Nyugati Magyarság, 2005 (23. évfolyam, 2-12. szám)
2005-05-01 / 5. szám
Tanulni is, felejteni is tudni kell Kinek is kell kitől, és egyáltalán kell-e bocsánatot kérni? Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 2005. május UNOKA JÓZSEF Napjainkban az Auschwitz-Birkenau- i koncentrációs tábor felszabadulásának 60-adik évfordulóján, valamint a magyarországi zsinagógák felújítását követő felavatásaik alkalmával izraeli államférfiak, főrabbik és egyéb zsidó méltóságok a magyar kormányzati tényezők előtt többször kifejtették, hogy a magyar nép még nem nézett szembe a bűnös fasiszta múltjával, még nem kért bocsánatot a zsidóságtól a holokausztért, stb. Sőt ilyen értelemben nyilatkoznak a magyar zsidóság vezetői, politikusai, egyszerűbb tagjai is a médiában, és nem akadt senki a magyar vezetők, kormányzati tényezők között, aki megvédje a magyar nemzet becsületét az igaztalan vádakkal szemben. Ellenkezőleg, beálltak ők is, mint a papagájok, a magyar népet gyalázni annak a kornak az alaposabb elemzése, részletes feltárása nélkül. Senki nem akadt a történészeink, politikusaink és a kormány tagjai között, aki tiltakozott volna, vagy legalább elmondta volna, hogy a vidéki magyar nép - kisebb-nagyobb természetes súrlódásoktól eltekintve - antiszemita felhangok nélküli jó együttműködésben élt abban az időben a zsidósággal. Még ha a Trianon utáni hazai súlyos munkanélküliség és a későbbi európai politikai környezet súlya alatt meg is hozták az akkori kormányok a zsidóság elleni diszkriminatív törvényeket. A német megszállás után pedig népünk és az akkori kormány szintén passzivitásra kárhoztatott, szenvedő alanya volt a megszállásnak és a nyilas rémuralomnak ugyanúgy, mint szovjet megszállás után a magyar férfiak Szovjetunióba történő deportálásakor. A háború végén hatalomra került zsidó vezetők sem tettek semmit a magyar népirtás ellen. Vajon miért? Arról nem is szólva, hogy 1944. március 19-ig Magyarország volt ebben a térségben az egyetlen kis sziget, ahová a zsidóság a kömyzeő országokból menekülhetett - csak Lengyelországból húszezren -, és ahonnan még nem hurcolták el a zsidóságot. A német megszállás után a kormányzó a mozgásterét, az ország a függetlenségét vesztette el. A jugendkommandó pedig Adolf Eichmann vezetésével megkezdte a vidéki magyar zsidóság deportálását. Azokat, akik ehhez parlamenti jóváhagyás nélkül segítséget nyújtottak - a német nyomásra kinevezett, németbarát Sztójai Döme miniszterelnök, Járass Andor belügyminiszter, Baky László és Endre László belügyi államtitkár, mivel a csendőrséget a jugendkommandó támogatására utasították -, a háború után a Magyar Népbíróság halálra ítélte. A magyar csendőrség tagjai pedig nem kaphattak nyugdíjat, bár csak mintegy 15%-uk vett részt a deportálásban. A bűnösnek ítéltek tehát elnyerték a háború utáni mérce szerinti büntetésüket. Sőt nemcsak ők és nemcsak a bűnösök. Vajon a magyar nép háború utáni hóhérai is bűnhődnek tetteikért? Még így is csak félrevezetéssel kezdték meg a zsidóság kitelepítését. Pohl generális ugyanis 1944júniusában megígérte az Eppeheimbe hívott magyar küldöttségnek, hogy „a német birodalom területére kitelepítendő magyarországi zsidókat a hadiiparban fogják foglalkoztatni, ugyanolyan feltételek mellett, mint a német és külföldi munkásokat.” Sós Endre ismert zsidó író könyve szerint „azokat a magyar zsidókat, akiket Auschwitzban munkára kiválasztottak - valóban - 386 különböző munkatáborban szórták szét. Később azonban kiszivároghatott, hogy ez sajnos csak a munkára kiválasztottakra volt igaz. Horthy Miklós kormányzó és köre valószínűleg értesülhetett a munkaképtelen gyermekek és felnőttek ellen elkövetett gyalázatos bánásmódról, mert parancsot adott július első napjaiban a hozzá hű páncélos hadosztály parancsnokának, Koszorús Ferenc vezérkari ezredesnek Budapest stratégiai jelentőségű pontjainak a megszállására, a csendőrségnek pedig a laktanyákba történő visszavonulására, amivel meg is akadályozta a további, mintegy 200 ezer lelket számláló budapesti zsidóság külföldre történő deportálását.” Mindemellett súlyos lelki megrázkódtatásként, és nemzeti tragédiaként élte meg a magyar nép is a vidéki zsidósággal történteket. Vajon milyen történész tanácsadói vannak a kormánynak, és hogyan képviselik nemzetünk érdekeit, hogyan védelmezik hazánk becsületét a főméltóságaink? Ami a német megszállás utáni magyar nép felelősségét illeti, a vidéki zsidóság deportálásáért, ez közel olyan mértékű, mint egy magatehetetlenné tett, székhez kötözött ember felelőssége a szemeláttára elkövetett gazságokért. A magyarság felelősségét hangsúlyozni és a történtekért a magyar nép bocsánatkérését erőltetni pedig olyan, mintha mi nem zsidók, a magyar zsidóság egészét tennénk felelőssé és kényszerítenénk bocsánatkérésre az 1919-es kommün 133 napos rémuralma alatt, a bolsevik zsidó vezetés gazságaiért, a 200 millió aranyforint elrablásáért és a zömükben ugyancsak zsidó Lenin fiúk magyarság körében végzett kegyetlen gyilkosságaiért. Vagy ha meakulpára kényszerítenénk az 1947 utáni zsidó uralom és ÁVH-s zsidó vezérkar, valamint az egyéb erőszakszervezetekben tevékenykedő zsidók gaztetteiért. Többek között a magyar értelmiség meghurcolásáért, a keresztény nemzeti elit lefejezéséért, ott pusztulásáért, és az itthon maradt asszonyok és árvák padlásseprésekkel, beszolgáltatásokkal, valamint egyéb módokon történő gyötréséért, az évtizedekig tartó elviselhetetlen fizikai és lelki terrorért, valamint a magyar elit több ezer tagjának legyilkolásáért. A XX. században a magyar társadalom szinte minden polgárát, nemzeti és vallási hovatartozásától függetlenül és azzal összefüggsében is számtalan olyan súlyos sérelem érte, aminek a feldolgozása senkinek nem volt könnyű feladat. Ezért aztán nem is sikerült mindenkinek. A század során, egyebek mellett, átéltünk két világháborút, öt rendszerváltást, két forradalmat, a nagy világválságot és egy puccsot. Az 1919-es puccsal először hatalomra kerülő kommunista zsidók, Kun Béla vezetésével, és a zömükben szintén zsidó Lenin fiúkkal, olyan kegyetlen vérengzést hajtottak végre a magyarság, a vidéki lakosság és a magyar parasztság körében, ami megbocsáthatatlan, és amit az érintetteknek és hozzátartozóik évtizedekig nem tudtak feldolgozni. Ezt követően és részben ebből fakadóan a trianoni diktátummal darabokra tépték hazánkat, gazdaságunkat és a magyarságot. Átéltük a n. világháborút, majd előbb a megalázó német megszállást, és 1944 májusában ennek eredményeképpen a vidéki zsidóság deportálását, majd júliusban a budapesti zsidóság megvédését, aztán a szovjet megszállást, novemberben és azt követően sokszázezer magyarember, sőt a Kárpátalja és az északkeleti felvidék teljes magyar civil férfi lakosságának a Szovjetunióba hurcolását és zömük ott pusztulását. A német nevű és németajkú honfitársaink egy részét szintén a Szovjetunióba hurcolták, másik részét a szülőföldjükről kitelepítették, vagyontárgyaikat elkótyavetyélték. Közben a moszkovita zsidók vezetésével a keresztény nemzeti beállítottságú pártokat szétverték, lefejezték, vezetőiket, az értelmiség és a szakemberek jelentős részét menesztették, másik részüket deportálták, bebörtönözték, vagy elpusztították. Kizárólag a zsidó és a bolsevik, tanulatlan, értékdeficites magyar bérenceik maradhattak a vezetésben. Átéltünk zsidó vezetés mellett egy nyegyvenöt évig tartó szovjet megszállást, benne a gazdaságunk fejetetejére állítását, idegen értékek és erkölcsök ránk kényszerítését, valamint Rákosi és zsidó vezérkara, erőszakszervezetei garázdálkodását, a munkaszolgálatból, deportálásból hazajöttek egy részének a hatalmaskodásait. Az addig önállóan gazdálkodó független parasztságot a földjétől és vagyontárgyaitól megfosztották, tszcs-be kényszerítették, földönfutóvá, nincstelen mezőgazdasági és ipari proletárokká süllyesztették. Ezáltal a magyar parasztság jelentős részét lelkileg is megnyomorították, neurotikussá tették, öngyilkosságba kergették, másik részét az ipari városokba történő menekülésre késztették. És akkor még nem említettem a magyaremberek százezer számra történő kényszerű kivándorlását és egyéb károkat és sérelmeket, amit a mai posztkommunista, bolsevik zsidóság a bérenceikkel azóta is elkövetett és elkövet a magyarság ellen. Mint példul a magyar emberek véres verejtékével létrehozott értékek fillérekért történő elprivatizálását és elkótyavetyélését, valamint ennek a szabadrablásnak a lakosság megkérdezése nélküli törvényesítését. Mindezek ellenére élni kell, és élni csak normális és törvényes körülmények között, a sérelmek folyamatos felhánytorgatása nélkül, magunkban történő feldolgozása után lehet. Nem büntethetünk a régi bűnösök helyett ártatlan embereket, hogy rájuk vetítsük ki a gyűlöletünket, Jietedíziglen”, mint a zsidóság egyes tagjai. Nem pusztíthatunk el embereket, mert esetleg akadt köztük néhány kollaboráns, nyilas, Lenin fiú, zsidó ÁVÓS, besúgó vagy a rájuk kényszerűen feladatokat kötelességszerűen végző állami alkalmazott. Mert a gyűlölet gyűlöletet szül és a gyilkosságokat újabb gyilkosságok követik. Ehelyett időben kellett volna és kellene ma is bíróság elé állítani és megbüntetni a bűnösöket, és nem szabadna gyanúsítgatni, zaklatni az ártatlanokat, mert ez hosszabb távon a zsidóságnak sem válik előnyére. Tanulmányozni kellene, vajon miért nem tapasztalható Lengyelországban és Csehországban az ott élő zsidóság részéről az idehazaihoz hasonló gyűlölködés és minden áron való uralomra törekvés? Talán, mert ott nem volt, aki megvédje a fővárosaik zsidóságát, és/ vagy mert ott nem hagyták hatalomra kerüli a posztkommunistákat? A magyarságnak és a nemzetiségeink többségének nehezen ugyan, de sikerült egészségesen feldolgozni a történteket, eltemetni és elsiratni magukban is a halottaikat és sérelmeiket. Vannak azonban, akiknek nem, akik a történelem tényszerű feltárása híján, tájékozatlanság, vagy kóros beállítódás miatt még mindig az ártatlan magyarembereket kiáltják ki bűnösöknek, és gyászukat is, bűntudatukat is az egész magyarságra igyekszenek kivetíteni, rákényszeríteni. A magyar társadalom ha felelős valamiért, az az, hogy nem előbb tért magához a német megszállás okozta sokkból és akadályozta meg a vidéki zsidóság külföldre hurcolását, másrészt az, hogy kellő időben nem vette észre, hogy ez a gyűlölködés nem normális dolog. Ez egy súlyos megrázkódás betegséggé fajult, széleskörű indukciójának az eredménye, és hogy sokkal súlyosabb a baj, semhogy magától meggyógyuljon. Nem vették észre sem a történészek, sem a pszichiáterek, a pszichológusok, szociológusok, politikusok időben, hogy ez a gyűlölet ennyire elhatalmasodott. Nem fordítottunk kellő gondot a történelmi események kellő időben és tárgyilagosan történő feldolgozására és széleskörű tudatosítására sem. Nem tudatosodott, hogy egyes beteg emberek a beteges gyűlöletükkel előbb csak a saját környezetüket - gyermekeiket és unokái-11. oldal kát - mérgezték meg, de mára már az egész társadalmat veszélyeztetik. A kóros lelkivilágukból fakadó kóros szemléletüket sajnos átvette az egyébként egészséges zsidóság egy része is, és ma már a magyar társadalom sem tud mit kezdeni ezzel az igaztalan gyűlölködéssel. Mára már oktalanul és indokolatlanul mindenkit leantiszemitáznak, talán még a csecsemőket is, és a legszomorúbb az, hogy a zsidó ifjúság is ezt teszi, és a szervilis kormányaink sem lépnek fel ellene. Hazánk többnemeztiségű ország, de sem a magyarság, sem egyetlen más nemzetiség, sőt az összes nemzetiségeink együttesen sem emlegetik az őket ért szintén nem jelentéktelen sérelmeiket olyan intenzitással, mint a zsidóság. A zsidó vallású honfitársaink nagyon sok olyan kiváló embert, orvost, tudóst, írót, művészt adtak a hazánknak, akikre csak büszkék lehetünk, nem is szólva arról a sok ezer egyszerű vidéki zsidó honfirtársunkról, aki országszerte tisztességgel végezte a feladatát a lakosság szolgálatában. Azok, akik valóban szenvedtek és elpusztultak Auschwitzban, vagy máshol a Magyarországról történő deportálásuk után, valóban megérdemlik, hogy sajnálattal és tisztelettel adózzunk az emléküknek. Ezzel az indokolatlan gyűlölködéssel és vádaskodással viszont az ő érdemeiket és áldozatukat is semmissé teszik. Meggyőződésem, hogy nem annyira kinyilatkoztatásokra, mint inkább megbékélésre, higgadt, tárgyüagos párbeszédre, valamint a múlt eseményeinek tényszerű feldolgozására, kibeszélésére és a történtek feldolgozására, a maguktól képtelenek megsegítésére, adekvát gyógykezelésére van szükség. Továbbá arra, hogy a történészek, szociológusok, pszichológusok, pszichiáterek, és egyéb, a társadalmi folyamatok tanulmányozásával, befolyásolásával foglalkozó szakemberek és intézmények is megvizsgálják ezt a társadalmi méretűvé nőtt jelenséget. Elismerést érdemelnek a Kút Alapítvány pszichológiai és pszichiátriai szakrendelései az ilyen irányú úttörő munkásságért. Emellett azonban nagyobb társadalmi összefogásra, a valódi tények feltárására és publikálásra is szükség van. Az egyes emberekhez hasonlóan, a társadalom egészségi állapotát is figyelni, gondozni kellene. A sérelmeket, a társadalmi események ok-okozati összefüggéseit tárgyilagosan fel kell tárni, a lakosságot tényszerűen - és nem egyoldalúan - kell tájékoztatni, a kóros jelenségeket pedig idejében ki kell küszöbölni. így vagy úgy de hamarosan meg kell oldani ezt a problémát, lehetőleg fájdalommentes módon, még mielőtt a társadalom legegészségesebb zsidó és nem zsidó tagjai is meg nem fertőződnek ezzel a mérhetetlen gyűlölettel. Mert ha a történteket elfelejteni nem is lehet, de az egészségünk megvédése miatt, valamint a társadalom egészséges működése érdekében, felejteni is kell, és tanulni is! A gyűlölet ügynökei ✓ Uj kötet a magyarellenes közbeszédről Régi igazság, ha egy nemzetet meg akarnak semmisíteni, akkor először múltjától, majd önbecsülésétől fosztják meg. (...) Az egész 1945 utáni korszak politikája ebben közös. Legfeljebb a hangsúly esik időről időre máshova. Jó példa erre most az állampolgársággal kapcsolatos álláspontok a pártok részéről. Egy olyan dologról, mely természetes módon kellene járjon minden magyarnak. Az elmúlt tizenöt év újdonsága a korábbiakhoz képest az, hogy a média szerepe szinte meghatározóvá vált. Nem véletlen, hogy a nemzetellenes erők a pénzügyi és az oktatás mellett ezt tekintik stratégiai ágazatnak. Ezek totális birtoklására törekednek. A rendszerváltoztatgatás folyamatával egy időben indult el a magyar nyelvű sajtóban egy minden addigit felülmúló magyarellenes hadjárat, mely mindmáig tart. Számtalan provokáció, műbalhé történt és történik. A médiát uraló erők az egyéni érvényesülés egyik alapfeltételének tekintik a magyargyalázást. Aki e téren bizonyít, arról elhitetik, hogy másban is kiváló. A magyargyalázás terén pedig bárkinek bármit szabad. Nem lehet túllőni a célon. Ha az illető esetleg mégis bajba kerülne, akkor a média mindig talál mentő körülményeket, a bróság pedig felmentőeket. Bár az ilyen ügyek többnyire már a rendőrségi szakaszban elakadnak. A helyzet odáig romlott, hogy magyargyalázásért már irodalmi Nobel-díjat is adnak. E gyalázókat a tények egyáltalán nem zavarják. A gyűlölet motiválja őket. Egyik vezérszónokuk, Komis Mihály ezt őszinté meg is mondta. Tőle, a toleranciát és pluralizmust hirdető humanistától erednek a legleleplezőbb eligazítások a naivabbak számára. A dolog számára egyszerű tiszta képlet: „.. .vagy náci vagy, vagy igazat adsz nekem, illetve nekünk. És azt is vedd tudomásul, hogy él ebben az országban ötezer értelmiségi, akinek a véleményével szemben nem lehet politikát csinálni” - jelentette ki e megkésett(?) ávós szimpatizáns. Vagyis demokráciánkban ötezer nemzetidegen elem akarja a totális uralmat. Erejük pedig abban is rejlik, hogy sok a kollaboráns, a karrierista, számosán vannak a csontosjánosok. E magukat értelmiségieknek vallók semmivel sem színvonalasabbak a Rákosi-korszak agitroposainál. Érvelésük is ugyanaz. Számukra is csak fasiszta van és ők, a haladók (akkor kommunisták, ma liberálisok). Vagy-vagy. Nincs harmadik lehetőség. Vagy behódolunk nekik, vagy elpusztítanak bennünket. Ok tudják, hogy az élethalálharc, csak még a mi köreinkben nem tisztázódott még ez. Sokan kergetnek hiú reményeket megértésről, árokbetemetésről. Ilyen viszont nincs, nem lesz, mert elsősorban ők nem akarják. Tudják, hogy vagy mi, vagy ők. Vagy lesz Magyarország, vagy „más” lesz helyette. Ők az utóbbi képviselői. Legfőbb jelszavaik a gyűlölet ellen kívánnak mozgósítani. Ők a főgyűlölködők. És Komis ebben is minket igazol: „.. .mi sokkal jobban gyűlölünk titeket, mint ti minket” (Beszélő, 1993. december 2.) - írta. Skizofréniájukra, illetve tudatos rosszhiszeműségükre jellemző, hogy ilyen kijelentések után képesek magukat mint az emberiség leghumánusabbjait ünnepeltetni. Semmivel sem különb elsőszámú pártjuk se. Vezérideológus lapjukban, az Élet és Irodalom 2004. július 30-i számában (Papp László Tamás: Az állatorvosi ménes) nyíltan meg is írják, hogy az SZDSZ szavazóbázisa a legrasszistább. De nekik ez se árt, hiszen a kettősmércét ők működtetik. Azért lehetnek ők továbbra is éppen abban kioktatók, amiben a legvétkesebbek. A gyávábbak pedig mindig hozzájuk igazodnak. Az Antiszemita közbeszéd Magyarországon címen időnként megjelenő kiadványuk nemcsak közönséges rágalomgyűjtemény, de spicli lelkiállapotukat is kielégíti, hiszen hazugságaikat mintegy „nemzetközi feljelentésként” angolra is lefordították. A Magyar Ház kiadásában most megjelent Mi sokkal jobban gyűlölünk titeket - Magyarellenes és neosztálinista közbeszéd című kötet nem egyedi próbálkozás. Már 1992- ben jelent meg hasonló mű (Hordót a sajtónak!), és Tóth Gy. László „politikailag korrekt” témájú gyűjtései is idesorolhatók. Vagyis, egy szerényen csordogáló folyamat része vagyunk. Az anyag szinte beláthatatlan, és az idő rövidsége miatt a kiadó nem törekedhetett teljességre. Csak néhány jelenségre és némely nemzetközileg is futtatott rágalmazóra térhetett ki, azok megítéléséhez nyújt adalékokat. (Magyar Demokrata)
