Nyugati Magyarság, 2005 (23. évfolyam, 2-12. szám)
2005-02-01 / 2. szám
6. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 2005. február HERING JÓZSEF V. Nagy Árpád 1927-ben született Ártándon, napszámos parasztszülők gyermekeként. 1950-ben Budapesten, az Andrássy út 66. szám alatt ÁVH-s újoncként esküt tesz a munkás-paraszt hatalom védelmére, mert - mint sokan mások - ő is elhitte az idegenszívű, és jórészt idegen származású népbutító főkolomposoknak azt, hogy 1945 után egy új, szabad világ köszöntött a magyarságra. Általános XX. századi sorstörténemekis mondhatnánk V. Nagy Árpád életének alakulását. Csak annyiban nem nevezhetjük szokványosnak, hogy neki még idejében volt mersze és becsülete kilépni a nemzetellenes gépezetet kiszolgálók soraiból. Ezekben a napokban, az ügynöktörvény ismételt napirendre tűzésével különös jelentőséggel bír V. Nagy Árpád tényföltáró nyilatkozata. ***- Az Andrássy út 66. szám alatt 1950-ben végeztem el a három hónapos államvédelmis kiképzést, s az eskütételünkön megjelent maga Péter Gábor, az ÁVH első számú embere, aki többek között így szólt hozzánk: elvtársak, olyan világot élünk, amikor a sima váll-lapos államvédelmis őr is egy fejjel magasabb az Úristennél - kezdi a történetet V. Nagy Árpád, aki előbb ÁVH-s büntetés végrehajtási operatív tiszt, majd a Belügyminisztérium in/2- es csoportfőnökségének kémelhárító tisztje volt. S hogy Péter Gábor, aki a néhány esztendővel ezelőtt bekövetkezett haláláig felelősségre vonás nélkül, a jól megszolgált luxusnyugdíját élvezve tengette napjait mennyire igazat mondott azon az eskütételen, arról V. Nagy Árpád már az első munkahelyén, a kistarcsai intemálótáborban meggyőződhetett. Külső toronyőrként szolgált, de egy napon az egyik fogdás megbetegedése miatt leküldték a zárkák környékére.- Egyszercsak arra kaptam föl a fejemet, hogy a pincéből velőtrázó, kegyetlen ordítás hallatszik. Lementem és láttam, hogy egy szerencsétlen ember gúzsba kötve fekszik a földön. Hátraszorított állapotban, bal kéz a jobb lábbal, jobb kéz a bal lábbal összekötve, miközben az ilyen módon gúzsba kötözött, a hasán fekvő, a kínzástól félájult, jajgató emberre a napos időnként vizet loccsant a kezében levő kancsóból - emlékezik vissza az első „életközeli” szolgálati élményére. V. Nagy Árpád ennek láttán mindjárt fölment a fogdaparancsnokhoz és megkérdezte tőle, miért kell ilyen módon kínozni az embereket. Az elöljáró erre kioktatta és egyben figyelmeztette is, hogy ne nagyon foglalkozzon ilyesmivel, mert az operatív vezetésnek ez volt a parancsa, amit kérdezés nélkül végre kell hajtani. A felejthetetlen élmény hatására V. Nagy Árpád kérte a parancsnokot, hogy helyezzék vissza az őrtoronyba, majd 1954-ben átigazolt az operatív vonalra. Az olvasó tájékoztatására lenjük, hogy az operatív vonalon tevékenykedő tisztek a büntetés végrehajtási intézményrendszeren belül az intemálótáborok és a börtönök belső elhárítási feladatát látták el. Magyarán: a rabok soraiból embereket szerveztek be az elítélt társaik besúgására.- A legfontosabb operatív feladatunk a szökések és a szervezett kitörések megelőzése volt, s ezért épültünk be a rabok közé. Miután beszerveztük az embereket, két dossziét nyitottunk róluk. Az egyik volt a M, azaz a munkadosszié, amelybe elhelyeztük a beszervezett személy jelentéseit, azoknak az általunk történt kiértékelését, illetve a további feladatok kijelölésének írásos változatát. A B dosszié a beszervezési volt, amelyben leírtuk, hogy a személyt milyen körülmények között és milyen feladattal szerveztük be - mondja a hajdani kémelhárító főtiszt. V. Nagy Árpád életének talán legnagyobb „élményére”, s egyben a kinyilatkoztatott ideológia és a valóság közti ellentmondás fölismerésére Budapesten került sor, 1957 januárjától fogva, a Kozma utcai Gyűjtőfogházban. A gyűjtő szigorított részlegének számított a hírhedt Kisfogház, ahol többek között a halálra ítélt 1956-os szabadságharcosok töltötték az utolsó napjaikat, óráikat. Ezen a helyen, egészen 1958 végéig, a Rossz ügyet szolgáltunk Egy hajdani III/2-es kémelhárító főtiszt feltárja a máig velünk élő múltat kádári megtorlások legszömyűbb időszakában teljesített szolgálatot.- Kívülről, az operatív területről kaptunk anyagot arról, hogy a gyűjtőbe behozott emberek pontosan mit követtek el a forradalom idején.- Ön ebben az időben valójában továbbra is az ÁVH kötelékébe tartozott, holott 1956 után ezt a kommunista terrorszervezetet hivatalosan föloszlatták.- Természetesen, ugyanúgy ment tovább minden, mint korábban. Nekem a gyűjtőben volt egy szolgálati szobám, mert akkoriban váltam el az első feleségemtől. Hajnalonta sokszor az Éljen Magyarország!, Éljen a magyar szabadság! és a Bajtársak, Isten veletek! kiáltozásokra riadtam föl. Ezt kiabálták a zárkákból kirángatott, kivégzésre cipelt emberek. Aki ezt nem hallotta, az sosem értheti meg, hogy mi is ment ott végbe.- Ismert-e valakit személyesen is az ott kivégzett mártírok közül?- Igen, például Tóth Donkát, akivel a kivégzése előtti délutánon beszélgettem. Az őrparancsnok aznap megkérdezte tőlem: tudom-e, hogy másnap hajnalban akasztják Tóth Ilonkát? Annyi mindent hallottam akkor már róla, hogy úgy éreztem, nekem mindenképpen meg kell ismernem ezt a fiatal lányt. Kérésemre az őrparancsnok valamilyen ürüggyel néhány percre elküldte valahová a zárka előtt álló őrt, s így a szigorú szabályokat kijátszva benyithattunk Tóth Ilonka cellájába.- Milyen állapotban találta a kivégzésére váró fiatal lányt?- Ennyi idő múltán már csak a szemére emlékszem, de azt a tekintetet életem végéig nem felejtem el. A börtönparancs értelmében a cellaajtó kinyitásakor az elítéltnek föl kellett állnia. Tóth Ilonka is így tett, mire én megmondtam neki, hogy ki és mi vagyok, majd megkérdeztem tőle: tudja-e, hogy nemsokára mi történik vele. Tudom, válaszolta és én vártam, hogy mond még valamit, de hirtelen elhallgatott. Ekkor hosszasan és szótlanul néztük egymást, majd egyszercsak mégis megszólalt: higgye el, hogy nem követtem el azt, amiért holnap kivégeznek. Hát akkor minek ismerte be? kérdeztem. Kérem, én erről nem beszélek, mondta a lány. Csak az édesanyámat sajnálom, mert neki most nagyon fáj az én sorsom. Ekkor már intett is az őrparancsnok, hogy mennünk kell.- Ón, mint az akkori események egyik alakítója, mit gondol, miért vallhatott saját maga ellen Tóth Ilonka?-Azóta is sokat gondolkodom a sorsán. Valószínű, hogy valakit nem akart föladni, vagy kifejezetten védett valakit, s ezért vállalta magára amit valójában nem is követett el. Személyes, szakmai tapasztalatom alapján kijelentem, hogy Tóth Ilonka nem követhette el azt, amit beismert. Mert egy elítélt, aki tudatában van annak, hogy másnap fölakasztják, nem képes úgy beszélni és a szemembe nézni, ahogyan ő.- Gondolom, Tóth Ilonka és más 56- osok kálváriája ismét nyilvánvalóvá tette ön számára, hogy valami nincs összhangban a pártideológia és a véres gyakorlat között.- De még mennyire. S ha már az ellentmondásokról beszélünk, azt is el kell mondanom, hogy még a Tóth Ilonkával való találkozásom előtt a Gyűjtőfogházban Péter Gáborral is összehozott a sorsom. Csakhogy akkor már nem mint az ÁVH sokak által rettegett vezérével, hanem mint fogollyal, aki abban az épületben raboskodott, amelyben a kivégzésükre váró forradalmárok. 1957-ben Farkas Mihállyal és Farkas Vladimírral együtt ült egy cellában. Kádár János és társulata ugyanis a pártvezetésen belül őket is felelőssé tette az 1956-ban történtekért. A letartóztatása előtt még ezredesi rendfokozatot viselő Farkas Vladimír állandóan ordított és verte a cellája ajtaját. Az elöljáróm egyszer azt mondja nekem: Árpi, menj és beszélj ezzel a hülye Farkas Vladimírral, hogy maradjon már veszteg, mert nem lesz jó vége. Benyitok hármójuk cellájába és megkérdezem Farkas Vladimírtól, hogy mi a francnak veri állandóan az ajtót. A jó ember erre válasz helyett tovább ordított és követelte, hogy azonnal hallgassák meg, teljesen ártatlan, tévedésből hozták a gyűjtőbe. Erre én azt mondtam Farkas Mihálynak: idefigyeljen, ez az ordítozó alak itt a maga fia. Az istenit, beszéljen már vele, hogy ne vetje a cellaajtót, mert nem mi, hanem nálunknál jóval nagyobb emberek juttatták ide. Ön meg kicsoda?, fordulok ezután a zárka harmadik lakójához. Péter Gábor vagyok, válaszolja. Ja, maga az? játszottam meg magam, mintha nem tudtam volna, hogy pontosan kivel állok szemben. Na, akkor emlékszik-e arra, hogy 1950-ben az Andrássy út 66-ban nekünk, ifjonc ávósoknak azt mondta: a sima váll-lapos államvédelmis őr is egy fejjel magasabb az Úristennél? Kérdezem én magától, hogy ön itt és most, mint az ÁVH volt nagyfőnöke, hány fejjel magasabb az Istennél? Ne haragudjon, de ebben a helyzetben erre a kérdésre nem tudok válaszolni, mondta Péter Gábor. Nekem ennyi elég volt ebből a díszes társulatból, s búcsúzóul ismét figyelmeztettem őket, hogy ne verjék a cella ajtaját, viselkedjenek tisztességesen, mert ha tényleg nem követtek el semmit, akkor úgyis kiszabadulnak. V. Nagy Árpádot 1958 végén a saját kérésére a Gyűjtőfogházból áthelyezték a Belügyminisztérium József Attila utcai központi operatív nyilvántartójába. Ismét ugorva egyet az időben V. Nagy Árpád 1960-ban eljutott a titkosszolgálati karrieije csúcsára, amikor a Belügyminisztérium III/2-es, azaz a külföldről beszervezett kémeket földerítő csoportfőnökségen belül a vasúti és közlekedési alosztály területére került. Magyarán: az új beosztásában is embereket szervezett be, hogy ügynökök - az ő szavaival élve, hálózatok - mozgatásával leleplezzék a külföldről irányított kémeket.-A belső elhárítással megbízott m/ 3-as csoportfőnökség és az én cégem, a ffl/2, az élet minden területén jelen volt. Nagy volt az átjárás az egyes csoportfőnökségek között. Ha például az egyik hálózatom behozott valami érdemleges információt, ami nem a mi területünkön végzett kémkedéssel volt kapcsolatos, azt azonnal továbbítottuk a LH/3-as vagy a III/1-es csoportfőnökségnek - meséli V. Nagy Árpád, akit a in/2-esen belül később újabb szolgálati helyre, a hírközlés területére helyeztek át. Hozzá tartozott a posta, a rádió és a tévé berkeiben kifejtett kémelhárítás.- Képzett hálózatok tartó tisztje voltam, de az elöljáróim legnagyobb bosszúságára ezek az emberek mindig csak anyagi, gazdasági természetű információkat hoztak be, miközben kémtevékenységről szinte semmit nem jelentettek. Egyszer az egyik, több nyelvet is beszélő hálózatomat kiküldtem Svájcba az akkori kormány és a központi bizottság tagjával, hogy tartsa nyitva a szemét, nem környékezik-e meg a minisztert az imperialista kémszervezetek. Hazatérésük után a hálózatom nem azt jelentette, amit az elöljáróim hallani szerettek volna, hanem azt, hogy a rendkívül befolyásos politikus ezer dollárt betett az egyik svájci bankba. Tudod mit, mondtam a hálózatomnak, mindezt írd le s majd meglátjuk, hogy mi lesz.- Elárulná, hogy ki volt ez a takarékos miniszter?- Nem. Azért nem, mert ha a személyiségi jogainak megsértése miatt följelentene, én ezt az állításomat manapság már nem tudnám bizonyítani. Az írott jelentést egyébként továbbítottam az elöljáróimnak, mire majdnem engem fenyítettek meg.-A rendszerváltásnak nevezett elvtársi politikai és gazdasági hatalomátmentés után manapság már nyíltan lehet beszélni arról is, hogy miként hallgatták le az emberek telefonbeszélgetéseit. Hogyan működött ez a dolog?- A hatóságok, köztük az én cégem is mindent lehallgathattak, amit csak akartak. Azokban az időkben ehhez nem kellett ügyészségi vagy egyéb hozzájárulás. Mi azt csináltunk ebben az országban, amit akartunk, nem kértünk engedélyt senkitől. Hogy még érthetőbben fogalmazzak: akkoriban mi élet és halál urai voltunk.- Milyen módon és módszerrel hallgatták le a kiszemelt embereket?- Ha valakit le akartunk hallgatni, először fölvettük a kapcsolatot az illetékes telefonközpont igazgatójával, vagy ha az nem volt bent, akkor a helyettesével, és elmondtuk neki, hogy pontosan mit is akarunk. Minden igazgató vagy igazgatóhelyettes ugyanis hivatalból köteles volt azt tenni, amit mi mondtunk. Mert ha nem ezt teszik, nem tölthettek volna be ilyen magas pozíciókat. Maga a Jóisten sem merte megkérdezni tőlünk, hogy ennek vagy annak a telefonját valójában miért hallgatjuk le. Azokban az időkben nem volt divat a visszakérdezés. A telefonközpontok igazgatói szóltak a szintén beszervezett, igen megbízható technikusoknak, akik elvégezték a lehallgatásokat. Az akkori átkozott rendszer, és az azt életben tartó hálózatok emberi sorsokat tettek tönkre, ugyanakkor a vezető pozíciókba politikai megbízhatóság alapján kinevezett, az egyes szakterületekhez semmit nem konyító vezetőket ültettek, akik egyszerűen padlóra küldték a nemzetgazdaságot. Ennek a levét isszuk manapság is.- Végül is, mikor és hogyan határozta el, hogy elég fiatalon abbahagyja a belügyi szolgálatot?- 1972-ben operatív állományi értekezletet tartott Havasi László ezredes, főcsoportfőnök. Legalább száz ember jelenlétében az elöljáróink ledorongoltak bennünket, hogy miért nem fogunk imperialista kémeket, holott azok szinte rajzanak az országban. Pedig szerveztük be az embereket nyakló nélkül, egyiket a másik után, de komolyabb eredményt nem tudtunk fölmutatni. Emberi sorsokat nyomorítottunk meg, miközben a nemzet pénze csőstül ömlött kifelé a felesleges hülyeségekre. Azon a számomra sorsfordító értekezleten fölszólalásomban azt mondtam, hogy nem kellenek ide idegenből irányított kémek, mert mi tesszük tönkre saját magunkat a sok felesleges tevékenységgel és az arra fordított kiadásokkal. Havasi ezredes erre megfenyegetett, hogy hagyjam abba a lázítást, mert hadbíróság elé állít. Miután ettől kezdve már szemmel tartottak, figyelték a bíráló megnyilvánulásaimat, úgy éreztem, hogy minél előbb ki kell lépnem a cégből. 1973-ban sikerült összehoznom egy személyes találkozót Rácz Pál belügyminiszter-helyettessel, Magyarország későbbi ENSZ nagykövetével. A hálózataim jelentései alapján neki is elmondtam, hogy egyes vezető politikusok állandóan a munkás-paraszt hatalomra hivatkoznak, miközben saját maguk súlyos gazdasági visszaéléseket követnek el.- Gondolom, ilyen magas szinten ebben a kérdésben már nagyobb megértésre talált, mint a közvetlen belügyi elöljáróinál.- Igen, de csak részben, mert a miniszterhelyettes azt mondta: képzeljem el, nemrégiben ő is hasonló esetekről számolt be Kádár János elvtársnak. Az MSZMP első titkárának erre az volt a válasza, hogy ne foglalkozzunk mi ezekkel a miniszterekkel, államtitkárokkal és központi bizottsági tagokkal, mert ezek ennek ellenére becsületes, tisztességes elvtársak, s ezenkívül meg a mi kutyánk kölykei. Kádár még azt is hozzátette, hogy amit ezek az elvtársak ellopnak, az a kerítésen belül marad, inkább azokkal foglalkozzunk, akik a kerítésen kívülre viszik a szajrét. Mindez csak megerősítette azt a szándékomat, hogy nekem ezt abba kell hagynom. Rácz Pál miniszterhelyettes emberileg és szakmailag megértette az aggályaimat és a kifogásaimat, ezért azt ajánlotta, hogy a további konfliktusok elkerülése végett, vonuljak nyugdíjba. így is tettem.- Hogyan alakult az élete az elmúlt közel három évtizedben, amióta otthagyta a céget?- Amikor nemrégiben a D-209-es ügyének kivizsgálása kapcsán a nyilvánosság elé léptem, számítottam arra, hogy valaki fölismer a régi időkből. De a szakmai véleményemet abban a tudatban mondtam el, hogy szolgálati éveim alatt nem követtem el olyan embertelen cselekedetet, amiéit szégyenkeznem kellene. Saját elhatározásomból hagytam ott azt a céget, amelyet ki nem állhattam, s ahol képtelen voltam tovább dolgozni. Rájöttem, hogy rossz helyen voltam, s ezért életem delén, őrnagyi rendfokozattal kiszálltam ebből a buliból. Kemény döntés volt, mert más szakmám nem lévén, elmentem az építkezésekre habarcsot keverni, taxizni és a bolgárkertészekhez kapálni. Azért is hagytam abba a szolgálatot, mert rádöbbentem, hogy mi, kémelhárítók egy rossz rendszer kiszolgálói voltunk. Az a rendszer valójában nem a munkások és a parasztok hatalmát védelmezte, s mi mégis elősegítettük annak a rothadt világnak a továbbélését- Nem érzi úgy, hogy most, a kissé szabadabb világunkban bocsánatot kellene kérnie a magyarságtól?- Amikor tevékeny részese voltam annak a rossz rendszernek, a cégtől való önkéntes megválásommal egyben önbírálatot is gyakoroltam. S amint mondtam, vállaltam azt is, hogy a kilépésem után sokkal rosszabb körülmények között kell élnem. Örülök, hogy három esztendővel ezelőtt személyesen találkozhattam Wittner Máriával. A Kisfogházban tartott kegyeleti megemlékezésen odaléptem hozzá, aki egykor halálraítéltként éppen ebben az épületben várta végzete beteljesedését. Odaléptem hozzá, mert erkölcsi kötelességemnek éreztem, hogy a szemébe nézzek, és azt mondjam neki: hölgyem, abban az időben én is itt voltam a Kisfogházban. Ugyan nem tettem ön ellen semmit, de mivel a szenvedései idején én a másik oldalon álltam, ezért engedje meg, hogy kizárólag a saját nevemben bocsánatot kérjek. Egymás szemébe néztünk, majd kezet szorítottunk.- Miért csak a saját nevében kérte a bocsánatot?- Mert mások helyett nem tehetem. Engem ugyanis régóta zavar, hogy az egykori MSZMP manapság persze már más nevű pártokban politizáló funkcionáriusai nem hajlandóak egyértelműen bocsánatot kérni az 1956-os forradalmároktól és a magyar néptől. Ehelyett a három esztendővel ezelőtt másodszor is hatalomra került politikusoknak mocskos, aljas módon még van pofájuk kioktatni tolarenciából és demokráciából azokat, akiket valamikor ők csuktak le, és akiknek hozzátartozóit ők tették tönkre. Ez egyszerűen őrület, amit a magyarság jámboran eltűr. Megértem a nemzeti oldalt, hogy ezt a garnitúrát, a viselkedésüket nem hajlandó elfogadni. Azt üzenem ezért azoknak az egykori kémelhárító és egyéb, hasonló helyeken dolgozott kollégáimnak, akik a rendszerváltás idején még féltek az egyébként elmaradt felelősségre vonástól, hogy nézzenek magukba, mert mi legtöbben munkás és paraszt származásúak vagyunk. Az eleink emlékét is tiszteletben tartva válasszák azt az utat, amelyet én választottam. Nem tartozunk mi a bankárokká, kapitalistákká és zöldbárókká vedlett, magukat egykor kommunistáknak nevezett jelenlegi politikai elithez. A volt kollégáimat arra kérem, meijék ők is beismerni, hogy valamikor rossz, nemzetellenes ügyet szolgáltunk. S vegyék már észre, hogy a nép igazi érdekeit nem annak a pártnak az örökösei képviselik, amelyet egykor kiszolgáltunk. (Fotó: Hering József)
