Nyugati Magyarság, 2005 (23. évfolyam, 2-12. szám)
2005-11-01 / 11. szám
2005. november Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 7. oldal SZILÁGYI KÁROLY Október 29-én szokták megünnepelni a Délvidéken a helyi magyar színjátszás napját. Az idei ünnepség más volt, mint a többi, hisz ritka szép jubileum köré szerveződött: pontosan hatvan évvel ezelőtt nyitotta meg kapuit a Szabadkai Magyar Népszínház. Szabadka és a Vajdaság színházi hagyományai persze jóval távolabbra nyúlnak vissza, nevezetesen egészen 1816-ig, amikor is a Pesti Magyar Játszó Társaság ajánlólevélben kért játszási engedélyt Nemes Szabad Királyi Szabadka városától „megértvén az ott való Nemes Publicumnak a Culturában való előmenetelét, a Haza eránt való buzgó vonzódását és a tisztes ’s erkölcsi mulatságokban való tetszését”. A hatvan évvel ezelőtti színházalapítás már inkább a Politica, semmint a Cultura jegyében fogant ugyan: egy másik „haza” eránti buzgó vonzódás zálogaként kapta a már nem annyira nemes Publicum, de a tény ettől még tény: 1945 október 29-e óta létezik folyamatos magyar színjátszás a Délvidéken, s ami még ennél is fontosabb, az újonnan alapított színház aránylag hamar megszabadult a Politica béklyóitól és hosszú évtizedeken át egy félmilliós kisebbség egyik legfontosabb megtartó intézményeként működött. Ma, sajnos a félmillió már csak háromszáz ezer - de a megtartó erő most is ugyanaz. Sőt. Kovács Frigyest, a Szabadkai Népszínház Magyar Társulatának igazgatóját szólítottuk meg a szép jubileum apropóján.- Milyen körülmények között született a délvidéki magyarság első hivatásos színháza, és kik voltak azok, akik elindították útjára ?- A színházalapítás egy olyan időszak után következett be, amikor az Istvánokat Stevannak, az Erzsébeteket Jelisavetának kellett keresztelni a királyi Jugoszláviában, amikor úgyszólván minden nemzeti intézményétől megfosztották a délvidéki magyarságot, s amikor mindezek ellenére mégis sokan akadtak, akik a mostoha időkkel dacolva őrizték a lángot. Úgyhogy amikor 1945-ben Szabadkai Magyar Népszínház néven megnyílt Thalia első itteni kőháza, jókora amatőrgárdából lehetett hozzá színészeket toborozni. Már az első évadban harminckét tagja volt az együttesnek, akikből rövid idő alatt rangos társulat alakult ki. Mondok néhány nevet, a teljesség igénye nélkül, természetesen: Pataki László, Sántha Sándor, Szabó Cseh Mária, Németh Rudolf, Fejes György, Ferenczi Ibi, Heck Paula, Kiss Mária, Raczkó Ilus, Gyapjas Mária, Gyapjas János, Garay Béla, aki inkább rendezőként írta be nevét a színház történetébe, aztán Sövény Károly, Godányi Zoltán, Remete Fazekas Piroska, Remete Károly, Szilágyi László és sorolhatnám még... A megnyitón Balázs Béla Boszorkány tánc című drámáját mutatták be Pataki László rendezésében és főszereplésével.- Mit jelentett Szabadka, illetve a Vajdaság életében a múlt század 40- es, 50-es éveiben egy ilyen intézmény?- Nagyon fontos szellemi műhelyt, amelyben hatalmas lendülettel és lelkesedéssel folyt a munka: az első évadban tizenkét bemutató született, s már a következőkben két-háromszáz fellépése volt a társulatnak évadonként. Néhány darabcím a hőskorból: Móricz Zsigmond: Sári bíró, Háy Gyula: Tiszazug, Goldoni: ?. Zenés játékok is szerepeltek a repertoáron, sőt 1950 és 52 között opera is működött Szabadkán. A korszak meghatározó egyéniségei Pataki László és Garay Béla voltak. Színész és rendező menet közben tanulta és tanította a szakmát, nevelte és szórakoztatta a közönséget. És megkezdődött a vidékjárás is. Ma már elképzelni is nehéz, milyen körülmények között: fapados vonaton, parasztszekéren utaztak, úttalan utakon, eldugott kis falvak fűtetlen művelődési otthonaiban játszottak, családoknál éjszakáztak. De mindenütt nagy-nagy szeretettel, lelkesedéssel fogadták őket. Meg is ijedt a hata-Hatvanéves lom, a nagy magyar „összeborulás” láttán: anyagiakra hivatkozva 1951- ben megszüntette a társulat önállóságát és Narodno Pozoriste - Népszínház néven egy két tagozatos - magyar és horvát - társulattal működő intézményt hozott létre. — Meglehetősen nehéz évtized kezdődött a színház történetében. Elszürkült a repertoár, alábbhagyott a kezdeti lelkesedés, ezért baj volt a színvonallal is. Sokan elhagyták Szabadkát, volt aki a pályát is. Az áldatlan állapotok már-már oda vezettek, hogy feloszlik a társulat. Ekkor, az 1959/60-as évadban került a színház élére Dévics Imre.- Dévics Imre megjelenése mérföldkövet jelentett a Szabadkai Népszínház életében. Sikerült megreformálnia a műsorpolitikát, felújította a vidékjárást és kiterjesztette a határait Pataki László Leonyid Rahmanov: Viharos alkonyat című darabjában Horvátország és Szlovénia magyarok lakta vidékeire is. Volt olyan évad, amikor négyszáz előadást játszott a társulat. Ő volt az első, aki kezdeményezni merte az anyaországgal való kapcsolattartást is, s valószínűleg ennek köszönhető, hogy a délvidéki magyar színjátszás nem vált le a magyarországi kultúra véráramáról. Vendégszereplésekre hívta meg a kor legnagyobb anyaországi színészeit: Honthy Hannától Lehoczky Zsuzsáig, Sinkovits Imrétől Latinovits Zoltánig és Tolnai Kláritól Psota Irénig egy sor jó értelemben vett anyaországi csillag lépett itt színpadra. Ugyanez volt a helyzet a rendezőkkel is: Seregi László, Komor István, Kerényi Imre, Szász Károly gyakori vendég volt Szabadkán. Dévics Imre igazgatása ugyanakkor stílusváltást is jelentett a szabadkai színház életében. Virág Mihály rendező színre vitte Max Frisch Biedermann és a gyújtogatok című darabját, mellyel bebizonyította, hogy a szabadkai együttes a modern színjátszás terén is maradandót tud alkotni. Virág Mihály és ifj. Szabó István rendezésében ekkor kerültek bemutatásra a magyar drámaírás klasszikusainak olyan művei, mint Madách Az ember tragédiája vagy Háy Gyula Isten, császár, paraszt és a Mohács című darabja, Katona Bánk bánja, a világirodalomból Brecht Koldusoperája és Kurázsi mamája, Tennessee Williams Az iguána éjszakája, vagy a vajdasági magyar drámatermésből Deák Ferenc Áfonyák és Légszomj című darabja. Ekkor kezdi pályafutását Romhányi Ibi, aki később kiérdemelte a vajdasági színjátszás nagyasszonya megtisztelő címet. Azt hiszem méltán nevezhetjük ezeket az éveket a magyar társulat virágkorának.- Nem tudom, mennyi volt benne a törvényszerűség, tény, hogy ami ezután következett a Szabadkai Népszínház történetében, az maga egy rémdráma. A szerb hatalom egy Ljubisa Risztics nevű belgrádi szélhámost ültetett az igazgatói székbe, aki modernizáció ürügyén teljesen új arculatot akart ráerőltetni a színházra, aminek során nemcsak a magyar társulatot verte szét, hanem magát a színházépületet is. Ha jól emlékszem, neked szea Szabadkai Népszínház mélyes tapasztalataid vannak Risztics „áldásos” tevékenységéről.- Olyannyira, hogy Risztics színrelépésekor éppen én voltam a társulatigazgató. Egy szép napon beállít az irodámba egy alacsony, csúnya, csizmás, bajuszos ember és köszönés nélkül a mellemnek szegezi a kérdést, én vagyok-e itt a társulatigazgató. Mondom, hogy igen. És miket játszotok? - szólt a következő kérdés. Amilyen naiv voltam, nem kérdeztem tőle, ki fia, honnan jön és mi jogon érdeklődik, hanem - mint akit elbűvöltek - elkezdtem neki sorolni a repertoárt. Körülbelül a felénél tarthattam, amikor félbeszakított: Na, ezt felejtsd el gyorsan! Más, útszélibb kifejezést használt, de ettől megkímélem a Nyugati Magyarság olvasóit. Aztán hozzátette, hogy szeptember elsejétől mi itt Madáchot fogunk játszani - és ahogy jött, köszönés nélkül kiment az irodámból. Mire magamhoz tértem, már ő volt az igazgató, és elmondta szépen, hogy itt most a színház története éles fordulatot vesz, és az ő kedves magyar kollegái, akik eddig olyan negyven centiket ugráltak át, most két méterre emelhetik a lécet. Kinyilatkozta, hogy most szépen le fogunk építeni minden dekadenciát, színházstruktúrában, emberi lelkekben, fejekben. Ennek jegyében „megrendezte” Szabadka főterén - természetesen „modem olvasatban” - Az ember tragédiáját, magyar-szerb és még vagy hat különböző nyelvet zagyválva össze, majd összevonta a magyar és a horvát együttest és különféle happening előadásokba kényszerítette a szegény, jobb sorsra érdemes színészeket, különböző helyszíneken. Különböző színhelyeken, mert a Szabadka főterén álló szép, klasszicista épületben levő nagytermünkből hirtelen ötlettel kihordatta a széksorokat, lehanyugdíjaztatta magát negyven-ötven éves korában, volt aki átszerződött az Újvidéki Színházhoz, az Újvidéki Rádióhoz, vagy Magyarországra, s volt aki pályát változtatott. A megmaradt maroknyi gárdával - és most elnézést kérek, hogy magamról beszélek - 1994-ben létrehoztam a Kosztolányi Színházat, Risztics szabadkai jelenléte elleni tiltakozásul. Szerveződésünk láttán Risztics valószínűleg rádöbbent, hogy nem sok babér terem számára Szabadkán, gondolt egyet és visszament Belgrádba. Azonban mielőtt elment volna, kirabolta a színházat: elszállítana a fényszórókat, ruhatárat, kelléktárat, számítógépeket, mindent, ami mozdítható volt, a nagytermet pedig, úgy lecsupaszítva, átadta szépen az enyészetnek. Azóta sincs tisztességes színháztermünk. Ezután ismét helyreállították a színházban a két együttest - azzal, hogy a horvátból most szerb lett. Kilencvennyolc januárjától ismét én kerültem a magyar társulat élére, valójában nekem jutott a társulatépítés szerepe. Tudni kell ugyanis, hogy a kilencvenes évek elején - részben a már említett okból, részben a háború miatt - gyakorlatilag kiürültek a délvidéki magyar színpadok. A férfiak áttelepültek Magyarországra a katonai behívó elöl, a hölgyek pedig lassan-lassan utánuk mentek. Szerencsére jöttek a fiatalok, az újvidéki színiakadémia friss diplomásai. Átlagkoruk alig több mint húsz év körül mozgott, úgyhogy elég sok bajunk volt a repertoár-összeállítással. Volt, illetve van egy másik gondunk is, szűkös anyagi körülmények között, egyetlen, százötven férőhelyes kisteremben játszunk, és próbatermünk sincs.- Milyen darabokat tudtatok/tudtok ilyen helyzetben játszani?- Csáth Géza, Fodor Tamás, Hernyák György darabját, a Zách Klárát ■ Ávt'-Á7 fifclr íj r * 4 Körösi István és Vicéi Natália Dough Wright: Toll című darabjában Molnár Erika fotói sította a plüssfüggönyt és diszkót csinált a belőle.- Tudjuk, hogy amit egy bolond elront, azt száz okosnak is nehéz rend behozni. Hogy sikerült túlélnetek a riszticsi pusztítást és talpra állítanotok a színházat?- Nehezen. Az történt ugyanis, hogy ezt a sok szélhámosságot, amit ez a belgrádi fenegyerek modem színjátszás címen előadott Szabadkán, sok színész gyomra egyszerűen nem tudta bevenni, úgyhogy aki tehette, elment. Volt aki említeném elsőként, aztán a NATO- bombázások idején egy Hubay-drámát Te Imre, itt valami ketyeg címen, valamint A zsenik iskoláját, majd közönségcsalogatóul egy Hazudj inkább, kedvesem című darabot, Csehov egyfelvonásosokat, valamint Leonard Gersh A pillangók szabadok és Weöres Sándor, Verebes Ernő Holdbéli csónakos című színpadi művét játszottuk. Kiemelném az ezredforduló utáni előadásaink közül Örkény Tóthékját és Kristóf Ágota Nem fáj című trilógiájának színpadi változatát. Utóbbit az a Brestyánszki Boros Rozália alkalmazta színpadra, akit művészeti titkárból neveltünk ki dramaturgnak. Állandó rendezőnk is van Hemyák György személyében, s olykor egyik-másik színészünknek is alkalma nyílik megcsillogtatni rendezői képességét is.- Hogyan foglalnád össze röviden színházatok szerepét a mai Szabadka, a délvidéki magyarság művelődési életében?- A Szabadkai Népszínház magyar társulata a múltban is és mai is a nemzeti színház szerepét tölti be ebben a térségben. Ez elég nagy terhet ró ránk, hisz a szerb társulattól eltérően, amely városi színházként működik, nekünk tájolási feladataink is vannak. A vidékjárásnak ma is megvannak a maga nehézségei, elég ha csak a lerobbant vidéki művelődési házakat és a vendéglátók szegényes anyagi lehetőségeit említem. Tulajdonképpen az anyaországtól kapott támogatásoknak köszönhetően tudunk ma is évente 20-30 alkalommal ellátogatni valamelyik vajdasági faluba, kisközségbe. Szeretnénk, ha a színház nevében ott szerepelhetne a nemzeti kifejezés - különös tekintettel arra, hogy a tartományban hét szerb és csak két magyar kőszínház működik -, mert úgy gondoljuk, hogy sokkal nagyobb lenne a kisugárzásunk. A jelenlegi létszámunkkal azonban - tizenhét tagú a társulatunk - nemigen számíthatunk e rang elnyerésére, hisz a testvériség-egység ma is érződő reflexei szerint mindig a szerb társulat léptékével mérnek bennünket.- Hány bemutatótok van egy évben?- Mindössze négy, sajnos. Ezt is csak az anyaország hathatós segítségével tudjuk megvalósítani. A Nemzeti Kulturális Alapprogramból és az Illyés Közalapítványtól rendszeresen kapunk támogatást. Körülbelül egy tizedét, egy nyolcadát költjük egy-egy produkcióra annak, amit egy hasonló nagyságrendű anyaországi vidéki színház. Tartományi és önkormányzati támogatást is kapunk. Igyekszünk nemcsak színházi előadásokat „gyártó” együttes lenni. Az a véleményem tudniillik, hogy egy csapat színész az nem egy színészcsapat, és ezt, ha nem hangzik szerénytelenségnek, itt Szabadkán be is bizonyítottuk. S erről nemcsak a díjak tanúskodnak - tavaly a Muriin Murlo című előadásunkkal elhoztuk Kisvárdáról, a hivatásos színházak szemléjéről, a fő díjat, és a vajdasági színházi találkozókon is nagy sikerrel szerepelünk évről évre -, hanem az is, hogy a szakmai körökből érkező értékelések szerint a szabadkai színházban olyan művészi értékek teremtődnek, amelyekre odafigyel vagy kénytelen odefigyelni mind a szerbiai mind az anyaországi szakma. Három helyszínen játszunk: a régi kamarateremben, egy moziból átalakított, 250 nézőt befogadó teremben és a régi klubunkból átalakított, Soltis Lajosról, a sajnos nagyon korán elhunyt kollégánkról elnevezett stúdiószínházban. Utóbbi úgy működik, hogy nagyfokú szabadságot biztosítunk a színészeinknek: bármit akarnak csinálni, hozzáfoghatnak. Szerepet osztanak, koncepciót alakítanak ki és elkezdik a próbákat. Amikor a munka eljut abba a szakaszba, hogy meg lehet nézni a produkciót, megnézzük, és ha jónak találtatik, műsorra tűzzük. E munkamódszer nyomán olyan együttgondolkodás, „együttmuzsikálás” alakult ki színházunkban, amilyen a Kárpát-medencei magyar színházaknál ritkaság számba megy. És, ami a legfontosabb, az ily módon létrehozott darabok óriási sikert aratnak. Talán a közönség is érzi, hogy itt nem összeterelt embercsoport kényszerből történő együtt-gondolkodásának eredményét látja, hanem valami csoda folytán olyan produkciót, melynek készítői - rendező, színész, díszlettervező, koreográfus - nem bújnak el saját szakmai maszkjuk mögé, hanem hallatlan önzetlenséggel és kreativitással, remek ötletek garmadával segítik egymás munkáját.
