Nyugati Magyarság, 2005 (23. évfolyam, 2-12. szám)
2005-09-01 / 9. szám
2005. szeptember Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 11. oldal TÓFALVI ZOLTÁN „Emlékezz, Uram, mi történt velünk! Tekints ránk, és lásd meg gyalázatunkat! Örökségünk bitorlókra szállt, házunk idegenekre." (Jeremiás próféta siralmai) A román börtönök világáról, a sunyi és ravasz, az embert és közösséget egyaránt felőrlő kínzási módszereivel a szovjet gulágokat is „túlszárnyaló” megsemmisítő munkatáborokról az utóbbi időben több visszaemlékezés is napvilágot látott. Valamennyi több évtized emlékezetromboló időszaka után született. A Duna-delta poklait, Szamosújvárt, a Pitesti-i „átnevelőt”, Galacot, Zsilavát megjárt politikai elítéltek ma is borzalommal emlékeznek azokra a pillanatokra, amikor a cellákba berontó őrök esetleg megsejtették, hogy a szappannal bekent üveglapra a rabok kisebb-nagyobb szövegeket próbáltak írni. Ha valakit ilyen „bűntényen” kaptak, annak nemcsak borzalmas verés, hanem többnapos, esetleg egy-két hétig tartó magánzárka volt a büntetése. Már-már a paroxizmusig fokozták a betűtől, az írástól való rettegést. E sorok írója, az erdélyi, romániai 56 kutatójaként, több kötet és tanulmány szerzőjeként mindössze két, 1947-ben a szamosújvári börtönben készült dokumentumról tud: az egyik, egy 1947 karácsony estéjén készült névsor, a másik Puskás Lajos kolozsvári tanár - ugyancsak 1947-ben készült - börtönnaplója. A Szekuritáté 1948. augusztus 30-án történt megalakulása után tűzzel-vassal, a legvadabb kegyetlenséggel üldözték az írásnak bármilyen formáját. Mindezek ismeretében akár jelképesnek is tekinthetjük Búzás László kötetének címét, üzenetét: aki a hírhedt Szekuritáté karmai közé került, az dantei értelemben valóban felhagyhatott minden reménnyel. A mottó egyenesen telitalálat: nemcsak három kiváló erdélyi magyar értelmiségi meghurcoltatásának, hanem a trianoni békediktátum óta eltelt 85 esztendő golgotajárásának leglényegét sűríti a mindössze ötsoros könyörgés. Búzás László érdeme, hogy saját egyéni tragédiáját egy egész népközösség, az erdélyi magyarság szakadatlan megaláztatásainak, jogfosztásának, kisemmizésének hiteles krónikájává tudja nemesíteni. Külön köszönet azért, hogy annak a korszaknak - a nyolcvanas évek elejének, közepének - politikai üldöztetéséről ír, amikor Ceausescu az egész világot átverte azzal, hogy Romániában nincsenek politikai elítéltek, bebörtönzöttek. Búzás László visszaemlékezéseiből is kiderül: alig fértek el a nagyenyedi börtönnek a közbűntényesektől elkülönített részében! Pontos adatok nincsenek, az orwelli gépezet kitűnően működött, a korábbi adatokat is sikerült meghamisítani, elmaszatolni. Ebben a szörny diktátor verhetetlen nagymester volt. Búzás László 63 börtöntársról tud. Ez a szám, minden bizonnyal, töredéke a tényleges adatoknak. Nagy-nagy erénye Búzás visszaemlékezéseinek, hogy a szerző csak akkor vett tollat a kezébe, amikor már birtokában voltak a megfigyelésének, letartóztatásának körülményeit rögzítő dokumentumok, a vallatásának teljes mechanizmusát feltáró kihallgatási jegyzőkönyvek, a futószalagon gyártott ítéletek szövegei. Nem folklorizálódott, meseszerű vallomás ez a vizsgálati fogságról, a börtönévekről, a rabság megalázó és embertelen világáról, hanem hiteles, bármikor ellenőrizhető kitárulkozása egy olyan erdélyi magyar értelmiséginek, aki a Ceausescu-diktatúra mind jobban bekeményedő éveiben még abban reménykedett, hogy a gazdasági, testi, lelki és szellemi nyomor őszinte feltárásával esetleg megreformálhatja az egyébként megreformálhatatlan - mert maga az ideológia „génhibás” - eszmerendszert, az emberek százmillióit gúzsbamerevítő úgynevezett „keleti blokkot”, s ezen belül Romániát. A kötet címe még akkor is telitalálat, ha a temesvári Schwartz József azonos címen és magyar nyelven már megjelentetett egy visszaemlékezést, ugyanis a belső ellenzék teljes likvidáA Szekuritáté karmai lására szakosodott és szovjet mintára létrehozott Szekuritáté nevéhez a kommunista megtorlás egyik legsötétebb és legembertelenebb fejezete kapcsolódik. Bár a Szekuritáté atyamestere a szovjet Bodnarenko - „Pantyusa” -, a hatalmas, tízezreket „foglalkoztató” megtorló gépezet sok mindenben túltett „példaképén”, a KGB-n, a nem kevésbé hírhedt magyar ÁVO-n, a német STAZI-n. Aki nem került a Szekuritáté karmai közé - e sorok írója is megtapasztalta a házkutatás, vallatás egyediségét az nem tudja elképzelni, hogy ott, a vallató szobák, cellák világában egy-egy szekus pribék valóban élet és halál urának érezte magát: fejének egyetlen biccentésére a magánzárkába, a térdig elárasztott kazamatákba vagy a kivégző osztag elé kerülhetett a letartóztatott. Búzás László neves közgazdásznak, politikusnak az életében is végzetesnek bizonyult a Szekuritátéval való találkozás: nemcsak négy évig tartó börtönbüntetést eredményezett, hanem törvényszerűen maga után vonta a Magyarországra való kényszerű letelepedést, majd az 1989. évi decemberi „Nagy Rendetlenség” után a (Mircea Dinescu költő telitalálata) a hazatelepedést, az évekig tartó útkeresést, amely - ez is a posztkommunista időszak sajátos kolonca! - az egykori meghurcoltak, politikai foglyok holtvágányra futtatásához is vezetett. Azért is hangsúlyozom a volt politikai foglyok, belső ellenzék szerepét, mert Romániában el sem kezdődött az a tisztulási folyamat, amely a volt NDK területén, Csehországban eleve lehetetlenné tette, hogy az egykori párt- és KISZ-vezetők, a politikai rendőrség képviselői az 1989. évi rendszerváltást követően vezető szerephez jussanak. Sajnos, Magyarországon is hasonló a helyzet, ennek minden áldatlan következményével! Az ügynöktörvény kapcsán Magyarországon lezajlott viták is jelezték: mekkora árat kell fizetni azért, ha idejében nem hozzák nyilvánosságra a teljes ügynökhálózatot! Romániában megjelent a Temesvári Kiáltvány, s annak 8. pontja egyértelműen kimondta, hogy a volt nómenklatúra tagjai nem tölthetnek be vezető tisztségeket, valójában azonban pontosan az ellenkezője történt: a politikai elit igen jelentős és meghatározó részét továbbra is a volt diktatúra neveltjei alkotják. Búzás László kötete azért is felkavaró, mert az őt letartóztató Butiurca loan százados, Stefanescu Mihai ügyész, ezredes, Popa Mihail alezredes ma is közöttünk jár-kel, s a létminimumot sem biztosító átlagnyugdíjak sokszorosát élvezi. Egészen bizonyos, hogy ma is hazafias tettnek tekinti mindegyikük, hogy emberek ezreinek az életét tették tönkre, sokakat öngyilkosságba kergettek. „A szekunak mindenütt embere volt és követtek. A munkahelyemen (a Csíkszeredái traktorgyárban - T. Z.) még a WC-be is utánam jött a megbízott személyük. Ez a besúgó férfi természetesen az osztályomon dolgozott, román volt és Eneának hívták. Ezeknek a szekusoknak a vizsgálódási vagy kivizsgálási módszerük roppant egyszerű volt. Kérdeztek a témával vagy az üggyel kapcsolatosan, ha feleltél rá, annak függvényében reagálták le, hogy tetszett-e nekik, ahogy a feleletet megfogalmaztad, vagy nem. Ha nem tetszett, akkor még nem mondták, hogy írdd is le, amit mondtál, hanem tovább kérdeztek, faggattak, mindaddig, amíg azt mondtad és úgy, ahogyan ők akarták, hogy mond a válaszaidat az illető kérdésre. Amennyiben tetszett, leíratták. Ha ellenszegültél, akkor kezdték bevetni a különböző vallatási módszereiket, mint például a különböző bizonyítékok említése, bemutatása, vagy a zsarolás, az erkölcsi, fizikai terror, és elmentek egészen a fizikai kínzásig is” között- emlékezik Búzás László az első napok élményeire. A szerző vádlott-társaival, a filozófus Borbély Ernővel és a kiváló tervezővel, Bíró Katalinnal együtt megsejtette - bár erre senki nem figyelmeztette -, hogy az Erdélyi Magyarok Egyesülete (EME) szervezettel kapcsolatosan bármilyen tagadás akár az életükbe is kerülhet, hiszen a házkutatás során Borbély Ernő lakásán megtalálták azt a füzetet, amely tartalmazta a programot, az elképzeléseket, a szamizdat-folyóirat tervét. Petőfi Sándor: Meddig alszol még, hazám? Meddig alszol még, hazám? A kakas rég felkelt, Kukorékolása rég Hirdető a reggelt. Meddig alszol még, hazám? A nap is föllépett, Beözönlő sugara Nem bosszantja képed? Meddig alszol még, hazám? A veréb is fenn van, Telhetetlen bendejét Tömi asztagodban. Meddig alszol még, hazám? A macska is fenn jár, S tejesköcsögöd körűi Kotnyeleskedik már. Meddig alszol még, hazám? Kaszálód füvére Csaptak a bitang lovak, S legelnek széltére. Meddig alszol még, hazám? íme vincelléred Műveli, nem szőlődet, Hanem a pincédet. Meddig alszol még, hazám? Szántanak szomszédid, S a magokéhoz oda- Szántják földed szélit. Meddig alszol még, hazám, Még rád nem gyűl a ház, Mindig, míg a félrevert Harang föl nem lármáz? Meddig alszol még, hazám, Szép Magyarországom? Föl sem ébredsz már talán, Csak a másvilágon! Költő, 1847. október V J Sajátos trükkje volt a Szekuritáténak, hogy a kihallgatási jegyzőkönyvekben nyoma sincs az éjszakai kínzásoknak, a fizikai és lelki terror közepette végzett vallatásoknak, fenyegetéseknek: ha nem vallasz, idehozzuk a feleségedet, gyermekedet, szüléidét! „Aláfestésként” jajgatásokat, halálhörgéseket játszottak be, amelyeknek rendszerint sokkoló hatásuk volt. A letartóztatott pontosan tudta: bármelyik hozzátartozóját bármikor behozhatják, s bármikor megölhetik! Búzás László kötetében a nagy fenntartásokkal kezelhető hivatalos levéltári dokumentumokat rendre összeveti a vizsgálati fogságban és a hírhedt nagyenyedi börtönben megélt és átélt „élményeivel”. Visszaemlékezése így válik a 80-as évek Romániájának immár nélkülözhetetlen kordokumentumává. Romániai sajátosság ugyanis, hogy 1964-től kezdődően minden csatornán és nyugati lapok fizetéses hirdetéseiben tagadták, hogy a börtönökben politikai foglyok sínylődnek. Miközben Ceausescu a szabad véleménynyilvánításról papolt, a börtönök zsúfolva voltak politikai foglyokkal. Búzás László egy egész névsort közöl azokról, akikkel együtt raboskodott. Köztük említi az egyetemes magyar színjátszás nagy alakját, a „megöngyilkolf ’ Visky Árpádot, akinek remek alakításai, versmondása sok vonatkozásban az ugyancsak tragikus sorsú Latinovits Zoltánra emlékeztetnek. (Furcsa fintora az 1989. évi „Nagy Rendetlenség” óta eltelt 15 évnek, hogy a mai napig nem sikerült tisztázni a legendás alakká nemesedett Visky Árpád halálának körülményeit. A szülőfalu, Székelyvécke ezért határozta el, hogy domborművel és a művelődési otthon Visky Árpád nevével felvételével tiszteleg a színészóriás emléke előtt.) Búzás László, Borbély Ernő, Szőcs Géza, Bíró Katalin, a börtönben elszenvedett kínzások nyomán nagybeteg Pál Béla ellenzéki szerepvállalásával, meghurcoltatásával az erdélyi magyarság valójában 1990. november 24- én ismerkedett meg, amikor a kolozsvári Állami Magyar Színház és Opera nagytermében átvették az Amerikai Magyar Emberjogi Alapítvány kitüntetését. E sorok írója is jelen volt az ünnepségen, s mint annyiszor a Trianon óta tartó örökös „nótáztatás” során hittünk a Tom Lantos demokrata képviselő szájából is elhangzott ígérgetésnek: lesz önálló erdélyi magyar egyetem, önálló magyar iskolahálózat. Búzás László egyéni sorsának drámai fordulataival figyelmeztet arra, hogy 1990 után a hitegetés, az átverés, a félrevezetés, a magyarság gazdasági kisemmizése soha nem ismert méreteket öltött. Búzás Lászlónak is le kellett mondania - ez diktálta emberi tartása, habitusa - a Romániai Magyar Kisgazdapárt elnöki tisztségéről, meg kellett élnie, hogy 1996-ban a helyhatósági választásokon hiába volt esélyes Csíkszeredái polgármesteij elölt, különböző fondorlatok, csalások, visszaélések révén mégis más lett a város első embere! Ráadásul még a csíki területi RMDSZ-szervezet alelnöki tisztségétől is meg kellett válnia! Búzás László, a nyolcvanas évek romániai ellenállásának egyik legendás alakja, az Amerikai Magyar Becsület érdemrend kitüntetettje ma az RMDSZ-nek sem tagja! Ennyi csalódás, megaláztatás után legtöbben bedobták volna a törülközőt. Búzás László a leghasznosabbat választotta: megírta börtönélményeit. Könyvében olyan kérdéseket feszeget, amelyekre évtizedek óta nincs elfogadható válasz: „Az ENSZ, ha a nemzetek szervezete, akkor miért nem védi meg a nemzeteket? Miért véd mindenekelőtt államokat és személyeket? Mitől fél a magyar kormány annyira, hogy a nemzetiségi mozgalmak mögé bújik, és azt állítja például, hogy az írországi mozgalomnak vallási jellege van? Vagy a baszkokat egyenesen spanyolnak titulálják? A magyar kormány számára miért nem téma a nemzetiségi kérdés, miközben a román kormány számára az?” Búzás László, Borbély Ernő és Bíró Katalin azt tervezte, hogy a szamizdatfolyóiratban külön számot szentelnek az egyre agresszívebb elrománosítás kérdésének. Döbbenetes olvasni: 1968, Hargita megye megalakulása előtt Csíkszeredában mindössze néhány román család élt, ma a város lakosságának 20 százaléka román anyanyelvű. Ezt „hozta” az úgynevezett „szocialista iparosítás” és a jelenleg is zajló masszív betelepedés. A románok arányukat messze meghaladóan vesznek részt a megye, a régió, a különböző jói fizetett hivatalok vezetésében. Búzás adatokkal bizonyítja, hogy a székelyföldi megyékbe kihelyezett románok letelepedési pénzt kaptak. Törvény szentesítette, hogy a Székelyföldre kihelyezett román anyanyelvűek a letelepedési segély mellett azonnal lakást kaptak. A „képlet” 1989 után sem változott: hol van még egy olyan régió a világban, ahol a 85 százalékban egy kisebbség által lakott megyében a legfontosabb tisztségviselő - jelen esetben a prefektus - a többségi nemzethez tartozik? Búzás Lászlót tizenegy hónapon át tartották vizsgálati fogságban, ami kivételes rekord, hiszen általában félévi, nyolc hónapi vallatás után már ítéletet hoztak. Ma már mosolygunk az ítéletindoklás bükkfanyelvű, a jogtól fényévnyi távolságra lévő szövegén: „Borbély Ernő, Búzás László, Bíró Katalin egy bizonyos reakciós felfogás következtében, valamint a Szabad Európa rádióadó által is befolyásolva, 1981-1982- ben kezdeményeztek és megalakítottak egy felforgató szervezetet, azzal a céllal, hogy különböző akciókat folytassanak a román társadalmi rendszer ellen. Céljaik elérése érdekében a csoport tagjai megegyeztek és megállapodtak abban, hogy a következőket fogják véghezvinni: • Olyan röpcédulák készítése és terjesztése, amelyek az országra nézve befeketítő jellegűek. • Egy, a szocialista társadalomra nézve ellenséges és titkos folyóirat szerkesztése. • Általános zavarkeltés és a közrend megzavarása. • Egyes történelmi emlékművek felrobbantása. • Terrorista-diverziós akciók kezdeményezése egyes tömegrendezvények idején.” Az 1983/47. számú ítélet alapján Borbély Ernőt 7 évi börtönbüntetéssel és 5 évi jogvesztéssel, Búzás Lászlót 6 évi börtönbüntetéssel és 4 évi jogvesztéssel, Bíró Katalint 5 évi börtönbüntetéssel és 3 évi jogvesztéssel sújtották. Bíró Katalint az 1982/349. számú törvényerejű rendelet alapján felmentették a börtönbüntetés letöltése alól. „Egyértelmű, hogy egyáltalán nincs bűntudatom, ezért tartásom kell legyen a jövőben mindig, bármi is történjen, a börtönéveket meg ki fogom bírni” - fogalmazta meg Búzás László a saját„rabarspoeticáját”. A napra letöltött négyévi szigorú börtön sem tudta megtömi: ugyanolyan egyenes tartású emberként jött ki, mint amilyennek bevitték. A börtönben szigorúan tilos volt magyarul beszélni. Amikor Borbély Ernőt és Búzás Lászlót rajtakapták az „égbekiáltó” kihágáson, a fővádlott így válaszolt: „Mi magyarok vagyunk és az Alkotmány nem tiltja meg, hogy magyarul beszélhessünk.” A tanulság: minden kisebbséginek a börtönben is ismernie kell elemi emberi jogait, másképp könyörtelenül eltapossák. Búzás László a börtönből való szabadulása után végigjárta a politikai elítéltek Golgotáját: sem a szakmájában, sem más területen nem kapott állást. Egyetlen kiskapu maradt: a Magyarországra való áttelepedés. Erdélyt és a Székelyföldet, a „nagyestélyibe öltözött fenyőket” rajongásig szerető közgazdász számára az anyaország is idegen világ volt. A kezdeti megértés, támogatás ellenére egy pillanatig sem érezte otthon magát. 1989 decembere után egy megszenvedett élet tanulságaival a tarsolyukban gondolkodás nélkül döntöttek a feleségével: hazatérnek! Ami 1990 tavasza óta eltelt, maga is történelem. Búzás László vallomásos kötete révén nemcsak egy különleges életút megismerésével leszünk gazdagabbak, hanem rá kell döbbennünk a Bolyai János-i imperatívusz örök igazságára: „Az ember akkor ember, ha összes választási lehetőségei közül a legnehezebbet választja.” Búzás mindig a legnehezebbet választotta. Köszönet érte. Köszönet azért is, hogy 15 évi vajúdás után végre a visszaemlékezését papírra vetette: .Álmodtunk és azt mondtuk, hogy tenni fogunk azért: ha már nincs saját hazánk, legalább mint magyarok a szülőföldünkön szabadon és félelemmentesen élhessünk. Az álmunk nem válhatott valóra, mégis elmondhatom, hogy valamit csak megpróbáltunk. Bármennyire naivságnak tűnt az, amit tettünk, mégis, amikor a tükörbe nézek, nem szégyellem magamat.” Hányán mondhatják el mindezt magukról?
