Nyugati Magyarság, 2005 (23. évfolyam, 2-12. szám)
2005-11-01 / 11. szám
2005. november Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 3. oldal Ebben a jelmondatban foglalta össze Orbán Viktor a magyarság előtt álló legfontosabb feladatokat október 16-án, a Nemzeti konzultáció tapasztalatairól szólva. Az ezerszínű Magyarország A Nemzeti konzultációt az a tény indította útjára, hogy Magyarország szekere elakadt - szögezte le beszédében a Fidesz elnöke, majd elmondta, hogy több mint egymillióötszázezer ember osztotta meg a konzultációs bizottság tagjaival gondolatait a múltról, a jelenről és a jövőről. Voltak köztük idősek és fiatalok, családosok és egyedül élők, munkások, gyárigazgatók, vidéki gazdák, mérnökök, nagyvállalkozók, tehetős emberek és nélkülözők. „A magunkfajta közéleti embereknek, parlamenti képviselőknek, politikusoknak - folytatta Orbán - nem árt időnként szembesülni azzal, hogy az élet keményebb és konkrétabb kérdések elé állítja az embereket, mint az, hogy ki melyik párttal szimpatizál. Szántás, hegesztés, szívműtét vagy óvodai műsor közben kevesen gondolnak pártokra, jobb- vagy baloldalra. A média és a politika beskatulyázza az embereket. Valójában ezerszer színesebb a magyar világ, sokkal többfélék vagyunk, mint ahogy a politikusok és az újságok beszélnek rólunk, magyarokról. Nagyszerű élmény volt találkozni több hónapon keresztül ezzel az ezerszínű Magyarországgal. A sokmilliós személyes és különböző vélemény számos ponton találkozik, keresztezi egymást és egyesül. Nekem az itt ma a hivatásom, az a dolgom, hogy ezeket a találkozásokat, kereszteződéseket és egyesüléseket megpróbáljam összegezni.” Rövid történelmi visszatekintés után, amelyben felvázolta az ország eladósodásának folyamatát és a rendszerváltozáshoz kötődött beteljesületlen várakozásokat, Orbán Viktor rátért a mai közállapotokra. Szenvedő ország, SZENVEDŐ KORMÁNYFŐ „Azt mondják az emberek, hogy a magyaroknál a mosoly meg az öröm sohasem teljes. Mintha szenvednénk, mintha szenvednének valamitől. S valóban, a nemzeti konzultációs kérdőívekre adott válaszokból egy szenvedő ország képe bontakozott ki előttünk. Mindenkinek más nyomja a szívét, és az egyik nem érti meg a másik baját. (...) Mindenki szenved valamitől. Akinek rosszul megy a sora, attól, hogy úgy látja, néhányan érdemtelenül az ő kárára szedték meg magukat, és most még nekik áll följebb. Sokan attól szenvednek, hogy a Kádár-korszakban jobban éltek, és visszasírják azokat az időket. Attól is sokan szenvednek, hogy bár ők tisztességesen és becsületesen dolgoztak, úgy érzik, csak azok jártak jól, akik jókor voltak jó helyen. A jobboldal, mi pedig attól szenvedünk, hogy félbemaradt a rendszerváltás, és túl sok mindent örököltünk a diktatúrából. És a baloldal is szenved, mert úgy érzi, hogy az ország másik fele bűnösnek bélyegzi őket. És a fiatalok is szenvednek attól, hogy hiába a sok tanulás, a második, harmadik diploma, nincsenek kilátások, alig van munkahely, és kérdéses a jövő. És mindannyian szenvedünk a bürokráciától. Sokan élnek a gyanúperrel, hogy a bürokrácia szövevényesebb és hatalmasabb, mint a diktatúra idején. Mindannyian szenvedünk attól, hogy kettészakadt a magyar gazdaság. Az egyik része sikeres, és valóban sikeres, ezek elsősorban nagy nemzetközi vállalatok és néhány nagy milliárdos magyar cég. Ez örvendetes, de nem oldja meg azt a gondot, hogy Magyarországon négyszázezer munkanélküli van. Nincs tisztességes verseny, nincs tisztességes kereskedelem, nincs egyenlő elbánás. Hiába dolgoznak, úgy tűnik, a nagy hal szükségszerűen meg akarja és meg fogja enni a kis halat. Ez a másik része az or-Új gazdaság, új állam, új politika szágnak szenved, mert úgy érzi, napról napra a túlélésért küzd. A határon túli magyarok szenvednek attól, hogy úgy érzik, kitaszítja, ellöki magától őket az anyaország. A belmagyarok, akik itt élnek Budapesten, meg attól szenvednek, hogy úgy gondolják, a határon túli magyarok ide akarnak jönni, és el akarják tőlük venni még azt a keveset is, ami van. Sokan szenvednek a rengeteg adótól, különösen azok, akik szeretnének nyugodtan aludni. (...) Képzeljük el, még maga a kormány is szenved attól, hogy mindent meg akar változtatni, mindenbe belekap, és így tulajdonképpen semmit sem tud megváltoztatni. Horribile dictu, még maga a miniszterelnök is szenved attól, hogy nem lehet egyszerre kint és bent is egeret fogni. Nem lehet valaki egyszerre király és jobbágy, nem lehet valaki egyszerre a rendszerváltoztatás sikeres milliárdos üzletembere, és egyúttal a baloldal vezetője. Mintha egyre többen hinnénk azt, hogy szenvedni kötelező. A Nemzeti konzultáció értelme, igazi küldetése éppen az lett, hogy ki tudjuk mondani: nem kötelező szenvedni. Ugyanis tehetünk azért, hogy az elvesztett életöröm visszatérjen hozzánk, ismét bekopogjon Magyarországra.” Változtatni kell, AMÍG NEM KÉSŐ „Bebizonyosodott, hogy a demokráciában ugyanúgy tönkre lehet tenni egy országot, mint egy diktatúrában - folytatta beszédét Orbán Viktor. - A demokrácia nélkülözhetetlen feltétel, de önmagában kevés. Minden ismét arra figyelmeztet bennünket, hogy változás kell, meg kell újulnunk, itt az ideje, hogy kitörjünk a tegnapból, és betörjünk a holnapba. (...) Változtatni kell, különben baj lesz. De változtatni tudni kell. Először is világossá kell tenni, hogy vannak hibák, amiket többször nem akarunk elkövetni. Be kell látnunk, hogy változtatni nem szabad erőszakosan. (...) Másodszor vannak olyan dolgok, amiken nem szabad változtatni, mert jók. A 13. havi nyugdíj például jó. Ezért meg kell tartani, sőt, a családi adókedvezményt, mint a kérdőívekből kiderült, szeretik az emberek. Az is helyes, hogy a fiatalok életén könnyítettünk, hivatásos hadsereg van, nincs sorkötelezettség, ezt is meg kell tartani. Vegyünk egy nagy levegőt, és ne féljünk kimondani, hogy voltak dolgok, amik a Kádár-korszakban is jók voltak. Nem attól voltak jók, hogy diktatúra volt, hanem annak ellenére. A biztonság az egyik legfontosabb dolog az életben. Márpedig a biztonság egyik feltétele, hogy ami jó, azt meg kell őrizni, függetlenül attól, melyik történelmi korszakhoz vagy éppen melyik kormányzathoz kötődik. És harmadszor: vannak dolgok, amelyeken változtatni kell, és ha változtatni kell, akkor gyökeresen és mielőbb. Mert ha nem változtatunk, akkor hazánk néhány éven belül csődbe juthat. A csőd veszélye ma már valósággá vált. Még elkerülhető, de szükség lesz arra, hogy változtassunk, hogy megújuljunk. Józan, megfontolt, de mélyreható változásra van szükség, amely helyükre teszi a dolgokat. (...) Be kell fejezni a jó szándékú sületlenségek gazdaságpolitikáját. A jó szándék kevés, több kell: az értelem. Először is új gazdaság kell, amelynek eszköze a radikális adócsökkentés. Új állam kell, amelynek eszköze a radikális bürokráciacsökkentés. És új politika kell, amelynek eszköze a radikális politikuscsökkentés. Új gazdaság, új állam és új politika. Ez a holnap, ezek tudják beteljesíteni a holnap lehetőségeit, azokat a reményeket, amelyeket mind a mai napig sokan még a rendszerváltozáson kérnek számon. (...) A szenvedés és a gyengeség a tegnap érzése. A holnap érzése az életöröm és a tetterő. A rendszerváltás megteremtett egy új országot, de nem volt ereje új életet teremteni. Nekünk most az a feladatunk, hogy megteremtsük a holnap életét, amely örömteli és tetterős. Új gazdaság, új állam, új politika a holnap életének alapjai. Jó, ha tudjuk, lehetséges, sőt eddigi szakmai tapasztalatom alapján azt mondhatom, szinte bizonyos, hogy a tegnap harcolni fog, és újabb lakatokat szerel majd a holnap ajtajára. Sebaj, kedves barátaim, ha nem nyílik, törjük rá, ez a dolgunk!” Emberhez méltó életet Október 23-án a Műegyetem rakparton tartott ünnepségen Orbán Balközép vagy szélsőbal? Egyre többen fogalmazzák meg azt a meggyőződésüket, hogy a politika világának, a politikai küzdőtérnek a jobb- és baloldalra való felosztása nem ad kellő eligazítást politikai vagy politikával összefüggő kérdésekben. így erkölcsi kérdésekben sem. Ha nyugaton megállapítják valakiről, hogy bal- vagy jobboldali, az az esetek többségében nem jelent erkölcsi minősítést. Akkor sem, ha politikai ellenfélről állapítják meg. Ideális esetben még ellenszenvet sem jelez. Csak annyit jelent, amennyit egy sportszerűen érző, gondolkodó, viselkedő csapatjátékos számára az ellenfél csapatának valamelyik játékosa, aki akár nagyon rokonszenves is lehet. Nem ez a helyzet, ha a balvagy jobboldal nevében valaki diktatúrát gyakorolt, terrort alkalmazott, s így „érdemelte ki” az ezekért felelős hatalmi elit számára a szélsőjobb vagy a szélsőbal minősítést. Mint nyugaton a náci, keleten a bolsevik hatalmi elit, (mindkettő a maga kollaboránsaival), melyeket a mai történettudomány „totalitarizmus” néven foglal össze. Akkor is, ha az ügyben érintettek (még történészek is) nem egyszer kettős mércével mérnek. A náci diktatúrának a háború vetett véget, az igazságtétel és a megtorlás igazságosságával és igazságtalanságával. A bolsevik (kemény vagy puha) diktatúráknak a rendszerváltás néven ismeretes demokratizálódási folyamat. Ennek igazságos vagy igazságtalan voltáról persze lehet vitatkozni, a történelmi tapasztalatok tükrében, vagy ezektől függetlenül. Egy azonban biztos: egy ilyen helyzetben, amikor a felelős elit felelősségre vonása lényegében elmaradt, sőt gazdaságipolitikai hatalmát (a gazdaságit mindenképpen) még növelni is tudta, nehéz az ellentáborról és az oda tartozókról erkölcsi minősítés nélkül beszélni. (Ez némi magyarázatot adhat a politikai közbeszéd eldurvulására is.) A posztkommunista elit ugyanis, amely Máraival szólva „nem az eszményt védi, hanem a zsákmányt” (a rendszerváltás után derült ki igazán, hogy eszményei nem is voltak, csak hatalma), bármennyire lebolsevistázza, lekádáristázza az antikommunista ellenzéket és prominens képviselőit, azt nem foghatja rájuk, hogy a magát baloldaliként definiáló szélsőbaloldali diktatúra működtetésében részt vettek. (Legfeljebb némelyikük megzsarolt titkos ügynökként. ) Ehelyett azt az erkölcsi minősítést tartalmazó vádat kell lebegtetnie vagy lobogtatnia, hogy ez az ellenzék potenciálisan vagy valóságosan szélsőjobboldali, nacionalista, soviniszta, fasiszta, antiszemita, rasszista stb. Az ezek elleni harc meghirdetése, ideológiában, szavakban való képviselete volt ugyanis a szélsőbaloldali diktatúra fenntartásának egyik legfontosabb erkölcsi legitimációs alapja. Ezzel szemben a rendszerváltó politikai erők zöme tisztában van vele, hogy a posztbolsevista utódpártoknak, bármennyire arcátlanul maguknak vindikálják a rendszerváltásban betöltött szerep oroszlánrészét, már tagságuk személyes múltja miatt sincs erkölcsi legitimitásuk. („Bolsevik kutyából nem lesz demokratikus szalonna” - ez nem előítélet, hanem tapasztalat.) A rendszerváltás kezdetén nagy csalódást keltett, hogy olyan nyugati körök is, amelyektől a rendszerváltó erők támogatást reméltek, inkább a posztkommunista elitet tömörítő utódpártokat támogatták és támogatják. Némi öncsalással elhitettük magunkkal, hogy nem értik, miről van szó: nekik, akik évtizedek óta demokráciában élnek, fogalmuk sincs, nem is lehet a posztkommunista országokban kialakult, a fentiekben fölvázolt állapotokról. Ma már tudjuk, hogy - legalábbis a legfelsőbb döntéshozók szintjén - szó sem volt erről. Jobban ismerték nálunk a helytartó elit természetét, és pontosan látták előre, amit Orbán Viktor csak később fogalmazott meg: hogy moszkovitákból lesznek a legjobb brüsszeliták. Ami nem érdekük ellen való. Már csak ezért is el kell tehát fogadni és fogadtatni - a múltra fátyolt borítva - a szélsőbalt „balközépként”. Mindaddig, amíg ezeket a kérdéseket csak kerülgetjük, mint macska a forró kását, netán szőnyeg alá söpörjük őket, nem várhatjuk, hogy a politikai közbeszédben javulás következzen be. Még kevésbé azt, hogy a közbiztonságban, a közélet tisztaságában, a legfelső politikai köröket is érintő maffia-ügyekben kedvező fordulat álljon be. Hiszen a diktatúrák köztudottan korruptak, maffia jelleggel működnek, s az ennek kedvező talajt is megörököltük a bolsevik diktatúrától. A tehetetlenség szülte indulatok mérséklésére legjobb eszköznek látszik, ha szembenézünk vele, felmérjük és őszintén feltárjuk, hogy az adott helyzetben mihez van erőnk és mihez nincs. Kiss István Viktor a következőkben konkretizálta az előttünk álló legfontosabb célokat: „Épüljön fel az emberhez méltó élet Magyarországon, aztán az egész Kárpát-medencében. Az emberhez méltó élet olyan, ahol a gyerek nem teher, a hit nem szégyen, ahol a nyugdíj nem segély, ahol a munka nem alamizsna, az otthon nem vágyálom, a tanulás nem kiváltság. És ahol nem dönthetnek rólunk a megkérdezésünk nélkül... Mi az 1956-osok tanítványai vagyunk, példát pedig a gyermekeinknek fogunk adni. Változtatni jó! És mi, magyarok tudunk változtatni. Készüljetek, hát!” Ki tud változtatni? „Azért van itt a változás ideje - húzta alá Orbán Viktor a Fidesz második szövetségi gyűlésén, november 6-án -, mert a kormányzati izgágaság helyett újra nyugodt erőre van szükségünk. Fogy az ország, és fogy az emberek pénze. Hiába dolgozunk egyre többet, nem a pénzünk lesz több, hanem az adósságunk. Eljött a változás ideje, mert a fiatalok egyre nagyobb számban vágyódnak el Magyarországról. Nem látnak lehetőséget, hogy iskola után munkát találhassanak. Eljött a változtatás ideje, mert a munkaképes emberek több mint tíz százaléka nem jut értelmes munkához. Mert a munkavállalók nem tudják, másnap is lesz-e munkájuk. Mert a munkának nincs becsülete. Az árak már régóta európaiak, a jövedelmek pedig ezt meg sem közelítik. Azért jött el a változtatás ideje, mert akit lehet, minimálbéren kell bejelenteni az adóterhek miatt. Sokak számára a feketemunka a túlélés egyetlen módja. Mert kifizetődőbb ma Magyarországon ügyeskedni, mint dolgozni, és a szélhámosok többre viszik, mint a becsületesen dolgozó emberek” - sorolta Orbán Viktor. Mint fogalmazott: ma büntetik a gyermeket vállaló családokat, az ötvenes éveiket taposok nem tudják, hogyha elveszítik munkahelyüket, találnak-e még az életben munkát, a nyugdíjasokat nem védik meg az áremeléstől, a gazdaság egyre vészesebben kettészakad, a magyar vállalkozók a túlélésért küzdenek. Ma nincs biztonság. Nincs biztonságban az ország és nincsenek biztonságban az emberek. Ki képes ezen változtatni? - tette fel a központi kérdést Orbán Viktor, majd a választ is megadta. „Változtatni az tud, aki szembe mer nézni a valósággal. Ma egyszerre kell farkasszemet nézni Magyarország súlyos helyzetével és a XXI. század kihívásaival” „Alkalmasak vagyunk-e a feladatra?”- volt a következő kérdés. „Az idő éretté tett bennünket”- mondta, majd megadta a jövő szövetségének kulcsszavait: tapasztalat, tetterő, tisztelet és emberség. „A változás egyszerre esély és felelősség. Nem a területi nagyság, nem a nyersanyagkincs, hanem a képesség, a tudás és a munka számít majd igazán. És ebben mi, magyarok nagyon jól állunk.” „A változás lényege legyen az, hogy a dolgok a helyükre kerülnek: mindenekelőtt a munkának kell méltó helyre kerülnie. A munkának kell az első helyre kerülnie. Lehetőséget kell adni minden magyarnak a boldogulásra - mondta Orbán Viktor, s emlékeztetett arra, hogy addig nem jön létre boldog társadalom, amíg nem rehabilitáljuk a munkát. - Célunk, hogy a tisztes polgári lét munkával mindenki számára elérhető legyen. A változás után mindenkinek jár legalább még egy új lehetőség. A fiataloknak lehetőség az otthonteremtésre, a tanulásra és az első munkahelyre. A családoknak újabb gyermekekre és egy nagyobb otthonra, a nőknek a védelemre és az egyenlő elbánásra, a nyugdíjasoknak az elviselhető létfenntartási költségekre, és a magasabb nyugdíjakra” - hangsúlyozta.
