Nyugati Magyarság, 2005 (23. évfolyam, 2-12. szám)

2005-02-01 / 2. szám

2005. február Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 5. oldal DOMONKOS LÁSZLÓ A mítoszok eredete, tudjuk, a múlt­nak mélységesen mély kútjába vész. Thomas Mann-i méretek helyett per­sze csak a hetvenes évek második felének szinte már teljesen a feledés feneketlenségébe veszett magyar vi­déki miliőjét kéne most itt megi­dézni, „művházakat” és szerkesztő­ségeket, sajátságosán „kádármagyar­országi” értelmiségi lelkiállapotokat és léthelyzeteket, életformákat és életérzéseket. Ugyan nem fölösleges, de most szükségtelenül időt rabló vállakózás. Legyen elég annyi, hogy a nevek ott vibráltak fölöttünk. Ott pulzáltak, cikáztak, keringtek a Symphonia füstjében, a sör és az uni­kum illatába vegyülten. Az övé is. Akadt e nevek között már áporodott kocsmaszagot felvett és sterlien foj­togató, volt a nagyváros érzéki izgal­mát hordozó és egzotikus ismeretle­nek fűszeres, tolakodó erősségét idéző. Az ő nevével furcsa és mégis természetesnek tűnő módon a külvá­rosi gyermekkor benyomáshalmaza kapcsolódott össze, mint addig csu­pán József Attiláéval: a mosószappan illata, amint a teknő oldalán végig­­siklik Világoson született Rostás nagyanyám keze, akitől először hal­lottam a románokról és aki maga is beszélte a nyelvet; a friss tavaszi fűé az akkor futballpályányinak tetsző csöppnyi udvaron, ahol fejeltünk a két kapu: a poroló és a vele nagyjá­ból szemközt levő, lándzsahegyeket utánzó vaskerítés előtti két akácfa között; az augusztusi liliom a pará­nyi kis kertecskében az ajtónk előtt; a sok-sok lapulevél künn az utcán, az árokparton, szemben a gázgyár vég­telenül hosszú falával. Mindez szinte megmagyarázhatatlanul, hiszen nem voltam falusi gyerek, a kültelki világ az ötvenes-hatvanas évek Magyaror­szágán élesen különbözött Zámoly vagy akár a szomszédos Baktó, Al­­győ vagy Sándorfalva korabeli való­jától. A hetvenes évek legvégén, a nyolcvanas évek legelején nevét ol­vasva már az a jóleső, bizsergető iz­galom fogott el, ami az addigra be­­bizonyosodottan „a mi embereink­nek” - a már szívembe, ízlésembe, világképembe fogadottaknak - kijárt. Emlékszem, milyen rendkívüli ha­(foly tatás az 1. oldalról) A szocialista párton belüli küzdelem részben generációk közötti küzdelem is. Az ellopott nemzeti vagyonból meggazdagodott, középgenerációhoz tartozó szocialista nábobok tömege­sen avattak párttaggá olyan nincste­leneket, akiknek látszólagos foglal­koztatás, vagy önkormányzati segé­lyek fejében csupán az a dolguk, hogy részt vegyenek a taggyűléseken, és szavazataikkal támogassák kenyér­adó gazdájukat. Az ország immáron nyolc megyéjében ilyen típusú ve­zetők vették át a szocialista párt irá­nyítását, és biztosították maguk szá­mára a képviselővé, polgármesterré válás lehetőségét. Vas megyében zök­kenőkkel járt a nábobok hatalomátvé­tele, mert a kevésbé pénzes, de tartó­­sabb ügynöki, alvilági kapcsolatokkal rendelkező, ütlegelésekben és erőszak-elkövetésekben gyakorlot­tabb idősebb pufajkás gárda ellenállt. A miniszterelnök ezt az idősebb ge­nerációt a titkosszolgálati iratok és a besúgói jelentések nyilvánosságra ho­zása révén próbálja kiszorítani a köz­életből. A koalíciós partner vélemé­nyét be sem várva sietteti ennek a tör­vénynek a parlamenti vitáját, hogy el­fogadása megelőzze a párton belüli jelöltállítások lezárását. Félreértés ne essék, a szocialista párton belül senki sem kárhoztatja a besúgói múltat, de a jelöltek személyének kijelölésekor szempont kell, hogy legyen a párton kívüli lakosság szavazatainak az el­nyerése is. Óriási hibát követne el az ellenzék, ha nem ragadná meg ezt a párton belüli torzsalkodásból adódó átmeneti lehetőséget, és nem sza­vazná meg a titkosszolgálati iratok­nak az érintettek számára történő hoz­záférését biztosító törvényjavaslatot. Egyetlen érkezés Rendhagyó vallomás Csoóri Sándor 75. születésnapjára tású volt Bertha Bulcsú 1976-ban ké­szült, Jelenkor-béli, Egyetlen indulás című interjúja, amely az 1982-ben megjelent A félig bevallott életben is olvasható. (Döbbenetes volt hosszú évek múltán, 1988. augusztus 15-én, a Keleti Károly utcai lakásban el­őször járva, szembesülni a valóval: minden pontosan ugyanolyan volt, ahogyan Bertha Bulcsú oly emléke­zetesen leírta, ráadásul a hangulat, a miliő és legfőképpen a főszereplő, a parányi lakás lakója is fizikai való­ságában a szó szoros értelmében ki­lépett az említett könyv 297-ik és 339-ik közötti oldalairól.) És az elő­ször a Tiszatájbím napvilágot látott, a legújabbkori magyar esszé nagy teljesítményekben igencsak bővel­kedő történetében is kiemelkedő he­lyet elfoglaló, azóta Isten tudja, hányszor újraolvasott Magyar apo­kalipszis. A sort még jócskán lehetne folytatni. Az Egy nomád értelmiségi, szamizdatban. (A kecskeméti For­rásban nem engedték közölni.) A Kapaszkodás a megmaradásért, vagyis a Duray-könyvhöz, a Kutya­szorítóhoz írott, ma már legendás előszó. (Természetesen szintén sza­mizdatban.) Az Első közelítés Né­meth Lászlóhoz. A Cs. Szabó-bú­csúztató, 1984-ből. Azután a Nappali hold, amelyért honi idegenszívűink kis híján megkövezték. És a versek: a korszakos jelentőségű, az anyaor­szág és az elszakított területek viszo­nyának legmélyebb rétegeibe vilá­gító Az elmulasztott utak vagy a len­gyel-magyar ezer évet a mi oldalunk­ról alighanem eddig a legmegraga­­dóbban kifejező Senkid, barátod. És így tovább... A mítoszhoz persze annál több kell, mint amit kitűnő esszék sora és egy-két nagyhatású vers jelenthet. A keményen, következetesen ellenálló, a mi felismert-megélt eszméinket, ol­vasmányélményeinket, ideáinkat bi­zonyítottan valló és képviselő írás­tudó bensőnkben elraktározott képe mindenképpen. Az élet csodálatos kiszámíthatat­lansága és pazar bőkezűsége az utóbbi húsz esztendőben sok min­dent megadott azért, hogy a mítosz valósággá izmosodhasson, a főváros­ban, a magyar világban és szerteszét mindenfelé vitézkedő bálvány és a vidéki értelmiségi lét elzártságában élő, 21 esztendővel fiatalabb böl­csész-fiú között pedig egy és más emberi történhessen. Nem részlete­zem, hogyan, miként ismerkedhet­tem meg személyesen Csoóri Sán­dorral, milyen rendkívüli politikai, ezen belül is sorsfordító, egziszten­cia- és léthelyzet-megváltoztató és -meghatározó szerepet játszott a ma­gam és családom életének alakulásá­ban: ennél százszorosán lényegesebb a tény, hogy február 3-án 75-ik szü­letésnapját töltötte be a zámolyi pa­rasztfiú, aki Illyés Gyulától vehette át a magyar nemzet-ragasztók soros karmesteri pálcáját. „A bőrömön érzem, a satuba szo­rult idegeimen, hogy az önkorlátozás hosszú távon - a lét korlátozása is. Pártok rendeződése Mindeddig az áldozatok csak részle­gesen és cenzúrázva ismerhették meg a róluk szóló jelentések tartalmát. A sorok párton belüli átrendezése a kisebbik kormánypártot is megin­gatta. A tömegtájékoztatásban csak ezekben a hónapokban kaphat nyilvá­nosságot az a gyanú, hogy Budapest szabaddemokrata főpolgármestere va­­gyonbevallásában a dalmáciai nyara­lóját messze az értéke alatt tüntette fel - azaz a különbözeiét feltehetően iga­zolhatatlan jövedelmekből, azaz kor­rupciós pénzekből fedezte. A nyaraló bővítéséhez és a fuvarozáshoz jelké­pes áron vette igénybe az irányítása alá tartozó fővárosi közműcégek erőgé­peit. A vádak a horvát adóhatóságok és az illegális foglalkoztatást felderítő szervek figyelmét is felkeltették. A szabaddemokrata párton belüli riváli­sok által megszellőztetett visszaélések sajtóvisszhangja néhány hónap múlva bizonyosan elcsitul, függetlenül attól, hogy melyik irányvonal szerzi meg magának a párton belüli jelöléseket. A most látszólag objektív sajtó akkor már kizárólag az ellenzék kritizálását és a szabaddemokrata jelöltek nép­szerűsítését tekinti a feladatának. A legnagyobb ellenzéki párt, a Magyar Polgári Szövetség szerveze­tei is ezekben a hetekben véglegesí­tik a jelöltjeiket. A párton belüli küz­delmek során a párt vezetése itt is fel­oszlatott szervezeteket. Az ilyen dön­tésekben nem tapsonc tagok tömeges felvétele, vagy nyers erőszak alkal­mazása volt a feloszlatások indoka, mint a szocialista párt esetében, ha­nem a párt irányvonalával történő szembekerülés. Ilyen ok miatt kellett feloszlatni a párt pécsi szervezetét is, amely - bizonyos személyekre szóló ígéretek fejében - koalícióba lépett a helyi szocialistákkal. Az eset arra a veszélyre is ráirányította a figyelmet, hogy a szocialisták hatalmas anyagi erőforrásai nemcsak azt teszik le­hetővé, hogy egyes pártvezetőik szá­mára mindig lojális, rájuk szavazó párttagokat tartsanak el, hanem azt is, hogy a velük szemben álló oldalról csábítsanak át magukhoz ingatag jel­lemű személyeket. A szocialisták által befolyásolható ingatag személyek aránya aggasztóan magasnak bizonyult a kisebbik ellen­zéki párt, a Magyar Demokrata Fórum soraiban. Az emiatt kirobbant párton belüli ellentétek a megsemmisülés szé­lére sodorták a pártot. A párt 2002-ben országgyűlési mandátumot szerzett 26 tagja közül ma már mindössze nyolc maradt meg a képviselőcsoportban, a többit a frakcióvezető önhatalmúlag kizárta, illetve - a megalázó és etikát­lan kizárási procedúrát megelőzendő - néhány képviselő önként távozott. Január végén a párt alapító tagjait zárta ki megritkult soraiból a párt, és velük együtt kizárta a demokratikus követel­ményekhez következetesen ragasz­kodó és egyben rendszerváltó szelle­miséget is. A kizárás közvetlen indoka az volt, hogy a kizártak nem fogadták el a frakcióvezetőnek azt - a párt fel­hatalmazásából formálisan eredő - jo­gosítványát, hogy az bárkit kénye­­kedve szerint kizárhasson a párt or­szággyűlési képviselőcsoportjából. Ez a felhatalmazás azért formális - és nem legális - mert az Országgyűlés Házszabálya - hasonlóan a parlamenti demokráciát követő országok parla­mentjeinek a szabályzataihoz - a kép­viselőcsoportokat ruházza fel a tagfel­vétel vagy kizárás jogával, és nem a frakció vezetőjét. A Magyar Demok­rata Fórumban most a pártállami fel­fogás kerekedett felül, és rekesztette ki innen a népképviseleti elvet követő képviselőket. A parlamentális de­mokrácia alapelveinek a megcsúfolása csupán következménye, és nem oka volt a párt szétszakadásának. Már ta­valy nyár óta aggodalommal figyelte a tagság azt a politika-váltást, amit a párt vezetése végrehajtott. A vezetők részéről egyre több támadás érte a na­gyobbik ellenzéki pártot, és egyre ke­vesebb kritikai észrevétel hangzott el a kormánypártokkal szemben. Több elbizonytalanodott tag strigulázta a párt elnökasszonyának a megnyilvánu­lásait, hogy rájöjjön a párt ki nem mondott céljaira. A Magyar Polgári Szövetségre irányuló havi hat-nyolc élesebb hangú bírálat mellett négy-öt kritika érte a nagyobbik kormánypár­tot. A szabaddemokrata párt által irá­nyított oktatási, gazdasági és környe­zetvédelmi tárcák működését érdem­ben nem érte bírálat a Fórum vezetői részéről. A korábban nemzeti értéke­ket képviselő párt egyre kitapinthatób­­ban csúszott át a liberális-kozmopolita értékvilágba. A liberális irányvétel egyik nyílt bizonyítéka volt a decem­beri népszavazás, amikor a párt veze­tése - közös platformon a szocialisták­kal és a szabaddemokratákkal -, az egészségügyi közvagyon kiárusítása, Az élet változatos lehetőségeinek a megtizedelése” - mondja A panaszos hangtól című írásban. Igen, azt hi­szem, ez az egyik legfontosabb kiin­dulópont a végső számadás kezdeté­hez. Csoóri Sándor, ma már tudom, elsősorban azáltal válhatott a nála két, két és fél évtizeddel fiatalabbak körében bizonyos fokig igazi mí­tosszá, mert a Kádár-rendszer leg­belső lényegének mindnyájunkat ta­lán legkínzóbban feszítő korlátozásai ellen emelt szót, és így természete­sen már fel is lázadt mindez ellen. Az önkorlátozás bilincseinek ledobálá­­sában neve rövidesen zászló lehetett - mert mindezt mélyen magyar ala­pon, fajtánkhoz, nemzetünkhöz, gyötrelmes históriánkhoz, ősi hagyo­mányainkhoz, szenvedéseinek tenge­rében megbölcsült népünkhöz való töretlen hűségben tette. A hűséget kulcsszónak érzem a Csoóri-életmű majdani, igaz és igazi összegző ér­tékelésekor: megindító, megható szépségű, hogy Erdélyről, az erdélyi­ekről, az erdélyiségről ugyanígy ír 1997-ben, mint 30 évvel korábban, hogy a népi kultúráért, az irodalom, az írók valódi társadalmi szerepének elismertetéséért vagy a szétszakított magyarság szellemi és egyéb egysé­géért folytatott konok, végtelen hosszúságú küzdelmében ugyanaz és ugyanolyan, mint az a kreol bőrű ép­­pen-csak-középkorú férfiú, akire egyre fokozódó izgalommal és vára­kozással kellett (fel)figyelni annak idején. Borzongató tél járja, mindenféle magyar értelemben köd van és ho­mály, rosszkedvű, ízület-hasogatós hajnalok, éjszakai felriadások, fejfá­jós délelőttök, ízetlen ételek. Csoóri Sándort olvasok újra, mint valamikor az ősködben, sorakoznak körülöttem a könyvek, régi jó szokásom szerint, oly édes, oly vigasztaló megmerít­­kezni az illatukban, a létükben. Cso­óri Sándort olvasok újra, mint valaha, harminc éves korom táján, lelkesen és tájékozatlanul, mohón és izgatottan, híreket kolduló nomád értelmiségi-pi­onírként. Azon kapom magam, hogy akárcsak akkoriban, közben fel-fel­­pattanok, járok-kelek, igen, olvasom a jól ismert, sokadszorra elém kerülő mondatokat a régóta ismerős illatú, színű és formájú kötetekben, olva­som, forgatom, fogadom ismét ma­gamba őket és hirtelen nem is tudom, mi az oka erős felindulásomnak. elkótyavetyélése érdekében lépett fel. Arra is fény derült, hogy a frakcióve­zető házszabály-ellenes döntéseit tá­mogató szocialisták igényt tartottak a politikai ellenszolgáltatásra, és cserébe a Fórum az ellenzék által élesen bírált törvényjavaslatok elfogadását tette le­hetővé. A választók is érzékelik a párt korábbi arculatának a feladását, és a novemberi időközi választásokon már csak két százalékot ért el a párt, ami a parlamentbe történő bekerülés öt szá­zalékos küszöbértékét messze nem éri el. A pártjukban csalódott régi tagok tömegesen lépnek át a kizártak által létrehozott Nemzeti Fórum elnevezésű mozgalomba, amely fő céljának a kor­mány leváltását tekinti, szoros együtt­működésben a leváltásra esélyes Ma­gyar Polgári Szövetséggel. Vérmes reményeket nem táplálha­tunk a kormánypártokon belüli jelölt­­állításokkal kapcsolatban felszínre ke­rült ellentétek kihasználhatóságát il­letően. Az ország kirablása, a nemzeti célok elárulása tekintetében teljesen egyformák azok a szocialisták, akik most egymást husángokkal ütik, meg azok a szabaddemokraták, akik most egymás korrupciós ügyeit teregetik ki. Mindegyikük támogatta az új román kormányt - miközben az uniós de­mokratikus elveket megsértő román hatóságok milliós büntetéseket szab­nak ki a Trianon című film magánk­lubokban történő vetítőire; elbagatel­lizálják a délvidéki magyarveréseket és atrocitásokat - miközben magyar családokat üldöznek el és irtanak ki a szerbek; - évek óta semmit sem értek el a Romániából jött tiszai ciánmérge­zés okozta károk helyrehozása érdeké­ben, nehogy úgymond megsértsék a jószomszédi viszonyt. Csak magunk­ban bízhatunk!

Next

/
Thumbnails
Contents