám)

2006-02-01 / 2. szám

2006. február Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 3. oldal Kiszolgáltatott vállalkozó - túlméretezett, telhetetlen állam Beszélgetés Parragh Lászlóval, a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara elnökével SZILÁGYI KÁROLY — Legutóbbi számunkban a gazdatár­sadalom és a magyar mezőgazdaság helyzetével foglalkoztunk, most a vál­lalkozói réteg életkörülményeit, gond­jait és perspektíváit szeretnénk áttekin­teni. Azt javaslom, Elnök úr, menjünk végig a vállalkozói élet stációin a kez­detétől a végéig. Kezdjük azzal, mi min­den kell ahhoz, hogy ma valaki vállal­kozó lehessen Magyarországon?- Először is kell hozzá egy jó ötlet, hogy mibe érdemes belevágni. S talán épp ez a legnehezebb, hisz a piacon óriási a verseny mindenféle értelem­ben. Tételezzük fel, hogy megvan a jó ötlet, a következő, amire szükség van, az az alapismeretek megszerzése. E te­kintetben mi, Magyarországon nem ál­lunk valami jól, hiszen bármilyen vál­lalkozásról beszélünk, elengedhetetle­nek a megfelelő ismeretek, márpedig az effajta ismeretszerzésnek nálunk nincs meg a kultúrája sem az oktatás­ban, sem a mindennapi életben. Tud­juk, hogy a 90-es évek előtti időszak nem igazán a vállalkozásokról szólt, nincsenek hagyományaink, két-három­­száz éves múltra visszatekintő vállal­kozói dinasztiáink. Ami a vállalkozás megindításához szükséges papírok beszerzését illeti, ez a folyamat - a különféle szakhatósá­gok engedélyeinek a beszerzése, a cég­bírósági bejegyzés, stb. - nálunk meg­lehetősen hosszadalmas ugyan, mégis azt mondanám, hogy a bürokrácia nyo­mása nem annyira itt, a cégalapításnál jut kifejezésre, inkább a működtetés­nél. És ez nagy különbség. Ha nálunk valaki vállalkozásra adja a fejét, arra kell felkészülnie, hogy egy csomó fö­lösleges szabályt kell betartania, olyan fölösleges terhekkel kell szembesülnie, amelyek egyébként sem a vállalkozó­nak, sem az államnak nem használnak.- Nem szóltunk még a tőkéről, il­letve ennek hiányában a drága hite­lekről.- Itt megint visszaköszön az a sa­játosságunk, hogy az elmúlt ötven év­ben Magyarországon nem volt szerves gazdasági fejlődés. Következésképpen nagyon kevés családnak vagy egyén­nek lehet évszázadok során felgyülem­lett tőkéje. Márpedig ha nem saját tőkéből gazdálkodik az ember, hanem idegen segítségből vagy hitelből, tisz­tában kell lennie vele, hogy azt bizony vissza is kell fizetni. Kamatostul. S ná­lunk a kamatok igen-igen magasak. Sokat beszélünk mostanában kü­lönféle tőkejuttatási programokról. Szerintem ezeknek nincs nagy jövőjük, mert erősen sértenék a társadalmi igaz­ságosság elvét, hisz jogosan vetődne fel a kérdés, miért ezt a társadalmi cso­portot támogatjuk az adóforintokból, s mért nem valamelyik másikat. Egyébként hitelek tekintetében a rendszerváltozás után talán éppen a kis­vállalkozók voltak a legrosszabb hely­zetben: nehezen jutottak hitelhez - a bankok kifejezetten féltek, talán még ma is félnek ettől a körtől -, ráadásul a mi vállalkozóinknak ma nincsenek meg a hitelszerzéshez szükséges ismeretei sem - egy nagy vállalat gazdasági igaz­gatója vagy főkönyvelője pontosan tudja, hogy mi a legolcsóbb és leghaté­konyabb finanszírozási forma, a kisvál­lalkozó viszont nem -, tehát kiszolgál­tatott helyzetben van a bankokkal szem­ben, s ha hozzájut valami hitelhez, ha­talmas kamatterheket kell vállalnia. A Széchenyi-kártyát 2001-ben ép­pen azzal a kettős céllal indítottuk út­jára. hogy egyrészt hitelhez juttassunk egy jelentős számú kisvállalkozói kört. másrészt, hogy versenyt generáljunk a piacon. Ma ott tartunk, hogy körülbe­lül 220 milliárd forintra tehető az a tőke, ami a Széchenyi-kártya révén mozog a gazdaságban, és ezt több mint ötvenezer vállalkozó használja. Ez ma a legnagyobb és legsikeresebb gazda­ságpolitikai program, kifejezetten a ka­marák és a vállalkozói szövetségek gondozásában.- Megkaptuk a hitelt, átrágtuk ma­gunkat a bürokrácia papírhegyein, a következő, amivel szembesülünk az az adók és járulékok bonyolult és áttekint­hetetlen rendszere, ezen belül az a kép­telen helyzet is, hogy az iparűzési adót például nálunk a vállalkozás árbevé­tele után fizetjük, szemben a normális országokkal, ahol csupán a profit meg­határozott százalékát vonják el. A vál­lalkozó tehát lehet akár veszteséges is, az állam akkor is legombolja róla, ami neki jár.- Ami az iparűzési adót illeti, az­zal nemcsak ez a baj, amit ön említ, hanem az is, hogy ellentétes az Euró­pai Unió jogrendjével, tehát egysze­rűen meg kell szüntetni, azzal, persze, hogy figyelemmel kell lenni az önkormányzatok finanszírozá­sára, magyarán: megkerülhetet­len az önkormányzati reform. Ami pedig azokat az adóneme­ket illeti, amelyeket a számla kiállításakor kell kifizetni - ilyen az ÁFA -, holott egyálta­lán nem biztos, hogy sikerül majd behajtanom a számla el­lenértékét, ezeknek a logikája azon alapul, hogy az állam és az állami szervek úgy kezelik a vállalkozót, mintha az eleve csalni akarna. Tény, hogy sok vállalkozó élt vissza az áfa­visszaigényléssel - különösen a 90-es években -, de azt hiszem, mára már az ellenőrzési mecha­nizmusok és technikák eljutot­tak odáig, hogy nyugodtan ki lehetne építeni egy olyan adó­rendszert, amelyben az adó be­fizetése a pénz bevételének időintervallumába esik. Az esetleges visszaélésekért pedig azt a vállalkozót kell megbüntetni, aki visszaélt a helyzettel, s nem az egész vállalkozói réteget.- Nem könnyű számbavenni, de próbáljuk meg - a teljesség igénye nél­kül -felsorolni, hányféle járulék és adó terheli ma Magyarországon a vállal­kozót! Az nyilvánvaló, hogy mind a környező országokhoz, mint az EU-hoz viszonyítva nálunk a legmagasabb az állami elvonás. Százalékban kifejezve ez körülbelül mekkora terhet jelent egy vállalkozó számára!- Ennek kiszámítására nem szívesen vállalkoznék. Részben mert a különféle vállalkozások eleve különféle adókat fi­zetnek, és a rendszer sokkal bonyolul­tabb annál, semhogy egy ilyen inteijú kereteiben nyugodt lelkiismerettel vál­lalkozhatnék az összefoglalására, más­részt pedig azért nem, mert a rendszer­­változás óta nem volt olyan esztendeje a magyar gazdaságnak, amikor ugyan­az az adóhalmaz érte volna a vállalko­zásokat, mint az előzőben. Nem vélet­len, hogy a könyvelői és könyvvizsgá­lói társadalomnak minden évben újabb és újabb továbbképzési tanfolyamokon kell részt vennie. Az egész kérdéskört egy másik oldaláról közelíteném meg, arról, hogy kevesebb adót kellene fizet­nünk, ha jobban működne a gazdasági környezetünk. Kétségtelen, hogy adót mindenütt fizetnek a vállalkozók, azt is tudjuk, hogy vannak nálunk fejlettebb országok - például a skandináv orszá­gok-, ahol sokkal magasabbak az adó­terhek, de ott nagyon komoly ellenszol­gáltatás is jár cserébe. Másutt - az Egyesült Államokban vagy a Távol-Ke­leten például - nagyságrendekkel kiseb­bek az adóterhek, de kisebbek az ellen­szolgáltatások is. Az a kérdés, hogy ár­érték arányban az az adómennyiség, amit mi befizetünk, hoz-e megfelelő színvonalú és mértékű ellenszolgálta­tást. Mondjuk ki: nem hoz. És ez itt a fő probléma: a gazdaságot körülvevő in­tézményrendszerek pazarlóak, nem ha­tékonyak, rosszul működnek. Ilyen a kormányzati struktúra és ilyen az önkor­mányzati struktúra is - mindkettőt sürgősen meg kellene változtatni. Egyik is, másik is túlméretezett - Magyaror­szágon ma 3200 önkormányzat van, (Svédországban 350, Angliában 800) - , és egy csomó olyan háttérintéz­ménnyel működik, amely azért talál ki feladatokat és szabályokat, hogy önma­gát fenntartsa. Ezt az óriási apparátust kellene lebontani, minél hamarabb.-És a megyerendszerrel mi a helyzet?- A megyerendszernek történelmi szempontból nézve nagyon fontos ha­gyományai vannak, a mai közigazga­tási struktúrában azonban nincs rá szükség. Funkcionálisan meg kell szüntetni, ha történelmi hagyománya­ink fontosak, úgy jelképesen megtart­hatjuk.- És milyen hatékony, de nem túl drága struktúrát tudna elképzelni, El­nök úr a jelenlegi helyett?- Közigazgatási alapegységekként já­rás méretű kistérségeket - ide helyezve a helyi önkormányzatiságot -, második lépcsőként a régiókat, és a csúcsra egy, a mainál sokkal olcsóbb, hatékonyan működő államapparátust. Rengeteget be­szélünk erről a rendszerváltozás óta, de továbblépni tapodtat sem tudunk.- Miért nem?- Mert egyetlen kormánynak sincs rá felhatalmazása, hogy megtegye a kellő lépéseket. Kétharmados többség kellene hozzá, s eddig még egyetlen olyan ellenzéke sem volt az éppen ak­tuális kormánynak, amely építő szán­dékkal közelített volna ehhez a kérdés­hez. Tulajdonképpen most - a válasz­tások előtt - kellene valahogy meg­egyezniük a pártoknak, mert ma még mindegyik fél azt hiszi, hogy ő nyer, te­hát ha előnybe hozza a későbbi kor­mányt, akkor az ő maga lesz, de ennek, megítélésem szerint elég csekély az esé­lye. A másik lehetőség az volna, hogy a választások után a politikai elit azt mondja, hogy nem fejeződött be a rend­szerváltás, csináljuk meg a második rendszerváltást vagy második kiegye­zést, üljünk le, és állapodjunk meg, mi­ként módosítjuk a kétharmados törvé­nyeket. Ehhez persze az kell, hogy az akkori ellenzék lemondjon majd a „megpróbálom megakasztani a folya­matokat” típusú politizálásról, és Ma­gyarország jövőjét tekintse legfontosabb szempontjának. Volt ilyen pillanat a ma­gyar történelemben - az 1867-es ki­egyezés például, vagy a Nemzeti Kerék­asztal folyamata -, amikor a politikai elit, látva, hogy nem tudja fenntartani azt a struktúrát, amiben ült, hajlandó volt bizonyos feltételrendszerben áten­gedni a hatalmat. Azt gondolom, hogy meg fog érni a helyzet arra, hogy össze­hívjuk a második nemzeti kerekasztalt, megegyezzünk ezeknek a struktúráknak az átalakításában, és véghez is visszük azt, amiben megegyezünk. De nemcsak a kormányzati, önkor­mányzati és háttérintézményi struktú­rákkal van bajunk, komoly hiányossá­gokat tapasztalunk a képzésben is, minden szinten: a felsőoktatásban, a felnőttképzésben, a szakképzésben és az alapfokú képzésben is. Ezek nem gazdaságközeliek, nem a gazdaság igé­nyeit szolgálják ki. Vegyük Amerika példáját. Ott, ahogy megszületik a gye­rek, a szülei elkezdenek spórolni az egyetemi tanulmányaira, s amikor el­végezte a harmadik évet, hitelt vesznek fel, hogy be tudja fejezni az egyetemet. Ezért a gyerek mindent megtesz azért, hogy olyat tanuljon, amit a piacon el tud adni. Mert tudja, hogy a diploma értékét a piac határozza meg. Nálunk pedig mindenki azt tanulja, amihez kedve van, mivel nincs ösztöndíj, hat­­vanvalahány ezer fiatal ösztöndíj nél­kül tanul, jórészt - tisztelet a kivétel­nek - divatszakmákat, amelyekről később kiderül, hogy egyszerűen nincs rájuk piaci igény. Ez az oka annak, hogy ma a felsőoktatásban végzettek egynegyede nem tud elhelyezkedni. A másik nagy terület, ami­vel szintén nem lehetünk kibé­külve, az a kutatásfejlesztés. Ezt is közelebb kellene hozni a gazdasághoz, úgy, hogy eredményei megjelenjenek a gazdaságban. Ha ezek csak a tudományos életben vannak je­len, akkor fennmarad az az ál­lapot, ami most van, hogy egyetlen Nobel-díjasunk sem Magyarországon hasznosította kutatásainak eredményét.- Mennyiben beszélhetünk ma Magyarországon a vállal­kozók piaci esélyegyenlőségé­ről akkor, amikor a multik dik­tálják a kereskedelem játéksza­bályait. Milyen eszközökkel segíthetné elő az állam a vál­lalkozások versenyképességé­nek növekedését, és a hazai szellemi erőjorrások, a tudás és innovációs-képesség mainál jobb hasznosulását a gazdaságban?- Ma a világban számos olyan fo­lyamat játszódik le, amely önmagában is rontja a kis- és középvállalkozások­nak az esélyeit, a mikro-vállalkozások­ról nem is beszélve. Az egyik ilyen nagy folyamat a globalizáció. Amit harminc éve el sem tudtunk volna képzelni, hogy egy kínai csempe például versenyképes legyen Magyarországon, az mára már teljesen természetes. A másik az Euró­pai Unióhoz való csatlakozás, ami hal­latlanul nagy versenyt generál, és ami teljesen felkészületlenül érte a magyar vállalkozói társadalmat. Hozott magával ugyanakkor egy olyan szabályozó rend­szert - a környezetvédelmi és egészség­­ügyi előírások egész sorával -, amely ko­moly kihívásokat és bemházási költsé­geket jelent vállalkozóink számára. Har­madikként itt van a kormány, amely olyan plusz adóterheket ró erre a körre, amelyek a szomszédos országoknál is­meretlenek - tehát a szomszédainkkal szemben is hátrányos helyzetbe kerül­tünk. Innen nézve semmi kétség afelől, hogy a magyar kis- és középvállalkozá­sok esélyei lényegesen rosszabbak, mint a versenytársaikéi. Nem vitatom a miniszterelnök azon állításnak igazát, hogy a magyar gaz­daságjói működik. Ez igaz. A magyar gazdaság 4 százalék fölötti GDP-nö­­vekedést teljesít, és ez igen jónak szá­mít. Ez azonban átlag, s az átlag elfedi a valóságot. Emögött az van - s ezt nem látjuk -, hogy ezt a multinacio­nális nagy cégek produkálják, (ame­lyek nagyon fontosak a magyar gazda­ság egészséges működése szempontjá­ból), a kicsiknek a piaca viszont egyre szűkül, zsugorodik (pedig számunkra ők is fontosak). Nap mint nap látjuk: ahol megnyit egy nagyáruház, öt kilo­méteres körzetben mindenki tönkre­megy. Nem szabad tehát csak az átla­got néznünk. Aki felelősséget érez a gazdaságpolitikáért, az az átlag mö­götti összefüggésekre is figyel, és meg­próbál kis- és középvállalkozás-fej­lesztő politikát folytatni. A mai gazdaságpolitika fő hibája, hogy nem hatol le ezekbe a kapillári­sokba, s ezért van az, hogy ma a kis­vállalkozói társadalom közérzete sok­kal rosszabb, mint ahogy a nagypoli­tika sugallja.- A másik velejárója a globalizáci­ónak, hogy olyan versenyt hirdet, amelynél az elsődleges szempont nem a minőség, hanem az, hogy minél ol­csóbb legyen az áru, amit rásóznak a fogyasztói társadalom talmi csillogásá­tól elkápráztatott szerencsétlen magyar vásárlóra. Most már mindannyian - gyártók is, vásárlók is - arra ítéltettünk, hogy silány minőségű, romlandó-tehát­­romló tömegtermékek özönében próbál­junk meg a felszínen maradni?- A fő probléma abból adódik - és erről még a társadalomkutatók sem igen beszélnek -, hogy az elérhető jószágok halmaza sokkal gyorsabban nő, mint a jövedelmünk. Ráadásul ez a fogyasztói társadalom ésszerűtlen fogyasztásra ösztönöz bennünket. Mindenfelől zúdul ránk a reklámok sokasága, hogy új au­tót kellene vennünk a nem is olyan régi helyett, új ruhát, új tévét, új DVD-leját­­szót, új mobiltelefont stb. S akik ránk­zúdítják őket, nagyon jól tudják, hogy ez a társadalom „kiéhezett” fogyasztók­ból áll, ami részben oda vezet, hogy nagy hajlandósága van a túlköltekezésre és eladósodásra, másrészt pedig oda, hogy az alacsony áraktól elkábítva gon­dolkodás nélkül megveszi a gyenge minőségű tömegárut. Egy valamit azonban nehezen elé­gítenek ki a multik, s ebben látom én a magyar vállalkozói réteg egyik kitö­rési pontját. Az emberek többségében még él - s egyre erősebb - az indivi­­dualitási igény. Szeretnék, ha a laká­suk, ruhájuk, cipőjük stb. más volna, mint a többieké, volna benne valami egyéni, valami egyedi. Ezt kellene ki­használniuk a magyar vállalkozóknak. Most már csak az a kérdés, mikor tud majd a magyar kisvállalkozói kör olyan áron, olyan mennyiségben, indi­viduális termékeket előállítani, ame­lyek ezt az igényt ki tudják elégíteni.- Nyit-e új távlatokat a magyar kis- és középvállalkozók előtt az Európai Unióhoz történt csatlakozásunk? Mi­lyen változtatásokra van szükség ah­hoz, hogy a hazai vállalkozók nagyobb számban, és sikeresen vegyenek részt az uniós fejlesztési pályázatokon?- Az EU-hoz való csatlakozásunk, mint utaltam rá, egy csomó plusz ter­het rakott a magyar vállalkozói rétegre, hisz a különböző környezetvédelmi és HACCP-előírások teljesítése jelentős beruházásokat követel meg. Félreértés ne essék, én nem vitatom ezeknek az előírásoknak a szükségességét, hisz bennünket, a fogyasztókat védenek, de tény, hogy többletterhet jelentenek a magyar vállalkozók számára. És ezt a többletterhet az egyre élesedő verseny­helyzetben nagyon nehéz kigazdál­kodni. Ha a másik oldaláról nézem a dolgot, és azt kérdezem, hogy hoz-e a csatlakozás olyan pályázati pénzeket az országba, amelyek felvirágoztatják a magyar vállalkozásokat, erre az a vála­szom, hogy súlyos tévedés felelős gazdaságpolitikusok részéről abban bízni, hogy a brüsszeli pénzekből majd megoldunk mindent. Kétségtelen, hogy Magyarországon a közeljövőben az 1867-es kiegyezés idejéhez hasonló mértékű fejlesztések indulhatnak meg, ha bejönnek azok a pénzek, amelyeket az Európai Uniótól várhatóan megka­punk. Ugyanakkor azzal is tisztában kell lennünk, hogy egy kisvállalkozó ezek­hez a pénzekhez csak áttételesen tud hozzáférni: ha piacot generálnak, akkor igen - például vasút épül és ő ott be­szállítóként szerepel, vagy az ott dolgo­zók szendvicset vesznek és fellendül a büféje forgalma -, egyébiránt alig-alig. Ha tehát a kis- és középvállalkozókat akarjuk segíteni, akkor az Budapestnek és a magyar gazdaságpolitikátiak a fel­adata, nem Brüsszelé és nem az EU-é. E téren pedig nagy ellentmondások ta­pasztalhatók. Ma Magyarországon - ez nem politikai, hanem filozófiai megkö­zelítés - a liberális gazdaságpolitika uralkodik, ennek pedig alapelve, hogy nem avatkozik a gazdasági folyama­tokba, hanem a piacra hárítja az ott megjelenő kérdések eldöntését. Hogyan várhatjuk hát el ettől a minisztériumtól, hogy kis- és középvállalkozás-fejlesz­tési programokkal segítse a vállalkozó­kat? Ugyanakkor, ha abból indulok ki, hogy támogatni viszont igenis kellene a kisvállalkozókat, arra a következte­tésre jutok, hogy filozófiaváltásra, gon­dolkodásváltásra volna szükség.- Ez annál inkább fontos, mert egy életképes, produktív, össztársadalmi szempontból is igen fontos réteg létéről vagy nemlétéről van szó.- így van. Ennek a szektornak egyik legfontosabb jellemzője, hogy önmagát foglalkoztatja. (folytatás a 4. oldalon)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents