Nyugati Magyarság, 2005 (23. évfolyam, 2-12. szám)
2005-10-01 / 10. szám
10. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 2005. október Erdélyi noteszlapok NAGY PÁL Hogy mik vannak... A kolozsvári Transindex internetes portál meghirdette az Erdély-imázs ötletversenyt. Ez a különös kezdemény - mint olvashatjuk a lapokban - mindenekelőtt „Erdély magyarországi imázsának áthangolását célozza”. A versenymunkákat szeptember 15-ig lehetett beküldeni; eredményhirdetés október 10-én. A legjobbnak tekintett ötletek - „imázscsomagok” - szerzői díjakban részesülnek. Miféle ötleteket vár és remél mitőlünk a Transindex? Megtudható: leginkább olyanokat, melyek „szembehelyezkednek a klasszikus Erdélyképpel”. Félreértések elkerülése végett pontosít a felhívás szövege: a „fenyves-székelykapus-öregnénis’ ’ Erdélyképről van szó. Ezt kell félresepemi az útból. Ezzel kell szembehelyezkednie a pályázónak új ötletekkel - vagyis „célközönség-meghatározásokat tartalmazó” versenymunkákkal. Világos tehát: Transindex-ék szerint itt az ideje, hogy eltűnjön a köztudatból minden olyasmi, ami a hagyományos Erdély-kép meghatározó elem jellemzője: a hargitai fenyvesekkel, a székely kapukkal, a székely kapukban üldögélő öregasszonyokkal együtt feltehetőleg Orbán Balázs emléke is, Mikes Kelemen tölgyfája Zágonban, Tamási Áron és Nyírő József írásművészete, Nagy Imre és Tompa László nevével együtt. Itt a legfőbb ideje - mint mondják - a „frontális támadásnak”, a „korszerűbb, pozitívabb, ugyanakkor reálisabb Erdély-sztereotípiák” meghonosítása, elterjesztése érdekében. Elképzelni sem tudom, miféle reálisabb sztereotípiák kerülhetnek felszínre, mint például Zetelaka, vagy Hargitafürdő vidékén a fenyvesek rengetege, a magyar népi művészet és mesterség remekeiként világszerte ismert, oly gyakran megcsodált székely kapuk sokasága Székelyudvarhely környékén. Nem tudom, mi vonzaná ide jobban messze földekről is a turistákat, ha eme „frontális támadás” következtében eltűnnének, hiányoznának a klasszikus, valódi értékek, a lélekmelengető szépségek abból az Erdély-imázsból, melynek kialakítását a Transindex lelkesen szorgalmazza ötlet-börzéjével. (Csak mellesleg: a meghirdetett verseny támogatója - nem kis meglepetésemre- az RMDSZ Művelődési Főosztálya és a Communitás Alapítvány.) Végső fokon akár C. V. Tudor eszmetársai is felpártolhatnák e kezdeményt. Minthogy a Transindex törekvése lényegében a felbecsülhetetlen értékű erdélyi magyar-székely hagyomány-állag megsemmisítésére irányul. De sietek jelezni: nekem is van idevonatkozóan egy ötletem. Készséggel ajánlom a szervezők és támogatók figyelmébe: sürgősen hagyjuk abba az efféle versenyzést! Nagy árvizek, különféle természeti kalamitások, fenyegető globális veszedelmek közepette senki se bántsa Erdélyt holmi imázs-rombolással! Kossuth és Visky- egy kalap alatt a maros megyei prefektúra mellett működő, úgynevezett névadó bizottság tárgyalóasztalán... Nehezen találom, pedig ugyancsak keresem a szavakat, hogy közérthető magyar nyelven kifejezésre juttassam mélységes megdöbbenésemet azzal a fura érveléssel kapcsolatosan, mely a szóban forgó névadó bizottság három tagjának részéről hangzott el nemrég a Kossuth Lajos utca hagyományos nevének visszaállítása és a székelyvéckei művelődési otthonnak Visky Árpádról való elnevezése körüli tárgyalás alkalmával. Csak annyit mondhatok hirtelenjében: elkeserítő. Ám mélyen jellemző azokra, akik Európára kacsingatva 2005 augusztusában így gondolkoznak. A Kossuth-utca neve körüli huzavona eddigi fejleményei eléggé ismeretesek széles körben. Határainkon innen és túl egyaránt. Annak idején a marosvásárhelyi tanács döntött: a jelenlegi Calarasilor utca visszakapja eredeti nevét. Ezt a döntést aztán a helyi polgármester és a prefektusi hivatal megfellebbezte. így mind a mai napig nincs Vásárhelynek Kossuth-utcája. Mert hát - vélik - dokumentálódni kell, hogy valójában ki is volt ez a Kossuth Lajos. (Ha egy román névről van szó, persze nem szükséges semmiféle dokumentáció.) Némi dokumentálódás végett ezúttal a névadó bizottság román tagjainak szíves figyelmébe ajánlom egyebek között Egyed Ákos kitűnő könyveit, tanulmányait; ilyenképpen a tisztelt tagok, akik között történész is található, megtudhatnának egyet-mást az 1848- 49-es magyar forradalom és szabadságharc legismertebb vezető személyiségéről. Ellenben Visky Árpád „esete” látszólag egészen más. A tehetséges, lázadó indulatokkal megáldott fiatal erdélyi magyar színművészt - tudjuk - ellenzéki magatartása miatt a Ceausescu-korszakban bebörtönözték; kiszabadulása után nem sokkal meggyilkolták - vagy talán öngyilkosságba menekült az üldöztetések miatt. Szülőfaluja, Székelyvécke művelődési otthonát nevezték el róla a közelmúltban - illő ünnepség kíséretében. Most azonban a szóban forgó névadó bizottság három román nemzetiségű tagjának véleménye szerint nem volt szabályos, nem volt helyénvaló az elnevezés. Miért? Szerintük azért, mert a mai Romániában akkor lehet rábólintani egy ilyen elnevezésre, ha olyan valakiről van szó, akit annak idején nem az állam, hanem „csak” a párt elleni magatartása miatt zártak börtönbe. Visky Árpád esetében tehát tisztázandó: ő mi ellen lázadozott? A jeles vásárhelyi névadók nem tudják - vagy elfelejtették -, hogy 1989 decembere előtt Románia olyan kommunista pártállam volt, ahol a pártot, az államot, a szekuritátét stb. semmiképpen sem lehetett szétválasztani. Képtelenség most ilyesmivel érvelni - egy falusi művelődési otthon elnevezése kapcsán. Ámde átlátszó praktikákkal kell szembenéznünk nap mint nap. Folyik, folydogál a város, Marosvásárhely magyar emlékeinek átmázolása, megsemmisítése. Itt a székely Dózsa György még mindig Gheorghe Doja, Kinizsi Pál pedig Paul Chinezu... Mit szól ehhez például az RMDSZ - kérdem tisztelettel. Erzsi néni megpihent Feketébe öltözött Farkaslaka népe azon a borús július eleji napon, amikor elbúcsúztunk Erzsi nénitől, özvegy Sipos Ferencné sz. Tamási Erzsébettől, Tamási Áron testvérhúgától. Aki élt szülőfalujában 93 évet, holtáig híven őrizve és ápolva a magyar irodalom virtuális aranykönyvébe illő, otthoni emlékeket. Sokan tanúsíthatják: még nemrégen is utánozhatatlan közvetlenséggel beszélt az Emlékház tornácán vendégeinek a tovatűnt időkről, mesélt a népes Tamási család hajdani mindennapjairól, a gyakorta bajlátott szülőföld sűrű gondjairól, s leginkább tisztelve szeretett testvérbátyjáról, a nagyra nőtt fiúról, akinek még a hanglejtése is megelevenedett ízes-színes szavai nyomán. A templom melletti temetőkert újonnan megépített, tágas ravatalozójából kísértük ki Erzsi néni koporsóját korábban elhunyt férje, „Ferenc sógor” mellé. Farkaslaka feketébe öltözött népe, a gyászoló gyülekezet néma áhítattal búcsúzott tőle, aki immáron az égi mezőkön marad meg örök időkig itt pihenő övéi körében. S tovább élő emléke bizonyára megmarad mindnyájunk szívében. Virágkoszorúk sokasága borítja a sírt. Miközben a szertartás végeztével az öreg fejfákon olvasható, megfakult neveket betűzgettem, a számomra (is) legkedvesebb Tamási-könyv, a Szülőföldem lélekbe markoló sorai jutnak eszembe, a felejthetetlen szülőfaluba hazalátogató író vallomása: „Ölembe veszem a virágokat, és így viszem a temetőbe. Messze bent van az apám sírja, együtt a nemzetség régi halottaival, kiknek elejét még akkor temették ide, amikor felütötték a temetőt. Nagy kereszt van az apám sírja felett, barnul már erősen a cserefája, s igen a bádog is felette. Magán a hompon kizöldült már a fű, egy-egy kövér ibolya is duzzad rajta. Mellette a testvéreim feküsznek, hatan. Majd nagyapám és az ő fiai. Tovább dédapám nyugszik, és az ősök számosán. Ölemből odateszem a virágokat az apám sírjára, hadd üdvözölje őt is a tavasz, amelyet annyit és oly nehezen várt örökké. Aztán mozdulatlanul nézem a földet, és az jut eszembe, hogy valamikor én is itt fogok feküdni.” Erzsi néni is megpihent; a szülőföld rögei fogadták magába megfáradt testét. Hozzátartozói előtt nem volt titok: bölcs belenyugvással számolt az elkerülhetetlennel, és utolsó napjaiban azt remélte, hogy a temetőkertben idejekorán megépül az új ravatalozó, ahol tőle szerettei, falusfélei elbúcsúzhatnak. S így történt... Halálával bezárult a kör: a családból már csak a régi nemzetség mai utódai hozhatnak tavaszi virágokat ezekre a sírokra. És látnivaló: Tamási Áronra emlékező kegyelettel szüntelenül, meghatottan hozzák koszorúikat a látogatók mindenünnen, ahol magyarok élnek; a két cserefa árnyékában lévő síremlék főhajtásra késztető zarándokhely. Miként az Emlékház is, melynek vendégmarasztaló tornácán az utódok emlékezhetnek ezután s építhetik tovább a hagyományt. A farkaslaki sírokon pedig soha nem hervadnak el a virágok. A történelmi igazság dokumentumai PAIZS TIBOR Mint győzelmi jelentés érkezett tavasszal a hír: a Királyhágómelléki Református Egyházkerület Dr. Hermán M. János, hajdani püspökségi tanácsos, újonnan kinevezett egyházkerületi fő levéltáros kezdeményezésére és irányítása alatt megalapítja Nagyváradon a Partium dokumentációs könyvtárát. Hinnénk, egy könyvtáralapítás a köznapi dolgok sorába tartozik. Az anyaországban bizonyára megállja helyét ez a vélekedés, Erdély vonatkozásában, s különösképp ennek partiumi részén már nem. Kiváltképp nem, ha ez a könyvtár elsődlegesen az elrabolt, elveszettnek hitt egyházi és világi-történelmi dokumentumok összegyűjtésére és nyilvánossá tételére vállalkozik. Bizonyára számosán vannak, akik bár használják a Partium kifejezést, ennek történelmi jelentésével már kevéssé vannak tisztában. A fogalom a török hódoltság idején keletkezett, s Magyarországnak azokat a terület-részeit jelöli, amelyeket az idő tájt az Erdélyi Fejedelemséghez csatoltak. A török uralom megszűntével a Részeket visszacsatolták az anyaországhoz, hogy aztán a trianoni békediktátumot követően ismét Erdélyhez igazítsák őket.- Ekkor, e gyászos, mert veszteségekkel járó békekötés után jött létre, alakult meg a Királyhágómelléki Református Egyházkerület (KRE) - magyarázza Hermán M. János, majd így folytatja:- Korábban, az egységes magyar államiság idején, a Debrecen központú Tiszántúli Református Egyházkerülethez tartozott. Amikor 1940- ben, a bécsi döntés nyomán a KRE feloszlatta önmagát, újra Debrecenhez illeszkedett vissza, hogy aztán a második világháború befejezésével ismét önállóságra kényszerüljön. Az egyházkerületet ma a Bánság, az Érmellék, a Hegyköz, a Szilágyság és Máramaros vidékének, illetve ezen vidékek egyes részeinek gyülekezetei alkotják. Azért az „egyes” jelző, mert miután minden összevissza szabdaltatott, ma ezekből a részekből tevődik össze a Partium, vagyis a Részek. Még a Trianoni békediktátum előtt - vázolja a helyzetet Hermán M. János - a román hatalom, ennek vezető politikusa Ionéi Bratianu ösztönzésére külön törvénycikkelyben rögzítette, hogy az említett területeket Erdély megnevezés alatt illessék a hivatalos szövegekben. Erdély elvesztésével tehát a Részek is elvesztek. A fő levéltáros, hajdan több mezőségi település lelkipásztora, maga is Trianon gyermeke. Prédikációi és hangoztatott elvei hatására, a securitate folyamatos zaklatásai - éjszakai kihallgatások, gyakori megveretések, házkutatások - miatt 1983 őszén öt gyermekével és holland származású feleségével a protestáns Hollandiába menekült. Barátai és paptársai helyeselték döntését. Azt mondták: jobb Hollandiában egy élő társunk, mint egy hősi halott a mezőségi temetőben. Új hazájában Frizlandban folytatja lelkipásztori tevékenységét, majd később Belgiumban, Brüsszelben s egy esztendeig Londonban a szórványban élő magyarok református gyülekezeteinek lelkipásztora. Negyvennégy évesen egyháztörténetből doktorál Budapesten a Károli Gáspár Egyetem Hittudományi karán. Később, három éven át a révkomáromi Kálvin János Teológiai Akadémián egyházjogot ad elő, majd a délszláv háború idején Magyarországon menekültügyi vezető lelkész. Ő maga, miután odahaza könyvtárát, olvasmányait a securitate több ízben is elkobozta, úgy ítéli meg, hogy talán ezek a hatások is közrejátszhattak abban, hogy elégtételként létrehozója legyen egy olyan dokumentációs gyűjteménynek, amely a hazugságokkal szemben egyházára és Erdélyre vonatkozó tényanyagokat bocsát a kutatók és az érdeklődők rendelkezésére. Hermán M. János szenvedélyesen meséli, hogy a romániai magyarság intézményeinek, a két háború között keservesen kialakított felekezeti iskolai rendszerének, mindenfajta egyházi és kulturális intézményének felszámolása fő feladata volt a román kormányalakulatoknak. E tekintetben mind a mai napig alig történt változás. A román nemzetiségi politika ma is elsőrendű feladatának tartja a kisebbségek beolvasztását és eltüntetését. A történelem átírása, a meghamisítás kényszere miatt a kisebbségek intézményeit sorra „átkeresztelték”, áztatták, égették, bolondokházát hoztak létre a helyükön, vagy traktorista iskolát, olvasóházat gyömöszöltek beléjük, más kulturkincseket Bukarestbe vittek „megőrzésre”, ezeket ma csak kiskanállal adagolják vissza. A könyvtárak és a levéltárak anyagait, a történelmi igazság dokumentumait őrzik a legszigorúbban. Ezen a téren is önmagunkra vagyunk utalva az újjáteremtés folyamatában. Amikor a Királyhágómelléki Református Egyházkerület Dokumentációs Könyvtárának, a KREDOK-nak a célkitűzéseiről kérdezem, a könyvtáralapító elmondja, hogy ezek egyik legfontosabbja egybegyűjteni az egyházkerült történetére és működésére, illetve a Partiumra vonatkozó kiadványokat, dokumentumokat szeretnének felkutatni arra vonatkozóan, hogy a régi iratok merre szórattak szét, illetve ki, mikor és miért semmisítette meg őket. A securitatenak erre vonatkozóan kigondolt tervei voltak, hiszen a dokumentált, írásbeli emlékek zavarták az agymosást és tanúként álltak szemben a Ceauseszkánus őrületben csúcsosodó új típusú elrománosítással.- Egy személy vagy egy nép identitásának az elvesztése és „átprogramozása” elsőrendűen azzal kezdődik, hogy megfosztják könyveitől, személyes irataitól, és ettől bárki percek alatt páriává, cigánysorsúvá válhat. Tehát össze akarjuk gyűjteni a csodával határosán fennmaradt dokumentumait a 20-ik századnak, és általában minden, a Partiumra vonatkozó helytörténeti, társadalomtörténeti művet. Magyar, német, román, francia, angol és holland nyelvű anyagokat igyekszünk beszerezni, fennálló intézményekkel másodpéldányokat cserélni, magánszemélyek adományát begyűjteni, írásbeli hagyatékát őrizni. A KRÉDÓK jelenleg egy egyházi tulajdonú iskola, az úgynevezett Kis Lórántffy két helyreállított tantermében kapott helyet, ahol 350 folyóméter polc áll rendelkezésünkre, s ahol eddig tízezer könyvet, füzetet és folyóiratot gyűjtöttünk össze. A későbbiekben a levéltári részleget is kialakítjuk.- A könyvtári-levéltári anyag haszonélvezőiként kiknek az érdeklődésére számítanak? - kérdem.- Feltehetően a Partiumi Keresztény Egyetem diáksága fog olvasóink közé tartozni, jelenleg ezeregyszázan tanulnak itt, számítunk az egyházkerület lelkészeire, de az ökumené szellemében mindenki előtt nyitottak vagyunk. Az alakuló könyvtárnak rövidesen internetes összeköttetése lesz a Corvina programmal, a kolozsvári Református Teológia 140 ezres, az Unitárius Egyház 15 ezres, és az Erdélyi Református Egyházkerület 10 ezres missziós könyvtárával. Végül szeretnék köszönetét mondani mindazoknak, akik nem kis fáradságot igénylő szervezői munkámban segítettek, családomnak, kollegáimnak, az egyházi vezetőknek, köztük Tőkés László püspök úrnak, a jó barátoknak és sorstársaknak. Jelentős segítséget kaptunk számos holland magánszemélytől és intézménytől, általuk építettük ki polcrendszerünket, bútoroztuk be az olvasótermet. Könyvtárunk törzsanyagát, mintegy ezer értékes könyvet, a tillburgi Katolikus Egyetem adományozta számunkra. Továbbra is hálával várunk minden segítséget annak érdekében, hogy igazságunk dokumentumtára még gazdagabbá váljon.
