Nyugati Magyarság, 2005 (23. évfolyam, 2-12. szám)

2005-03-01 / 3. szám

2005. március Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 11. oldal (Hozzászólás a Népszabadság 2005. február 12-i számában megjelent Bűn­részes volt-e Horthy Miklós? című cikkhez.) Elöljáróban el kell mondanom, hogy Hitler nem kedvelte Horthyt. En­nek az volt az oka, hogy a második vi­lágháború kezdetén Horthy elutasította azt a német kérést, hogy Lengyelorszá­got Magyarország területéről hátba tá­madják. A követelés megtagadása tette lehe­tővé, hogy több mint százezer lengyel - köztük mintegy húszezer lengyel zsidó - hazánkba meneküljön. Ezt az akciót a Horthy által létrehozott Mene­kültügyi Kormánybizottság szervezte meg. Ezen intézmény vezetője id. dr. Antall József volt, a rendszerváltó mi­niszterelnök édesapja, akiről Varsóban és Tel-Avívban utcát neveztek el. Ezen esemény kapcsán Goebbels 1939. október 14-én a következőket írta a naplójába: „A Führer kritikája egyre élesebb Magyarországgal szem­ben. Szerinte Horthy is az ottani érdek­­szövetséghez tartozik. Zsidóbarát, né­metellenes.” (Goebbels: Napló, 214. oldal, Duna Könyvkiadó, 1994) A bevezetés után téljünk rá a cikk írójának, Sebők Jánosnak súlyos törté­nelmi tévedéseire. A következőket írja: „Horthy negyedszázados ország­­lása utolsó hat évében a második vi­lágháború ideje alatt is az ország kor­mányzója és legfőbb hadura. Magyar­­ország első embere volt. Ebbéli minő­ségében az első zsidótörvények aláírá­sától kezdve az utolsó vagonajtó bezá­rásáig végig közvetlen, illetve közve­tett felelőse volt azoknak az atrocitá­soknak, amelyeket a zsidóság ellen el­követtek.” Sebők János ezen idézetéből csak az igaz, hogy ő volt az ország első em­bere és legfőbb hadura. Ő volt az or­szág kormányzója, de kormányzói jog­köre meglehetősen korlátozott volt. Er­ről a korlátozott jogkörről a cikk nem tesz említést. Nem tesz említést, pedig Romsics Ignác akadémikus a Magyar­­ország története a XX. században című könyve 137. oldalán részletesen ír róla. Nevezetesen: a kormányzó az ide­iglenes államfő. Ezért a királynak, vagy a köztársasági elnöknek kijáró legfőbb jogosítványokat nem kapta meg. A nemzetgyűlés, majd később az országgyűlés által hozott törvényeket nem szentesíthette, azokat záros határ­időn belül köteles volt kihirdetni. Ebből a szempontból vizsgálva Horthy Miklós országlását, meg kell állapítanunk, hogy sem a zsidótörvé­nyekért, sem a háborúba lépésért, sem a deportálásokért nem vonható felelős­ségre! Ezzel a nürnbergi bírák is tisztában voltak, s nem véletlen, hogy Nümberg­­ben egy pillanatra sem merült fel Horthy háborús bűnösként történő ki­hallgatása. Sebők János cikkének azon állítása, hogy Sztálin akadályozta meg Horthy kiadatását a Nürnbergi Bíró­ságnak, nem felel meg a történelmi valóságnak. Ez egy tudatosan terjesz­tett marxista legenda. Olyan, mint Il­lés Béla Guszev kapitánya. Sebők János azzal vádolja Horthy Miklóst, hogy 1944 márciusában Hit­ler és Horthy Kleisheimben titkos al­kut kötött a magyarországi zsidóság deportálására. A szerző maga is elis­meri, hog erről az „alku”-ról nem ké­szült jegyzőkönyv, csupán néhány irat­ból, levelezésekből következtet az „al­kura”. Az viszont dokumentált tény, hogy már hónapokkal Horthy Kleisheimbe történő meghívása előtt Hitler eldön­tötte Magyarország megszállását, és ezzel párhuzamosan a zsidóság depor­tálását! Kleisheimben a feltételeket Hitler diktálta, s Horthy - a német katonai erőfölény tudatában - kénytelen volt azokat teljesíteni. így került sor 1944. március 19-én magyarország német megszállására, és az ország területén élő zsidóság depor­tálására. 1944. március 19-én Magyarország elvesztette a függetlenségét. Horthy kormányzó maradt ugyan, de a nya­kába ültettek Edmund Veesenmayer személyében egy birodalmi megbízot­tat, aki beépített ügynökei útján Horthy minden tevékenységéről igyekezett in­formációkat szerezni. A függetlenség elvesztésével Ma­gyarország fölött bebomlt az égbolt. A szövetséges légierő megkezdte hazánk nagyvárosainak bombázását. Az SS kötelékébe tartozó Juden­­kommandó pedig Adolf Eichmann ve­zetésével megkezdte a vidéki magyar zsidóság deportálását. Ehhez sajnálatos módon - s a parlament felhatalmazása nélkül - a kormány néhány tagja segít­séget nyújtott. így Sztójai Döme minisz­terelnök, Jaross Andor belügyminiszter, Baky László és Endre László belügyi államtitkár utasították a csendőrség mintegy 15%-át, hogy támogassák a Ju­­denkommandó tevékenységét. A négy vezető politikust - a háború befejezése után - a Magyar Népbíróság felakasztatta, a Magyar Királyi Csend­őrség tagjai pedig a kollektív bűnösség elve alapján nem kaphattak nyugdíjat. Aki már nyugdíjas volt, Rákosi Mátyás, a „kopaszkirály” attól is elvette. A német megszállás után, az otran­­tói csapa győztese rendkívül nehéz helyzetbe került. A mozgástere rend­kívül leszűkült. A minisztertanácsi ülé­seken elhangzottak rövid úton Edmund Veesenmayer tudomására jutottak. 1944. május 15-én hagyták el Ma­gyarországot a magyar zsidóságot szál­lító első vonatok, Kassán át Auschwitz felé. „1944. június végéig mintegy 440 ezer főt, a vidéki zsidóság túlnyomó többségét deportálták.” (Romsics Ignác i.m. 261. oldal) Ekkor még sem Horthy, sem a köz­vélemény, és természetesen a deportált zsidóság sem tudta, hogy mi lesz a sor­suk. Ez csak jóval később derült ki. 1944. júnus 6-án bekövetkezett a normadiai partraszállás. Ennek követ­keztében Hitler kénytelen volt csapa­tai egy részét Magyarországról a nyu­gati hadszíntérre átcsoportosítani. Horthy egy kicsit fellélegzett. De Eichmann nem adta fel. A belügyi tárca útján nagy létszámú csendőrsé­get irányított Budapestre július első napjaiban. Eichmann célja ezzel az volt, hogy a budapesti zsidóságot is de­portálja. Horthy azonban - aki időközben ér­tesült a deportált zsidók sorsáról - ré­sen volt. Parancsot adott az Esztergom környékén állomásozó páncélos ha­dosztály parancsnokának, Koszorús Ferenc vezérkari ezredesnek, hogy jú­lius 5-e éjjelén szállja meg Budapest stratégiai jelentőségű pontjait. Ez meg is történt. Július 6-án Budapestet Ko­szorús ezredes páncélosai uralták. Ez­után Horthy parancsára a csendőrség visszavonult vidéki laktanyáiba. (Ko­szorús Ferenc ezen hőstettét Budapes­ten a Dohány u. 1. szám alatt emlék­tábla hirdeti.) Ezen akció után érkezett meg Wal­lenberg Budapestre. Közben számos ország vezetői, továbbá XII. Pius pápa, sok magyar közéleti személyiség - köztük gróf Bethlen István, valamint Serédi Jusztimián hercegprímás és Ra­vasz László református püspök - tilta­kozott a deportálások ellen. A június és július hónapban be­következett német vereségek Horthy mozgásterét megnövelték, s július 7- én leváltotta Jaross Andor belügymi­nisztert. Helyébe hű bizalmi embe­rét, Bonczos Miklóst nevezte ki, aki azonnal leállította a csendőrség köz­reműködését a deportálásokban. Horthy valójában már Jaross me­nesztésével egyidőben az egész kor­mányt le akarta váltani. Már a leendő kormányfőt is kiszemelte Lakatos Géza vezérezredes személyében. Bethlen és más bizalmasai tanácsára azonban úgy döntött, hogy még egy rövid ideig vár, amíg pozíciói meg­szilárdulnak. Edmund Veesenmayer a kormány­­váltás hírére és a deportálások leállí­tása miatt július 17-én felkereste a kor­mányzót és közölte vele, hogy „Laka­tos kinevezése esetén akár a Várban, akár azon kívül azonnal letartóztatják és 24 órán belül bíróság elé állítják mindazokat a tanácsadóit, akik ebben a lépésben segítségére voltak. (Ez ter­mészetesen a kivégzéssel való fenye­getés volt, és Horthy pontosan így ér­tette.) Veesenmayer közölte továbbá, hogy a Führer elvárja a zsidók elleni intézkedések terv szerinti végrehajtá­sát, és amennyiben kívánságai nem tel­jesülnek, azonnal visszavonja a kor­mányzói mentesítések érvényességét”. (Bencsik Gábor: Horthy Miklós című műve 264. oldal, Magyar Mercurius Kiadó, 2001 Budapest) Horthy Miklós azonban ellenállt Veesenmayer követeléseinek. „Fellé­pésével mintegy 200 ezer fővárosi zsidó életét mentette meg. A balti, len­gyel, cseh, szlovák és osztrák terüle­tektől eltérően, ahol az ott élt zsidók­nak mintegy 90%-a elpusztult, a ma­gyarországi zsidóság emberéletben el­szenvedett vesztesége így végül nem emelkedett kétharmad fölé.” (Romsics Ignác i.m. 263. oldal) Azt a történelmi tényt, hogy a bu­dapesti zsidóság nagy tömegét Horthy Miklós mentette meg, Kardos Péter fő­rabbi szavai is alátámasztják: „Kardos Péter főrabbi emlékeztetett azokra a magyarokra is, akik a holocaust idején magyar zsidókat mentettek meg.” Idézte Jeruzsálem askenázi főrab­biját, aki négy évvel ezelőtt Buda­pesten elmondta: „örüljetek annak, hogy a magyarországi zsidók mene­kültek meg legtöbben Kelet-Közép- Európából.” (Kivonat az Elismerés az embermentőknek című, a Magyar Nemzet 1998. július 6-án megjelent cikkéből.) A második világháború befejezése után Horthy Miklós családjával együtt Portugáliában telepedett le. Anyagi biztonságukat az 1949-ben létrehozott Horthy alapítvány biztosította. Ennek az alapítványnak nagy részét Chorin Ferenc magyar zsidó származású nagyiparos adományozta. Befejezésül elmondhatjuk, hogy vi­téz nagybányai Horthy Miklós - az adott történelmi körülmények között - mindent elkövetett zsidó honfitársaink megmentése érdekében. Dr. Dékán Károly, történész Solomon bosszúja A 86 éves tömeggyilkos álnéven Tel Avivban él Közvetlenül a II. világháború után Lengyelországban 277 börtönben és 1255 kommunista koncentrációs tábor­ban több mint 200 ezer német szárma­zású polgári személyt gyűjtöttek össze. Sztálin írásos parancsára a haláltábo­rok vezetőit szándékosan az addig ül­dözött zsidók közül válogatták, akik éheztetéssel, kínzásokkal és szadista kegyetlenkedésekkel 80 ezer német származású civilnek, többségében nők­nek és gyerekeknek az életét oltották ki. A legkegyetlenebb táborparancsnok a mai Izraelben élő Shlomo Morei volt. Sztálin marsall, a Szovjetunió kom­munista pártjának főtitkára és a Vörös Hadsereg főparancsnoka 1945 novem­berében a Közép- és Kelet-Európát megszálló szovjet csapatok egyik első és legfontosabb feladatának azt jelölte meg, hogy népnevelési és „nácítlanítási” célból gyűjtsék össze és deportálják Né­metországba a megszállt területeken élő német származású polgári lakosságot. A háborút Moszkvában átvészelt, és a szovjet fővárosból hazaküldött len­gyel komunisták Varsóban is nekilát­tak a parancs végrehajtásának. Hala­déktalanul felállították az Állambizton­sági Hivatalt (Office of State Security), melynek élére - Sztálin külön utasítá­sára - a zsidó származású Jacob Ber­­mant nevezték ki. Berman a hivatalhoz tartozó alosztályok, börtönök és kon­centrációs táborok élére olyan zsidó­kat állított, akiknek rokonait a nácik el­pusztították, és a szovjetek biztosak le­hettek abban, hogy megvan bennük a feladat végrehajtásához szükséges bosszúállási vágy. Jacob Berman A szovjetek által megkövetelt, és teljes mértékben támogatott bosszú­­hadjárat azonnal beindult: a Jacob Ber­man vezette ÁBH emberei a Lambino­­wice (német neve Lambsdorf) melletti átnevelő táborból fiatal német nőket és lányokat mezítláb hajtottak ki a vá­roska határában levő szántóföldre, ahol korábban több mint 500, a háború alatt kivégzett lengyelt temettek el. A nőket arra kényszerítették, hogy a mész nél­kül sebtében elhantolt holttesteket ki­ássák, melléjük feküdjenek, csókolgas­sák és közösüljenek a már régen osz­lásnak indult hullákkal. A táborba visszahurcolt lányok és asszonyok kö­zül hatvannégyen meghaltak a pár nap múlva kitört tífuszjárványban. Lambinowice-i koncentrációs TÁBOR Jacob Berman a Swietochlowice nevű felső-sziléziai kisváros (német neve Schwientochlowitz) mellett létre­hozott kommunista koncentrációs tá­bor parancsnokának egy 26 éves zsidó származású volt partizánt, Shlomo Moreit nevezte ki. Morei szüleit és minden rokonát a német fasiszták Auschwitzban meggyilkolták, csak ő és az egyik unokaöccse élte túl a náci gázkamrákat. A Swietochlowice-i tá­borba az első, német származású pol­gári személyekkel teli vasúti vagonok érkezése után este 10 óra körül Morei besétált az egyik barakkba és pálcájá­val a csizmás lábát verve közölte a ra­bokkal: „engem Morelnek hívnak és zsidó vagyok. Az egész családomat ki­irtottátok Auschwitzban. Ott meges­küdtem, ha élve kikerülök, mindent visszaadok nektek (...) A mai naptól kezdődően megfizettek azért, amit csi­náltatok.” A labsdorfi történet és a fenti idé­zet egy zsidó származású amerikai tör­ténész professzor több európai ország­ban végzett hétévi kutatómunkájával és kétszáz túlélő szóban és írásban tett vallomásának felhasználásával készült könyvéből való. A már elhunyt John Sack sok nehézség után 1993-ban tudta megjelentetni a Szemet szemért: elhall­gatott történetek a zsidók által a néme­tek ellen 1945-ben elkövetett bosszú­­hadjáratáról című könyvét. A könyv Warth of Solomon (Solomon bosszúja) című fejezete hosszan részle­tezi a túlélők visszaemlékezéseit Shlomo Morei kegyetlenkedéseire: „az őrök kis­méretű kutyaházakba kényszerítették a nőket és a gyerekeket és megparancsol­ták nekik, hogy ugassanak, és aki nem ugatott elég hangosan, vagy engedély nélkül abbahagyta, azt ott helyben esz­méletlenre vagy agyonverték (...) Meg­parancsolták az embereknek, hogy a föl­dön hason fekvő társaiknak a gerincére ugoijanak (...) Az egymás elleni boksz­meccseken addig kellett két németnek egymás véres orrát verni, amíg az őrök megunták, és az is előfordult, hogy a sok ütéstől az egyik fogolynak kiesett az üvegszeme (...). Rendszeresen, a többi női fogoly szeme láttára tucatjával erő­szakolták meg a német nőket, a zsidó őrök előtte hosszú sorba állva vártak a sorukra (...) Egy 14 éves fiúnak a szőke haját benzinnel leöntötték és meggyúj­tották, a fiú életben maradt, de megőrült a fájdalomtól, és utána az egész életét egy zárt intézeten élte le (...). Az őrök arra idomították a kutyákat, hogy a kikötöt­­zött öregembereknek és kisfiúknak ro­hanva széttépjék a nemiszervüket.” Eze­ken az eseményeken Shlomo Morei személyesen vett részt, és vezette a tá­bor foglyainak kínzását. Az irányítása alatt állt koncentrációs tábor lakóinak több mint 80 százaléka nem élte túl a sza­dista embertelenségeket. Shlomo Morel A II. világháború után a zsidó nép kárpótlásáról folyó, és soha véget nem érő tárgyalások során a nyugatnémet kormány készítetett egy felmérést az 1945 májusi kapituláció után a német polgári lakosság ellen elkövetett atro­citásokról. A kormány elé teijesztett, és sokáig titokban tartott dokumentum szerint a német nép kollektív megbün­tetése nevében a szovjet megszállás alá került országokban 200-250 ezer né­met származású polgári személyt hur­coltak a koncentrációs táborokba, ahol mintegy 70-80 ezer ártatlan polgári la­kos pusztult el. Európában az 1940-es évek közepé­től zajlott le az emberiség történelmének legnagyobb etnikai tisztogatása: Len­gyelországból, Csehszlovákiából, Romá­niából és Jugoszlávia területéről tizenhat millió német származású polgári lakost telepítettek ki. (A forrás nem említi Ma­gyarországot.) Lengyelországból főleg a sziléziai területekről ötmillió embernek kellett távozni úgy, hogy a fejenként egy bőrönd bepakolására sok helyen még öt percet sem hagytak. Shlomo Morei a háború után a kom­munisták vezette Lengyel Népköztár­saságban maradt, ahonnan 1994-ben a biztos menedéket nyújtó Izraelbe távo­zott. A jelenleg 86 éves tömeggyilkos álnéven él Tel Avivban, jó anyagi kö­rülmények között, a nyugdíját a zsidó államtól kapja, és a Moszad (izraeli tit­kosszolgálat) 24 órás védelme alatt áll. 1998 decemberében a katowicei ál­lami ügyészség nemzetközi elfogató parancsot adott ki ellene, és kérte Iz­raelt, hogy 1600 rendbeli gyilkosság­ban való részvétel miatt adják ki Len­gyelországnak. Az izraeli hatóságok elévülésre hivatkozva megtagadták a kérést. Az Interpol értesítette a zsidó állam kormányát, hogy ha Morei kilép Izrael állam területéről, akkor a lengyel kérésre elrendelt nemzetközi elfogató­parancs értelmében letartóztatják és át­adják a varsói kormánynak. A tavalyi év végén Éva Kok, a ka­towicei ügyészség vezetője újabb tanú­­vallomásokat és bizonyítékokat csatolt a meglévő Shlomo Morei kiadatását követelő iratokhoz. Most már a gyil­kosságok mellett a nemzetközileg el­fogadott törvények értelmében elévül­hetetlen (Izrael is aláírta és életbe lép­tette) „emberiség elleni bűntettekkel” is kiegészítette a kiadatási kérelmét, amit a lengyel külügyminisztérium diplomáciai úton ismét eljuttatot Izra­elbe. Az izraeli hatóságok és az izraeli igazságügyi minisztérium még nem hozta nyilvánosságra a döntését a má­sodik lengyel kérelem ügyében. , Morelnek a háború utáni békeidő­ben elkövetett bűncselekményeit nem en­gedhetjük a szőnyeg alá söpörni (...) Az izraeliek nagyon erélyesek és célratörőek a hasonló bűnök elkövetőivel szemben, és ha tetszik, ha nem, el kell fogadniuk azt, hogy más nemzetek is ilyen módon akarnak érvényt szerezni a nemzetközi és országuk törvényeinek” - nyilatkozta Kok az angol lapoknak. Dr. Lubomyr Luciuk, a legnagyobb kanadai ukrán polgárjogi szövetség el­nöke szónoki kérdést tett fel a Morei­­ügyről véleményét kérdező ukrán nyelvű kanadai újság riporterének:, ,Az egész világ tudja, hogy a nácik hatmil­lió ártatlan zsidót szörnyű módon sem­misítettek meg, tehát itt nem arról van szó, hogy egyenlőségjelet tegyünk hat­millió zsidó és nyolcvanezer német emberi élet közé (...) inkább arról az elfogadhatatlan kettős mércéről kell beszélnünk, hogy a nácivadász Simon Wiesenthal Központ, a B'Nai Brith, a Zsidó Világkongresszus és a többi zsidó érdekvédő szervezet remekül együt tud működni a náci bűnöket el­követők kézrekerítésében, de most Shlomo Morei ügyében nem szólnak és nem tesznek semmit (...) és ha ők nem is, de a zsidó állam egyszerű és becsületes polgárai hogyan tudnak el­számolni a saját lelkiismeretük előtt ez­zel az elképesztő kétszínűséggel?" Jack Corn (Forrás: The Telegraph, The To­ronto Star, Allied War Crimes, Ukrai­nian Archive, The Ukrainian Weekly, Ukrainian Canadian Civil Liberties Association; John Sack: An Eye for An Eye: The Untold Story of Jewish Re­verie Against Germans in 1945.) Horthy Miklós védelmében

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents