Nyugati Magyarság, 2005 (23. évfolyam, 2-12. szám)

2005-09-01 / 9. szám

10. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 2005. szeptember Magyar kulturális régiók a Kárpát-medencében ANISZI KÁLMÁN Másodszorra nyitotta meg kapuit a Par­­tiumi írótábor 2005. július 4—6 között Nagyváradon. A találkozón kifejtett gondolatok egy rendkívül időszerű kér­dés körül gravitáltak: Magyar kulturá­lis régiók a Kárpát-medencében. Erről beszélgettem a püspöki székhelyen Po­­mogáts Béla irodalomtörténésszel:- Valamikor az európai élet szer­veződésében nem az államoknak, ha­nem a régióknak volt vezető szerepe. Hiszen akkor olyan jellegű egysége­sülő nemzeti kultúrák nem is léteztek, amelyek a polgári fejlődés keretében kialakultak a 18. és 19. században. Franciaország például maga is több régiónak, és ennek megfelelően több nyelvnek a területe volt. Ezeket a ré­giókat a francia királyság államrend­szere fogta össze. Németország is a kö­zépkorban több államra és több kul­turális régióra volt bontható. Olaszor­szág pedig egészen az olasz egyesíté­sig ugyancsak több ilyen régiót ismert, hiszen Lombardiának, Toscanának, a Pápai Államnak, a Nápolyi Királyság­nak a rendszere és a kultúrája, sőt a nyelve is erősen eltért egymástól. Olyannyira, hogy egy észak-olasz nem értett meg egy dél-olaszt. A kultúrá­nak az az egységesítő és egységesített modellje, amit mi ismerünk, és aminek a keretében gondolkoznak a közép-eu­rópai népek - például a románok is - mikor jött létre?- A 19. században. Addig senki nem ütközött meg azon, hogy külön­böző tájegységeknek a kulturális ar­culata egymástól eltér. Ebben a szá­zadban egy nagyon határozottan és időnként erőszakos eszközökkel vég­bement kulturális egységesítő törek­vés jellemezte Közép-Európa életét. Ekkor jöttek létre azok a nemzeti kul­túrák, amelyek egy meghatározott nemzeti nyelven, meghatározott po­litikai keretben, meghatározott érték­rendben, sőt meghatározott mentali­tásban éltek egymás mellett, vagy esetenként éppen küzdöttek meg egy­mással. Tehát a kulturális centralizá­ciónak a folyamata az emberiség tör­ténete során nagyon sokáig - évszá­zadokig vagy évezredekig - ismeret­len volt, és csak a 18. század elején történt meg a váltás; amikor is a kul­turális centralizáció nagy léptekkel haladt előre, és az a fajta nemzeti kul­túra, amelyet mi nemzeti kultúraként veszünk tudomásul - a magyar iro­dalomnak vagy a magyar kultúrának a történetében is -, kialakult.- Ezek a keretek mennyire tekint­hetők örökérvényűeknek?- Valóban felmerül a kérdés, nem állunk-e épp egy olyan fejlődés, olyan helyzet előtt, amikor ez a kul­turális centralizáció megint le­épülőben van, és a központi kulturá­lis intézményrendszer és az átfogó keret helyett megint egy regionális in­tézményrendszer és sok-sok regioná­lis keret jön létre? S hogyha ez be­következik - márpedig épp az euró­pai integrációnak ilyen következmé­nye van -, akkor valójában el kell ál­­mélkodnunk azon, hogy a kulturális centralizáció, a nemzeti kultúrának az a fogalma, amihez hozzászoktunk, az emberiség életében csak néhány év­századot jelent: a 17. század végétől a 21. század közepéig-végéig. Előtte is más volt és utána is más lesz a helyzet. Ez egyébként nekünk ma­gyaroknak kedvező lesz.- Milyen más kérdésre kell még odafigyelni?- A következő jelenség, amit ér­demes megfontolni, az a közép-euró­pai kulturális mozaik. Közép-Európa kulturális képe, a kulturális régiók helyzete nagyon nagy mértében eltér mind a nyugati (német, francia, an­gol, olasz, spanyol...), mind a keleti (orosz, ukrán, keleti szláv) modelltől. Közép-Európában számtalan (leg­alább húsz-huszonöt) nép él egymás mellett, sokszor egymással elvegyül­tem Nem lehet a térképre pontosan felrajzolni sem a nyelvhatárokat, sem a kultúráknak a határait. Közép-Eu­rópa valóban mozaik-jelenség. Ennek a mozaik-térképnek volt nagyra hiva­tott történelmi műhelye az Osztrák- Magyar Monarchia, amely nagyra volt hivatva ugyan a maga kulturális és nemzeti-népi sokszínűségében, ám a monarchia szerkezete teljesen elavult volt. Az a félfeudális szerkezet, amit a monarchia az osztrák császári hata­lom keretében kialakított, idejétmúlt volt; másrészt ez az elavult szerkezet nem volt képes kiállni az első világ­háború megpróbáltatásait. Egyébiránt ha a monarchiát sikerült volna moder­nizálni, amire nagyon sokan töreked­tek, minden másképp alakulhatott volna. A legkomolyabb szerepe ebben a modernizációs törekvésben az ural­kodó család tagjainak volt. Már Ru­dolf trónörökösnek is volt egy ilyen irányú kísérlete. Ez számunkra ked­vező lett volna, mert ő nekünk ma­gyaroknak központi szerepet akart adni a monarchia modernizálásában. Később Ferenc Ferdinánd próbálko­zott a monarchia modernizálásával. Ő viszont már magyarellenes éllel, hi­szen tudjuk, hogy terveket szövöge­tett saját kabinetjében Magyarország felosztására. Ezeket a Ferenc Ferdi­nánd által képviselt modernizációs terveket a trónörökös ellen elkövetett merénylet és az első világháború ki­törése rekesztette be. Ez a magyar tör­ténelem egyik tragédiája volt. Egy felívelő történelmi korszak hirtelen megtorpant, épp akkor, amikor Ma­gyarország a monarchián belül egyre inkább túlsúlyba jutott, és nagyon sok olyan remény fogalmazódott meg ez­zel összefüggésben Jókaitól a Nyugat szerzőiig, miszerint a monarchián be­lül a magyarság előbb-utóbb túl­súlyba kerül (legalábbis politikailag), és Budapest át fogja venni azt a köz­ponti irányító szerepet, amit addig Bécs töltött be. Csakhogy miközben ez a szerepe a magyar igazgatásnak és a magyar államtestnek ilyen mér­tékben növekedett fokozatosan a mo­narchián belül, éppen egy olyan po­litikus, a trónörökös legyilkolása mi­att léptünk be a háborúba, aki a leg­inkább gyűlölt bennünket, aki eleve meg akarta gátolni ennek a természe­tes folyamatnak a kifejlését. Nos, ez kétségkívül a történelemnek egy gro­­teszkje volt.-A monarchia maga is különböző kultúrák egysége volt...- A monarchia a maga mozaik voltában eleve egy kis Európát jelen­tett, ahol a régióknak volt elsőrendű szerepük, hiszen maga az Osztrák Császárság is régiókból épült fel: a német tartományok, Csehország, Ga­lícia, Szlovénia, Bukovina, Dalmá­cia... hagyományos történelmi-kultu­rális régiókat jelentettek. Ilyen módon a monarchia szinte előképe lehetne annak a regionális folyamatnak, amely az Európai Unióban most a szemünk láttára kezd megindulni. Nagyon nagy csele a történelemnek, hogy azt a laboratóriumot, ami a mo­narchia keretei között létrejött és ami­nek lehetett volna egy, a történelem jövendő folyamatait előkészítő, előse­gítő, sőt kipróbáló jelentősége, az első világháború leállította.- Léteztek-e a magyar kultúrában hagyományos történelmi régiók?- Természetesen voltak. Egyik ilyen történelmi régió a Dunántúl volt, a másik pedig Erdély. Ennek a két ré­giónak volt elsőrendűen magyar nem­zeti jelentősége. Az Alföld köztes ré­giónak számított, hiszen az alföldi vá­rosok, kulturális központok többnyire Erdélyhez húztak. Debrecen kultúrája nagyon közel állt az erdélyi kultúra ér­tékelveihez és eszményeihez, a délvi­déki kulturális központok pedig rész­ben ugyancsak erdélyi, részben dunán­túli hatás alatt működtek. Olyan kul­turális központok, mint Szabadka, amely köztudottan Kosztolányinak a városa volt, lehetett volna akár a Par­­tiumban, akár a Dunántúlon, hisz a maga kulturális sokféleségében kettős hatás keretében működött és fejlődött. A két nagy kulturális tér, a Dunán­túl és Erdély mellett voltak a magyar kultúrának természetesen más kultu­rális régiói is. Elsősorban a Felvi­dékre és bizonyos mértékig a Délvi­dékre, Bácskára, Bánátra gondolok. Ezek a kulturális régiók azonban nem voltak egyértelműen és határozottan magyarok. A Dunántúl egyértelműen és határozottan magyar jellegű volt. Erdély is az volt, annak ellenére, hogy már a 19. századra a románság valamelyes számbeli többséget szer­zett Erdély lakosai között. Ugyanak­kor a Felvidék hármas karaktert hor­dott: magyar, német, szlovák karak­tert. És ebben az egységben hagyo­mányosan és hosszú időn keresztül a német karakter kapott uralkodó sze­repet, hiszen olyan kulturális közpon­tok, mint Pozsony és Kassa egészen a 19. század közepéig német jellegű városok voltak, és csak a dualista kor­szakban, a kiegyezés után indult meg egy erőteljes magyarosodás, ami az első világháborúig Kassát már ma­gyar többségű várossá tette. Pozsonyt pedig olyan várossá, ahol három nemzetiség, három közösség élt: negyven valahány százalékkal a ma­gyarok voltak az első, 37-38 száza­lékkal a németek a második helyen, a szlovákoknak az akkori részesedése nem érte el a 10 százalékot a népes­séget és a kulturális erőt tekintve. Az­tán minden megváltozott: ma Po­zsonyban a magyarság létszáma 5-6 százalék körül mozog, a németek meg teljesen eltűntek. Tehát voltak ilyen magyar kulturális régiók. Az érdekes az, hogy ezek a tisztán magyar kulturális régiók, mint ame­lyek a magyar kulturális glóbuszon Er­délyként és a Dunántúlként megjelen­tek, egy sajátos európai dualizmust testesítettek meg. Hogyha megfigyel­jük a nagy európai kultúráknak, biro­dalmaknak a történetét, hagyomány vi­lágát és mentalitását, szinte mindenütt ki lehet mutatni egy dualista szerke­zetet. Európában többnyire egy észak­déli dualizmus érvényesült. Például Németországban az északi, a Hanza­­városoknak a kulturális világa egészen más volt, mint a déli tartományoké, ne­vezetesen Bajorországé. Bajorország erősen katolikus hatásokat mutató, a maga művészeti-építészeti képében olasz hatásokat követő kulturális táj­egység volt; az északi tartományok vi­szont többnyire protestánsok voltak, és építészeti kultúrájukban is az északi tí­pusú építészetnek a nyomait viselték magukon. Egészen más egy müncheni barokk, mint egy hamburgi gótikus templom. Ugyanez volt a helyzet Franciaországban, ahol az észak-fran­cia és a dél-francia kultúra, a párizsi és a normandiai kultúrtáj egészen más történelmi hagyományokat őrzött, mint Provencenak a kultúrtája. Még inkább ez volt a helyzet Olaszország­ban, ahol Lombardia kultúrája nagyon erősen a szomszédos európai kultúrák­hoz, így a franciához, a némethez állt közel, a dél-olasz kultúra viszont in­kább a spanyolhoz, sőt bizonyos vo­násaiban az észak-afrikaihoz.-A nagy európai kultúrák világán belül észlelhető kettősség jelen van-e a magyar kultúra történetében is?- Ez a dualizmus a magyar kul­túra történetében is megtalálható, csakhogy nem észak-dél, hanem ke­let-nyugat tagoltságban. A nyugati magyar kultúra mindig a Dunántúlt, a keleti pedig Erdélyt jelentette. Mi volt ennek a magyar kulturális dualizmusnak az értelme? Ha a meg­különböztető jegyeket keressük a ke­leti és nyugati magyar kultúra között, akkor elsőnek az emberek mindig arra szoktak gondolni, hogy ennek a val­lási hagyomány állt a hátterében, ke­let inkább protestáns, nyugat inkább katolikus. Nem egészen így van, hi­szen a Dunántúlon is vannak nagyon erős protestáns központok, elég csak Pápára vagy a somogyi világra hivat­kozni, aminthogy Erdélyben is vannak nagyon erős katolikus központok: Szé­kelyföldön Csík jellegzetesen és emi­nensen katolikus világot jelent. Tehát nem annyira vallási megoszlás állt en­nek a kettős osztatúságnak a hátteré­ben, hanem sokkal inkább a történe­lem. Mégpedig az a körülmény, hogy a nyugati magyar kultúra nyitott volt, a keleti viszont zárt. Nyugat-Magyar­­ország minden nyugatról érkező hatást befogadott, be kellett fogadnia. A Du­nántúlt rendre érték Mátyás korában az olasz, később a német-osztrák, sőt francia hatások, minek okán egy be­fogadó kulturális régió jött létre. Er­délynek viszont mindig védekeznie kellett, hiszen Erdély mindig ve­szélyeztetve érezte magát a keletről ér­kező nem európai, nem keresztyén kulturális hatásoktól. Korábban a ke­leti töredéknépek: kunok, besenyők, úzok stb., később a tatárok, leg­hosszabb ideig a török befolyás ellen kellett védekeznie. Persze az erdélyi magyar kultúra is nyitott volt nyugat felé, rendre befogadta a nyugati hatá­sokat. Ismertek azok a hatások, ame­lyek Erdély kultúráját összekötötték a német kultúrával, sőt a holland és az angol kultúra elemeivel is. Adynak Az ismeretlen Corvin kódex margójára című gyönyörű írása éppen erről szól. Ugyanakkor Erdélynek nagyon zárt védőrendszert kellett kiépítenie kelet és dél felé azért, hogy a keletről és délről érkező, az erdélyi magyar iden­titást a maga népi voltában, nyelvében, történelmében, hagyományaiban is veszélyeztető befolyásoktól mente­sülni tudjon. Ezzel szemben a Dunán­túlnak nem kellett a nyugati befolyá­sokat kiszűrni. A nagy és természetes európai kultúrák mindig ilyen dualista szer­kezetben alakultak ki. Ami az egyik kultúrtájból hiányzott, az a másikban jelen volt. Az egymástól történelmi hagyományőrző értelemben megkü­lönböztethető kultúrtáj együtt adta ki azt a nemzeti kultúrát, nemzeti karak­tert, ami az összegző fejlődés ered­ménye volt. így volt ez akár a franci­áknál, akár a németeknél, akár az ola­szoknál vagy angoloknál.-A magyar államnak és a magyar kultúrának ezt a természetes fejlődési folyamatát akasztotta meg Trianon?-Azzal, hogy bekövetkezett az or­szág feldarabolása, nem alakulhatott ki az a folyamat, amely a 20. század­ban Európa más nemzeteinél végbe­ment. Ez legalább olyan tragédiája volt a 20. századi magyar fejlődés­nek, mint maga az, hogy az országot feldarabolták. Ám ha egy életfontosságú szerv elvész, akkor egy másik szerv átve­szi annak a funkcióit - ez közismert orvosi igazság. A magyar kultúra fél­bevágása, kettészakítottsága, ami Tri­anonnal kezdődött, megindított egy másik folyamatot, az erdélyi hagyo­mányokat bizonyos mértékig meg­próbálta pótolni a tiszántúli magyar kultúra. Az erdélyi magyar kultúra hagyományait bizonyos mértékig át­vette Debrecen, Sárospatak és más al­földi kulturális központok. Azonban ez nyilván nem lehetett olyan sikeres, mint amilyen sikeres lett volna maga a természetes fejlődés. Magyaror­szág, a magyar kultúra két lábon állt, nyugaton és keleten, a Dunántúlon és Erdélyen, és minden más, Felvidék, Délvidék, valahogy elhelyezkedett ennek a kettős osztatú rendszernek a hatáskörzetében. Trianonnak az lett a következménye, hogy a magyar kul­túra korábbi egy-, illetve a fejlődés szükségszerűsége szerint remélhető kétközpontú modellje helyett egy po­­licentrikus modell alakult ki. Hiszen azok az országrészek, amelyeket a tri­anoni diktátum leválasztott Magyar­­országról, rá voltak kényszerítve arra, hogy létrehozzák a maguk kulturális életét. így jött létre az erdélyi, a fel­vidéki, a délvidéki magyar irodalom, ‘45 után pedig a kárpátaljai magyar irodalom.- Működtek-e tudatos ellenerők?- Ezeknek az irodalmaknak a fejlődése kétségtelenül járhatott volna veszélyekkel is, számos ilyen törek­vés jelent meg, amely azt szerette volna elérni, hogy ezek a magyar kul­turális régiók nagy mértékben vagy akár véglegesen leszakadjanak a ma­gyar kultúra testéről. Bukarest a hat­­vanas-hetvenes-nyolcvanas években arra törekedett, hogy az erdélyi ma­gyar irodalmat, az erdélyi magyar kultúrát leszakítsa az egyetemes ma­gyar kultúra törzséről, és valamiféle román irodalomként helyezze el a tér­képen. A Román Irodalmi Lexikon a hetvenes évek végén az erdélyi ma­gyar írókat úgy határozta meg, mint magyar nyelvű román írókat. Amit Budapest úgy vett át, hogy amikor a hatvanas évek közepén megjelent a romániai írók novellaantológiája, ak­kor ebben az antológiában helyet ka­pott Moher Károly, Nagy István, Asz­talos István, Kovács György, Sütő András, Huszár Sándor és Szabó Gyula. Hét magyar írót is román író­nak nevezett ki a budapesti könyvki­adás. Mondanunk sem kell, mekkora szégyen az, ha éppen Budapesten ro­­mánoznak le egy erdélyi magyar írót. Az a folyamat, amely létrehozta ezt a kényszerű kulturális decentra­lizációt, vagyis a magyarországi iro­dalom mellett az utódállamok ma­gyar irodalmait, nagyon nagy veszé­lyekkel járt, és ha nem jött volna közbe a ’89-es történelmi változás, ez valóban oda vezethetett volna, hogy a magyar irodalmon, a magyar kultúrán belül egy olyan policentri­­kus szerkezet jön létre, amely úgy helyezi el egymás mellett ezeket az irodalmakat, mint mondjuk a francia és a kanadai francia irodalmat, vagy a német, az osztrák és a svájci né­met irodalmat, vagyis lényegi elté­résekkel, különbségekkel. Nagy sze­rencse, hogy erre nem került sor, hogy közbejött a rendszerváltozás, és ezzel a magyar kulturális régiók között egy újabb átrendeződés kö­vetkezhetett be. Aminek a lényegét talán az adja, hogy megszületett az a felismerés, hogy a nemzeti kultúra, a nemzeti irodalom egységes. Még akkor is, ha ez az erdélyi, a felvidéki, a délvidéki, a kárpátaljai irodalom a maga intézmény- és feltételrendsze­rében bizonyos változatosságot mu­tat. Stratégiai feladat, hogy az egy­séges magyar nemzeti irodalom fo­galma mellett létrejöjjön az egységes vagy majdnem egységes intézmény­­rendszer is.- Milyen hatása lehet a magyar kultúra jövőjére az európai integrá­ció, a globalizmus?- Az európai uniós fejlődés új le­hetőséget nyitott meg a magyar kul­turális régiók előtt. Ami abban rejlik, hogy véget ért a nemzetállamok ki­zárólagosságának a korszaka. Ez az új fejlődés a (nemzet)állami kizáró­lagosságra épülő struktúrákat olyan rendszerrel váltja fel, amelynek vél­hetőleg három szintje lesz. A középső szinten helyezkednek el a nemzetál­lamok és intézményrendszerük. Efö­lött van egy európai szint. A nemzet­­állami struktúrák alatt helyezkednek el a regionális struktúrák, amelyek ugyancsak számos területen vesznek át jogosultságokat és lehetőségeket a nemzetállami szinttől. Hármas struk­túrában lehet tehát gondolkozni: alul a régiók, középen a nemzetállamok, legfelül az európai intézményrend­szerek struktúrája. Ez nekünk magya­roknak azért lehet kedvező, mert ezál­tal helyreállhatnak a természetes tör­ténelmi régiók. Amelyek már a 16-17. században kialakultak a Kárpát-me­dencében, s melyeket a trianoni ha­tár választott el egymástól, sőt kisebb egységeket régiókon belül is. Ha ezek a természetes régiók újra helyreáll­­nak, ha például a Partium nem lesz elszakítva a kelet-magyarországi vi­lágtól egy élesen érvényesülő állam­határral, hanem Arad, Nagyvárad és Szatmárnémeti beilleszkedhet abba a természetes kulturális és gazdasági közösségbe, amelynek szerves része Debrecen, Békéscsaba, Nyíregyháza, sőt Beregszász is, akkor a hagyomá­nyos és természetes régióknak a helyreállítása igen nagy mértékben megkönnyítheti a magyar nemzet­­egyesítés ügyét. A szépirodalomnak - mint a magyar élet egyik központi szellemi és politikai intézményrend­szerének - épp az lenne a feladata, hogy a hagyományos regionális struktúrák helyreállításának a szor­galmazásával ezeket a regionális fejlődéseket elősegítse. Ennek a fo­lyamatnak a jegyében és sikeréért va­gyunk most itt Nagyváradon.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents