Nyugati Magyarság, 2005 (23. évfolyam, 2-12. szám)
2005-02-01 / 2. szám
4. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 2005. február Jövőnkről, összefogásról, megbékélésről (folytatás az 1. oldalról) Engem ennek a 35 napnak az emléke azért tett egy életre optimistává, mert megmutatta, hogy milyen bátor, áldozatkész és hazaszerető tud lenni az átlagos magyar ember. Micsoda kitűnő nyersanyaga, téglája lehet ő egy egészséges lelkű társadalomnak akkor, ha hisz a vezetőiben és a célban, melyért a nemzet harcol. Én ma is, december 5-e után is optimista vagyok, mert tudom hogy a Jancsiknak, a Marikáknak és a fél évszázad előtti házigazdáimnak vére nem válhatott vízzé! Tudom, hogy gyógyítható az a lelki rombolás, ami az én hazámban végbement. Tudom, hiába próbálták meg fiainkból és unokáinkból kiölni a közösségi tudatot, önbecsülést és hazaszeretetet, apáik vére nem válhatott vízzé. Danner Jancsival sokat beszélgettünk a jövőről az éjszakai járőrszolgálatainkon. O mindig visszatért a templom, az iskola és a családi vacsoraasztal jövőt formáló erejéhez, szerepéhez. „Amikor majd a szószékről, a katedráról és vacsora közben a nagypapától ugyanazt, tehát az igazságot hallhatja a magyar gyerek, akkor majd elvárhatjuk tőle a tisztánlátást és a tények ismeretéből fakadó nemes tetteket. De a nemzet lelki gyógyulását szolgáló intézményeink helyreállítása, az nem az ő, az a mi feladatunk!” Nos, ha Jancsi december 5-én lenézett a magasból, láthatta, hogy ez a helyreállítási munka sajnos még várat magára. Igen, egyenlőre még nemcsak 56 szelleme hiányzik tankönyveinkből, de hiányoznak a Bibó Istvánok és Deák Ferencek útmutatásai, tanításai is. Egyelőre még a médiában is kísért a manipuláló propaganda, a „hazudtunk éjjel, hazudtunk nappal, hazudtunk minden hullámhosszon” szelleme. Egyszóval, egyelőre még nem zártuk le a múltat, nem volt igazi rendszerváltás. De én ennek ellenére optimista vagyok, mert tudom, hogy ami késik, az nem múlik, hogy az „oszd meg és uralkodj” taktikájával kormányozni csak ideig-óráig lehet, mert idővel átlát rajta a magyar ember. Tudom azt is, hogy Róma sem három nap alatt épült, és hogy Amerika sem követte mindig Kennedy elnök bölcs tanácsát, azt, hogy: „Ne azt kérdezzed, hogy mit kaphatsz nemzetedtől, azt kérdezzed, hogy mit adhatsz a hazádnak!” Én hiszem, hogy a magyarság is képes lesz lezárni a múltat, képes lesz rendezni és begyógyítani a kommunista múlt okozta lelki sebeit, elvégre apái ennél sokkal többre is képesek voltak. Az ÍRÓSZÖVETSÉGI LÁDÁK EMLÉKE Vajon hány nemzet mondhatja el magárról, hogy fővárosa utcáin őrizetlen halmokban állt az írószövetségi gyűjtőládákban a papírpénz? Van-e még egy városa a világnak, ahol ez elképzelhető? Van egy város, ahol előfordult, hogy a koporsó árát úgy számolhatta ki magának az özvegy, hogy nem állt mellette ellenőr, hogy miközben ő kiszedegette a ládából azt a 600 vagy 800 forintot, mint ősszel a falevelek, úgy hullottak a ládába az adakozók bankói? Nem, ezt csak Budapest népe mondhatja el apái fővárosáról! És persze a december 5-én igennel szavazó többség is elmondhatja, hogy hűen követte apáinak és nagyapáinak példáját: nem kivenni akart a magyarság ládájából, hanem gazdagítani kívánta nemzetét! „És a többiek? Kinek a példáját követték a nem szavazók, meg a nemmel, a testvéreik kitagadására szavazók?” - kérdezem (álmomban) Danner Jancsitól, s ő mosolyogva válaszol: „Miért gondolod, hogy Júdások és Káinok ma már nincsenek? Ok állandó részei az emberi alaptermészetnek, Ők mindannyiunk természetének az árnyoldalai. Ők azok, akiket minden kor minden társadalmának újra és újra meg kell térítenie. A ti dolgotok meggyőzni ezeket az önromboló szavazókat, hogy boldogabb életük lesz akkor, ha nem az önzést és a nihilizmust választják, ha nem tagadják meg származásuk népét, hanem tartoznak valahová és vállalják a nagy családhoz, a nemzethez való tartozással járó kötelességeiket.” Persze nem várhatjuk el, hogy ezt a „térítési” munkát a kommunista nómenklatúra, vagy annak utódai végezzék el önként, elvégre ezzel önmaguk alatt vágnák a fát, és arra még nem volt példa a történelemben, hogy egy uralkodó osztály önként lemondjon előjogairól, hatalmáról. Ugyanakkor igenis szükség van a megbékélésre! Szükség van arra, hogy a recski raboknak és recski rabtartóknak, a kínzottaknak és kínzóiknak az unokái végre békében és a múltat maguk mögött hagyva együtt építhessék a szebb magyar jövőt. Én optimista vagyok, mert ehhez a megbékéléshez nem kell sok, bár az, ami kell, az viszont elengedhetetlen! Ahhoz, hogy a társadalom, a ma már úgyis kihalóban lévő rabtartóknak meg a néhai pufajkásoknak megbocsáthasson, ahhoz nem kell bosszú, nem kell Nürnberg vagy akasztás, ahhoz csak az kell, hogy ők bocsánatot kéijenek népüktől. Ez viszont elengedhetetlen! Aki nem kér bocsánatot, aki nem vallja be, hogy bűnös, aki a pufajkások tetteit mentegeti, aki a Danner Jancsik meggyilkolását mint „eseményeket” szeretné besöpörni a történelem szőnyege alá, az rosszabb a labancoknál, annak nem lehet megbocsátani! Azt majd besorolja a magyar történelem oda, ahová való! A másik lépés, ami elengedhetetlen és amit szomszédaink közül többen már megtettek, az a titkosrendőrségi jelentések nyilvánosságra hozatala, mert egy egészséges társadalomnak ismernie kell a múltját! Csak a múltját ismerve, azt elfogadva tud egy társadalom a jövőjére koncentrálni! Mindenkinek tudnia kell azt is, hogy ki volt a besúgó a házban, azt is, hogy kiről, kinek és mit jelentett a besúgó, de tudnia kell azt is, hogy a besúgó tetteiért nem a pártja, vallása, származása, gyereke, vagy unokája a felelős, hanem csak ő maga! A társadalom egészének tudnia kell, hogy a besúgás vagy a hazaárulás nem jobb- vagy baloldali tett, nem konzervatív vagy szabadelvű tett, azok egyszerűen csak bűnök, melyekért egyének a felelősek. E bűnök elkövetőinek meg lehet bocsátani, vagy Tisztelt Elnök Úr! Ön egy a kádári érában ellenszenves és kiismerhetetlen foglalkozás továbbűzésére adta fejét. Rendes ember nem megy el politikusnak - vallotta Ön is a berlini fal leomlásáig. S magyar politikussal valóban jobb végszükség esetén érintkezni, hacsak nem köztársasági elnök. S ha még vissza is vonult, talán van valamennyi remény, hogy újra megtanul magyarul gondolkozni. Egy már meghalt írótársról lenne szó, aki az elmúlt két évtized ellentmondásos eszmeáramlatai közt az ország legolvasottabb írója lett. Pontosabban a szobráról. S arról az elutasításról, amelyet szobrának felállításakor az Önhöz oly közel álló liberálisok tanúsítottak. Ehhez nem elég tudni, ehhez születni kell - mondhatnánk a Galilei-kör (titkára volt egykor Rákosi is) makacsul továbbélő szellemiségéről. A szobrot egyik legkitűnőbb művészünk, a 94. életévét taposó Andrásy Kurta János alkotta meg. Sajnos, a fővárosi közgyűlésben zajlott furcsa viták, bizonytalankodás, sőt, Bukarestre vetett tekintetek után - jó lesz-e ez nekünk, jó lesz-e a románoknak? - a szoborállítás a Vérmezőn, Trianon évfordulóján elmaradt. Pedig - s ezt liberális városatyáknak tudnuk kellett volna - még 1993-ban épp Ön adományozta a köztársasági érdemrend középkeresztjét az Amerikában élő írótársnak, így hát a félelmek és ellenvetések még az ő szempontjaik szerint is megalapozatlannak tűnnek. A románok számára igazán előzékeny magyar álláspontot illetően megemlíthetném, hogy a Váci utca külső részén, az egyik saroképületen ott látható Eminescunak, a román börtönbe lehet zárni őket, de tetteikért másokat hibáztatni nem szabad! Én hiszek abban, hogy a magyar nép kigyógyul a kommunizmus lelki fertőzéséből, lezárja a múltat, felszámolja az egymásramutogató testvérharcot, a nemzeti összefogást megbénító pártoskodást. Amikor megtörténik majd ez a valódi rendszerváltás, amikor kiderül, hogy minden pártban meghúzódtak néhai besúgók és pufajkások, akkor megérti majd a társadalom azt is, hogy valaki nem attól lesz hazaáruló, mert konzervatív vagy szabadelvű, hanem attól, hogy szemét ember. Amikor ez megtörténik, a politika is visszanyeri a maga természetes szerepkörét, nem lesz szükség kódszavakra, a liberális szó megint a kossuthi és deáki szabadelvűséget jelentheti, és a szocialista szó is emlékeztethet Kéthly Anna nemes és hazaszerető munkáspártjára. Amikor pedig mindez megtörtént, akkor a magyar nép - melynek fiai képesek voltak megismertetni az emberiséget az atomerővel és a számítógéppel -, képes lesz végre arra is, hogy összefogjon, és a saját jövőjével törődjön. Én tudom, hogy a mai magyar társadalom képes erre, elvégre apái ennél sokkal többre is képesek voltak. Betört ablaké kirakatok Gondoljunk csak az érintetlen árukra a forradalmi harcokban betört ablakú boltok kirakataiban. Hát nem hihetetlen, hogy azokban a napokban nem akadt senki, akinek a potya zsákmány fontosabb lett volna, mint a forradalom tisztasága? Hát nem hihetetlen, hogy elsötétedhettek a város utcái, és mégis, amikor másnap újra felkelt a nap, az áruk még mindig érintetlenül ott álltak a polcokon. Hát van még egy népe a világnak, mely ekkora egységre, ekkora önfegyelemre képes? Vagy gondoljunk a falusi kocsikra, melyekről a gazdák ingyen osztották az élelmet a harcoló főváros utcáin! Hát, ha apái ilyenek tudtak lenni, akkor a mai malira nagyjának az emléktáblája, holott köztudott, hogy politikai verseiben élesen magyarellenes hangot ütött meg, s rendíthetetlenül képviselte az erdélyi román irredentát. Akárcsak nagy filozófusuk, az értelmiségi körökben nálunk is kedvelt Ciorán. De utalhatnánk Ady és Goga, a két költőbarát furcsa viszonyára is: míg az egyik magyar álmokat s szentistváni országot teremtett, a másik miniszterelnökként a magyarság kiirtását hirdető Vasgárdának nyitott kaput. Ennek ellenére magyar részről nemhogy kifogás lenne a csúcsai Goga múzeum szellemisége ellen - a kastély az I. világháborúban még a Boncza családé volt s Ady lakta -, de még azt sem tesszük szóvá, hogy az ottani Ady emlékszobát nem látogathatjuk, akárcsak azt sem, hogy a világosi Bohus kastély - ahol Görgey a fegyverletételt aláírta - a Tríbuna dualizmust romboló vezércikkírójának Slavicinek a dicsőségét hirdeti. Mi, első kerületiek különösen örülnénk, ha méltatlan magyar-román viták helyett az irodalmi reneszánszát élő Márai Sándor emlékszobra után a Vérmező másik sarkán ott láthatnánk bronzba öntve azt az ugyancsak határontúli magyar írót, akinek könyvei az utóbbi időben - többek közt a most román miniszterelnökhelyettessé avanzsált Markó Béla jóvoltából - hétszázezer példányszámban jelentek meg. Wass Albert Isten széke mellett című trilógiáját románul is kiadták az ezredfordulón s recenzense, C. Stanescu párhuzamot keresvén a román irodalom nagyjaival, Sadoveanut, Eminescut és az aranyszarvas legendát moldvai bölény legendává költő Eliágyar társadalom miért ne lenne képes összefogni és begyógyítani a huszadik század ejtette lelki sebeket? Hát persze hogy képes! Viszont nemcsak a kommunizmus, a fasizmus is hagyott begyógyulatlan lelki sebeket, olyanokat, melyek begyógyításához a zsidó és keresztény magyarok őszinte megbékélése szükséges. Én hiszem, hogy ez is lehetséges. Hiszem, hogy képesek vagyunk felhagyni az egymásramutogatással, képesek vagyunk a másik szemével is látni, a másik szívével is érezni, egyszóval képesek vagyunk elfogadni azt is, hogy bűnösök a nácik és kollaboránsaik, de azt is, hogy ezen egyének bűneiért sem unokáik, sem népük nem felelősek, ezekért a bűnös egyének felelnek. Az köztudomású, hogy a kommunisták burkoltan szították az antiszemitizmust. Tudjuk, hogy azért adták a hatalmat a Kun Bélák, Rákosi Mátyások és Péter Gáborok kezébe, hogy a nép a bűnökért ne őket, hanem a „zsidókat” hibáztassa. Abból sem csináltak titkot, hogy sok volt a „zsidó ÁVH-s” Recsken. Arról viszont mélyen hallgattak, hogy a recski rabok között sok volt a zsidó származású magyar is! Arról sem esett szó a pártlapokban, hogy a Tűzoltó utcai szabadságharcosok hős parancsnoka, az Auswitzot túlélő Angyal István, akit a forradalom bukása után Kádár pufajkásai felakasztottak, zsidó volt. A fasizmus által hátrahagyott lelki sebek begyógyításához is szükséges, hogy mindannyian elfogadjunk pár magától értetődő igazságot. Ilyen igazság az is, hogy az egészséges lelkű, önbecsülő ember nem cserélgeti, hanem gyűjti a lojalitásait. Az egészséges lelkű ember azért nem cserélgeti lojalitásait, mert ragaszkodik apái tradícióihoz, kulturális vagy vallási gyökereihez. A másik ilyen igazság az, hogy a lojalitás a szeretetnek egy formája, tehát nem olyasmi, ami véges és ezért elfogyhat. Attól hogy lojalitásból vagy dét említette meg a magyar író kapcsán. Összeveti témaválasztását a nagy klasszikus, Sadoveanu vadász-, halász- és pásztortörténeteivel, majd megjegyzi, hogy Wass szereplői - románok, magyarok, németek, örmények, zsidók és oroszok - pontosan tudják, hogy a múlt, az ő múltjuk már soha sem fog visszatérni. S bár Wass Albertet 1945-ben, távollétében egy román népbíróság háborús bűnösként halálra ítélte - de mint épp Pető Iván történelmi kutatásaiból hallottuk még a nyolcvanas évek végén, hogy a népbírósági törvénytelenségek nyitották meg az utat a pártállami törvénytelenségekhez -, ugyanúgy nem tekinthető bűnösnek, mint a felvidéki magyar mártírja, Esterházy János. Ezt egyébként Románia legfelsőbb bírósága is megállapította, mint ahogy Nixon elnöksége idején az amerikaiak is, ám csak felemás erkölcsi felmentés született. Ma félelmetes a kavarás a románmagyar közeledésben: két posztkommunista elit egy a Lajtától a Fekete tengerig terjedő nagy gazdasági régión osztozik. Egyszer már felmerült ilyesmi 1919-1920 folyamán, amikoraHohenzollemek jogara alatt szerették volna egyesíteni a magyar és román koronát. Aztán jött 1947-ben Groza díszmenete Budapesten s a machiavellisztikus álmok két fuzionáló népi demokráciáról. Elnök Úr bizonyára többet tud ezekről, mint mi. Mégis kérem, kérjük, hogy soha vissza nem térő múltunk nevében támogassa írótársa szobrának felállítását kedvünkért, várkerületi, a múlthoz talán túlságosan is ragaszkodó polgárok kedvéért. szeretetből sokat adunk valakinek, attól még nem jut kevesebb abból valaki másnak! Nem, a szeretetünkből ugyanúgyjuthat 100% az édesanyánknak is és feleségünknek is! És ugyanúgy lehetünk 100%-os magyarok is és 100%ban zsidók is, mert az csak annyit jelent, hogy nemcsak a magyar, de a zsidó őseink kultúrájára is büszkék vagyunk, mindkettőhöz ragaszkodunk, és így egyszerűen csak értékesebb (200%-os) emberek vagyunk. A másik alapszükséglete a megbékélésnek a fajelméletek elvetése és annak elfogadása, hogy minden embert az élete és tettei alapján kell megítélnünk, nem pedig származása alapján. Magától értetődő ez az elv, elvégre senki sem választhatja meg a szüleit, és ezért igazságtalan lenne annak alapján megítélni valakit, ami felett nincs befolyása. A fenti okokból helyes, ha a magyar társadalom elhatárolódik a fajelméletben gondolkozóktól, függetlenül attól, hogy azok pozitívumnak vagy negatívumnak tartanak bármilyen származást (fasisztáktól, cionistáktól), egyszerűen azért, mert bármilyen származással lehet 100%-os jó magyar valaki. Ha a magyar társadalom egésze képes őszintén elfogadni a fenti alapelveket, akkor megindul majd a sebek gyógyulása. Akkor egyrészt nem félti majd a zsidó mama a gyerekeit az antiszemitizmus újraébredésétől, amikor kezd visszatérni a magyarság jogos nemzeti öntudata, másrész pedig a keresztény ugyanolyan bizalommal tekint majd a zsidó származású vagy vallású honfitársára, mint a tót, lengyel vagy német származásúra. Ezért, ahhoz, hogy gyorsítsuk a sebek gyógyulását, az kell, hogy észrevegyük és hangsúlyozzuk egymásban a jót! Ennek legjobb útja, ha a keresztények kevesebbet beszélnek a Rákosikról és többet az Angyal Pistákról meg Szerb Antalokról. Ugyanígy persze a zsidóknak meg a Baránski Tiborok és Koszorús Ferencek tetteiről kellene többet beszélniük, és kevesebbet a ’’bűnös népről”. A jövő Én optimizmussal nézek a jövőbe, elvégre ma már szabad az ország. Ma már csak önmagunkkal kell megküzdenünk ahhoz, hogy lelkileg is meggyógyuljon a magyarság. Ehhez pedig csak az kell, hogy felhagyjon az önrombolással, testvérharccal és a tehetségét arra használja, amire ezer évig használta: Közép-Európa vezetésére. Tudom sokaknak túlzott optimizmusnak tűnhet az, amit mondtam. Tudom, nem vitatom, hogy az elmúlt 15 évet nem használtuk ki úgy, ahogyan kellett volna. Tudom, hogy miközben Szlovákia például nemcsak a mienkénél nyitottabb társadalommá vált, de az egy főre eső autótermelésben is világelsővé nőtte ki magát, addig mi csak az egy főre eső tartozás területén „vezetünk”, és közben még abban sem tudunk megegyezni, hogy honfitársainknak tekintjük-e elszakított testvéreinket? Mégis azt hiszem, hogy nekünk, optimistáknak van igazunk. Azt hiszem, hogy a magyar történelem perspektívájából nézve ez az elmúlt 15 év csak egy jelentéktelen kis zökkenő a magyarság életútján. Mi ez a 15 év a mohi vereséghez, Mohácshoz vagy 1848-hoz képest! A magyarság hatalmas életerejét mi sem bizonyítja jobban mint az, hogy nemcsak kiheverte a tatárt, törököt, osztrákot, de Mohi Pusztát IV. Béla követte, 1848-at pedig Deák Ferenc. Én nemcsak hiszem, de tudom is, hogy amikor tudatunk már megemésztette a huszadik század tragédiáit, amikor már beforrottak a kommunizmus és fasizmus ejtette lelki sebeink, tehát amikor már megbékélt önmagával és újra egységbe forrott a magyarság, akkor majd mi is megismételjük a IV. Bélák és Deák Ferencek példáját, és újra nagyot alkotunk. Nem kell ehhez sok, csak annyi, hogy mi magunk elhiggyük, hogy unokáink jövője rajtunk múlik, és hogy most tényleg miénk az ország! Ezért kell résztvenni a szavazásokon, ezért kell odafigyelni arra, hogy miről és kire szavazunk! És persze ezért kell a nemzet vezetésére megtalálnunk a 21. század Deák Ferencét. TAMÁSKA PÉTER Képzelt levél egy volt közjogi főméltóságnak
