Nyugati Magyarság, 2005 (23. évfolyam, 2-12. szám)

2005-05-01 / 5. szám

12. oldal

Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident

2005. május

TAMÁSKA PÉTER

Tipikus s a sztálini világnak Xerxes perzsáira emlékeztető története az, ami Zsukov marsallal, Kelet-Németország és Berlin hódoltat ójával történt. Bár jóban volt Eisenhowerrel, a szövetséges főparancsnokkal, sem Amerikába nem engedték ki, hogy ott is ünnepeljék, sem egy meghódított tartományt nem kapott. A Sztálin halála után imperialista kémként kivégzett Abakumov, a szovjet katonai elhárítás, a SZMERS vezetője attól tartott, hogy a Nyugatot látott hadsereg — akárcsak a Napóleont legyőző ősök, akik látták Berlint és Párizst - követhetik a lázadó dekabristák példáját. A legveszélyesebbnek tartott Zsukovot egy évi kemény munkával állította félre.

Miután a marsall tiszttársainak vallomását kínzással megszerezte, dácsájába száműzette, ahonnan csak Hruscsov alatt került elő. Hadügyminiszterré nevezik ki, azonban a Kreml-beli intrikák és puccsok világában újra megbukik: 1957. október 26-án Malinovszkij marsall, Budapest elfoglalója váltja fel. Csak 1965. május 9-ére, a karlshorsti, a németek által aláírt feltétel nélküli megadás aláírásának huszadik évfordulójára szűnik meg újabb háziőrizete, amikor a Kremlben, a kongresszusi palotában bankettot tartottak. Mint a sztálingrádi és a berlini csatát is megörökítő Beevor írja, az

Győztesek és vesztesek

összes meghívott - köztük miniszterek, marsaitok, tábornokok és nagykövetek - felálltak, amikor Leonyid Brezsnyev kíséretének élén belépett. Zsukov leghátul tűnt fel. Brezsnyev az utolsó pillanatban hívta meg őt, talán az amerikaiaknak akrván kedvezni ezzel: ők a háború talán legnagyobb stratégájaként tanították Zsukovot Vietnamba készülő katonáiknak.

A szovjet vezető bizonyára gyorsan meg is bánta ezt a gesztust, mert amint észrevették Zsukovot, kitört a taps, aztán az éljenzés. Az ütemes és a sztálini időkre emlékeztető kántálást - Zsukov! Zsukov! Zsukov! - az asztalon dobogással kísérték. Brezsnyev arca nem árult el érzelmet: az imperialista kémként kivégzett Abakumovra gondolt. Bár Zsukovot rehabilitálta, s hagyta, hogy megírja nagy port felvert emlékiratait, soha többet senki nem volt kiváncsi rá, mint az orosz győzelem megtestesítőjére. Ma a marsall, ha feltámadna, ugyancsak csodálkozna, hogy Oroszország Königsberg (Kalinyingrád) kivételével egy puskalövés nélkül visszavonult a Nagy Péter előtti határokra. Valószínűleg azt mondaná, hogy Gorbacsov tökéletesebb munkát végzett, mint az 1918-as breszt-litovszki béke aláírói.

Néhány szót érdemes ejteni ezek után Németország nyugati részéről. A

fegyverletételtől, a nulladik órától 1948- ig itt is éheztek az emberek. Ez az éhség persze nem volt olyan mérvű, mint amilyen Szovjet-Közép-Ázsiában 1946- ban dúlt Ukrajnában másfél millió hatottal. Még Kijev térségében is tankokkal vívták a polgárháborút, s a szövetkezetesítést a lengyelektől s németektől „visszatért” nyugat-ukrajnai részeken belügyi csapatok hajtották végre. A Beszkidekbe beszorított ukrán banderisták egyesültek a lengyel nemzetiek, az Armija Krajova harcosaival, sőt még a német fehér partizánokat, a Werwolf tagjait is bevették soraikba. A Vörös Hadsereg mellett a lengyel, a román és a csehszlovák néphadsereget is mozgósítani kellett, hogy leverjék őket. Nyugaton azonban az SS még 1943- tól kezdve kidolgozott túlélési taktikája győzedelmeskedett. A taktika kidolgozóját, Ohlendorf Obergruppenführer ugyan 1946-ban kivégezték a szövetségesek, de ötlete, a , jóléti állam” - amelyre Strassburg eleste előtt egyik legkedvesebb munkatársával, Erhard professzorral, a későbbi nyugatnémet pénzügyminiszterrel és kancellárral pénzemberek népes csoportja előtt vonneguti vidámsággal koccintott - még ma is meghatározza az Európai Unió ideológiáját.

Némi faji előítéleteket is fel kellett adni ezért a gyönyörű, először a

maga homályában talán még Bismarck kancellárnál felmerült álomért. Miután a németek már a bombázások idején rájöttek, hogy meg kell tanulniuk amerikaiul gondolkozni, rengeteg kellemetlenségtől szabadultak meg az X-napon, azaz 1948. junius 20-án. Edward Tennenbaum, a megszálló amerikaiak 27 éves hadnagyát jelölik meg a krónikások a D-márka atyjának, aki feltűnően sokat egyeztetetett a joviális, s még az I. világháborúban maradandó sebet szerzett Erharddal. A tehetséges s véletlenül a legmegfelelőbb helyen szolgáló s kiváló tanácsosokkal körülvett ifjú finánc szerint az új s hihetetlenül sikeres pénznem bevezetése „a legnagyobb logisztikai hadművelet volt a szövetségesek partraszállása után.” A háború utáni korszak elemi élménye volt ez a nyugati tartományokban élő németek számára, gazdasági őskép. A három évvel azelőtti összeomlásra következő váratlan s boldogító cezúra, a csoda, már nem is pénzügyi, hanem majdhogy vallásos ihlettel ragadta meg a lelkeket. A minden kirakatot s polcot elöntő áruk hulláma úgy jelent meg szemeik előtt, mint a pusztában bolyongó zsidók előtt a mennyei manna. Idézzünk csak a korabeli sajtóból: „Csodaországban éreztük magunkat. Végre bármi kapható lett.” „Olyan volt, mintha varázsvesszővel értek volna hozzánk.”

Wolfgang Leonhard, a német fiatal kommunista generáció gyorsan emigrációba kényszerült tagja a D- márka csodájához köti, s joggal az ország kettéválását is. ,,A berlini blokád volt erre a megfelelő orosz válasz. A fizetési eszköz kettéválása hozta Németország kettészakadását, amikor a szovjet vezetés válaszul megkísérelte Nyugat-Berlint erővel elzárni Nyugat- Németországtól.” Merő érdekessége az ifjú Leonhard életútjának, hogy a mereven és komszomolista módon áskálódó riválisa, Honecker elől 1948-ban Csehszlovákián és Magyarországon keresztül szökik Belgrádba, a Sztálin által már kiátkozott Tito marsall karjaiba.

A berlini blokád az angolszászok légi hídjaval kudarcot vallott. S ami a keletről jött győztesek vereségéhez tartozik (0 látens nadir, mondaná Mandelstam), a teljhatalomra törő Bérijét Sztálin halála után az utódlási harcban többek közt azért is győzték le vetélytársai, mert idejekorán próbált meg lépéseket tenni a német egyesítéshez: egy Moszkvának hasznos, gigantikus finnlandizálás lebegett a szeme előtt.

Imperialista bérencként végezte, akárcsak Abakumov.

A Nemzeti Színház fantomja

PAIZS TIBOR

Szomorú évfordulóra emlékezik a nemzet az idei tavaszon. Negyven évvel ezelőtt, 1965 tavaszán, álságosán kitervelt módon, megvesztegetett hivatalnokok közreműködésével, a metróépítésre hivatkozva felrobbantották a Blaha Lujza téri Nemzeti Színházat. Az alábbiakban a hányatott sorsú Nemzeti 175 éves történetéből adunk vázlatos ízelítőt, amelyet úgy hálóznak be a rejtélyek és a ködösen titokzatos momentumok, akár egy fájdalmasan kalandos sorsot.

1994. június 3-án a Nemzeti Színház társulata és támogatói; színészek, írók, hazaiak és határon túli magyarok - egy aláírásukkal hitelesített felszólítást intéztek az alakuló országgyűléshez. Ebből idézünk: „Az ország első színházának nincs még ma sem - az ügyhöz méltó - szellemlakása. A nemzet önbecsülése, egy nép önérzete kerül veszélybe, ha a problémának továbbra is halogatás a sorsa.”

A csaknem egy évszázados óhaj története hosszabb-rövidebb megtorpanás után több ízben is elkezdődött. Legutóbb, amire még a kortárs középnemzedék is jól emlékszik 1983-ban, a Katona József Színházban.

Ennek előzménye - amelyről a művésztársadalomban is csak kevesen tudnak, a közvélemény pedig egyáltalán nem - egy leleményesen kitervelt és végrehajtott konspiráció, amelynek szerzője Gobbi Hilda volt. A művésznő, akinek születése évében (1913) rombolták porig az első Nemzeti Színházat, s aki pályája csúcsán megért még egy Nemzeti robbanást (1965), mindennél fontosabbnak tartotta elérni, hogy az anyanyelvében élő nemzeti önérzet méltó temploma megépülhessen. Gobbi kapcsolatai révén kijárta, hogy a 70. születésnapjára rendezett ünnepségen a tévéközvetítés által a nézők millióit tegye cinkosává. Megírta a forgatókönyvet, és kezdődhetett a játék.

A születésnapi ünnepségen Benedek Miklósnak az az ötlete támadt (!), hogy a már minden díjat és elismerést elnyert művésznőnek az ünneplő társaság valami kézzel fogható, hasznos ajándékot, egy százezer forintos betétkönyvet adjon át. A megilletődött művésznő zavarában (!) e profán, de hasznos ötletet egy újabbal, toldotta meg. Azt mondta: képezze ez a százezer forint egy, a nemzethez méltó s mindmáig megépítésre váró színház alapkövét. Ezzel a nemes gesztussal indult el az az országos gyűjtés a Nemzeti Színház javára, amelyhez a jó érzésű magyar polgárok ezrei és számos külföldi magyar is csatlakozott, hogy ki-ki anyagi képességei mértékében hozzájáruljon a nemzet temploma felépítéséhez.

E ponton szakítsuk félbe a történetet, amelyet később még folytatunk, s kapcsolódjunk be a cselekmény egy másik síkon futó szálába. Mindenekelőtt - a jobb megértés céljából - utaljunk itt a Nemzeti ügyének kiinduló pontjára, egy több mint százhatvan éves eseményre.

1835-öt írunk. Ez év szeptember 22- én Grassalkovich Antal herceg saját kezűleg egy adománylevelet fogalmaz. E végrendeletnek is tekinthető okiratban szereplő telek, a mai Múzeum körút sarkán, a Rákóczi út 1-3. szám alatt található. A herceg a telket azzal a szigorú kikötéssel adta a városnak, hogy ide csak Nemzeti Színházat lehet építeni.

Pesti polgárok adományából fel is épült itt, s 1837. augusztus 22-én megnyitotta kapuit a Zitterbach Mátyás által tervezett Nemzeti. Ezt a minden tekintetben szép, kiváló akusztikájú épületet, sötét erők mesterkedései folytán 1913-ban mondvacsinált okokra hivatkozva lerombolják, társulata pedig a mai Blaha Lujza téri Népszínház épületébe költözik, s bár az új színház építése a két világháború között csaknem minden kultuszminiszternek a programjában szerepelt, a Nemzetit, pénz híján, nem tudták felépíteni.

így aztán a mai s az előttünk járt egy-két nemzedék számára a hajdan a Blaha téren álló épület volt a Nemzeti, egészen 1965 tavaszáig, amikor tudvalevőleg a metróépítésre hivatkozva, ezt az új otthont is felrobbantották.

A Blaha téri Nemzetiben 1964. június 28-án, vasárnap tartották az utolsó előadást, Shakespeare Lear királyát mutatták be. A főbb szerepeket Básti Lajos, Sinkovits Imre és Major Tamás játszották. Az utolsó mondat, amely a színpadról elhangzik, Alban fejedelemé, akit akkor Gelley Koméi alakított. A színpadról elhangzó utolsó mondat így szól: „Nehéz idő sújt: itt engedni kell” - majd a szerzői utasítás szerint a felhangzó gyászinduló mellett valamennyien kivonultak a színpadról. Döbbenetes végszó.

A Nemzeti Színház társulata 1964- 1966 között a Nagymező utcai Radius moziban lép fel. Közben 1965 tavaszán városrendészeti okokra hivatkozva elrendelik a Nemzeti felrobbantását.

És most térjünk vissza ismét a közelmúlt történéseihez.

1994. november 22-én a kereszténydemokrata képviselő, dr. Varga László interpellált a Nemzeti ügyében. Interpellációját Fodor Gábor művelődési és közoktatási miniszterhez intézte.

Ebből idézünk: „A Nemzeti Színházat 1965-ben lerombolták, és ma

sincs méltó helye. Tudom, hogy gazdasági helyzetünk súlyos, és ennek a javítására kell erőnket összpontosítani, de azt is tudom, hogy mindig voltak kiváló szellemi egyéniségek, akik csak a kultúrára adakoznak. A Nemzeti Színház felépítésére közadakozásból összejött több mint egymilliárd forint bizonyítja, hogy a magyar nép akarja ezt a színházat, de sajnos a kezdeményezés megtorpant. Ezért kérdezem a miniszter urat: tervezik-e a kormány a Nemzeti Színház felépítését?”

Az interpellációt követően felgyorsultak az események. A színház jövendő sorsa folyamatosan napirenden volt. Színháziak, politikusok, pénzemberek minden erejükkel azon voltak, hogy a legkülönbözőbb módon gáncsot vessenek az új színház megépítése elé.

Fodor Gábor kultuszminiszter 1995. január 13-ára magához rendeli a Nemzeti akkori igazgatóját, Ablonczy Lászlót és Sík Ferenc főrendezőt. A liberális lapok öles betűkkel hozzák a hírt: „Változások várhatók a Nemzeti Színház élén.” E találkozót követően Sík Ferenc főrendezőt szívinfarktussal kórházba szállítják. A másnapi lapok már a haláláról számoltak be. A 64 éves rendezőt január 26-án búcsúztatták. Ravatalát a Nemzeti Színház előcsarnokában állították fel. A végső tiszteletadás Fordor-ellenes tüntetéssé alakult.

A miniszter február végére összehívja a színházi konferenciát, amelynek témája a Nemzeti Teátrum. A tanácskozás érdemben semmit nem lendített a Nemzeti ügyén - de hát nem is ez volt a cél.

A legcinikusabb és legarcpirítóbb, s talán épp ezért e körben legnagyobb tetszést kiváltó ötlete a Színház „tovább éltetésére” Kerényi Imrének volt. Azt javasolta, hogy a Várszínházzal szemközti hajdani lovassági laktanya romos épületmaradványainak felhasználásával építsék fel az üvegkupolás Ideiglenes Nemzeti Színházat. Ráadásul erre a célra a hajdani közadakozás során apró forintokból összegyűlt pénzt használná fel. Azt gondolhatta: egy ideiglenes nemzetet egy ideiglenes színház fejez ki leghívebben.

A Magyarok Világszövetsége 1995. április 21-22-i választmányi ülésén határozat született, miszerint a Nemzeti Színházat az Erzsébet térre kijelölt helyén fel kell (!) építeni. A színháznak külső megjelenésében is a magyarság lelkületét és méltóságát kell kifejeznie. Hogy ez a legteljesebb mértékig megvalósulhasson, arra Makovecz Imre építész személye a garancia, aki vállalta, hogy minden anyagi ellenszolgáltatás nélkül készíti el az új Nemzeti Színház épületének terveit. A közgyűlés az alapkőletétel dátumát 1996. augusztus 20-ra, a nemzetalapítás 1100. évfordulójára tűzte ki.

Ekkor lép színre Princz Gábor, a Postabank elnök-vezérigazgatója, aki a bankja tulajdonában lévő, rossz állagú s egyre inkább elértéktelenedő New York palotát kívánta hasznosítani, oly módon, hogy abban egy, a Párizsi Pompidou palotához hasonló rendeltetésű kulturális központot alakítana ki, s itt kapna helyet a színház is. A kormány hajtott rá, hogy támogassa az ötletet, amelynek kivitelezésére felhasználták volna az összegyűlt adományok 1,3 milliárdos összegét.

A terv nyilvánosságra kerülését követően, még 1995 szeptemberében a Magyarok Világszövetsége keretén belül működő Magyar Szellemi Védegylet, amely össznemzeti szinten foglalkozott már évek óta az új Nemzeti felépítésének kérdéseivel, a Nemzeti Színház védelmében, nyílt levélben fordult a Magyar Köztársaság kormányához, de az válaszra nem méltatták a testületet.

És itt, vessünk egy összegző pillantást a múltra, forduljunk befejezésül a tudás atyjához, az ismétléshez: 1913- ben a nemzet első színházát 71 évi működés után Apponyi megvesztegetett államtitkára, Molnár Viktor juttatta idegen kézre. Klebelsberg Kunó belügyminisztersége alatt az ugyancsak közadakozásból a Nemzeti javára összegyűlt 75 ezer pengő a Paupera Ferenc vezette Földhitelbank csődbejutásával veszett oda.

Máig tisztázatlan az a körülmény, hogy a hatvanas években kiknek a megvesztegetésével került elfogadásra az a metróépítési terv, amely a Blaha Lujza téri színház felrobbantásához vezetett. Az sem világos, milyen szerepe lehetett a rendszerváltozást közvetlen megelőző évek pénzügyminisztereinek, abban, hogy egy idegen érdekeltségű cégnek adták el a Grassalkovich-telket, amit egyébként a kárpótlási törvény keretében vissza is szerezhetett volna a Nemzeti Színház Országos Alap jogutódja - ha lett volna ilyen.

Csakhogy a Nemzetit senki, soha nem kártalanította.

Az új Nemzeti helyének meghatározásakor a tárca által előteijesztett három változat közül kellett dönteni. Vagy építenek egy új épületet az Erzsébet téren, illetve másutt, vagy egy már meglévő épületet, a New York-palotát, a Vigadót, esetleg a Honvédelmi Minisztérium épületét a Budai Várban alakítanák át erre a célra, harmadik lehetőség pedig az, hogy egy már létező színházat rekonstruáljanak oly módon, hogy az, méltó legyen a Nemzeti Színházhoz.

Végül is a nemzet érdekeivel és érzelmeivel teljes összhangban cselekedett a kormány, amikor 1995. november 23-i ülésén úgy döntött, hogy a Nemzeti Színháznak új épületet kell kapnia.

A kormány döntött, de nem határozott.

Ám a döntés, amely kísértetiesen hasonlít a Mátyás királyi feladványhoz, amely szerint „gyalog is meg nem is”, nos, a „döntés” ugyanakkor azt is tartalmazza, hogy azért más helyszíneket is vizsgáljanak meg, dolgozzanak ki részletesebb szakmai javaslatokat. És még fel sem ocsúdhatott a Nemzeti Színháznak szurkolók népes tábora a jó hír keltette örömtől, amikor arról kellett értesülnünk, hogy a kormánynak mégsem sikerült a fantomokat végleg elkergetnie.

Az elmúlt 30 évben újra és újra meghirdetett pályázat, bizottságosdik, az áldemokratikusan hangoztatott közvéleményre való hivatkozások mind csak a Nemzeti ügyének a szétmorzsolását eredményezték.

Az ellendrukkerek szekértábora újult erővel aktivizálódik. A budai Várbéli lovardát, a New York kávéházat, a pesti Vigadót, a rossz akusztikájú Erkel Színházat, s még ki tudja, mi mindent ajánlottak, csak hogy gáncsot vessenek egy méltó létesítmény elé.

1998. március 28-án a Fodor Gábort váltó Magyar Bálint kultuszminiszter, Göncz Árpád köztársasági és Horn Gyula miniszterelnök segédletével az Erzsébet téren elhelyezték a Nemzeti Színház alapkövét. Már az esemény napján az építésért felelő kormánybiztos, Fiala István úgy nyilatkozott, hogy a rendelkezésre álló nyolc és fél milliárd forint nem lesz elegendő. Utóbb kiderült: ahhoz, hogy a színház az ezredfordulóra elkészüljön, legkevesebb húszmilliárd forintra lenne szükség. Csakhogy ennyi pénz nem volt e célra. így aztán a négy és félezer négyzetméter alapterületen csupán egy kilenc méter mély betongödör készült el - másfél milliárd forintért.

Hosszabb-rövidebb huzavona után, azt követően, hogy az Erzsébet-téri helyszínt elvetették, a 2000-ben megválasztott Orbán-kormány úgy határozott, hogy a Nemzeti Színházat az új városközpontban építik fel. És végre fel is építették.