Nyugati Magyarság, 2005 (23. évfolyam, 2-12. szám)

2005-12-01 / 12. szám

2005. december - 2006. január Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 5. oldal DR. BALOGH SÁNDOR Az önrendelkezési jog alapjai és megszerzése A világon több mint 100 millió ember él kisebbségi sorban. 1997-es adatok szerint ebből 20 millió menekült a sa­ját országában, és kb. ugyanennyi sze­rencsés élvez valamilyen formájú auto­nómiát. A többi valamilyen elnyomás alatt él. Megjegyzendő, hogy az igazi demokráciában, ahol mindenki egyenlő (pl. USA vagy Kanada) nincs kisebb­ség, csak különböző etnikai csoportok. Ez a disztinkció vezet a kisebbségi kérdés megoldásához. Szakemberek sze­rint mindenkinek joga van demokratikus kormányzáshoz, azaz, hogy demokrati­kus államban éljen, egyenlő elbánásban részesüljön. Ahol van kisebbség, ott nincs demokrácia. Tehát a kisebbségi kérdés legegyszerűbb megoldása demok­ráciát létesíteni, azaz mindenkit egy­forma elbánásban részesíteni. Előfordul, hogy egy ország túlzásba viszi és több­letjogokat biztosít egy számbelileg ki­sebb népcsoportnak mint pl. Magyaror­szág, vagy Irak Szaddam Husszein alatt, amely a számbeli többséget kezeli ki­sebbségként. Ez a fajta megkülönbözte­tés sem helyes és demokratikus. Amikor csak egy-két téren létezik diszkrimináció, azt könnyű megszün­tetni. De amikor a diszkrimináció az élet majdnem minden terén létezik, amikor a többség kultúrája vagy vallása szítja a diszkriminációt, vagy amikor a lakos­ság nagy része követ el diszkriminációt, szinte lehetetlen egyetlen törvénnyel és tollvonással demokráciát teremteni. Ilyen esetben a nemzetközi jogi sza­kértők megegyeznek abban, hogy az au­tonómia jogosult, mint a megoldás kö­vetkező lépcsőfoka. Ha az elnyomó ál­lam vagy az elnyomó többségi lakos­ság nem hajlandó autonómiával bizto­sítani a demokratikus kormányzatot a kisebbségnek, akkor jön a végső meg­oldás: határváltoztatás, elszakadás az el­nyomó többségi államtól. A folyamatot fentről, illetve a több­ségi állam szempontjából nézve, a leg­rosszabb, ami történhet, az elszakadás. Ha ezt meg akaiják előzni, jobb lesz, ha leülnek autonómiáról tárgyalni. Ha a kor­mány, illetve az állam ezt megtagadja, megkérdőjelezhető a legitimitása! Az autonómia bizonyítottan sikeres megoldás. Ezt bizonyítja például a Goss Report vagy a Lund Recommen­dation. Kezdetben csak a szakemberek javasolták az autonómiát mint a ki­sebbségi kérdés megoldását, az utóbbi években nemzetközi szinten is egyre több támogatást élvez az elképzelés. Eleinte az autonómia kérdés min­den országban belügynek számított, ma már egyre erősödik az a felfogás, hogy ha a kisebbség elnyomása nem­zetközi problémákat okozhat, akkor jo­gosult a nemzetközi beavatkozás. A többségi államnak csak előnyére válik, ha békésen megoldja a kisebbségi problémát, akár a demokrácia kiterjesz­tésével, akár az autonómia megadásá­val. Ellenkező esetben a nemzetközi közvéleménnyel és intézményekkel ta­lálja magát szemben. Miért utasítják el mégis az autonómia-követeléseket? Nem értik, talán senki nem magyarázta meg nekik, hogy a szakemberek és a nemzetközi közösség az autonómiát mint feltételes jogot ismeri el: egyrészt ha semmi más megoldás nem mutatko­zik, másrészt, ha a kisebbség hajlandó az autonómiáért valamit áldozni. Olyas­mit nem támogatnak, hogy először kap­junk autonómiát, utána majd határkiiga­zítást vagy elszakadást követelünk. Ezt úgy fejezik ki, hogy „területért jogokat, jogokért területet." Ezt az elvet fejezi ki diplomatikusan az alább idézett Eu-ha­­tározat 18. pontja: ha megkaptátok az autonómiát, nincs határváltoztatás. Érdekes módon ezen az elven alap­szik az egész helsinki folyamat és az EBESZ. 1975-ben a Nyugat alkut aján­lott a kommunistáknak: adjatok több jogokat és szabadságot az elnyomott népeknek, akkor nem támogatjuk a fel­szabadító mozgalmakat. Területi biz­tonságot ígértek a Szovjetuniónak em­berijogokért és több szabadságért! Ha ma a többségi állam megadná az autonómiát, ezzel biztosíthatná leg­jobban a határait. Viszont az autonó­mia megtagadása a legjobb ok a határ­változtatások követelésére. Egyes jelek szerint eljutottunk eddig a pontig! Ha nem adnak jogokat, nincs joguk a te­rülethez, illetve az ottlakók jogainak megsértéséhez. A nemzetközi támogatás megszer­zésére irányuló törekvéseikben ugyan­akkor a kisebbségeknek nagy fokú óva­tosságot kell tanúsítaniuk. A különböző nemzetközi vélemények és határozatok mind hangsúlyozzák, hogy az autonó­miát elvben támogatják, mint együtt ki­dolgozott és kölcsönösen elfogadott megoldást, de nem támogatnak semmi­féle konkrét és egyoldalú javaslatot. Tavaly áprilisban Szovátán volt egy kétnapos konferencia, ahol megmutat­koztak az erdélyi magyarság hozzáál­lásának hiányosságai. A meghívott előadó Andreas Goss volt, az EU kisebbségi szakértője és az EU autonómia-határozatának kidolgo­zója. Goss úr többek között ezeket írta ajelentésében: 17. A sikeres autonómia a többség és kisebbség közötti, valamint a ki­sebbségek közötti, államon belüli ki­egyensúlyozott viszonytól függ. Az au­tonóm státusnak mindig tiszteletben kell tartania az egyenlőség és a disz­krimináció-mentesség elveit, és az ál­lamok területi integritásán és szuvere­nitásán kell alapulnia. 18. Nagy jelentősége van annak, hogy azok a növekvő előnyök, melye­ket az autonóm entitások jogaiknál fogva élveznek, ne aknázzák alá az ál­lamok nemzetközileg elismert határait. 19. Az autonómia minden értelme­zése, alkalmazása és kezelése az állami hatóságok, azaz a nemzeti parlamen­tek, valamint intézményeik akaratára és megítélésére tartozik. 20. Pozitív diszkrimináció, azaz ked­vezményezett képviselet a központi kor­mányzat szerveiben, gyakran alkalmaz­ható a kisebbségek hatékonyabb bevo­nására az országos ügyek intézésébe. 21. Alapvető fontosságú, hogy kü­lönleges intézkedések foganatosítan­­dók a „kisebbségen belüli kisebbsé­gek” védelmére is, és annak biztosítá­sára, hogy a többség és más kisebbsé­gek ne érezzenek félelmet az autonóm A második világháború után a polgári fejlődés útján megmaradt államokban az egyik legmeghatározóbb politikai folyamat a pártpolitizálás fokozatos ideológiai fellazulása volt. A szavazó­­bázisukat korábban szociológiailag jól behatárolható társadalmi régetekből mentő korábbi tömegpártok (elsősor­ban a baloldalon) feladták ideológiai alaptéziseiket és olyan politikát hirdet­tek, mellyel az egész társadalmat meg lehetett szólítani. Hasonló folyamat játszódott le Ma­gyarországon is sokkal rövidebb idő alatt a rendszerváltás után. 1990 és 1994 között a politikai konfliktusok tengelyé­ben jellemzően ideológiai kérdések áll­tak: Antall 15 millió magyarra vonat­kozó paradigmatikus kijelentése, a „szélsőjobboldali veszély”, az egyház szerepe a közéletben s még sorolhat­nánk. Nem volt hét, melyben a nemzet­­ellenes, SZDSZ-közeli médiában ne je­lent volna meg olyan cikk, mely a kor­mány bírálatának ürügyén magát a nemzetet, a nemzeti értékeket, szimbó­lumokat, a nemzetelvű politizálást tá­madta. Kétségbe vonták a nemzeti gon­dolat létjogosultságát, a nemzeti érdek létezését s egyáltalán megfogalmazha­­tóságát, a történelmi sorsközösségen, kulturális szolidaritáson alapuló nem­zetfogalmat megpróbálták az állampol­gárok közösségeként értelmezett „poli­tikai nemzettel” behelyettesíteni, kire­kesztve a magyar nemzetből több mil­lió kisebbségi sorba kényszerített ma­gyart. Hóm Gyula büszkén jelentette ki, hogy ő bezzeg nem 15 millió magyar, hanem 10 és félmillió magyar állampol­gár miniszterelnöke lesz. Békési László a választási kampányban kilátásba he­lyezte a DUNA TV megszüntetését, az­zal, hogy soviniszta propagandára nincs entitásnak megadott hatalom miatt. Ezen autonóm entitásokon belül a Nemzeti Kisebbségek Védelméről szóló Keretegyezmény szintén alkal­mazandó a kisebbségeken belüli ki­sebbségek érdekében. 22. A Közgyűlés felkéri a tagálla­mok kormányait, hogy tartsák tiszte­letben a következő alapelveket, amikor autonóm státust elismernek: I. Az autonóm státusnak, mely meghatározás szerint a központi kor­mányzat és az autonóm entitás közötti kooperációtól és koordinációtól függ, az érintett felek közötti tárgyalásos megegyezésén kell alapulnia. II. A központi kormánynak és az autonóm hatóságnak el kell ismernie, hogy az autonóm státus egy dinamikus folyamat része, és mindig kölcsönös megegyezés tárgya. III. Az autonómiával kapcsolatos statútumokra és az autonóm státus megalapozására vonatkozó alapelvekre nézve megfelelőbb lenne, ha ezek az alkotmányba foglaltatnának, mint csu­pán a törvényekben, mert így a módo­sításokra csak az alkotmánnyal össz­hangban kerülhet sor. A későbbi vitá­kat elkerülendő, az autonóm státusra vonatkozó megegyezésnek explicit módon meg kell határoznia a hatalom, illetve a hatáskörök megosztását a köz­ponti és az autonóm hatóság között. IV. Az autonóm státusra vonatkozó egyezménynek garantálnia kell az au­tonóm hatóságok megfelelő képvisele­tét és effektiv részvételét a döntésho­zatalban és a közügyek intézésében. V. Az autonóm státusra vonatkozó egyezményeknek elő kell írniuk, hogy az autonóm entitások rendelkezzenek helyi szinten demokratikusan megvá­lasztott törvényhozó és végrehajtó ha­tóságokkal. VI. Az autonóm státusra vonatkozó egyezményeknek elő kell írniuk pénz­alapok biztosítását és/vagy átutalását, amelyek lehetővé teszik az autonóm hatóságok számára, hogy a központi kormányzat által nekik átadott külön funkciókat gyakorolhassák. VII. Annak biztosítására, hogy a ha­talommal nem élnek vissza, külön me­szükségünk. (Micsoda Kádár-kori után­érzés: Csoóri Sándor, Duray Miklós, Tőkés László is soviniszta volt, hisz szólni mert a magyar sérelmekről...) A Hom-Kuncze kormány alatt eny­hült a helyzet. A baloldali sajtónak ki kellett alakítania az új kormányhoz való sajátos hozzáállást, amelynek lényege, hogy egyszerre törekedett a hatalom szolgai támogatása látszatának elkerü­lésére s a kormány de facto támogatá­sára. Miközben természetesen tűz alatt tartotta az ellenzéket. Ugyanakkor, mi­vel a kormány politizálása nem adott túl sok apropót eszmei-ideológiai kérdések exponálására, a nemzetellenes pergőtűz valamennyire alábbhagyott. A folyamat folytatódott a FIDESZ kormány alatt, bár voltak pillanatok, amikor előtérbe kerültek a nemzeti kulcskérdések (Magyar Állandó Érte­kezlet összehívása, státustörvény, a Szent Koronának a parlamentbe való átköltöztetése), a baloldal ezzel együtt kerülte az országos ideológiai hajtóva­dászat megindítását: a támadások in­tenzitása lényegesen alatta maradt az MDF-vezette koalíció ellenieknél. Megpróbálkoztak ugyan mind a balos politikusok, mind pedig a ballib sajtó Orbánék leantiszemitázásával is, de kí­sérletük kudarcot vallott, mind a köz­életben, mind a bíróságon. A Medgyessy-kormány volt az első a baloldalon, mely megpróbált egy csöppnyit nemzetinek látszani. Med­­gyessy megmaradt a tízmillió magyar Hóm Gyula-i elvi platformján, de hang­súlyozta a határon túli magyarokért való alkotmányos felelősségét, kormányát a nemzeti közép kormányának mondta. A jelszavak mögött azonban folytatódott a Homék által megkezdett önfeladó kül­politika, melyet ezúttal olyan tragikus chanizmusokat kell létrehozni a köz­ponti kormányzat és az autonóm ható­ságok között támadt viták megoldására. VEI. Ha a feszültségek a központi kormányzat és az autonóm hatóságok közt fennmaradnak, a nemzetközi kö­zösség támogathatja a megegyezési fo­lyamatot. Tehát nem tervezetek vagy beadvá­nyok készítése a megoldás, hanem az egyezmény! A nemzetközi közösség nem ír elő megoldást, hanem legfeljebb támogatja a „megegyezési folyamatot!” A szovátai konferencián Goss úr hasonlóképp nyilatkozott: „... az au­tonómia konfliktusmegelőző vagy -ke­zelő szerepéről akkor beszélhetünk, ha a felek megtalálják a megfelelő köz­vetítő közeget... Bármiféle autonómia­egyezménynek rugalmasnak kell len­nie...” Tehát itt is egyezményről és közvetítő közegről beszél, nem egyol­dalú beadványokról. Ugyanezen a konferencián nyilat­kozott Christop Pan, a dél-tiroli Etni­kai Csoportok Intézetének elnöke, aki hangsúlyozta, hogy „autonómiájuk nem egyoldalúan, hanem a központi hatalom és a régió közti párbeszéd eredményeként jött létre”. Tehát mi a feladat? 1. Elkészíteni öt nyelven (magyar, román, angol, német és francia) pana­szainkat, hogy mivel sérti meg a több­ségi állam, illetve a lakosság a kisebb­ség jogait. 2. Megindokolni, hogy miért re­ménytelen a demokratikus megoldás elvárása; 3. Kimutatni, hogy a kisebbségi kérdés megoldatlansága nemzetközi következményekkel jár: menekültek, gazdasági problémák, stb. 4. A fentiekhez csatolni a többségi államhoz intézett és megküldött bead­ványt, amelyben a magyarság követeli, nemzetközi véleményekre, határoza­tokra és normákra való hivatkozással, hogy az állam jelöljön ki egy bizottsá­got, amely a kormány nevében tárgyal a kisebbségi kérdés megoldásáról. 5. Kilátásba helyezni, hogy amennyi­ben a kormány nem hajlandó tárgyalni, a kisebbség élni fog önrendelkezési jo­szimbolikus üzenetű gesztusok is fém­jelezték, mint a Kempinsky-beli koccin­tás december 1-én. Gyurcsány Ferenc továbblépett. Ké­pes volt a megszokott szemérmetlensé­gével és gátlástalanságával „nemzeti mi­nimumról” beszélni egy olyan javaslat­­csomag kapcsán, melynek a nemzeti problémákhoz nem sok köze van köze. A politikai partnerek méltóságának tisz­teletben tartása, a különböző szociális ja­vaslatok csak áttételesen kapcsolódnak a nemzeti sorskérdésekhez, miközben ki­marad a csomagból a magyarság határo­kon átívelő egységesítése, az autonómia, a népesedéspolitika, az erkölcsi megúju­lás, a magyar nemzeti öntudat regenerá­lása. (Érdemes Gyurcsányék javaslatát összevetni az MVSZ lapunkban is kö­zölt nemzeti minimum-programjával, mely épp ez utóbbiakat állítja előtérbe.) A nemzeti problematika, a nemzeti mi­nimumról, nemzeti felelősségről, sőt, olykor az autonómiáról való szónokolás éppen olyan eszközelvű retorikai elem a Gyurcsány-kormány propagandájában, mint gazdaság dübörgése vagy a 100 lé­pés program. Nem árulok el nagy titkot, ha mindennek fényében leszögezem: bármit mondjon éppen a kormányfő, nemzetpolitikai síkon semmit nem vár­hatunk a jelenlegi garnitúrától. Nagy kérdés, hogy mi lesz egy eset­leges 2006-os FIDESZ győzelem után. Folytatódik-e az elmúlt négy évben ta­pasztalt sorozatos helyzetkihagyás, a nagy ívű retorika melletti tétlenkedés, vagy megindul a nemzetelvű építkezés. Garanciája ez utóbbi forgatókönyvnek nincsen ugyan, de esélyt jelentene a határozottabb nemzetpolitizálásra, ha a nemzeti radikalizmus képviselői be­kerülnének a parlamentbe. Borbély Zsolt Attila gaival és követeti a nemzetközi szerve­zetektől a határkiigazítás elrendelését. 6. Ha a kormány leülne tárgyalni, semmiféle konkrét javaslattal nem sza­bad a tárgyalások megkezdése előtt nyilvánosan előjönni. A tárgyalások megkezdésekor közölni kell a tárgya­lóféllel, hogy minden alku tárgya, semmi követelés nem végleges, de ugyanakkor a listán mindent fel kell sorolni mint kiindulópontot, amiből le­het engedni, a határkiigazítástól és el­szakadástól a Magyar Himnusz ének­léséig és a nemzeti színű zászlók hasz­nálatának engedélyezéséig. Ezzel kap­csolatban, mivel a magyarok notóri­usan nem tudnak alkudozni, javasol­nám egy nyugati politikus, szakszerve­zeti szakember vagy jogász bevonását, akinek nagy tapasztalata van az alku­dozásban. 7. El kell érni, hogy a másik tárgya­lófél is kapjon valamit, amivel indo­kolni tudja az autonómia megadását, így pl. ha mi lemondunk a határkiiga­zításról, az megéri nekik, hogy befog­ják a szánkat és megadják az autonó­miát. Persze óvatosnak kell lenni, hogy a jogok valósak és törvényesen végre­hajthatók legyenek, az EU, és ha lehet, az ENSZ is jóváhagyja, vagy legalább tudomásul vegye. Emellett ragasz­kodni kell hozzá, hogy minden az al­kotmányba legyen rögzítve, amit csak kölcsönös jóváhagyással lehet majd módosítani. A sikeres tárgyalások titka, hogy mindkét fél nyeljen valamit, ami neki fontos, olyanért ami a másik fél­nek fontos. Nekünk fontos az autonó­mia, nekik fontos a határok biztonsága, tehát meg van a tökéletes alap a komp­romisszumra. Ez a titka, amiért Goss úrnak igaza van, és ennek a figyelmen kívül hagyása a magyarázat az autonó­mia-törekvéseink sikertelenségének! 8. Végül meg kell jegyezni, hogy volt eset, mint pl. Dél-Tirolban, amiről nem illik beszélni, hogy szükség volt erőszak (pl. építmények bombázása) alkalmazására, a nemzetközi közvéle­mény figyelmét felhívni a helyzetükre. Ezzel kapcsolatban megjegyzendő, hogy ma az ilyet terrornak nyilváníta­nák, de helytelenül, mert az elkövetők részéről ez az elnyomók elleni szabad­ságharcnak számít, ha nincs más le­hetőség jogos követeléseik kiharcolá­sára. Ugyanezek a tettek nem igazol­hatók a francia Québec vagy az ugyan­csak francia Jurta (Svájc) szeparatistái esetében, akik nem jogokat, hanem függetlenséget akarnak. Ezért ki kell mutatni azt is a beadványban, hogy mi civilizáltan és békésen szenvedtünk és kértük jogainkat, és reméljük, hogy a nemzetközi közösség hallgat a békés igazságkeresésre is, nem kényszeríti a szabadságszerető magyarságot erőszak használatára, hogy jogos kérelmüket fi­gyelembe vegye. Ami a kettős állampolgárságot il­leti, az jó lenne, de még jobb lenne, ha nem lenne rá szükség, mert a magyar­ság igazi demokráciában élhetne a szomszédos országokban. Van aki az Eu-tagságtól és a „hatá­rok spiritualizálásától” várja a kisebb­ségi kérdés megoldását. Ez azonban nem megoldás, mert a kisebbségek fe­lett továbbra is a többségi kormány uralkodik, és helyi viszonylatban az or­szág törvényei, költségvetése, rendőri, bírósági, oktatási rendszere van ér­vényben. Az Eu-tagság csak úgy javít­hat a kisebbség helyzetén, ha a felvé­telt a nemzetközi béke vagy az EU belső békéje érdekében a kisebbségi jogok betartásához kötik. A kisebbségek parlamenti képvise­lete sem oldja meg a kérdést, mert a többség le tudja szavazni a kisebbség ja­vaslatait, hacsak nincs alkotmányos vé­delem a kisebbségi kérdésekben, amely lehetővé teszi az önkormányzatot, rend­szerint autonómia megadásával. Végül fontos lenne, hogy a magyar kormány is aktívan és agresszívabban támogassa az autonómia kérelmet mind a nemzetközi, mind a kétoldalú kapcso­latokban. (A Budapesten, a Magyarok Házában elhangzott előadás szerkesztett változata.) Nemzeti minimum

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents