Nyugati Magyarság, 2005 (23. évfolyam, 2-12. szám)

2005-09-01 / 9. szám

A magyar nyelvű elektronikus média rövid története Kárpátalján II. Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident DEBRECENI MIHÁLY Végre birtokukba vehették a televízi­ósok is a magyar földrajzi neveket. Új főcímeket készíthettek, megszűnt az Uzshorodi Televízió elnevezés is. Gya­koribbak lettek a találkozások a ma­gyarországi kollégákkal, a határok át­­járhatóbbakká váltak. Erezni lehetett, hogy a szovjetrendszer hamarosan összeomlik. Míg korábban csak a nyír­egyházi rádió munkatársai tartották a kapcsolatot Ungvárral, egy idő után a Magyar Televízió is bejelentkezett. 1988-ban az Ablak stábja Kárpátalján készített egész estét betöltő műsort az ungvári stúdióból. Ez akkoriban óriási áttörésnek minősült. Nagy érdemei vannak ebben Peták Istvánnak, aki az Ablak felelős szerkesztője volt, Dmit­­ro Vorobec vezérigazgatónak, Dudics Andrásnak, az ungvári tévé műszaki igazgatójának és természetesen az ot­tani szerkesztőség valamennyi munka­társának. A műsor egy része még ma­gán viselte a késői szocializmus összes sallangját, de egy olyan folyamatnak a kezdetét jelentette, amely szerencsé­re mind a mai napig tart. Sokat köszönhet a Magyar Televí­ziónak a Kárpátaljai Televízió és Rá­dió Társaság, mivel Budapestről folya­matosan érkeztek Ungvárra a szovjet típusú gépkocsik, Latvija mikrobu­szok, kamerák, kazetták. Ezen eszkö­zök nélkül nagyon nehéz helyzetbe ke­rültek volna a kárpátaljaiak, mert Ki­­jevből az ezredfordulóig szinte sem­milyen technikai berendezést nem kaptak. Ezzel tökéletesen tisztában volt a társaság vezérkara, amely állan­dóan szorgalmazta a magyarokkal való kapcsolattartást. Gyakoriak lettek a műsorcserék. Ezekbe egy idő után a vidéki stúdiók is bekapcsolódtak, főleg a debreceni, Tóth Károly főszerkesztő vezetésével. Nem maradt ki a sorból a Magyar Rádió nyíregyházi stúdiója sem, melynek munkatársai már az „át­­kosban” is odafigyeltek az ungváriak­ra. Komoly segítséget jelentettek az úgynevezett szakembercserék is. Az ungváriaknak először a kilencvenes évek elején - közvetlenül a Szovjet­unió felbomlása után - nyílt módjuk arra, hogy szorosabbra fűzzék a kap­csolataikat a magyarországi országos médiumokkal. Elsőként a Magyar Rádió hozta létre a Határok nélkül című magazin­­műsorát, melynek munkájába rögtön bekapcsolódtunk. Kovács Géza, Kulin Zoltán, Petykó Ágnes, Rohály Gyula, jelen sorok írója, később Tótik Enikő és Lengyel Tamás. Ez egyben szakmai kihívást is jelentett mindnyájunk szá­mára, mert a munkatársaknak nem volt szakirányú végzettségük, szinte mindnyájan az Ungvári Állami Egye­tem magyar nyelv és irodalom tanszé­kén szereztek diplomát. És ami szin­tén nem utolsó szempont: anyagilag is stabilabb helyzetbe kerültek, mivel az otthoni fizetésük nem érte el a hat-hét­ezer forintot sem. Hetente harminc­percnyi vágott anyag került ily módon Budapestre Ungvárról. Egy idő után más magazinok is kértek tudósításo­kat, főleg a Krónika, ezáltal a kárpát­aljai események is bekerülhettek az anyaországi műsorokba. A Magyar Rádió minden esz­tendőben meghívta a szerkesztőség munkatársait Budapestre, Nyíregyhá­zára és Debrecenbe továbbképzés cél­jából. Ezek a szakmai kapcsolatok az­tán fokozatosan szép emberi kapcso­latokká váltak. Már nem kellett előre megrendelni az anyagokat, mivel az Ung partjáról előre jelezték, mi az, amiről fontos lenne beszámolni. Per­sze az ungváriak továbbra is rászorul­tak a technikai segítségre. Hogy ez mit jelentett? Elsősorban magnókat, kazet­tákat, stúdiószalagokat. A stúdiószala­gokra azért volt nagy szükség, mivel a műsorok felvételről mentek és men­nek most is, és egy idő után elhaszná­lódnak, elkopnak. Ha korábban a kapcsolatteremtés úttörői között megemlítettem Peták István nevét, akkor vele is kell foly­tatnom, ami a televíziós vonalat illeti, mivel 1993 elején ő indította útjára az első olyan műsort a Magyar Televízi­óban, amely csakis és kizárólag a ha­táron túli magyarok mindennapjait mutatta be. Ennek a műsornak Nagy­látószög volt a neve és csütörtökön 2005. szeptember délután háromnegyed hatkor jelentke­zett a magyar egyesen. A negyvenöt perces műsor szerkesztője eleinte Da­rab Gyula volt, később pedig Bornem­issza Eszter. Nem voltak könnyű hely­zetben, hiszen nem lehetett tudni pon­tosan, kik azok az alkotók, akiknek a filmjeit, tudósításait arcpirulás nélkül vállalhatja a televízió. Ne feledjük: ak­koriban a VHS-től kezdve sokféle technikai megoldás létezett, de több­nyire a kezdetlegesség jellemezte szinte az összes határon túli gyártót, bedolgozót. Tisztelet a kivételnek, per­sze. Az ungváriaknak még saját VHS kamerájuk sem volt. Igaz, a tévétár­saságnak volt egy darab Betacam ka­merája, de azt mindenki használta, ezért tönkre is ment hamarosan. Az Illyés Közalapítvány segítségével sike­rült egy SVHS kamerát vásárolniuk, de a vágást csak colos szalagon tud­ták elvégezni. így aztán Budapestre is csak colos szalagon tudták továbbítani a kért tudósításokat. Ez még 1998-ban is így működött! Szerencsére az Illyés Közalapít­vány és a Határon Túli Magyarok Hi­vatalának vezetői felismerték azt, hogy pénzügyi támogatásra van szükség. Nem is kevésre, mivel egy mini stú­dió létrehozása is forintmilliókba ke­rül. Bár Kárpátalján az ungváriak az Ukrán Állami Televízió és Rádió köte­lékébe tartoznak, úgy érezték, hogy ne­kik is lépniük kell, ha lépést akarnak tartani a kor műszaki kihívásaival. Eh­hez a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetségtől kaptak erkölcsi támoga­tást. így sikerült egy Zsigulit vásárol­niuk, majd később digitális kamerákat és vágóasztalt. Bármennyire hihetetlen, 2000 óta saját költségükön járnak for­gatni, mert a cégtől egyetlen fillér úti­költség támogatást sem kapnak! Min­denesetre nemcsak a Magyar Televízi­óval, hanem a Duna Televízióval is jó a kapcsolatuk. Kéthetente Ungváron készül a Régiók című magazinműsor. 1995-től műsorvezetőként is kipró­bálhatták magukat az ungváriak a Ma­gyar Televízióban. Előbb a Palack­posta című magazinműsorban nyílott erre lehetőségük. Koczák Szilvia, Ku­lin Zoltán és jómagam tartoztam abba a csapatba, melynek tagjai havi rend­szerességgel jártak Budapestre műsort vezetni. Ennek a rendszernek az ötlet­gazdája Bornemissza Eszter volt, aki fontosnak tartotta, hogy a magyaror­szági nézők megismeijék az erdélyi, felvidéki, délvidéki és kárpátaljai ma­gyar televíziósokat is. Gyakoriakká váltak a közös forga­tások is, ami azt jelentette, hogy Bu­dapestről érkezett a rendező-operatőr és a szerkesztő, míg a riporterek a he­lyi tévések voltak. Ennek volt szép pél­dája az, amikor 1996-ban Darab Gyula, Kozma István, Kulin Zoltán és e sorok írója elkészítette azt a filmet, amely bemutatta, hogy miért nem ké­szülhetett el a vereckei honfoglalási emlékmű. Az évek során tehát aktív külső munkatársaivá váltak az ungváriak mind a Magyar Rádiónak, mind a Ma­gyar Televíziónak, mind a Duna Tele­víziónak. Gyakorlatilag ezek a le­hetőségek tartották és tartják egyben ezt a kis létszámú, de jól felkészült csapatot, mert az otthoni anyagi meg­becsültsége több mint szégyenteljes. Fizetésünk most is alig haladja meg a havi tízezer forintnyi ukrán pénzt, a hrivnyát. Ukrajna függetlenné válása után hosszú évekig teljes alkotói szabadság jellemezte a kárpátaljai helyzetet. Az első törésvonal 1996-ban jelentkezett, éppen a vereckei emlékmű körül kia­lakult hercehurcával, hiszen a hatalom képviselői az év elején még azzal hi­tegették a helyi magyarokat, hogy megépülhet a honfoglalási emlékmű, majd bekeményítettek, és kijelentet­ték, hogy ez sértené az új ukrán állam érdekeit. Az ungvári tévések kifaggat­ták az eleinte még nyilatkozókedvű il­letékeseket - mire kitört a botrány. Az egyik megyei vezető, bizonyos Völo­­dimir Prihogyko bekérette a kazettát és miután megnézte beosztottjai nyi­latkozatát, arcátlanul letöröltette a ka­zettát. Akkor már a Kucsma-korszak emberi kezdtek erőteljesebben odafi­gyelni a sajtó munkájára. Tiltakozni pedig nem lehetett. Rájöttek a megye vezetői arra is, hogy ez a szerkesztőség jelen van szinte az összes fontosabb magyarországi elektronikus médium­ban, ráadásul komolyan is veszi a munkáját, hiszen megpróbál objekti­ven tudósítani. Ez persze egyáltalán nem nyerte el a tetszésüket. De a szel­lem már kiszabadult a palackból. Közben a szerkesztőség munkatár­sai - miután látták, hogy Kijevből semmüyen fejlesztésre nem számíthat­nak - magyarországi alapítványokhoz nyújtottak be pályázatokat. Egy időben felmerült annak a gondolata is, hogy Beregszászon egy fiókszer­kesztőség alakulna. Ezt az ötletet Du­dics András műszaki igazgató szorgal­mazta, de nem lett belőle semmi, mi­után az új vezető, Petro Petiik mindent elkövetett, hogy Dudicsot eltávolítsa a televíziótól. Dudicsról tudni kell, hogy az ő kitűnő magyarországi kapcsola­tainak volt köszönhető a stúdiók mű­szaki felfejlesztése. Petiik ezt nem nézte jó szemmel, ami ahhoz vezetett, hogy Dudicsot rövid időn belül elül­dözte a televíziótól, mint ahogy az időközben felvett Szűcs István szer­kesztőt és Gricza Csaba operatőrt is. Petiik egyébként a vereckei emlék­mű körüli affér után megpróbálta tel­jesen leépíteni a magyar szerkesztősé­get, nyilván a helyi hatalom biztatá­sára, de itt szerencsére közbeszólt a nagypolitika, mert az ügyről értesült Göncz Árpád, a Magyar Köztársaság akkori elnöke is, aki megemlítette Kucsma ukrán elnöknek a kárpátaljai politikai vezetők szándékát. A leépí­tést tehát így sikerült megakadályozni, de nyilvánvalóvá vált, hogy ezentúl jobban oda fognak figyelni a munka­társak tevékenységére. Nem kellett túl sokat várni az újabb szakítópróbára. 1998 november ötödi­kén a tiszai árvíz kárpátaljai települé­sek százait öntötte el. A hatalom nem volt felkészülve erre a természeti ka­tasztrófára, de a média sem, hiszen mindenki tudta, hogy a Kárpátok hegy­oldalain hatalmas tarvágások éktelen­kednek, s a hatalmas esőzések idején nem volt, ami visszatartsa az iszonya­tos mennyiségű vizet. Az ukrán szer­kesztőség munkatársait nem engedték a helyszínek közelébe sem. Megint a magyar szerkesztőségnek kellett lépnie. Vlagyimir Litvinov operatőr, aki a ma­gyarokkal forgatott már évek óta, ne­mes egyszerűséggel kilopta három napra a kamerát és elindultunk a hely­színre. Ám ahhoz, hogy elinduljunk, gépkocsira volt szükségünk. Bár­mennyire hihetetlen, Orosz Ildikó, a Beregszászi Tanárképző Főiskola rek­tora lett a sofőrünk arra a hétvégére, aki önként vállalta ezt a feladatot. A tévé vezetői nem is sejtették, hogy akadt egy alkalmi stáb, amely az ő tudtuk nélkül merészel forgatni. November nyolcadi­kén már adásba is került az első, több mint húszperces árvízi tudósítás, ame­lyet november 12-én a Palackposta is bemutatott. Természetesen a legfonto­sabb magyar nyelvű rádió és tévéállo­mások is - a BBC-től a Magyar Rádión át a Magyar Televízióig - rögtön jelent­keztek az információkért. Megint a fi­gyelem középpontjába került a magyar szerkesztőség. Jellemző, hogy egyik al­kalommal, amikor nem működött a fax és Petykó Ágnes széthúzta az asztalo­kat, kiderült, hogy illetéktelen kezek ki­húzták a vezeték zsinóiját. Tehát való­színűleg másokat is érdekelhettek a szerkesztőségi dolgozók munkakörül­ményei. Gyakorlatilag január végéig nyo­mon követtük az árvízi helyszíneket. Tetemes mennyiségű dokumentuma­nyag gyűlt össze. Az egyik vasárnap délután aztán a zenés műsor helyén a teljes rendelkezésre álló anyagot lead­tuk. Ezt az egész szomorú összeállí­tást szerencsére akkor már sikerült ar­chiválnia Vass Tamás hangmestemek. Kevesen gondolták akkor, hogy 2001 tavaszán ismét bekövetkezik az újabb, még nagyobb árvíz. Természe­tesen ott is jelen voltak az ungvári ka­merák, de akkora már talán a hatalom is rájött, milyen fontos szerepük van ilyen esetekben is az elektronikus mé­diumoknak. Az 1998-as árvízről és az azt kö­vető időszakról Gulyás Jánossal 1999 áprilisában egy másfél órás dokumen­tumfilmet készítettünk, amelyet be is mutatott a Duna Televízió, rövidebb változatát pedig a Magyar Televízió. A Magyar Televízió Határátkelő, Héthatár, Kárpáti Krónika, Palack­posta című műsoraiban állandóan je­len vannak az ungváriak. Kulin Zol­tán főszerkesztő 2001-től három éven át műsorvezetője is volt a Határát­kelőnek. Ungváron jelenleg ukrán, magyar, román és szlovák nyelven készítenek rádióműsorokat, míg a televízióban német nyelvű műsorok is láthatók. Va­lójában az ukrán, a magyar és a román (már nem moldován, mint ahogy ne­vezték a szovjet érában) nyelvű adá­sok dominálnak mind a tévében, mind a rádióban, hiszen még a hivatalos sta­tisztikák szerint sem beszélnek többen ötszáznál szlovákul, és a németek száma sem éri el a kétezer főt. Ez utóbbi műsoroknak ma már inkább szimbolikus jelentőségük van. Mostanában minden este hét órá­tól fél nyolcig lehet meghallgatni az ungvári rádió magyar nyelvű műsorait a középhullámon. A magyar nyelvű tévéműsorok kétszer jelentkeznek he­tente az Ukrán Televízió egyes csator­náján. Hétfőn délben negyvenperces magazinműsort láthatnak a nézők, míg csütörtökön hajnali fél öttől nézhetik a félórás összeállítást. Talán a világon nincs ilyesmire példa, hogy egy nem­zetiségi műsort ilyen lehetetlen időpontban sugározzanak. A helyzet erősen emlékeztet arra az időszakra, amikor elindultak a magyar adások Kárpátalján. Ennél jobban műsort nemigen lehetne eldugni. Az ukrajnai elnökválasztás után ta­lán mégiscsak van remény némi el­mozdulásra. Ami viszont az elnökvá­lasztási időszakban történt, az a leg­vadabb sztálini időket idézte. A ma­gyar szerkesztőség élére Horváth Sán­dor újságírót tették, aki gyakorlatilag Gajdos István parlamenti képviselő megbízottjaként cenzori feladatokat látott el. Miután nem Viktor Januko­­vics lett az államfő, Horváth visszame­nekült a Kárpáti Igaz Szó című újság­hoz. A szomorú ebben a történetben az, hogy ilyen szerepre pont az önma­gát mindig karakánnak feltüntető Hor­váth Sándor vállalkozott. Azóta visszaállt a régi rend. Ismét Kulin Zoltán a főszerkesztő, de jövőre újabb csaták várhatók, hiszen jönnek az ukrajnai parlamenti választások. Va­jon folytatódik-e a médiaháború? Csak annyit mondhatunk: majd meglátjuk. 9. oldal A lovagok nyomában Cserkészek jubileumi tábora A New York állambeli Fillmore vá­roskája közelében lévő Sik Sándor Cserkészpark ez év augusztusában tíz napra Nagy Lajos király lovagja­inak és apródjainak otthonává vált. Több mint hatszáz magyar cserkész gyűlt itt össze, hogy a magyar törté­nelemnek ezzel az érdekes korával megismerkedjék. A résztvevők kb. 60%-a az Egyesült Államok észak­keleti és Kanada keleti részéből jött, de jöttek Calgaryból, Kaliforniából és Floridából is. A többi messzebbről érkezett: 18 cserkész jött Magyaror­szágból, 13-an a Felvidékről, jöttek erdélyi és vajdasági magyar cserké­szek, érkeztek Németországból, Svédországból, Venezuelából, Brazí­liából és Argentínából, sőt, még Ausztráliából is. Az ötévenként meg­rendezett jubileumi táborok mindig nagy találkozásnak számítanak a Külföldi Magyar Cserkészszövetség életében: a 2005-ös tábor valódi se­regszemle volt. A tábor programja Nagy Lajos királynak a velenceiekkel való viszá­lya köré épült. Lovagokra volt szük­sége, akik megvédik Dalmáciát, me­lyet a király az országhoz csatolt. A cserkészek többsége mint apród vett részt a táboron, igyekezve kiérde­melni, hogy belőle is lovag lehessen. Példaképeik a vezetők voltak, a lo­vagok. Ahhoz, hogy valaki lovag le­hessen, el kellett sajátítania a lovagi nagyszerűen megebédelt közel nyolcszáz táborozó és vendég. Nagy Lajos kora, és a lovagok világa rég elmúlt, ha csak a történelemköny­vekben keressük. A jubileumi tábort megélt cserkészek számára azonban élővé vált, És nemcsak érdekes él­ményeket, szép emlékeket vittek ma­gukkal haza, hanem a lovagi esz­mény ma is megvalósítható gondo­latát, amit a Lovagmester (a tábor­ban Lacii, a „civil” életben Vajtay István cscst, Szövetségünk Ve­zetőtisztje) így fogalmazott meg: „A lovagot jellemzi a bátorság. Bármek­kora a veszély, a fenyítés, a baj, a lo­vag állja a sarat. Ha mások meg is futamodnak, a lovag az Istent, hazát és embertársait utolsó leheletéig szolgálja. íme a lovagi erények. Mennyivel könnyebb egy harcot har­colni egy ellenség ellen, egy kötél­­hidat megépíteni egy folyó fölött, egy útjelet felismerni vagy egy zász­lós jelet továbbadni, mint ezek az erények szerint élni. De ha lovagok akartok lenni, ezeket az erényeket, ezt a tizenkét erényt kell aprópénzre váltsátok viselkedésetekkel ahogy egymással bántok, mert csak akkor lesztek valaha lovagok!” A tábor vé­gére minden egyes „apród” bebizo­nyította, hogy érdemes arra, hogy lo­vaggá avassák. Lendvai-Lintner Imre KMCSSZ elnök erényeket - betartani a tíz lovagi tör­vényt, melyek meglepően hasonlítot­tak a cserkésztörvényhez és számot adni bátorságáról, valamint megyéjé­nek ismeretéből. Emellett aztán termé­szetesen meg kellett tanulnia a lovagi „mesterség” csínját-bínját, mint pél­dául a nyilazást és a vívást. Mielőtt azonban mindehhez akár hozzá is foghatott volna, apródpróbán kellett átesnie, például bekötött szem­mel megtalálni a köveket, amelyekre lépkedve át tud jutni a patkányokkal teli várárkon. Természetesen volt a táborban más foglalkozás is. Először is meg kellett építeni a tábort, és ez sem volt éppen egyszerű dolog: a legidősebb korosz­tályok táboraiban valóságos palotákat építettek magasan a fák ágai között, a tábor közepén pedig a műszak építette fel kemény munkával Buda várát. A lovagképzés jó része itt zajlott, s akik aznap részt vettek benne, itt kaptak kü­lön konyháról ebédet - úgy, ahogy Nagy Lajos korában ettek, csajka he­lyett kivájt cipóban vagy lapos, pala­csintaszerű kenyérbe burkolva. Itt volt a nagy vásár is, ahol nemcsak mézes­kalácsot ehettek a lovagok és apródok, de megismerkedhettek különböző mesterségekkel is, a bőrmunkától és kovácsmesterségtől a díszes levélírás művészetéig. A táborzárás előtti napon itt folytak a bemutatók és itt sült a nyársrahúzott két disznó is, amiből

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents