Nyugati Magyarság, 2005 (23. évfolyam, 2-12. szám)
2005-06-01 / 6. szám
12. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 2005. június BODONYI ILONA Benes és a második világháború utáni Közép-Európa Az ESZMÉTŐL A RÖGESZMÉIG Benes tevékenységére kétszeresen is igaz a közhely: annál, hogy a kívánságunk nem teljesül csak egy dolog lehet rosszabb, ha teljesül. Neki élete álmát kétszer is sikerült megvalósítania, s az eredmény mind a két alkalommal, mind egyéni élete, mind pedig Csehszlovákia szempontjából tragédiába torkollt. Saját szempontjából már az is elgondolkodtató, hogy a Csehszlovákia létrehozásában és a második világháború utáni újrateremtésében játszott kétségtelen történelmi szerepe ellenére a történettudomány, a politika és a közvélemény (a cseh és a szlovák is) egyaránt legalábbis ellentmondásos személyiségnek tartja, s aki elismeri, az sem szereti. Pedig nem a személyisége volt ellentmondásos, könyveit, politikai írásait, beszédeit, emlékiratait olvasgatva sokkal inkább egy hihetetlenül elszánt, szívós, következetes, sőt csökönyös ember benyomását kelti, aki némi önértékelési zavarral képes elhitetni, elsősorban önmagával, hogy a nemzetközi politika szálait ő tartja a kezében. „Benes beérhette volna Bohémia földrajzi fellegvárával, a mai pánszláv cseh »birodalmat« azonban idegen népek testén kellett kiszabnia. Az okos kertész és üvegfúvó nép régóta sejti, hogy egyszer még nagy baj lesz ebből. (...) A nagyhatalmak Párizsban dinasztikus és történelmi határokat akartak kiszabni. Minden előszobában Benes ült, mindenütt ott termett a ceruzával. A fáradhatatlanul mosolygó emberke majdnem egymaga hordta szét a Habsburg birodalmat és Szent István országát. (...) A franciák és angolok leereszkedőn tűrték a buzgalmát. Ha Lafontaine egyszer együtt látta volna Brianddal, biztosan megírja róluk a bernáthegyi és a foxi meséjét” - írta róla 1938 őszén Cs. Szabó László. O volt az is, aki annyira koncentrált a célra, hogy közben nem számolt lépései lehetséges nemkívánatos következményeivel. Ugyanakkor pont ezek a következmények azok, amelyek ellentmondásossá teszik a benesi békeművet, sőt bizonyos elemeiben vállalhatatlanná. Itt elsősorban a második világháború utáni eseményekre gondolunk, melyeknek megalapozása azonban már a háború meglehetősen korai szakaszában megkezdődött, s melyeknek okán az utókor már nemcsak országalapítóként, de likvidátorként is számontartja. A benesi politika céljai gyakorlatilag 1916 óta, a Romboljátok szét Ausztria-Magyarországot! című kiáltvány megjelenése óta változatlan voltak - az egységes, nagy Csehszlovákia megteremtése. Meg kell jegyezni, a cél már születése idején elavult, hiszen nem csupán a 19. századra jellemző önálló nemzetállami lét megteremtésére törekedett, de azt ugyancsak 19. századi módon, más nemzetek rovására, a lehető legnagyobb kiterjedéssel kívánta megvalósítani. Az első világháború végén ez a törekvés a lezárulatlan és kiéletlen nemzeti ambíciók fényében, ha nem is menthető, de még magyarázható, a versaillesi békemű nyilvánvaló kudarca és annak tragikus következményei tükrében azonban aligha elfogadható. A kudarc országon belül és kívül is kézzelfogható. A nemzetiségi kérdés kezelése a csehszlovák demokrácia számára is megoldhatatlan feladat volt, kérdés persze az is, hogy a fegyverek erejével megszerzett soknemzetiségű területeken megteremthető-e a különböző nemzetek harmonikus együttélése. A kisebbségi kérdésben európai szinten is tapasztalható anomáliák, a legnagyobb európai nemzeti kisebbség, a német, érdekérvényesítésének és a felemelkedő német fasiszta állam törekvéseinek tragikus egybemosása és részben egymásra találása mind visszavezethetők az első világháború utáni kezdetekre. A végkifejlet a kisantant szétesése, a müncheni konferencia és Csehszlovákia megsemmisülése, az összes katonai erővel megszerzett területek elvesztése. A Szudéta-vidék Németországhoz került (egyébként ez volt az a terület, mely a konfliktust ténylegesen kirobbantotta, s mely egyedül nem ahhoz az államhoz került vissza, amelytől az egykori, még csak papíron létező Csehszlovákia elfoglalta. Soha nem tartozott ugyanis Németországhoz, Ausztria része volt, s ő tartott igényt rá az első világháború után), Teschent Lengyelország visszafoglalta, a Felvidék és Kárpátalja visszakerült Magyarországhoz, az előbbi a müncheni szerződés, az utóbbi katonai akció eredményeként, elsősorban a közös lengyel-magyar katonapolitika érdekéből, Szlovákia pedig kimondta elszakadását, és önálló állammá nyilvánította magát, gyakorlatilag persze az 1939. március 23-i német-szlovák szerződés következtében fasiszta bábállam lett. Benes 1938. október 5-én lemondott és nyugatra távozott, mint maga fogalmazott, új száműzetésbe. A párhuzam kissé erőszakolt, mert az 1910- es években valóban a letartóztatás elől menekült, s meglehetősen nehéz körülmények között küzdött társaival egy csehszlovák állam létrehozásának elfogadtatásáért. Most nem a száműzöttek kenyere volt keserű számára, hanem Csehszlovákia megsemmisülése, melyért azonban soha egyetlen pillanatra sem vállalt semmilyen felelősséget. Sőt még búcsújában is azt hangsúlyozta, hogy lépések százait tette meg a béke megőrzése és a szomszédokkal való jó kapcsolatok érdekében. Ugyanakkor igen tanulságosan még ebben a drámai pillanatban is Csehszlovákiáról csak mint a csehek és szlovákok hazájáról beszél, amely ebben a pillanatban komoly veszélyben van. Egyetlen utalás történik a többi nemzetekre, amikor megjegyzi, hogy az ország nemzeti szempontból sajátos szerkezetű, s hogy ezek a körülmények most gyökeresen meg fognak változni. Átmenetileg így is történt. A tragikus események menetére a koronát a maradék területek német annexiója, és Cseh-Morva Protektorátus néven a Harmadik Birodalomba való bekebelezése tette fel. (...) 1941-ben, amikor Benes először fogalmazza meg újra és határozottan politikai programját a háború alatti és utáni időszakra vonatkozóan egyaránt, így fest Közép-Európa siralmas állapota. A program adott, a szövetségesek egyelőre hiányoznak. A „csehszlovák program" elfogadásának kezdetét a Szovjetunió elleni német támadás jelenti, de szükséges hozzá, hogy a nyugati szövetségesek eltekintsenek a szovjet-német szövetségtől a háború elején, és ezzel együtt a balti államok, de különösen Lengyelország elfoglalásától, illetve a Szovjetunió antidemokratikus belső rendjétől és várható expanziós törekTessék elképzelni egy csaknem futballpályányi területet egy Pest megyei kis falu közepén, s a jókora terület köré egy körülbelül egymétemyi széles szegélyt. Majd azt, hogy ez a szegély nem egyéb, mint virágszőnyeg. Pünkösdi rózsából és íriszből, szegfűből és labdarózsából, akác- és bodzavirágból, kőris- és fűzfalombból, páfrányból és Isten tudja mi mindenből szőtt, színpompás, süppedős virágszőnyeg. Először a fél tizenegykor kezdődő úmapi mise előtti érintetlenségében csodáljuk meg a derék tárnokiak kérészéletű mesterművét - a templom felé igyekszünk, az ünneplőbe öltözött helybeliek közé vegyülve. Ez a szőnyeg úgy készült idén is, ahogy tán kétszáz éve. A széles főutca két oldalán sorakozó házak lakói a portájuk hosszának megfelelő szelvényt készítik el, és a - nem számoltam - félszáz egyedi és egyszeri szelvényből csodálatos összhangot árasztó futószőnyeg áll össze. A járda frissen seperve, a fű előző nap nyírva, tegnapi kapavágás nyoma a fák, bokrok tövében, s a házak előtti pázsiton, az úttesttel párhuzamosan véseitől. E keserű pirulákat azonban a Nyugat valószínűleg soha nem nyelte volna le anélkül a legalább ilyen keserű felismerés nélkül, hogy a háborús győzelemhez feltétlenül szükség van a Szovjetunió katonai erejére. Addig úgy fest, mint Benes fogalmaz, mintha két háború folyna, egy keleten, egy meg nyugaton. A „CSEHSZLOVÁK PROGRAM” Benes már 1941-ben körvonalazza mindazt, amit a háború után el akar érni; a cél egy bővített összetett mondatban összefoglalható. A korábbi egységes, cseh központú csehszlovák nemzetállam restaurálása a München előtti határokkal, lehetőleg nemzetiségi problémák nélkül.- Újraegyesülést a szlovákokkal, melyet nehezítenek a szlovák nemzeti törekvések, így tehát ezektől el kell tekinteni, s ugyancsak el kell tekinteni a fasiszta szlovák múlttól.- A lengyel-csehszlovák viszony rendezését olyan módon, hogy a lengyelek a területi követelésüket ne vethessék fel, és úgy győzzenek, hogy a csehekkel szemben veszítsenek. A dolgot tovább bonyolítja, hogy a lengyeleknek is van Angliában emigráns kormányuk (és bábkormányuk a szovjetek megszállta területen), illetve, hogy velük szemben nehéz eljátszani a náci Németország áldozatának szerepét.- A nemzeti kérdés megoldását a németek (és magyarok) kitelepítésével.- Még a háború alatt ígéretet kérni a Szovjetuniótól az európai kisállamok életébe és politikájába való be nem avatkozásra. Ennek feltétele volt az a remény is, melyet Benes folyamatosan hangoztatott, hogy a Szovjetunió a háború alatt a demokratizálódás útjára lép és nem lesznek területi igényei Csehszlovákiával szemben. Mindenesetre a Szovjetunió háború utáni politikája a koncepció egyik legjelentősebb bizonytalansági tényezője maradt. A GYŐZELEM TRAGÉDIÁJA A belső feltételek megteremtéséhez először meg kellett újítani a „csehszlovakizmus” koncepcióját, amit külön nehezített, hogy a szlovák nemzeti különállás hívei az emigrációban is megjelentek és hallatták hangjukat. Milan Hodcha és Stefan Osusky ugyanis szintén emigrációba vonultak, és 1939 novemberében Párizsban megalakították a Szlovák Nemzeti Tanácsot, valamint a kommunista Clementissel kidolgozták a csehszlovák állam föderalizálásának programját. 1943 karácsonyán a hazai ellenállás központi szerveként alakult Szlovák Nemzeti Tanács a polgári blokk és a kommunisták képviselőiből, mely előkészítője volt az 1944. augusztus 30-án kirobbant szlovák nemzeti felkelésnek. A SZNT az 1939-es párizsi emigrációban létrejött Házioltár Lepnyákék háza előtt futó szőnyegen egyetlen virágszál sem állhat csálén. Ha mégis - elmozdította a hajnali szél —, mindig akad valaki, gyermeklány leginkább, aki templomba menet észreveszi, lehajol és a helyére igazítja. Ezen a gyönyörű virágszőnyegen vonulnak végig a mise testülethez hasonlóan, ugyancsak Csehszlovákia föderatív átalakítása alapján állt. Küldötteivel Benes 1944 októberében Londonban folytatott tárgyalásokat, melyekben nehéz viták során átmenetileg elismerte a szlovák nemzet önállóságát, de a háború végén az eredeti elképzelés érvényesült. Az 1945. június 2-i első prágai egyezmény még föderációt ígért, de az 1946. június 27-i harmadik prágai egyezmény már egyértelműen csökkentette a SZNT jogkörét, és a centralizáció irányába hatott. Hozzá kell tenni, hogy eközben már zajlott a kommunista diktatúra kiépítésének előkészítése, és a kommunisták szintén a centralizált államot preferálták. A lengyel kérdés több szempontból is fontos szerepet játszott Benes rendezési terveiben. Egyfelől illeszkedett a müncheni egyezményt megsemmisítésére irányuló törekvésekbe, hiszen Teschent Lengyelország München után visszafoglalta, amit az emigráns kormány egyetlen pillanatra sem fogadott el. Másrészt a háború kezdetén része volt a békés Közép- Európát biztosítandó föderációs tervnek. Erre vonatkozóan 1940-ben közös lengyel-csehszlovák nyilatkozat született, 1942. november 12-én pedig Benes erre vonatkozóan az Államtanácsban elmondott beszédében hangsúlyozta, hogy a pángermán agresszió leküzdéséhez nélkülözhetetlen Lengyelország, Csehszlovákia és a Szovjetunió közötti reális, baráti és lojális együttműködés. (...) A Sikorski féle, szintén londoni, lengyel emigráns kormány Lengyelország katasztrofális helyzetében késznek mutatkozott a tárgyalásokra, de később kiderült, hogy a cseh elképzelések jobban összeilleszthetők a nagyhatalmi, elsősorban a szovjet érdekekkel. A lengyelekkel való megegyezés feltételeit egyébként Sztálin 1943 végén abban összegezte, hogy újjá kell szervezni a lengyel kormányt, le kell venni a napirendről Katynt és a régi szovjetellenes propagandát, le kell mondania a Curzon vonalról, helyette Németország rovására kaphatna kompenzációt. Cserében a Szovjetunió nem avatkozna Lengyelország belügyeibe, és nem lenne szovjetizálás. A végeredmény közismert, minden megvalósult, amit Sztálin kért, semmi, amit ígért. Sikorski repülőszerencsétlenség áldozata lett, ezzel az emigráns kormány elvesztette legtekintélyesebb képviselőjét, a háború után a Szovjetunió az általa megszállt területen létrehozott kormányt tekintette partnernek a rendezésben. München semmissé tételéhez szervesen hozzátartozott a német és magyar kérdés is. Az alapvető cél, a szerződés meg az azt követő döntések és katonai lépések értelmében elutáni körmenet részvevői. Elöl a kereszt- és gyertyavivők, a tömjénezők, majd a rokonszenves, fiatal pap az oltáriszentséggel, a baldachin alatt. A hívek menetét egy nyolc-tíz tagú férfikar vezeti, a zömmel hajlott korú, barázdált arcú férfiak éneke magabiztos, erőteljes, messzeáradó. A menet négy helyen áll meg: a szőnyegszegély négy sarkán - rang és öröklött megtiszteltetés, hogy kinek a háza előtt - egy-egy házioltár áll, csodálatos virágdíszben persze, ezeknél evangéliumot olvas a pap és felmutatja az oltáriszentséget. Mire a körmenet véget ér, vége a virágszőnyegnek is - pedig sokan voltak, akik nem rajta mentek végig. Sajnálták talán? Nem tudom. Nekem még így széttaposva, elrongyolódva is tetszik, s nem vagyok egyedül. Itt is, ott is lehajol egy asszony, felvesz egy-egy sziromlabdát vagy virágszálat, tép hozzá egy kis kőrislombot és elviszi haza. Gondolom elég ha ránéz, és egyből tudja, mit feleljen, ha netán megkérdezi tőle megint egy senkiházi, hogy keresztény ország-e Magyarország. Sz.K. csatolt területek visszaszerzése, de azok etnikai sokszínűsége, vagy kisebbségi jellege nélkül. A németek kitelepítésének tervét még a háború alatt először a britekkel és amerikaiakkal sikerült elfogadtatni, majd 1943 tavaszán Sztálint is sikerült meggyőzni, a magyarok kitelepítéséhez a szövetségesek sem a háború alatt, sem utána nem járultak hozzá. A célok egyértelmű formában az elnöki dekrétumokban és a kassai kormányprogramban öltöttek testet. Ezekben a kollektív bűnösség vádjával illetett magyarokkal és németekkel szemben a kitelepítésen kívül már a jogfosztás, a deportálás és az elűzés is szerepelt, a németek esetében pedig a népirtás is. Ez utóbbi révén szerezte Benes az államalapító mellé a „likvidátor” melléknevet is, mivel a közel 3.5 millió elűzött német (ezek nemcsak szudétanémetek, hanem az országban bárhol lakó németek voltak) közül 241 ezren haltak meg, részben gyilkosság, részben a kiűzetés során átélt szenvedések következtében. A dekrétumoknak meg a magyar és német kisebbségek sorsára tett hatásaiknak kötetnyi irodalma van, és a máig ható következmények között ma is szerepel a kollektív bűnösség vádja, a nemzeti önrendelkezés és főképpen kulturális és gazdasági önérvényesítés hosszan tartó komoly akadályoztatása, és ennek következményei a ma még Csehországban és Szlovákiában élő elsősorban magyar társadalom, illetve a ma már nem elsősorban ezekben az országokban élő német társadalom állapotára. A Szovjetunióhoz fűződő viszony kialakításával kapcsolatos benesi elképzelések közül két tényező akár zseniálisnak is mondható. Az egyik, hogy a nyugati hatalmak a Szovjetunió nélkül nem képesek a katonai győzelemre, a másik pedig, hogy már 1943-ban világosan látta, Közép- és Kelet-Európa szovjet érdekszférába fog tartozni. Ami viszont végzetes tévedésnek bizonyult, és így egész rendezési koncepciója realitásának alapját ingatta meg, hogy hitt a Szovjetunió demokratizálódásában és a kis államok belügyeibe való be nem avatkozásra tett ígéreteiben. A Szovjetunió a területi kérdés rendezésében is sértette a a Csehszlovák állam restaurálásnak igényét, hiszen Kárpátalját magához csatolta, s tevékenyen támogatta a megszállási övezetében a kommunista hatalomátvételt. Paradox módon ehhez Benes maga is hozzájárult, és nemcsak a szovjetek iránt táplált illúzióival, hanem azzal is, hogy 1948. február 25- én az elsősorban az Államvédelmi Hatóság túlkapásai ellen tiltakozó polgári pártok minisztereinek lemondását elfogadta, és Klement Gottwald javaslata alapján kinevezte az új kormányt, mellyel a kommunista hatalomátvétel teljessé vált. Végezetül fel lehet tenni a kérdést, kinek az érdekeit is képviselte Eduard Benes a csehszlovakizmus alapján megalkotott Csehszlovákiához való rögeszmés ragaszkodással. Minek is állít emléket a Prágában most emelt Benes szobor? Az ünnepi szónok úgy fogalmazott, hogy aki Benes életművét megtagadja, az megtagadja a Csehszlovák államiságot és megtagadja Masarykot is. A történész szemével nézve, ahogy egy szobor anyaga is ötvözet, minden politikusi pálya is az. Lehet szobrot avatni az államalapítónak, de nem lehet elfeledkezni az ötvözet többi részéről sem, a Csehszlovák állam 1938-39-ben történt széteséséhez vezető politikában való felelősségről, a kisebbségi politikában elkövetett hibákról, valamint a német és magyar kisebbségek elleni bűnökről, a kommunista fordulat előkészítésében játszott, bár nem szándékos, de mégis csak ahhoz vezető szerepről. Ebben az értelemben a prágai szobor nem tisztelgés, hanem sokkal inkább memento. Amit pedig a mai politikusok rosszul értelmezett hazafias hevületükben összemosnak, a történésznek szét kell választania. Űrnapja Tárnokon
