Nyugati Magyarság, 2005 (23. évfolyam, 2-12. szám)

2005-07-01 / 7-8. szám

2005. július-augusztus Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 9. oldal DEBRECENI MIHÁLY Kárpátalján, akárcsak a térség orszá­gaiban, hosszú évtizedeken keresztül az egyeduralkodó párt, az SZKP (a Szovjetunió Kommunista Pártja) ha­tározta meg mind az írott, mind pe­dig az elektronikus médiumok hely­zetét. Nyilvánvaló volt a sajtó fontos­sága, hiszen az új hatalomnak szócsőre volt szüksége. A soknemze­tiségű Kárpátalján ez az új hatalom 1945 után, amikor is a vidéket a Szov­jetunióhoz csatolták (akkori szóhasz­nálattal élve: Kárpátontúl újraegyesült a Szovjetunióval) rögtön kiemelten kezelte ezt a kérdést. Az akkormint­­egy nyolszázezres lakosság jelentős része ruszin-ukrán nemzetiségű volt, őket követték a magyarok, a románok és a németek. Eleinte természetesen az írott sajtó kapott nagyobb szerepet apárt által szükségesnek tartott infor­mációk áramoltatásában, mivelmegfe­­lelő rádiókészülékek nemigen voltak aháztartásokban. Ettől függetlenül már 1945-ben elkezdődtek a rádióa­dások Ungváron orosz, ukrán, magyar és román, vagy ahogy akkor mondták, moldován nyelven. Ma már nehéz helyzetben van az akkori idők kárpátaljai médiaviszonya­ira kíváncsi kutató, hiszen írásos do­kumentumok nem maradtak fenn erről a sajtótörténetileg kétségtelenül érde­kes időszakról. Aki informálódni sze­retne erről a korszakról, csakis elbeszé­lések alapján tud bizonyos informáci­ókhoz hozzájutni. De már szinte senki nem él abból a gárdából, akik annak­idején Ungváron hozzáláttak a rádió megteremtéséhez. Nyílván bizalmi ál­lásnak minősült ez is, akárkit nem en­gedtek a mikrofon közelébe. Amikor hozzáláttam a dolgozat megírásához, szomorúan tapasztaltam, hogy csak elbeszélések alapján sikerül majd összeillesztenem a hiányzó mo­zaikdarabkákat. Munkámban az ung­vári rádió és televízió magyar szer­kesztőségének viszonylag idősebb munkatársai segítettek. Azért haszná­lom a viszonylag idősebb jelzőt, mert a legidősebb szerkesztő, az év elején elhunyt Rohály Gyula is 1946-ban szü­letett, tehát ő is csak arról tudott nyi­latkozni, amit az elődeitől hallott majd­nem három évtizedet kitevő munkás­sága során. A magyar adások első főszer­kesztője Sándor László volt, aki 1959- ben áttelepült Magyarországra. Rövid ideig bemondóként dolgozott itt Kó­­tyuk István. Ő 1963-tólaz Ungvári Ál­lami Egyetem magyar nyelv és iroda­lom tanszékének lett a tanára. Tőle tu­dom, hogy nagyon nehéz volt a hall­gatókat a rádiókészülékek elé csalo­gatni, mivel az ott elhangzottak kö­szönő viszonyban sem voltak azakkori szovjet valósággal. Ki kellett tehát va­lamit találni. Csak mellékesen jegyzem meg, hogy azidőtájt is főleg a Magyar Rádió adásaira voltak elsősorban kí­váncsiak az ottani magyarok, de titok­ban mindenki hallgatta a Szabad Eu­rópa Rádiót és az Amerika Hangját. Egy idő után a budapesti minta alapján vasárnaponként kívánságmű­sort kezdtek sugározni, miáltal megnőtt a magyar adások hallgatóinak száma. Ezt a beözönlő levelekből lehetett a legjobban lemérni. Ha más napokon nem is, de vasárnap mindenki ezeket az adásokat hallgatta. Az unalmasan szürke hétköznapok után esemény­számba ment, amikor valakinek a ne­vét felolvasták a rádióban. Lehetett róla beszélni, az emberek talán még el is hitték, hogy a műsorok az ő érdekei­ket szolgálják. Hétköznapokon kora délután jelent­kezett egyórás műsorral a magyar szer­kesztőség. Az adásokban a TASZSZ- hírügynökséghírei domináltak, vala­mint a helyi pártapparátusok mun­kagyőzelmekről szóló beszámolói. Természetesen fontos helyet kaptak a testvéri szovjet tagköztársaságokat be­mutató sorozatok is, valamint az egy­házakat ostorozó jegyzetek. Ez utóbbi rovatnak a címe az volt, hogy Ateisták vagyunk. Kiket lehetett felkérni ezekre a szerepekre? Természetesen mindig akadtak jelentkezők, főleg az egyetemi oktatók közül. Ebben a műfajban .je­leskedett” hosszú évtizedeken keresz­tül amarxista filozófiát oktató Szikszai A magyar nyelvű elektronikus média rövid története Kárpátalján Aladár, aki egyébként ifjú éveiben re­formátus papnak készült. Évente jelen­tek mega különböző felekezeteket bőszen támadó brosúrái. Ezek a jegy­zetek aztán el is hangzottak az ungvári rádióban. Miután felvételről mentek a műsorok, a bemondók - Rohály Gyula elmondása alapján - jókat szórakoztak ezeken. Senki nem vette komolyan ezt „műfajt”. Egy alkalommal viszont majdnem botrány lett a dologból, mi­után Massányi András hírolvasó-be­mondó a felolvasás után a követ­kezőket mondta: „Kedves hallgatóink! Ateisták vagyunk című rovatunkat hal­lották. Ámen.” Az akkori főszerkesztő, Egressy György épp a szobájában tar­tózkodott, amikor lement az adás. Gyorsan lerohant a stúdióba, elvette az adástekercset, majd levágta a szalag­ról az ominózus kijelentést, nehogy bi­zonyítékai legyenek az esetleges felje­lentőnek vagy a pártbizottságnak. Sze­rencséje volt, mert természetesen senki sem hallgatta a műsort. Állandóan népszerűsíteni kellett a szovjet népek irodalmát is, ami bizony megint kacagtató történeteket eredmé­nyezett, hiszen kit érdekeltek Kárpát­alján meg a szerkesztőségben a testvé­rinek mondott üzbég birkapásztorok termelési eredményei? Senkit. Ettől függetlenül, vagy éppen ezért hetente legalább egy alkalommal kellett ilyen műsort készíteni. Ezeket a .jeles” al­kotásokat maguk a szerkesztők ültet­ték át magyar nyelvre. Hosszú évtize­deken keresztül repkedtek a levegőben - hangos kacagástól kísérve - a szer­kesztőségi szobákban meg a kocsma­asztalnál a kimondhatatlan kazah, üz­bég, türkmén nevek. A legnépszerűbb név a Kucsunbáj Kucsunbájevics Ku­­csunbájev volt, ami magyar fülnek kissé furcsán hangzik, de nem volt apelláta: példát kellett mutatni az ide­ológiailag nem eléggé felvértezett kár­pátaljai parasztságnak, hogy lám Ka­zahsztánban milyen nagyszerű gyapot­termesztők építik a szocializmust. Volt tehát magyar nyelvű rádióadás Kárpátalján, de a földrajzi neveket és a települések neveit csakis orosz nevü­kön lehetett kiejteni. Nem azt mond­ták, hogy „Önök az ungvári rádió adá­sát hallják”, hanem azt, hogy „Önök az uzshorodi rádió adását hallják”. Kárpátalja így lett Kárpátontúl, Mun­kács Mukacsevó, Beregszász Bere­­hovó, Nagyszőlős Vinohradovó. Zrínyi Ilona a mukacsevói várat védte, Hol­­lósy Simon pedig Tyacsevón (Técsőn) élt élete utolsó éveiben. A járásokat ke­rületnek fordították. Azt nem mondhat­ták, hogy beregszászi járás, hanem csak azt, hogy berehovói kerület. Hadd álljon itt egy tipikusan szovjet-magyar mondat: „Uzshorodról Zmijivkába Be­­rehovó érintésével lehet eljutni.” Ma­gyarul ez így hangzik : „Ungvárról Kí­gyósra Beregszász érintésével lehet el­jutni.” Mi ez, ha nem a magyar nyelv alapvető szabályainak és az emberi jo­goknak a megcsúfolása? Ha véletlenül egy anyaországi ember belehallgatott egy ilyen magyarnak mondott mű­sorba, nyilván azt hitte vagy hihette, hogy tréfáról van szó. Pedig ez volt a szomorú valóság. Tehát a szovjet állam úgy biztosította az itteni magyaroknak a megszólalási lehetőséget, hogy köz­ben gúnyt űzhetett belőlük. Különben is, ha véletlenül valakit behívtak a stú­dióba, előtte le kellett gépeim a kérdé­seket és az arra adott válaszokat. Ettől nem lehetett eltérni, erre felügyelt a mindenkori főszerkesztő. Semmit nem lehetett a véletlenre bízni. Ha a riport­alany véletlenül szülőfaluja nevét ma­gyarul nevezte meg, akkor - élő mű­sor esetén - a hangmérnök rögtön tor­zítójelet adott. Ha az illető Péterfalvát említette, akkor az csakis Petrovóként mehetett adásba. De miről is lehetett egyáltalán be­szélni? Természetesen kizárólag a gyö­nyörű jelenről, a tervteljesítésekről, a párt iránti háláról. A szerkesztőknek, ha terepre mentek, minden alkalommal jelentkezniük kellett az adott járás ide­ológiai titkáránál, aki kijelölte a szá­mításba jöhető interjúalanyokat, az ab­szolút megbízható kádereket. Nem csoda, hogy a rádiónak nincs is hang­­archívuma. A kezdeti korszakban és később is az adások írásos változatát archiválták egy darabig. Használható hanganyag nem maradt fenn! Bármi­lyen furcsa, szinte csak az utóbbi né­hány esztendő „termését” sikerült át­menteni, miután a munkatársak ügyes­ségének köszönhetően magyarországi adományokból és ismerősök segítségé­vel beszereztek néhány számítógépet és CD-lejátszót. Az ukrán és más szer­kesztőségek még ilyen lehetőségekkel sem rendelkeznek. A múlt század ki­lencvenes éveinek elején még az is visszatetszést keltett az akkori vezér­­igazgatónál, Dmitro Vorobecnél, hogy a magyarok szereztek maguknak egy faxot. Akkor még álmodni sem lehe­tett a számítógépekről, melyeknek egy részét - hogy ne kelljen vámot fizetni - Magyarországról csempészték be a munkatársak. Ha ezek az emberek nem lépték volna meg ezeket a lépéseket ak­koriban, talán ma nincs is magyar adás Ungváron. Az ukrán állam - a havi fi­zetésen kívül - egyetlen fillérrel nem támogatta a munkájukat. Azok a leme­zek, amelyek ma a szerkesztőségben vannak, kizárólag Magyarországról ér­keztek, miután akadt egy-két lemeztár­saság, amely ingyen adta legújabb anyagaikat az ungváriaknak. A Szovjetunió felbomlása után egy ideig bővültek a magyar adások le­hetőségei, ami adásidő növekedést je­lentett a rádióban. Vasárnaponként há­rom órásra bővült a műsor, amit a ké­szítők ki is használtak. Főleg a fiata­labb korosztályt célozták meg a leg­újabb zenei albumokat bemutató mű­soraikkal. Ez a periódus mintegy hét esztendeig tartott, aztán átvette a he­lyét egy „vegyes felvágott”. Minden vasárnap délután öttől hat óráig ukrán, magyar, szlovák és román nyelvű könnyűzenei műsor sugároznak. Négy nyelven egy órában! El lehet képzelni az adás minőségét. Egy dologra feltét­lenül jó volt ez a változás: senki nem hallgatja. A magyar fiatalok pedig hall­gassanak más adásokat. Az igazsághoz tartozik, hogy a megyei vezetésnek szúrta a szemét a műsorvezetők nép­szerűsége, meg az, hogy lekörözték uk­rán kollégáikat, akik még mindig kőkorszaki technikával és hasonló fel­fogásban dolgoztak. Előbb két órásra csökkent az adásidő, majd az interna­cionalizmus jegyében létrehoztak egy makaróni nyelven működtetett adást. Még kifinomultnak sem lehetett ne­vezni ezt a módszert, arra viszont meg­felelt, hogy elhallgattassák műsort. 1968-ban megindultak a próbaadá­sok az ungvári televízióban. Ukrán, ma­gyar és moldován nyelven készültek a kísérleti műsorok. A magyar adások műsorvezetője Rohály Gyula lett, aki az ungvári egyetem végzős hallgatója volt ekkor. 1969 tavaszától rendszeressé vál­tak a közvetítések. Minden hétfőn 21 óra után a Szovjet Televízió Központi csatornája biztosított „ablakot” szá­mukra. Nem volt véletlen ez az időpont, hiszen akkoriban mindenki a Magyar Televízió adásait nézte és a magyar té­vének hétfőn nem volt műsora. Jó öt­letnek számított a hétfő este kiválasz­tása, bár a gyermekbetegségek jelei már a kezdetekkor megmutatkoztak, hiszen a több mint egyórás műsor elkészítésé­hez valójában még nem voltak meg a technikai feltételek. A leforgatott tudó­sítások nyersanyagát repülőgépen szál­lították Lvovba, ott előhívták azt, majd egy másik géppel visszaküldték vá­gásra. így természetesen nem lehetett operatívan dolgozni, de a cél nem is ez volt. Politikai szempontból volt fontos az adások beindítása, a minőséggel senki nem törődött. Tény és való, hogy az adásokat nemcsak Kárpátalján lehe­tett fogni, hanem a környező országok­ban, így Magyarországon is. Mivel lehetett megtölteni ezeket az adásokat? Természetesen ugyanazok­kal a hírekkel, amelyeket a rádió is le­adott, propagandafilmekkel és halálo­san unalmas, előre megírt stúdióbe­szélgetésekkel a termelés élenjáróival, akik többnyire beszélni sem tudtak tisztességesen magyaml. Ma már ne­héz eldönteni, hogy kik szenvedtek jobban: a műsorkészítők vagy a nézők, akik alkalmanként belepillantottak az adásokba. A propagandafilmeket nem tudták előre szinkronizálni, ezért a műsorve­zető az élő adás közben fülhallgatóval a fején hallgatta az orosz szöveget és olvasta papírról a magyar nyelvű vál­tozatot. Aki jártas egy kicsit a televízi­ózásban, az tudja, hogy nem akad em­ber, aki hiba nélkül képes egy fél órán keresztül szöveget olvasni. Bakiztak is eleget az ungváriak Mindenki számára világos volt, hogy ezek a műsorok nem a nézőknek készülnek. A nagypolitika szokásos szemfényvesztésének tekin­tették ezt maguk a műsorkészítők is, akik persze keresték a lehetőségét an­nak, hogy alkalomadtán kissé önálló­sítsák magukat. Ez az idő 1972-ben következett el, amikor a Szovjetunió fennállásának 50. évfordulóját ünnepelték a biroda­lomban. A szerkesztőség tagjai: Eg­ressy György, Rohály Gyula, Krafcsik Mária és még néhányan elhatározták, hogy népi hagyományokat bemutató vetélkedősorozatot indítanak a kárpát­aljai magyar iskolák számára. Az ötlet meghallgatásra talált a pártbizottságnál is. Természetesen az elvárás az volt, hogy a népek lenini barátságát kell elsősorban kidomborítani, vagyis nem­csak magyar táncokat és népdalokat adhattak elő az iskolások, hanem grúz, örmény, ukrán számokkal is elő kellett rukkolniuk. Viszont minden rosszban van valami jó, mert a műsorok elején mindegyik települést be lehetett mu­tatni, ezáltal megmozdulhattak egy ki­csit az amatőr helytörténészek is, akik­nek addig nemigen volt lehetőségük hasonló jellegű munkára. Persze itt sem lehetett csodákatremélni, mert arra mindig ügyeltek, hogy mi hangozzon el ezekben a bemutatkozásokban. A magyar múltra vonatkozó, kényesnek számító történelmi adatokat gondos kezek előzetesen kigyomlálták. Min­denesetre ezek a nagyon is szocreál műsorok elnyerték az emberek tetszé­sét, aminek nem esztétikai, hanem főleg emocionális okai voltak. A több­nyire falusi nézők elhihették, hogy ne­kik és róluk is szólnak ezek a műso­rok. Olyan eseménynek számított egy­­egy bemutatkozó településen a műsor, amiről még évek múlva is lehetett be­szélni. 1973-ban folytatni lehetett a vetél­kedést, immáron a Petőfi- év jegyében. Ismét megmérkőzhettek egymással az iskolák. A versenyzőknek és az őket fel­készítő tanároknak - a kor kívánalmai­nak megfelelően - a kötelező, Lenint dicsőítő költemények mellett megen­gedték, hogy a magyar irodalom gyöngyszemeiből is válogassanak. Petőfi, Lenin, Ady. Szép kis triumvirá­tus, tehetné hozzá bárki cinikusan. De hát így működött a rendszer. Csak kis lépésekkel lehetett valamit is elérni, mert a cenzúra éberen őrködött minden fölött. A gúzsba kötve táncolás tipikus esetével álltak szemben mind a szer­kesztők, mind a vetélkedők. Miután az 1970-es évek eleje főleg az oroszosításról híresült el, ekkor hoz­ták létre Kárpátalján is az úgynevezett internacionalista iskolákat (magyar, orosz, ukrán iskola egy tanintézeten belül, természetesen orosz vagy ukrán igazgatóval, még a magyar többségű falvakban is), ebből a feladatból a tele­víziónak is ki kellett vennie a részét. Főleg a magyar televíziósoknak. Ek­kor indult el az „Izucsájem russzkij já­­zik”, „Tanuljunk oroszul” című műsor, melynek Toronyi Barna lett a szer­kesztője. A vasárnap délelőttönként je­lentkező műsorba olyan magyarokat hívtak meg, akik viszonylag elfogad­ható módon beszélték az orosz nyel­vet és akik hajlandónak mutatkoztak arra, hogy áldják a sorsot, amiért meg­tanulhatták ezt a nyelvet. Mintha Tolsz­toj nyelve erre különösebben rászorult volna! Tény és való, hogy az orosz nyelvet mindenkinek meg kellett tanul­nia, de ez már a mindent túllihegés szovjet non plus ultrája volt. Gyakor­latilag az orosz volt az állam hivatalos nyelve, de ezt nem lehetett kimondani. Szocialista eufemizmussal a „népeink közötti érintkezés” nyelvének nevez­ték. Ez a műsor aztán a hetvenes évek vége felé szép lassan kimúlt, de mar­káns példája volt annak, hogy mikép­pen lehetett a magyar szerkesztőségen belül olyan műsort készíteni, amihez valójában semmi közük nem lehetett volna egy normális világban. Magyar nyelvművelő műsort ugyanis sohasem készíthettek, erre engedélyt sem kap­tak. A szocialista internacionalizmus - az orosz nyelv erőszakos népszerűsí­tése - valójában az orosz nagyhatalmi sovinizmus álcája volt. Ezt tudta min­denki, bár senki nem mert róla beszélni nyíltan. Szovjet életmód - szovjet emberek. Ilyen rovatcímmel csak Ungváron le­hetett műsort készíteni. Hogy pontosan mit tartalmazhatott ez a rovat? Min­dent, ami a rendszer eredményeit volt hivatott bemutatni. Nagyon népszerűek voltak a fejőnők, akik állandóan szo­cialista versenyben álltak egymással, miközben nem lehetett tejet kapni a boltban. Hasonlóképpen a népszerű­ségi lista élén álltak a szovjet „való­­ságshowk” hősei, a szocialista brigá­dok vezetői, akik még a nyolcvanas években is több száz százalékos ered­ményeikkel kápráztatták el a pártbi­zottságok vezetőit, pedig Sztahanov már talán nem is élt. Hordhatatlan cipőket gyártó cipőgyári munkások, kukoricatermesztők, fakitermelők - mind, mind a korszak hősei. Igaz, a fa­kitermelők valóban irtották az erdőket, aminek a következményeivel 1998-ban és 2001-ben közelebbről is megismer­kedhettek a hatalmas tiszai árvizek szenvedő alanyai Hazánk térségein. A szovjet hazát minden adásban népszerűsíteni kellett, hiszen csak keveseknek adatott meg, hogy beutazzák a hatalmas birodalmat. Moszkvából állandóan érkeztek a kü­lönböző köztársaságokat bemutató propagandafilmek. A szinkronizálást továbbra sem tudták megoldani, menet közben kellett a hangot alámondani. Nagyon utálták ezt a munkát a szer­kesztők. Ellenben kötelező volt csi­nálni. Bár külső cenzor nem szólt bele a munkájukba, a szöveghűséget a főszerkesztő, Egressy György el­lenőrizte, aki egyben a televízió és rá­dió alapszervezeti párttitkára is volt. Nem tűrte a lazaságot. Már kora reg­gel benn ült a szobájában és el­lenőrizte, hogy ki mikor érkezik a munkahelyére. Aki késett, azt szigo­rúan büntette. Nagyjából ebben merült ki a tevékenysége. Az sem titok, hogy hét óra öt perckor már menesztette is Rohály Gyulát a közeli italboltba, mert a napot vodkázással kezdték és foly­tatták. A szerkesztőknek állandóan bent kellett ülniük, akár volt munká­juk, akár nem. A forgatási terveket úgyis a pártbizottságról mondták meg, tehát a megerőltető szellemi tevékeny­ségtől megkímélték a munkatársakat. A Párt tervei - a mi tervünk. Orosz­ból fordított cím: Pláni pártyiji nási pláni. Ebbe aztán minden belefért. Itt hangzottak el a Szikszai Aladár által fo­galmazott ateista jegyzetek, többnyirea szerencsétlen sorsú Massányi András interpretálásában, aki 1998-ban, ötven­három éves korában szó szerint éhen halt. Massányit még a nyolcvanas évek végén menesztették a cégtől. Az indok az volt, hogy nincs egyetemi végzett­sége, valójában valószínűleg az italo­zása is közrejátszott a dologban, meg az is, hogy kellett másnak a helye. Tény és való, hogy utána haláláig alkalmi munkákból tengődött... A nyolcvanas évek második felé­ben új szelek kezdtek füjdogálni. Gor­bacsov színrelépésével Ungváron is fellélegezhettek az emberek. Ekkor le­hetett megvalósítani azt, amit korábban soha. (folytatjuk)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents