Nyugati Magyarság, 2005 (23. évfolyam, 2-12. szám)

2005-04-01 / 4. szám

4. oldal

Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident

2005. április

DOMONKOS LÁSZLÓ

Hatvan éve: 1526 vagy 1541?

Virrasztók

„Felszabadul ... 1. Elnyomástól megszabadul. Megszállt terület (fegyveres harcban) újra szabad lesz. 2. Valakinek, valaminek szorongatott helyzete megszűnik. 3. Lelki, szellemi tehertől mentesül.” (Magyar Értelmező Kéziszótár)

Idén februárban Moszkvában, az egykori szovjet birodalom fővárosában egy jó esetben nyomorult pozőmek, rosszabbik esetben többszörösen elmekórtani esetnek (is) minősíthető, 43 éves, magyarországi illetőségű egyén, aki a Gonosz utolsó tobzódásainak eredményeként az illető ország kormányfőjének mondhatja magát, felszabadítónak nevezte az 1944 kora őszétől Magyarországra benyomuló szovjetorosz haderőt.

Idézzük csak meg azokat a hatvanhatvanegy évvel ezelőtti időket! Magyarországot 1944-45-ben.

A két világháború közötti, nem akármilyen színvonalú magyar kultúra legfőbb reprezentánsainak, az úgynevezett népi íróknak egyik kiválósága, Kovács Imre írta: „A nagyobb helységekben hajtóvadászatot tartottak a férfiakra. Raj vonalakban fésülték át az utcákat, a sarkokon csoportokban álltak az orosz tábori csendőrök, senki sem menekülhetett, ha elhangzott a rekedt felszólítás:-Igyi szudá!

„Gyere ide!”, bömbölte az orosz és intett...százezerszámra fogdosták így össze a polgárokat; ha a hadifogoly-igényeket kielégítették, akkor közmunkákra kellett az ember, valamilyen címen mindig vadásztak. Toprongyos, szomorú embercsordák vánszorogtak az országutakon, körülvéve orosz géppisztolyos őrökkel, akik mindig lövöldöztek, hogy elvegyék kedvüket a szökéstől. Mégis sokan megszöktek, s a hiányt az úton vagy az utcán mindjárt pótolták. .. Aki szembejött velük, gyanútlanul ment a járdán, vagy a mezőn, az udvaron dolgozott, azon vette észre magát, hogy fogoly. Berángatták, betuszkolták a sorba, hozzátartozói nem tudták, mi történt vele... mindenki gyanús volt, s bárkit elfogtak, a noteszében talált összes ismerőseit, barátait, rokonait, adósait, üzletfeleit letartóztatták. Minden exportőrben kémet gyanítottak. . .mindenkit kiraboltak, aki elébük került. Az emberi életet nem kímélték... A kapun, az emeleti ablakokon, vagy a pincéken keresztül benyomuló katonák rávetették magukat a nőkre... az éjszakákat hosszú ideig sikolyok és lövöldözések zaja töltötte be.” (Magyarország megszállása, 1979)

A mai magyar történeti-politikai publicisztika egyik kiválósága, a történész-levéltáros Tamáska Péter írja: „...benzinnel locsolták le a fogságba esett sebesülteket, s lángszóróval gyújtották fel őket, tömegével erőszakolták meg a nőket, volt olyan nővérke, akit meggyalázása után lovakhoz kötözve tépettek szét.” (Arcképcsarnok az ostromhoz, Magyar Nemzet, 2005. február 12.)

Egyedül Pápán és csak az Irgalmasok kórházában „az oroszok bevonulása óta több mint ezer nőt kezeltek, nyolcszázat ázsiai nemi betegséggel. Sok asszony megőrült, vagy öngyilkos lett” - írja Mindszenty bíboros információi alapján a hercegprímás életrajzírója, Csonka Emil. (A száműzött bíboros, 1976)

Például erről sem hallott a „pápai gyerek”?

Kívánjuk a Moszkvában felszabadításért köszönetét mondó pápai gyereknek, hogy édesanyjával, nővérévelhúgával, leányaival essék meg hasonló?

Azok a lányok-asszonyok, akiknek fejét kendővel kötötték be, akiknek arcát korommal kenték be övéik, hogy kellőképpen visszataszítónak tűnjenek- legtöbbször hasztalan -, akiket lehetetlennél lehetetlenebb helyeken igyekeztek bújtatni, dugdosni a föld alá, az egérlyukba is - oly sokszor hasztalan- ,akik igen gyakran életre szóló lelki-testi bajt szereztek: nyilván kellőképpen átélték szorongatott helyzetük megszűntét, komoly lelki-szellemi tehertől való mentesülésük felhőtlen, nagy örömét, mi, te átkozott pápai gyerek? A gulagon éhenhalasztottak, az agyonkínzottak, a családjuktól, szeretteiktől hosszú évekre vagy éppen örökre semmiért megfosztottak ugyancsak nyilván jelentékeny lelki-szellemi tehertől mentesülvén lelkendeztek felszabadításukért, igaz, te nyomorult hazaáruló pápai gyerek? Akiket kifosztottak, akiknek a szeme láttára erőszakolta meg hat-nyolc-tíz részeg állat a feleségét, a lányát, utána félig vagy egészen agyonverték, ugye milyen nagyszerűen mentesülhetett korábbi szorongatott helyzetétől, hogy felszabadítását, felszabadulását meg kell köszönnie ama ázsiai barbár emberalattiak mai utódainak, mi, te elfajzott pápai gyerek?

Uralkodjunk magunkon! Ki mint vet, úgy arat, rövidesen szóban forgó véglény is tapasztalni fogja.

Ami 1945 április közepére, hatvan évvel ezelőtt befejeződött Magyarországon: az immár teljesen megszállt magyar területeken kizárólag a nagy esszéista, Cs. Szabó László által később körüljárt jelenség lehetett a kérdés - vajon 1526 vagy 1541 ismétlődött meg újra? A mohácsi csatavesztéssel az országra szakadt helyzetnek vagy a Budavár bevételével kialakult állapotnak felelt meg a „felszabadítás” , magyarán az orosz hódoltság kezdetének nevezhető időszak?

A jelek egyre inkább azt mutatják, hogy már a kortársak is a török félhold tornyainkra szálltát jelentő 1541-gyei azonosíthatta a bolsevik vörös csillagot, sarló-kalapácsot, „kolhozrendszert” a Kárpátokon behurcoló szovjetorosz hódítást. Már gimnazista korunkban, a hatvanas években hallhattuk a kínálkozó népi mondókát: „ne búsulj, kenyeres, nem tart ez örökké, 150 év alatt sem lettünk törökké.” És a közszájon forgó viccek az ideiglenesen Magyarországon állomásozó szovjet katonáknak építendő - öröklakásokról... Meg arról, miért tudott 150 évig tartani a török hódoltság - „mert nem tették pirosbetűs ünnepnappá a mohácsi csata évfordulóját és nem lett kötelező a török nyelv tanulása”. És így tovább...

Nyilván a lelki-szellemi tehertől mentesülők, az újra szabaddá váltak, azok, akiknek szorongatott helyzete megszűnt - nos, ők , a „felszabadultak", a „felszabadítottak” beszélhettek így, gyárthattak ilyen vicceket. Hát hogyne.

Erdős László ny. ezredes, a Honvédelmi Minisztérium Hadisírgondozó j Irodájának volt igazgatója mondotta a vele készített inteijúban a Magyar Demokrata február 24-i számában: „A szovjet fegyveres erők szabályzataiban az »elfoglalni, birtokba venni, megsemmisíteni« meghatározások szerepeltek, olyan fogalom, hogy felszabadítás, nem létezett, ezt Rákosiék találták ki... Minden harmadik magyar családban volt háborús veszteség, akikért még egy szál gyertyát sem gyújthattak, miközben évente több alkalommal is úgynevezett szovjet hősi emlékműveknél állami pénzen szervezett rendezvényekre kényszerítették, ahol legyőzőiket kellett dicsőíteniük... A hősies kitartás okozta időveszteség annyira felbőszítette a Budapestet csak három hónapos ostrom után elfoglaló szovjet parancsnokokat, hogy a budai Várban talált négyezer sebesültre benzinnel átitatott szalmát szórtak és meggyújtották. Lehet ezt a bestialitást felszabadításnak nevezni és ötágú csillagos emlékműnél tisztelegni előtte?"

Láthatjuk: akad azért, aki tiszteleg. Manapság is. Nem árt emlékeztetni, mit kaptak a „felszabadítók” és az előttük tisztelgők alig egy évtizeddel később. Ha érti, érti, ha nem - hát nekünk úgy is jó.

(folytatás az 1. oldalról) II. János Pál pápa kivételes emberi erényeit csak kivételesen jellemtelen és gyarló zsoldosokkal lehetett idehaza ellensúlyozni. Most márciusban a kormány annyira egyértelműen a szocialista hatalom érdekében tevékenykedő közszereplőket jutalmazta meg kitüntetésekkel, hogy gyakorlatilag teljesen mellőzte a címadományozáshoz elvileg szükséges művészeti minimumot, és a közízlésben szokásos mérce megkövetelését. A Nyugati Magyarság hasábjait meg kell kímélni olyan obszcén szavak leírásától, amelyeket a kitüntetettek folyamatosan használnak akár a keresztény egyházak gyalázása során, akár az antikommunista polgári ellenzék szidalmazása céljából.

Mi az, amit leginkább gyűlöltek itthon II. János Pál szellemiségében? Leginkább az élet méltóságának és szentségének a szolgálata. O volt a „vaskalapos” pápa, mert ellenezte az abortuszt, azaz a legvédtelenebb emberek, a magzatok legyilkolását. Nem csoda, hogy a Magyar Köztársaság lovagkeresztjével és tiszti keresztjével jutalmazta meg a kormány a hálószobába állítólag durván belekukkoló pápát gúnyoló írásműnek, vagy a pápa férfi voltán ékelődő versciklusnak a szerzőjét. Eltekintve most attól, hogy az abortuszoknak mint véresen komoly halálos ítéleteknek vajmi kevés köze van a „nők szabadságához", vagy a „felvilágosult kor párkapcsolataihoz” - az idő az élet igenlőinek dolgozik. Talán a pápa etéren tanúsított következetességének hatására is egyre több, korábban harcias abortusz-párti döbben rá nézeteinek embertelenségére. Egyre gyakrabban olvasható olyan vélemény, mely szerint emberi jogilag kétséges, etikailag az emberi jellemet deformáló esemény az abortusz - de sajnos, még tömegek igénylik ezt a hamis „szabadságjogot”. Hamis ez a szabadságjog, mert elkerülhetetlenül együtt jár mások jogfosztásával, méghozzá az élethez való jogtól történő megfosztásukkal. Ma már csak a kormány teljesen kritikátlan támogatói tekintik ’emberi jogi vívmánynak” a művi vetélés mai magyarországi lehetőségeit.

(folytatás az 1. oldalról) így történt ekkor is, aztán jöttek a kísérők, a közös fényképek, majd az ajándékozás (rózsafüzér vagy pápai érem), amelyeket ismétlődő rendszerességük ellenére türelemmel viselt a Szentatya. A búcsúzások pillanatában csillant fel ismét a pápai humor: egyegy gesztusban, egy rövid mondatban, egy szemhunyorításban. Első látogatásom végén, amikor beszólították a családot, a pápa, aki az államfői bíbor palástot viselte, kislányom piros ruhája láttán felderült arccal, egy fejsimogatás kíséretében megjegyezte: „Lám, mi ketten viselünk pirosat.” Más esetben is tett hasonlóan szellemes, a helyzethez és a személyekhez igazodó megjegyzéseket.

Sokan tartották merevnek, kényszeredettnek a pápa viselkedését, amire rendkívül szoros időbeosztása miatt lett is volna oka - ez azonban nem igaz. Valójában a korábbi merénylettel összefüggő sérülése és egyre súlyosabbá váló betegsége akadályozta a mozgásban, a hangképzésben és az arcizmok mozgatásában. Ha meggondoljuk, nyilvános szereplései során ezeket a változtathatatlan korlátokat kellett legyőznie a korábban mosolygós arcú, több nyelven és csengő hangon beszélő pápának. Környezetéből tudjuk, hogy sokat is szenvedett emiatt. A tévéfelvételekből rezzenéstelennek tűnő arc mimikáját viszont a közvetlen találkozások során pótolni tudta a szemével, a szem által közvetített beszéddel. Sokan leírták már II. János Pál kivételes karizmáját, szeretetteljes kisugárzását, ami minden mást háttérbe szorított, és valami egészen különleges kommunikációs csatornát teremtett meg.

Milyen volt a pápa dolgozószobája? - kérdezték első látogatásom után az ismerősök, s bevallom, nem tudtam válaszolni. Nem is láttam mást, csak a zöld posztóborítású

Gyűlölték a pápában a házasság szentségén őrködő egyházfő személyét is. „Vaskalaposnak” minősítették, mert védte a házasság intézményét a laza élettársi kapcsolatok teijedésével és terjesztésével szemben. „Kirekesztőnek” bélyegezték, mert védte a házasságkötés szó eredeti jelentését, ami férfi-nő kapcsolatnak a tanúk előtti szentesítését jelenti. Kitalálhatna az élet- és családellenes hatalom bármilyen más kifejezést az azonos neműek együttélésére, vagy ember és állat együttélésére- ha már olyan nagyon propagálja milliárdokkal támogatott melegfesztiválokon, „büszkeség"-felvonulásokon ezeket a formákat, de hagyja meg eredeti jelentésében a házasság kifejezést, mint olyat. Jellemző a hazai sajtóállapotokra, hogy a házasság szó ezer éves jelentését védelmezők az „agresszívek", „türelmetlenek” és .kirekesztők” - és nem az erőszakos támadók. Jelenleg a kormánypárti sajtó támadásainak kereszttüzében áll egy ellenzéki képviselő, aki- a pápához hasonlóan - természetellenesnek minősítette az azonos neműek kapcsolatait. Kormánypárti politikusok még arra is felszólították, hogy mondjon le képviselői mandátumáról - pusztán azért, mert ebben e kérdésben is követi egyháza tanítását.

Gyűlölték a pápában az „önkéntes halál", az euthanazia ellenzőjét. „Vaskalapos” volt, mert mindig arra figyelmeztetett, hogy mi nem saját tetszésünkre kaptunk életet, hanem szolgálatra. Életuntak vagy az élet terheit tovább már nem vállalók mindig voltak és lesznek, de egy jövőpárti társadalom nem hódolhat be halálpárti igényeiknek.

Gyűlölték a pápának az öntudatos emberi tartás és emberi méltóság iránti igényét. Még teljes erejében regnált a szocialista világrendszer, amikor rendszeresen kinyilvánította, miszerint lehet, hogy egy erőszakos, mindent ellenőrző földi hatalom zsarnoksága alatt kell élnünk, de ez még nem indok arra, hogy feladjuk elménk és hitünk függetlenségét. II. János Pál következetesen ragaszkodott a hitélet és a hitoktatás függetlenségéhez - és megtérültek

„Totustuus"

nagy íróasztalt és a Szentatyát, fürkészően jóságos tekintetével és kisugárzásával. Ez II. János Pál pápa igazi arca, kivételes szellemi erejének titka. A következő években számos csoportot, vezető politikust kísértem el a pápai kihallgatásokra vagy találkozókra, és elmondhatom, mindenkin megéreztem ezt az elfogódottságot, és azt a feledhetetlen hatást, amit a pápával való személyes találkozás kivált. Tudok példát rá, hogy neves művész vagy tapasztalt politikus, aki külön készült egymondatos megszólalására (a csoportos kihallgatásokon ennél többre nemigen jut idő), abban a helyzetben végül semmit sem tudott szólni - ám a pápa a szándékot megértve külön gesztust tett feléje.

1997-ben a Nemzetközi Hungarológiai Kongresszus Rómában és Nápolyban tartotta konferenciáját, és a szervezők felvetették a pápával való találkozás tervét. A pápa nyári rezidenciáján, Castelgandolfóban tartózkodott, de elvállalta a találkozást, amelyen a konferencia résztvevői (kb. 200 fő) szinte kivétel nélkül megjelentek. A hivatalos bemutatkozó beszédek alatt a voltaképp betegszabadságát töltő pápa átmenet nélkül rá tudott hangolódni a magyar kultúra és nyelv kérdéseire, és válaszában kiemelte azt a történelmi párhuzamot, amely a kereszténység közelgő kétezredik évfordulója és a magyar államalapítás, illetve első keresztény királyunk megkoronázása között fennáll. Ennek lett az eredménye a Vatikáni Múzeumban 2001 -ben rendezett millenniumi magyar kiállítás. A pápa láthatóan jól érezte magát a hungarológus tudósok társaságában, a kihallgatás elhúzódott, és a tervtől eltérően nemcsak a tizenkét (nehezen kiválaszerőfeszítései. Most, temetése idején már csak a Kínai Népköztársaság és Észak-Korea cenzúrázza a temetéséről szóló híreket és az ilyen hírekhez vezető internetes kapcsolatokat.

Az emberi öntudat és tartás alapvető feltétele önmagunk ellenőrzése, és az öntudatot romboló szerektől, az alkoholtól és a drogoktól való tartózkodás. Gyűlölték a pápának a drogok terjesztőivel és a kábítószerek használatának eltűrőivei szembeni fellépését, emberi jog megsértésével vádolva. Nos, a kábulat joga nem lehet emberi jog, hiszen az öntudatától megfosztott ember lehet leginkább alantas célok tárgya. Most, március végén a hazai drogbárók kiszolgálói rohamot intéztek a szocialista-szabaddemokrata kormány által már többször is felpuhított és a droghasználatot amúgy is csak enyhén szankcionáló jogszabályok teljes megszüntetése érdekében. A drogpárti tömegtájékoztatás színpadias hírekben számol be a droghasználatért önmagukat feljelentő drog-aktivistákról, mártíroknak festve le a „senkinek sem ártó, csak egy kis könnyű kábulatot kereső” fiatalokat. A riasztó hazai sajtóviszonyokra jellemző, hogy azok számára követelnek teljes büntetlenséget, akik - úgymond - nem kereskednek kábítószerrel, mert azokat ingyenesen kínálják. Nem egy országban ezeket a kábítószerre rászoktató „beetetőket” súlyosabban büntetik, mint a droggal üzletelőket, hiszen sokszorosan kártékonyabbak!

A felsorolt konfliktusok érzékeltetik, milyen fontos szerepet töltött be II. János Pál személyisége abban a küzdelemben, amit az emberi jogok hazai támogatói vívtak a szocialista diktatúra támogatóival, a magzatgyilkosságok pártolóival, a halálhoz való jog szorgalmazóival, a házasság és család intézményét lerombolni szándékozókkal és a drogbárók érdekképviselőivel szemben. Sajnos, ez a küzdelem még távolról sem bíztat győzelemmel. Szükségünk lenne egy erős lelkületű és megingathatatlan jellemű ül. János Pál pápára!

tott) személy köszönthette személyesen, hanem a terem másik végén távozva gyakorlatilag mindenki a közelébe jutott. Ez lehet egy példa a pápa szintén jellemző rögtönzéseire, amelyek nem kis gondot okoztak környezetének - ugyanakkor feledhetetlen élményt és örömöt a résztvevőknek.

A számos példa közül egy még mindenképp említést érdemel: találkozása calcuttai Teréz anyával egy vatikáni ünnepi misén 1997-ben, amelynek mi, a diplomáciai testület tagjai is tanúi voltunk. Megrendítő és egyszerűségében magasztos volt ez a találkozó. Teréz anya már betegeskedett, de tolószékében is el akart látogatni Rómába, a Szentatyához. A mise végén II. János Pál Teréz anyára fordította tekintetét, és nehéz léptekkel lefelé indult a Szent Péter székesegyház oltárának lépcsőjén. Mindenki kettejüket nézte, a levegőben érezni lehetett a két karizmatikus szellem sugárzását és a találkozás tiszta örömét. Egy örökkévalóságnak tűnt, amíg a megtört egészségű pápa elért hozzá, ekkor a valószerűtlenül vékony, törékeny Teréz anya minden marasztalást elhárítva felállt a tolószékéből, és tett egy lépést a Szentatya felé, aki kinyúlt felé és megölelte, így álltak több mint egy percig, némán örvendve, két beteg ember és két emberfölötti erőt árasztó lény. A zsúfolt székesegyházban visszatarthatatlanul szétáradt az öröm, az emberek könnyeztek, tapsoltak - valamit ismét megértettünk, valamivel ismét gazdagodtunk.

A gyászhét alatt számos méltatást olvashattunk, Sodano bíboros legutóbb a „nagy pápa” névvel idézte II. János Pál emlékét. A magam részéről ezt a néhány morzsát akartam hozzátenni a magasodó emlékműhöz.

Budapest, 2005. április 5.

(A cikk szerzője1995-1999 között Magyarország szentszéki nagykövete volt.)