Nyugati Magyarság, 2005 (23. évfolyam, 2-12. szám)
2005-06-01 / 6. szám
6. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 2005. június Pannon-tengeri töredékek Szerkesztett, rövidített változat. Eredetije elhangzott Sárospatakon, 2005. május 15-én, pünkösd napján, Csete Ildikó kiállításának megnyitásán, amikor a Szentlélek kiáradt Jézus tanítványaira, és a prédikációk értelmét a különböző' nyelvű zarándokok mind felfogták... „Látjátok szemetekkel” Számos halotti beszéd született pergamenre, papírral, lúdtollal, irónnal, golyóstollal írva, no meg számítógéppel. S most - Csete Ildikónál - textilre. Az első és legfőbb szempont a látásé: a vizuális kultúra fontosságára való figyelmeztetésé: Látjátok szemetekkel! Vagyis: a szemmel látni kell. Tautológiának, ok nélküli ismétlésnek is nevezhetnénk, ha nem tudnánk, hogy látni is meg kell tanulni. Ösztönösen nézünk, szemlélődünk a világban, de meglátni a dolgokat: meg kell tanulni. A vizuális élményt is tanulni kell. A vizualitás kódja tanulható és tanulandó, ugyanúgy mint az anyanyelv. Különösen egy olyan világban, amely vizuális ingerek, sőt agresszív vizuális ingerek sokaságát nyújtja, csak időközben leszoktatott bennünket a látásról. Hogy a magunk világán, képzeletén, tudásán átszűrjük a látnivalót, hogy „látva lássunk” , hogy meglássuk a lényeget. Csete Ildikó textiljei figyelmeztetések: tanuljuk meg ősi motívumainkat, köztük a nyelvi emlékeinket látni is. Ne csak olvasni, ne csak a nyelvben kódolt mondanivalót keresni, hanem azt is, ami a naiv, látásban képzetlen, színkavalkádban és képernyőböngészésben megfáradt szemnek talán elsőre láthatatlan. Ahogy kedveljük szülőföldünk nevének írásmódját, szüléink írásának, a régi szövegeknek, a nagy betűknek, az öregbetűknek a képét, ugyanígy ismerkedjünk meg a régi magyar szövegek írásképével is. Többször jártam Pannonhalmán. Tényleg megkapó élvezet a Tihanyi alapítólevél latin betűtengerében keresni a magyar szavakat: bolatin, fűk, tihon, fehérvára reá meneh hodu utu reá. Nem gondolnám, hogy föltétlenül így beszéltek őseink, persze az is meglehet, de hogy csaknem ezer év távolából üzennek nekünk ezek a düledező, de mégis nyugalmat, örökkévalóságot sugalló, sorok, maga az írásmód, az írás gesztusa is, az biztos. S ez önmagában tiszteletet érdemel és némi megrendülést okoz. Csete Ildikó ezeket a szavakat, főként helyneveket most térképre álmodta: nemcsak odatette a térképre, hanem kutatómunkát is folytatott hozzá, rekonstruálta, ahol nem lehetett, ott kikövetkeztette a helyeket, végig követhető a Dunántúlon a „hodu utu” , az egykori keresztesek hadiútja (oda és vissza), s minden szó földrajzi otthont talált. Végezetül a látás azért is fontos, most pünkösdkor, mert a Szentlélek kiáradásának ünnepén a prédikációk nyelvét mind megértették a különböző nyelveken beszélők. Van tehát közös nyelv. Ilyen közös nyelv a vizualitás nyelve is. Szövet és szöveg A Pannon-tengeri töredékek kiállítást nézegetve a következő értelmezői szempontra Márai Sándor Halotti beszéde. a példa, amely ugyanolyan asszociációkat kelt, mint Csete Ildikó egynémely műalkotása: Látjátok feleim szem ’tekkel, mik vagyunk. Por és hamu vagyunk. Emlékeink szétesnek, mint a régi szövetek. Vagyis emlékeink olyan szétesők, mint a régi szövetek. Kultúránk, akár anyagi, akár szellemi, mindenképpen anyag, amely foszladozik. Akár a szövet. Persze Márai az anyanyelvi kultúrára értette ezt - idegen nyelvi környezetben. Mint tudjuk, a szöveg és a szövet ugyanabból a szócsaládból származik. Az alapszó: a sző ige. Amit szövünk: az szövet, ha anyag - s átvitt értelemben ebből fejlődve keletkezett a szöveg, ha kész, befejezett írásról van szó. A latinban is ugyanaz a szócsalád, s ez jelzi, hogy az ember a szöveget a szövéssel azonosítja: a textus latinul szöveg vagy bibliai szövegrész, a textúra szövet, szövedék, és a textil, a kelme, szövet jelentésű szavunk is erre a latin tőre megy vissza. Csete Ildikó tehát textil- és textusművész. Szövet és szöveg, az anyag és a kultúra tehát eredetét és jellegét tekintve is összetartozik. Erre érzett rá az első hímzőasszony, amikor párnára, ingre, kötényre hímzett, egy számára még teljesen világos, avagy (mint egy archaikus népi imát mormolva) csak szokásszerűen gyakorolt jelrendszer törvényszerűségei alapján. Miért is mondjuk, hogy íróasszony? Miért mondjuk, hogy tojáshímzés? És különösen azt: tojásírás? Mert a népművészeti motívumok jelek voltak, a jel pedig, mint tudjuk, „önmagánál többet jelent” . A népművészeti motívum is jel, a szó, a mondat is jel, nyelvi jel. Ösztönösen, talán a génjeinkből, de föltehetően a kulturális öröklés folyamatosságát biztosító „mémjeinkből” tudjuk, hogy a népi díszítőművészet motívumai messze, ködbe vesző időbe vezetnek bennünket vissza. Lehet, hogy e motívumkincs rendszerét még nem látjuk kellő élességgel. De éppen ezért nem feledhetjük, gondolni kell rájuk, gondoskodni kell róluk. A gondoskodás egyik módja, hogy megmentjük, fölelevenítjük, újra fölhasználjuk (továbbgondoljuk) őket. Ahogy a magyar szecesszió és építészet mesterei, a gödöllői művészek, a népi írók és költők mozgalma, a népdal-, táncház- és szépkiejtési mozgalmak szervezői programszerűen is meghirdették. Itt pedig a textileken látjuk továbbélni a magyar kultúra szövegeit. A mai népművészet kiáltó értelmét Baka István fogalmazta meg talán a leginkább szívbemarkolóan. Versének címe: Székelyek. Asszonyaink párnára, ingre mentik a szűkülő' hazát: vásznaikon az elkaszált rét nékiink pompázik tovább. Nékünk pompáznak tovább Csete Ildikó textiljei is, s ha van szemünk, majdnem azt mondtam ómagyarul, „szümünk” a látásra, akkor látjuk benne a jelentéseket, elődeinket, gondolkodásmódjukat, de leginkább a talán írástudatlan íróasszonyokat, az ő őseiket, akik néhány tucat nemzedékMens sana in corpore sano - Ép testben ép lélek, tartja a latin közmondás, s ez látszólagos egyszerűsége ellenére olyan bonyolult összefüggések rendszerére utal, amelyek híján a létezés maga kérdőjelezhető meg. Van olyan rosszindulatú és demoralizáló, a nemzet kedélyét romboló vélekedés, amely szerint hazánk a deviánsok országa. Az efféle megnyilatkozásokat azért kell határozottan visszautasítanunk, mert ezek örökös ismétlése - mint azt a falra festett ördög esete is példázza - a kórkép valóságos megjelenéséhez vezethet. Másfelől azért, mert nem igazak. A vészharangkonditok minden nagyhangúsága ellenére „él nemzet e hazán” . Ha kétségbeesésre, amely tudvalevőleg a cselekvő akarat legfőbb ellensége, szóval, ha kétségbeesésre kel átérik az egész magyarságot. A gondolatot József Attilánál senki sem fogalmazta meg szebben, és ő is, a Halotti beszéd figyelmeztetésének megfelelően a látás, a meglátást fontosságára utal: Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve nézem, amit meglátok hirtelen. Egy pillanat s kész az idő egésze, mit száz ezer ős szemlélget velem. Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak, öltek, öleltek, tették, amit kell. S ők látják azt, az anyagba leszálltak, mint én nem látok, ha vallani kell. Tudunk egymásról, mint öröm és bánat Enyém a múlt és az övék a jelen. Verset Írunk - ők fogják ceruzámat s én érzem őket és emlékezem. Újraírás, a kultúra újraírása És ezzel a gondolattal, a kezemet vezető ősök gesztusából, az írásom meghatározottságából következik a harmadik szempont, amely a régi szöveg - most szövetben történő - újraírására vonatkozik. Folyamatosan vissza kell térnünk archaikus kódjainkhoz, szövegeinkhez. Nemrégiben azt találtam nyilatkozni: egy nemzedék, ha nem is egészében és persze tisztelet a kivételnek, de hagyományos kultúrája mellett elfelejtette átadni a nyelvi kultúrát, a nyelvi hagyományokat is. Miért szükségesek a nyelvi hagyományok? Azért, mert az összes hagyomány, részben a vizuális kultúra megannyi terméke is elsősorban a nyelv segítségével hagyományozható. Persze a képekről gondolkodhatunk képi formában is, azonban a közösségi mozzanat, hogy beszélnünk kell róluk. Egy ilyen kiállítás-megnyitó is beszéd a képekről. És csak azért beszélünk, mert többen vagyunk. Ha egyedül lennénk, s nyilván vagyunk a képekkel egyedül is, akkor érezzük, hogy beszéddel nem minden mondható el. A hagyomány azonban csak cselekvéssel és többnyire beszéddel adható át. Ha nem adjuk át, megszakad a kultúra folytonossága, s az emberek úgy nincs is ok, kritikus önvizsgálatra annál inkább. És ebben mi alighanem a nemzetek élvonalában állunk. Voltaképpen ilyen kritikus önvizsgálat volt a tárgya annak az országos mentálhigiénés fórumnak is, amelyet nagyszámú, a társadalmi élet valahány területét képviselő meghívott jelenlétében tartottak a közelmúltban, s amelyen testi-lelki bajaink okainak feltárásáról, a fizikai és szellemi erőnlétünket veszélyeztető tényezők rontó hatásának megelőzéséről volt szó. A fájdalom, mint tudjuk, a szervezet riasztórendszere. Általa figyelünk fel rá, hogy valami nincsen rendjén. Nézzük hát - egy közvélemény-kutatás tükállnak majd magányosan, számkivetve, mint a szedett fa. Az újraírás többféle lehet. Lehet például másolás: szolgai alázat. A kódexmásolók alázata. Ráskai Leáé, akinek gyakran fájt emiatt a szeme. De lehet az újraírás újragondolás is. Azután kifordítás, az eredeti gondolat karikírozása. A posztmodemben a hagyományos szöveg más szöveg lehetőségévé, tréfájává válik. Azt hiszem, hogy jelkép erejű szövegeinkhez az a szolgai alázat illik, amit itt tapasztalunk, vagyis a motívumok, szövegek és alkotóik, jelen esetben régi öregek, parasztasszonyok, névtelen és elporladt magyar szerzetesek tisztelete. A pergamenre és papírra írott szövegek szövetre másolása, ismétlése tehát alázat, illetve egy jelrendszer továbbéltetése. Ez az ismétlés, ismételgetés a hagyomány fennmaradásának az alapja. Hát akkor mi is mondjuk el még egyszer, és mondjuk el még sokszor: ,Lássátok szümtükvel” ! S ahogy a Halotti beszéd zárul: És kéássátuk uromkhoz charmul: Kyrie eleyson! Kyrie eleyson! Kyrie eleyson! Az ANYANYELVI KULTÚRA ÉBRESZTÉSE A negyedik szempont, amelyet a kiállítást nézegetve megfogalmaztam: az anyanyelvi kultúra ébresztgetése. Csete Ildikó nemcsak a Tihanyi alapítólevelet meg a Halotti beszédet szólaltatja meg, hanem a magyar kultúra sok jelképes erejű szövegét is életre kelti. Olykor írásrendszert váltva és rovásírásba áttéve szövegeket, olykor tovább vegyítve: a latin és magyar betűket mesteijegyekkel és rovásjelekkel ötvözve. Ezzel a magyar kultúra, népművészet ősi szinkretizmusát vallja, a kultúrák jellegzetes egymás mellett élését, egymásba szövődését. A szövet az egymásba szövődésnek is a szimbóluma. Intertextualitásnak is nevezhetnénk. Tudjuk, hogy a Kárpát-medencébe a magyarság egy kész, nyilván a teljes kommunikációra képes nyelvet hozott magával. Ám a magyarságot mindig jellemezte a kulturális és a nyelvi sokféleség. Elég, ha jövevényszavaink gazdag számát idézzük fel. Csete Ildikó vásznain, különösen a Pannon-tengeri töredékeken ez a nyelvi-írásrendszerbeli szinkretizmus, egymásba szövődés bukkan fel. Nemcsak a magyar föld, hanem a magyar nyelv, sőt talán a magyar írás is magyarrá tesz, így volt ez mindig, s bizony így van ez most is, ha a magyar nyelvbe ma áradó és megmagyarosodó szavakra gondolok. De Sárospatakon inkább Kazinczyt idézem, aki 1818. augusztus 15-én ezeket vetette papírra: „A mi nyelvünk anya, leány s ismert rokon nélkül úgy áll a több nyelvek között, mint a főnix az ég madarainak számában; s emiatt, s azért is, hogy minden új nyelvek közt maga ez zengheti el egész tisztaságában a görög és a római lant mennyei zengzeteit, valamint azért, hogy ez a görög nyelv bájait, a rómainak méltóságát, az olasznak hevét, a franciának könnyűségét, az angolnak és németnek erejét igen nagy mértékben már most is utolérheti, méltó, hogy ha bennünket a halrében -, mi okozza az embernek a legtöbb fejfájást. A gazdasági lecsúszás fenyegető veszélye és a biztonságérzet csökkenése után az alkoholizmus, a kábítószer-fogyasztás, az öngyilkosságok még mindig nagy száma, a prostitúció, a dohányzás, a szekták terjedése, a népesség csökkenése és a homoszexualitás. Mindezek a tényezők együttesen, s külön-külön olyan jelzések, amelyek parancsoló erővel arra hívják fel a figyelmet, hogy a baj elkerülése végett mielőbb cselekedni kell. A cselekvés stratégiáját hivatott kidolgozni együttes összefogással orvos, lelkész, tanár, rendőr, valahányan, akik részt vettek e tanácskozáson, amelynek végső üzenete: testünk épsége révén tartsuk tisztán a lelkünket. Paizs Tibor hatatlanok végzése valaha egy idegen győző járma alá hajtana is, azt ez a győző, ha nem barbaras, védelembe vegye, fenntartsa, virágzásra juttassa; s mi ezt a nyelvet szeretni tartoznánk, ha ily szép és a maga nemében egyetlen nem volna is, mert a mienk...” Nos, most ez a nyelv lesz valódi alapanyaga Csete Ildikó művészetének. Mint egy korábbi kiállításán is láthattuk, korai textusukból textilbe, régi szövetükből új szövegekbe álmodja ősi írásjeleinket, ómagyar nyelvemlékeinket. Kezdve a Szent István-i intelmekkel, a Tihanyi alapítólevél ötven valahány szavával, amelyeket böngészve keresünk a latin szótengerben, folytatva a Halotti beszéd és könyörgéssel, az Ómagyar Mária-siralommal. Csete Ildikó nem csupán másol, hanem újraalkot. Ami latinul volt, esetleg átteszi rovásírásba, a már magyarrá vált latin betűk közé rovásírást vegyít. Jeleknek és jegyeknek, betű- és írásjeleknek, népi jeleknek, mesterjegyeknek ad új jelentést, alkot belőlük új metaforát. Amint én, mániákus betűvető, szószóló, de a képekhez kevéssé értő meg tudom ítélni, ez már a legkorábbi műveiben is megragadható. Már azokban is keresett egy motívumot, formát, amelyet ismétléssel, átírással továbbalkotott: hóvirág, szivárvány, kaporvirág, csillag, kisfenyő és csillaglábú kisfenyő, piros tulipán. Amelyből tulipángyermek és tulipán-madár saijadt, akár egy Nagy László versben. Betű- és motívumművészet Az ötödik szempont, amelyet érintek: a vizuális szövegé. Áligha van egydimenziós, unimediális szöveg. A szöveg szinte mindig multimediális: ha leírják, akkor az írásmód miatt, ha elmondják, akkor az akusztikus megvalósítás miatt. Csete Ildikó ilyen multimediális szövegeket alkot. Például: I. András király kézjegye. Több ez, mint az avantgárd lettrizmusa, mert szervesül benne a múlt, nem tagadás, hanem folytatás. Szövegamulett A hatodik szempont, amely eszembe jutott a képeket nézegetve, az a szövegamulett gondolata. A szöveg sokszor mágikus erővel bír, őrizni, átadni kell, akkor is, ha esetleg nem isméjük a pontos jelentését. Ilyenek az ősi varázsszövegek, ráolvasások. Máskor a szöveget szent szövegként tisztelik. Ilyenek a falra akasztott hímzett szövegek, különösen a paraszti házak elengedhetetlen szövegemléke, a házi áldás - amely egy megkapó láncokoskodás: Hol hit, ott szeretet, Hol szeretet, ott béke, Hol béke, ott áldás, Hol áldás, ott Isten, Hol Isten, ott szükség nincsen. S ez már átvezet bennünket a mindennapi szövegeink, életünk szövegei, feliratai világába. Csak azért, hogy a mágikus hetes kijöjjön, héthatáron, hetedhét országon túl, azt a hét meg a nyolcát - szóval következzék a hetedik szempont! Életünk szövegvilága A hetedik, és utolsó szempont anyanyelvi szövegvilágunk. Szövegekben élünk. Anyanyelvi szövegvilágunk úgy fon körbe bennünket, mint a háló, mint a szövet. Ebben a szép gondolatban is egyesül nyelv és anyag, szó és tett. Csete Ildikó textilművész munkássága szervesen kapcsolódik a magyar népi kultúrához. Cselekedete olyan, mint a kalotaszegi íróasszonyoké, akik „sűrített írásos” terítőbe álmodták bele egész életüket: múltjukat, fájó jelenüket, talán reményüket: bennünket, utódokat is. Nézzük úgy ezeket a szöveteket és szövegeket, mintha ők is néznének bennünket: kerekre nyílt, de nagyon barátságos, bátorító szemekkel. Lássuk őket, amit és ahogy ők nem láttak, érezzük őket és emlékezzünk. Azt hiszem, hogy most én írtam tovább, vagy újra József Attilát, mert az ő sorai is olyanok, mintha legbelőlem fakadnának. Van itt néhány szövet, textil, vászon (persze nem egyszerűen csak bot és vászon!...), amely ugyanúgy megérint bennünket! Balázs Géza Csete Ildikó textiljei a Múzsák templomában Tisztálkodó lélek
