Nyugati Magyarság, 2005 (23. évfolyam, 2-12. szám)

2005-11-01 / 11. szám

12. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 2005. november TAMÁSKA PÉTER Sokféle nosztalgia kötődik a Kádár­korhoz. Pedig már a nyolcvanas évek­ben, a szocialista menedzserek forra­dalma idején kevesebb igazi munkás­gyerek került az egyetemekre, mint a Horthy korszakban. Szegénység, társa­dalmat megosztó gazdagodás, mindezt az 1945 előtti időkre vetítette vissza a közgondolkodás. A rongyosokról, pontosabban a hazát 1919-ben meg­szálló belső és külső ellenség ellen fegyvert fogó rongyos gárdistákról - akiknek zömét törekvő gazdaemberek, volt frontkatonák adták - sokáig nem illett beszélni. Legfeljebb úgy, ahogy az ávós romantikájú Moldova tette: az „elbocsátott légió”, az ávósok után jött politikai rendőrség embereit illette ,.rongyos” névvel, erkölcsi elmarasz­talásképpen. (Nevét a rongyos gárda onnan kapta, hogy tagjai az első hívó szóra, úgy, mezei munkaruhájukban, rongyosan vonultak harcba.) Még Sopron kapcsán sem igen em­lítették őket, holott a város és környéke nekik köszönhetően maradt meg az or­szágnak. Mint ahogy a román kommu­nista párt megalakulásának 60. évfor­dulóján mondott beszédében az akkor már ismét szociáldemokrata színezet­ben feltűnő Marosán sem emlékezett meg a 19-es több hónapos román meg­szállás gyötrelmeiről, pedig a megszál­lás okozta károk összege egyes adatok szerint megközelítette az első világhá­ború Magyarországra eső költségeit, s arról sem, hogy voltak, akik szembe­szálltak a sarcoló román katonákkal. Héjjas Iván rongyosait a román kirá­lyi hadsereg elleni harcok részt­vevőiként a párttörténészek is elhall­gatták, ahogy a Horthy-féle földosztást is. (Héjjas embereinek is részük volt abban, hogy 1920-ban, a bethleni kon­szolidáció egyik előlépéseként Ma­gyarországon 600.000 hektár, azaz a megművelt terület majd hat százaléka került felosztásra a rendszerhű, katona­viselt parasztság körében.) Gerillák és Lenin-fiúk Korántsem olyan egyszerű tehát a tör­ténelmi képlet, mint azt a mindent uraló nagybirtok belénk sulykolt képe mutatta, a kor életpályáiról nem is beszélve. Ele­gendő belelapozni az életrajzokba. Nem feltétlenül kell rokonszenwel kísérnünk a Nagy Imre perbe is belekeveredett, rendszerváltóként fellépő idős újságíró alakját, aki ifjú korában Mussolini fa­siszta pártjába lépett be, majd Magyar­­országon 1939-től titkos kommunista­ként működött, a Rajk- és az Alger Hiss­­per idején pedig New Yorkban tűnt fel Gromiko és Malik előszobájában. Ma­gyar szempontból a Vásárhelyi Miklósé­nál talán tanulságosabb s rokonszenve­sebb lehet egy rongyos életpályája. Ve­gyük például Tóth Józsefét. A friss diplomás jogász ugyanis a Magyar Elet Pártjának - amelynek tagjait a gömbösi, a magyar középha­talmi szerep feltámasztásának áb­rándja mozgatta - lett a parlamenti képviselője 1939-ben, noha egyszerű iparoscsaládból származott. Apja öt gyermeket nevelő szabómester volt, így diákéveiben a nyári szünidőben s a kiskunfélegyházi vásárok idején napszámot vállalt, hogy megkeresse a gimnáziumi tanuláshoz szükséges pénzt. Háborús diák volt, de szegény­ember fiaként tudta, hogy a háború nem életcél, legfeljebb csak eszköz egy olyan állapot visszanyerésére, amelyben a kunsági ember ismét a maga ízlésének megfelelően élhet. 1917 márciusában VI. osztályos gim­nazistaként vonult be a közös, osztrák­magyar 38. gyalogezredbe, amellyel a tartalékos tiszti vizsga letétele után az olasz frontra került. Túlélte a piavei nagy offenzívát, sőt a franciaországi nagy mészárszéket, Verdunt is. Az összeomlás és a kommün kiki­áltása után a fiatal tiszt részt vett a rek­­viráló vöröskatonák, majd a román megszállók ellen gerillaharcot folytató Rongyos Gárda megszervezésében. Tóthot a rongyosok névtelen krónikása a Pancho Villa-szerű gerillavezetők közt említi, csakhogy amíg a mexikói paraszti igazságtevőket még ma is fel­magasztalja a magyar baloldal, rájuk szégyenbélyeget süt. A balos értékítélet - mondhatni - zsigeri eredetű. Amikor a szolnoki el­lenforradalom után az Optimisták című regényével még a moszkoviták orra alá is borsot törő Sinkó Ervin ügyészi vád­beszédet tart a vádlottaknak, az inter­nacionalizmus világokat összekötő ha­talmáról prédikált nekik. Az ítéletét váró Rád (Raád) Árpád - akinek fejére Szamuelly Tibor halált kért - válasza Vendee-i, ellenforradalmi válasz volt: „Nekem a fajtám szentebb mindennél, s aki ellene vét, az gazember és áruló. Én nem ismerem el az internacionaliz­mus erejét és nem hiszek benne. Haza akarok menni Erdélybe és mindhalálo­mig küzdők az olyan kiegyenlítődés el­len, amely a béke kedvéért feláldozza területeinket.” A szolnoki bírósági te­remben két különböző emberfajta néz szembe egymással. Ellentétük a polgár­­háborús, az örök ellenfelekké. Ha akkor Szamuelly s Lenin-fiúk­­kal teli terrorvonata Dunántúlra ve­zénylésének köszönhetően Rád meg is úszta a kötelet, 1948-ban már nem. A II. világháborúban a magyar légierő el­lenőrévé kinevezett tisztet egy 33 éves nő terhelő tanúvallomása alapján kivé­gezték, mert állítólag 29 évvel azelőtt részt vett az orgoványi kocsmában a fe­hér terror ottani vérengzéseiben. Kádárék bosszúja 1919-ért A kádári megtorlások során került rendőrkézre Francia Kiss Mihály, Héj­jas Iván jobbkeze. Kötélre várva a Markó utcai börtön egyik zárkájában két, ugyancsak a halált váró íróval zár­ták össze, akik 1956 novemberében meghirdették a passzív ellenállást s a for­radalom céljainak elérhetőségét a fegy­veres felkelés leverése ellenére is. Ober­­sovszky Gyula így emlékezett vissza azokra a Markó utcai napokra: Francia Kiss Mihályt, aki állítólag kulcsfigurája volt vitéz Somogyvári Gyula És Mihály harcolt című trilógi­ája harmadik, befejező részének, évti­zedekig keresték, de nem találtak rá. Arra a végkövetkeztetésre jutottak - amint ezt Francia Kiss elmondta ne-MEGRENDELŐ SZELVÉNY Kérjük a megrendelő szelvényt nyomtatott betűkkel kitölteni és kivágva - csekket mellékelve - címünkre beküldeni: NYUGATI MAGYARSÁG P.O.Box 125, Mt. Royal Stn., Montreal, QC H3P 3B9, CANADA NÉV: CÍM: L Megrendelés egy évre nyugati olvasóknak: Kanada: CA-$35; egyéb országok: US-$35 J Rongyosok künk hogy sikerült kiszöknie kül­földre, és valahol Dél-Amerikában éli világát. Mindeközben viszont pár kilo­méterre élt otthonától a Kecskemét kör­nyéki végtelen dinnyeföldek egyikén, dinnyecsőszként egy csőszkunyhóban. Még a felesége is meglátogatta időről időre. Ott követte el a hibát, hogy öt­venhatban vérszemet kapott, és rejte­­kéből előmerészkedve belátogatott a falujába. A történet befejezése ismert: Fran­cia Kiss Mihály a bitón végezte, nem kapott kegyelmet, Obersovszkyékat pe­dig a Békevilágtanács elnökének, Bert­rand Russelnek Hruscsovval folytatott telefonbeszélgetése mentette meg a ki­végzéstől. A HAZASZERETET AKASZTÓFÁRA VISZ Ha valaki, mint Rád is, nagyon emlegette a hazaszeretetet, arról az 1945 utáni Ma­gyarországon könnyen kiderülhetett, hogy antiszemita és fasiszta, s pillanatok alatt az állami ítéletvégrehajtó kezére ke­rülhetett. (A Markó utcai kivégző udvar népes közönsége úgy élvezte a halál lát­ványát, mint Párizs csőcseléke a jakobi­nus terror idején: a háborús bűnösök akasztására szóló ingyenjegyeknek ko­moly értéke volt a fekete piacon.). Min­den bizonnyal így járt volna Tóth József is, aki szerencsére családjával együtt a kormányvonattal Ausztriába tudott tá­vozni, s amerikai megszállási övezetbe került. Pedig tetemes bűnlajstroma lehe­tett volna: Sopron környéki harcok 1920- ban, gerillaháború 1938-ban a felbomló­ban lévő Csehszlovákia területén, hon­védő háború hirdetése a Vörös Hadsereg ellen. Aligha számított volna, hogy a tár­sadalom szegényebb rétegéből felemel­kedve 1926-ban megszerezte a szegedi egyetemen a jogi diplomát, s 1930-ban szülővárosában, Kiskunfélegyházán az ország legfiatalabb polgármestere lett. Meglepő a szívósság, ahogy a szo­cialista jog egy negyedszázad múltá­val lesújtott a rongyosokra. Fel sem merült képviselőiben, hogy a fehér ter­ror áldozatai a vörös terror megvalósí­tói, besúgók, együttműködők, vagy ép­pen az elrabolt polgári javak orgazdái voltak. A számlái behajtásában könyör­telen népbíróságot mintha Shakespeare velencei kalmárja ihlette volna meg: a tartozás fejében egy uncia szívtájéki húsra vágyott. A nyugatra menekült or­szággyűlés tagjai - köztük Tóth József - a bajorországi Alt-Öttingben össze­gyűlvén nem véletlenül tagadták meg a jogfolytonosságot a debreceni, majd a budapesti nemzetgyűléstől, s még ke­vésbé véletlen az, hogy az otthon ma­radt rongyosok szervezkedni kezdtek az új megszálló hatalom ellen, fiatal fi­úkat is beszervezve. Fura, hogy Tóth József szülőváro­sában - ahol mostanában augusztus 20- a környékén a Kiskun Napok és a Fél­egyházai Napok rendezvényeitől han­gos a város - az ezeket először meg­rendező gazdalegények zászlóavatását szervező, a hősök szobrát leleplező, Jó­zsef főherceggel és Gömbös Gyulával parolázó polgármesterről nem esik szó. Talán a kommunizmus illegitim voltá­nak kimondása miatt? Vagy azért, mert a város nagy szülöttét, Móra Ferencet túl liberálisnak találta? Igaz, Endre Lászlót, a Croy-Chanell grófnőt a há­zába hozó Pest megyei alispánt sem kedvelte, akit túlzott német barátsága sem akadályozott meg abban, hogy a Chanellek Árpád-házi leszármazására hivatkozva a szabad királyválasztók fi­gyelmét felhívja saját családjára s a ma­gyar korona megszerzésére. Endrét a zsidók deportálásában játszott szerepé­ért kivégezték, ám volt egy emlékeze­tes mondata a népbíróság előtt: Nem akartam új 1919-et - mondta indoko­lásképp, hogy miért szervezett depor­tálásokat. Voltak, akik akartak: főképp az Alföldön működtek kommunista ha­lálbrigádok. Csak akkor állította le őket a párt, amikor a gyömrői több mint öt­ven holttestet rejtő tömegsírt feltárták s az ügy hullámai a parlamentig gyű­rűztek. Kiskunfélegyházán is össze­gyűjtöttek polgárokat az osztályharc je­gyében, köztük Tóth két sógorát, Wis­­singer László állatorvost és Véreb Ott­márt, a város tűzoltóparancsnokát. A tűzoltóparancsnok nem élte túl a verést, ám a börtönmúzeumként működő régi tömlöc, a Sárga Ház falára máig sem került emléktábla. (A hivatalos papír szerint a tettesek ismeretlenek voltak. A szemben lakó, a németek elől rejte­getett zsidó orvos azt üzente a segélyt kérőknek, hogy nem ér rá... Tóth har­madik sógorát Németh Gyula híradós zászlóaljparancsnokot már 1944-ben elérte a végzet: Úszta Gyula partizán­jai ölték meg Munkács mellett, a kár­pátaljai harcokban.) 1948 novemberében - a teljes kom­munista hatalomátvétel jegyében - tar­tották meg a nagy „Rongyos-pert”. A perbe fogottak elleni vád már nem annyira régi tetteikre épített, hanem a népi demokratikus új rend elleni fegy­veres összeesküvésre. A népbírósági ta­nács elnöke az a középosztályi szárma­zását feledtetni akaró Tutsek bíró volt, aki majd 1956 után is jeleskedni fog a kötélbüntetések kiszabásában. A régi rongyosok sok fiatalt beszerveztek az oroszok elleni küzdelembe, ezért ve­zetőjüket, Kovács Endrét elrettentésül 1949 májusában kivégezték a Kozma utcai gyűjtőfogházban. (Kovácsnak még azt is felrótta a tanácselnök, hogy az 1938-as felvidéki felkelés során egy csehszlovák katonákkal teli hidat fel­robbantott. Fehér partizánoknak nem jár romantika.) Hajts, Fodor, Göder és Benkő halálos ítéletét életfogytiglanira enyhítették: Fodor a váci, az ÁVH alá tartozó állambiztonsági börtönben megőrült s a rabkórházban halt meg. Elárulva, emigrációban Tóth József bajor földön nehéz hely­zetbe került, felesége és gyermeke ha­zatértek, ő pedig - látva helyzete re­ménytelenségét - „háborús bűnösként” 1949-en végleg az emigrációt válasz­totta. Amerikába került, ahol farmerko­dással, pulyka- és csirkeneveléssel fog­lalkozott, jövedelmét az amerikai ma­gyarság jobboldali képviselőinek meg­szervezésére, kiteijedt levelezésre fordí­totta. (Mint ahogy halála után híressé vált levelező társa, Vass Albert is tette: még a farmerkedés is közös életrajzuk­ban.) A Magyar Alkotmányos Törvény­hozók Tanácskozó Testületé - amelyet Joseph S. Tóth néven jegyeztetett be Ka­liforniában - amolyan donkihótei szer­vezet volt, ám mi lehet szebb egy hosszú emigrációban a szélmalomharcnál? Ve­gyük csak a Szent Korona hazahozata­lát. A hetvenes években Tóth is, akár­csak Eckhardt Tibor - akit hiába küldött ki a háború idején Horthy egy emigrá­­ciós kormány megalakításának titkos re­ményében, s akinek unokaöccsét 1956 után Kádárék végeztették ki - azon a vé­leményen volt, hogy míg Magyaror­szágnak nincs alkotmányos és szabadon választott kormánya, az Egyesült Álla­mok nem adhatja ki a koronát. Az emig­ráció többsége ezt az álláspontot osz­totta. Mégis Carter elnök az enyhülés je­gyében fogant döntése alapján 1978. ja­nuár 6-án az országgyűlés kupolatermé­ben Cyrus Vance külügyminiszter ün­nepélyesen átadta a Szent Koronát a ma­gyar félnek. Nem véletlenül írta egyik barátjának akkortájt, hogy „a demokra­táinkból éppen elegünk van... A mi ügyünk utoljára akkor bukott el, amikor szervezkedésünket Thomas Dewy el­nöki reményeihez irányítottuk. A chica­gói gazemberek liquidálása után össze­fogtak a „világpolgárok” és Dewyt legyőzték... Kissinger, aki 21 éves kora óta Szovjet spicli, hozzáfogott a jobb­oldal felbontásához... Aki foglalkozik az ősök történetével, annak szeme nyitva van a babiloni idők óta.” Az amerikaiak akkor is elkeseredetten tagadták a kom­munisták befolyását, az igazság mégis az, hogy a kommunisták gondolatai rendszerint termékeny talajra hullottak náluk, még az ellenségüknek tekintett, s a levélben említett Kissingemél is. Az öreg emigráns már betöltötte 86. életévét, amikor fia biztatására 1985. május 1-én hazatért. Szülőváro­sában élt csendesen, visszahúzódva halála napjáig, 1986. szeptember 13- ig. Meghalni jött haza. Ami a turult illeti Most már aztán elég! Az még rend­ben van, hogy néhányszor - jól fi­gyeljünk: nem egyszer, hanem né­hányszor - cserbenhagyott minket, magyarokat a magyar kormány. Rendben van - a dolgok mai rendje szerint. Az is rendben - a dolgok két­ségbeejtő mai rendje szerint -, hogy szűk egy évvel ezelőtt Magyarország lakosságának döntő része megta­gadta a magyarságot. Most azonban olyasmi történik, ami már az elviselhetőség határán né­hány lépéssel túl van. A XII. kerü-leti turulemlékmű lebontása, illetve annak szándéka önmagában véve nemzetgya­­lázó cselekedet. Ezt akarja Ungár Klára, Demszky Gábor. Az SZDSZ. A megnevezhetetlenek, akik számára a turulmadár a magyar szélsőjobb, a ma­gyar nyilasok szimbóluma. Hát jól figyeljetek! Nagyapám testvére e turulmadár szimbolikus jegyében jelentkezett ön­kéntesnek a haza védelmére a II. világ­háborúban. És lelőtték, géppisztollyal egy fenyőfára szegezték a gyimesi Szellőtetőn azon elvtársaitok, akiknek vörös csillaga jegyében mindenna-pi sörötöket isszátok. '89-ben, a román forradalomkor gyergyói kollégám megviselt turulmadaras jelvényt tűzött zubbonyára. És harcolt, lássatok csu­dát: a román demokráciáért. Figyeljetek, ti, onnan, a három dög­keselyű árnyékából: én és még pár mil­lió ember itt, a Kárpát-medencében mindenek ellenére - ha kell, ellene­tekre - magyarok vagyunk. Nekünk a turul szimbólum. Nemzeti jelkép. To­temállat, ha úgy tetszik. Általa és ővele boldogulunk, mert jelképek, ideák nél­kül nem érdemes, és nem lehet emberi életet élni. A szimbólum maga a léte­zés esszenciája - akkor is, ha ti nem érthetitek ezt. Tényleg. Gondoljatok arra: a Makka­­beusok szerették ezt a madarat. Szeret­ték a sólymot. Tudtátok ezt? Dehogy tud­tátok. Ehhez olvasni kellene. Szeretni a történelmet. Mindenki történelmét. Ehe­lyett elhazudjátok a múltat. Megmérge­zitek a jelent, és elvennétek jövőt - ha hagynánk. A nemzetből lakosságot zül­­lesztettetek, a hazából országot. Nemzeti kultúrámat, jelképeimet azonban nem adom. Ez a kép ugyanis, a turul, amelynek védő szárnyait sze­retem magam fölött tudni: a magyar lé­lek maga. Az a lélek, amelyet sosem tudtatok megölni. Sem '18-ban, sem '45-ben, sem '56-ban: Most akarjátok hát? Nevetségesek vagytok! A sólyom: sólyom. A csirke: csirke. A különbség a lélekben lakozik. A turul: Emese anyánk szerelmes álma. Attila és az Árpádok dísze. IV. Béla és Mátyás király címere. A ma­gyarság hadi jelvénye. Igen. Mi közö­tök hozzá? De miért is beszélek hoz­zátok, ti nemzetrontók? Kun Béla óta folyamatosan elkövetjük ezt a hibát: beszélünk hozzátok Mintha társaink lennétek. Pedig csak furcsa betegség vagytok a nemzet testén. Mi lenne ve­letek, ha mi nem lennénk? Ti többiek viszont, barátaim, kik nemcsak lakosság vagytok, hanem nemzet is, ne hagyjátok lebontatni legősibb jelképünket! Hiszen ott fész­kel, ahol a történelmünk gyökerezik. Meg kell óvnunk a jelképet, mely zász­­lainkra hímezve maga is megóvott ben­nünket a pozsonyi csatától Nándorfe­hérvárig. Álljatok hát ellen! Minden lehetsé­ges eszközzel. Ha másként nem megy: vegyétek körül! Alkossatok élőláncot! Védjétek meg testetekkel, ha kell: őse­itek is ezt tették! Ha nem vagytok ele­gen: hívjatok! Megyek, és nem leszek egyedül. Higgyétek el, sokan vannak Erdélyben, Éelvidéken, az elcsatoltak között is, akik hajlandók lesznek oda­állni a turulmadár alá, elé: mert ez kö­telesség. Ez a történet ugyanis már nem rólunk, „határon kívüliekről” és „anyaországiakról” szól. Ez a történet rólunk, magyarokról szól: hogy meg tudjuk-e védeni jelképeinket. Ha nem - hát megérdemeljük sorsunkat. (György Attila - Magyar Nemzet)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents