Nyugati Magyarság, 2005 (23. évfolyam, 2-12. szám)
2005-11-01 / 11. szám
8. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 2005. november Árvaház Holtmaroson A falu gyermekei Megejtően szép a táj. Mellettünk békésen kanyarog a Maros, partján az elmaradhatatlan halászokkal, felettünk az ódon marosvécsi vár, ahol a két világháború között a nagy erdélyi mecénás, báró Kemény János vendégszeretetét élvezhették az erdélyi magyar írók. A sok akkori híresség mellett a fiatal tehetségek is megfordultak itt, így Wass Albert is. Talán ezért is gondolt arra legkisebb fia, a Hamburgban élő Wass Endre, hogy a Maros másik oldalán, egy magyar faluban. Holtmaroson építse fel azt az árvaházat, ahol megmenthetik a jövő let. Az óvónőt és a gyermekek azonban mindez egy cseppet sem zavaija, önfeledten készítik kis alkotásaikat, úgy énekelnek, verselnek, játszanak, mint bármelyik városi óvodában. Megcsodáljuk a falakra kitett munkákat: a termés-gyűjteményt, a rajzokat, a díszítéseket. A gyerekek nyitottak, természetesek, semmi jele annak, hogy árvaháziak. Pedig ahány gyermek, annyi tragikus történet. A tiszteletes asszonyt kérdezgetjük a kezdetekről. A marosvásárhelyi intézetből „kapták” a gyermekeket, valójában ők válogatták őket. Visszamaradot-Megmenteni minél több magyar gyermeket. számára az elhagyott magyar gyermekeket. Ahogy közeledünk a faluhoz, felsejlik a háttérben az Isten széke, amely Wass Albert könyveiben oly sokszor szerepel. Vállalkozó kedvű fiatalok ma is felkapaszkodnak a nehéz terepen, hogy aztán fentről gyönyörködjenek a varázslatos erdélyi tájban. A falu református templomát szépen felújították, átellenben a Tulipán ház, a gyermekek kedves otthona. A szemben lévő óvodából jönnek éppen, vidáman csivitelve. Látszik, hogy megszokták a kíváncsiskodó idegeneket. Mi is bemegyünk a barátságos házba, ahol minden a gyerekek ízlése és szükségletei szerint van kialakítva. Már az előszobában megállít a sok kedves gyermekmunka s a rengeteg fotó. Fő helyen a gyermekek keresztelői fényképe. Tizenkét kicsi gyermek s a keresztszülők sokasága. Bartha József református lelkész ugyanis a faluból kért fel családokat, vállaljanak keresztszülőséget, s vigyék haza magukhoz minden hétvégén és ünnepen a gyermekeket; így igazi családokhoz tartozhatnak. Amikor az árvaházat vezető lelkész és felesége saját, nagyobb gyermekeik mellé örökbe fogadott egy kisfiút, elhatározta: minél több magyar gyermeket kell megmenteni! Rokoni kapcsolatuk révén Wass Endréhez fordultak a tervükkel, aki létrehozott egy alapítványt s megindult a gyűjtés. Bartha József - jó érzékkel - a gyülekezetei is bevonta terveibe, hogy az is sajátjának érezze az árvaházat. A holtmarosi árvaház abban is különbözik a többi hasonló intézménytől, hogy pici kortól kezdve egészen az önállósulásig gondoskodik a gyermekekről. Taníttatja őket, s minden támogatást megad ahhoz, hogy a faluban maradjanak. Ezzel az elöregedő falu számára biztosíthatják az utánpótlást. Az árvaházban dolgozók mindegyike helybéli. Van saját veteményesük, ahol megtermelik a zöldségfélét, az ólban malac, bárány és tehén. A tiszteletes úr nevetve idézi fel, hogy került hozzájuk az első tehén. A szászrégeni katolikus plébános kapott ajándékba egy tehenet, s kétségbeesve telefonált, nem tudnának-e segíteni? Talán a faluban találnának valahol helyet a megörökölt jószágnak. Amikor meghallotta, hogy Bartháék kezdik benépesíteni az árvaházat, örömmel ajándékozta nekik. A „tehenke” jól tejelt, s a tejszükséglet nagy részét biztosította. Aztán jöttek a falubeliek, ki egy báránnyal, malaccal, később olyan földdel, amit a koruk miatt már nem tudtak művelni. Szép lassan alakult a kis gazdaság, amivel egy kicsit segíthetik az élelmezést. Ruhacsomagok, játékok érkeznek Németországból, s most már máshonnan is. A nagyobb gond a téli tüzelő előteremtése, az óvoda, az alkalmazottak eltartása. Az árvaház igazán családias, kényelmes, korszerű, de ugyanez nem mondható el az óvodáról. Régi, komfort nélküli, kályhafűtésű, vezetékes víz nélküli épütak voltak, féltek mindentől és mindenkitől. Itt tanultak meg rendesen járni, enni... Egy testvérpárból először a nagyobbik fiúcska került ide. Egyik alkalommal a vásárhelyi kórház gyermekosztályán jártak és feltűnt nekik egy pici fiú, aki a megszólalásig hasonlított a már náluk lévő gyermekre. Rögtön érdeklődni kezdtek, s kiderült, hogy azonos az édesanyjuk neve. Addig jártak, amíg elintézték, hogy megkaphassák Öcsikét. Egy nagyobbacska kislány másfél évig élt egyedül egy tanyán, az éhség időnként bekényszerítette a közeli faluba, ahol koldult valamennyi ennivalót. Amikor behozták az árvaházba, kopaszra kellett vágni a haját, annyi volt benne a tetű, a végtagjai agyon fagyva, mint egy kis állatka úgy nyüszített - mára már iskolába járó, rendezett kislány. Volt olyan gyermek, akit annyira összevertek, hogy halláskárosult lett, a feje tele ütéssel, azt hitték, nem is egészen normális. Nagy türelemmel és főleg szeretettel komoly eredményeket értek el. Több olyan kisfiút is mutattak nekünk, akik hosszú ideig nem voltak hajlandók megszólalni, az egyikük most a fő versmondó! Amikor az asztal körül gyülekező, szép arcú, gondozott gyermekeket látjuk, amint összeteszik a kicsi kezüket és imádkoznak, kinek jutna eszébe, honnan jöttek? A lelkészházaspár csak azért aggódik, nehogy elvigyenek innen gyermekeket. (Az örökbefogadó szülők között ugyanis hamar elterjedt a híre ennek az otthonnak; innen nem olyan gyerekeket kapnának, mint a központi állami intézetekből.) Szeretnék őket így, együtt, szeretetben felnevelni a falubeli családok segítségével. A kicsik annyira ragaszkodnak egymáshoz, hogy amikor egyik kis társukat örökbe akarták adni, napokig siratták, amíg aztán a kislányt vissza nem hozták, mert ő sem találta a helyét egykeként egy idegen családban. Az alapítvány most arra is gyűjt, hogy a megüresedő házakat szép lassan megvegyék, legyen majd később hova költözni, terjeszkedni. Természetesen az itteniek is tudják, hogy a gyermekeknek a saját családjukban kell felnevelkedniük, de ha ilyen helyzetbe kerülnek, akkor az állami intézetek helyett ilyen légkörű, családias otthonokra lenne szükségük, ahol szeretetben élhetnek. Személyes vallomással szeretném befejezni a beszámolómat. A Holtmaroson eltöltött napok alatt nemcsak a gyermekeket zártam a szívembe, hanem Bartha József lelkészt a családjával, munkatársaival és azokat a falusiakat is, akik hasonló felelősséggel és szeretettel gondoskodnak ezekről a kicsikről. Bízom abban, hogy Holtmarost is egyre többen megismerik, felkeresik és átélhetik a csodát, ahogy az Úristen számukra is megszaporítja a kenyeret. Zika Klára TÓFALVI ZOLTÁN Erdélyi elmebaj „Fogjátok el, mert magyar! Ne engedjétek! - hallszik messzire a kiáltás. A szülészettel szembeni úton egy fiatal fiú rohan lefelé, Marosvásárhely főtere irányába. Riadt és villámgyors, mint a vadászkutyák elől menekülő nyúl. Lent az aljban, fejüket fölkapva, máris készenlétben várják a fiút a román tüntetők. Szerencsétlen üldözött! (...) Öklök emelkednek a magasba, majd le is sújtanak a rémülettől kiáltani sem tudó fiúra. Pillanatok múlva leteperik a földre. Következnek a rúgások. Ki ahol éri. Rúgják a fejét, a bordáját, van, aki a gyomrába tapos. Az Arta mozi előtt, pár méterre tőlem, rendőrségi mikrobusz vesztegel. Többen vannak benne, a rendfenntartók közül... Kiszáll az egyik rendőr, megközelíti az embergyűrűt, amely elnyelte a fiút, majd, amikor látja, hogy már semmi „értelme” a közbeavatkozásnak, legyint egyet, visszafordul, majd beül a kocsiba, behúzza az ajtót, és elhajtanak. A fiút kinyújtották. (...) Ez nem volt forradalom! A forradalom, ha az igazi, a kommunistákat nem engedi szóhoz jutni, és a szekusokat nem a katonaság közé rejtik el, hanem becsületes munkát biztosít számukra gyárakban, bányákban.” (Részlet az 1992-ben Sepsiszentgyörgyön megjelent posztumusz kötetből) Oltyán László kiváló marosvásárhelyi író, újságíró most lenne hetven éves! Tizenöt esztendeje nincs közöttünk! El-eljátszom a gondolattal: hová kanyarodott volna az életútja az eltelt másfél évtized során, miről írt volna legszívesebben úgy, ahogyan csak ő tudott a mindenkori kisemberek megaláztatásairól, kisemmizéséről? Ő, aki 1989 decemberének véres napjaiban még szentül hitt a mélyreható változásokban - erre tette fel az életét! -, 1990 márciusában a saját bőrén tapasztalta meg a balkáni, bizánci szemfényvesztés, átverés kegyetlen „vakütéseit”, magyarellenes kilengéseit, minden bizonnyal ma is azt írná a kötete címlapjára: Erdélyi elmebaj! Az sem biztos, hogy érzékeny idegrendszere nem roppant volna újra össze az utóbbi tizenöt esztendő mérhetetlen szennyének súlya alatt. Ha valami csoda folytán újra itt lehetne közöttünk, alapos, minden apró részletre kiterjedő tényfeltáró riportokban, regényekben tárná elénk, mennyire elaljasult a 21. század elejének embere: minden gondolatát a pénz, az érdekek, a kapcsolatok, az azonnali haszon határozzák meg. Miért és hogyan lett elavult fogalom a nép, a nemzet, az erdélyi magyar sorsközösség, az autonómia? Milyen kor ez, amikor az 1986- ban „megöngyilkolt” Visky Árpád, Latinovits Zoltánhoz mérhető tehetségű mártír-színész nevét holmi bizottságok sárba taposhatják, holtában is megalázhatják, megkérdőjelezhetik, hogy az ő nevét viselje-e szülőfaluja, Székelyvécke művelődési otthona? Oltyán László lázadó természete minden bizonnyal a tiltakozásnak ugyanazt a formáját választaná, mint 1989 előtt, amikor nem volt hajlandó parancsszóra írni, nem volt hajlandó a diktatúrát, a diktátor-házaspárt dicsőíteni, himnuszokat zengeni, hanem visszament inasnak az esztergapad mellé, ahonnan írói pályája elindult, ahol emberi tartása formálódott. Most, amikor a Kolozsvári Puskás Sándor szobrászművész által készített emléktáblát és domborművet a marosvásárhelyi Népújság szerkesztőségének főbejáratánál lelepleztük (Erdélyben eddig újságírónak nem állítottak ilyen emlékművet!), lelkiismeret-furdalást is érzek: a halála előtti estén telefonon beszélgettünk, tele volt tervekkel, reménnyel. Sajnos nem éreztem meg, hogy a már-már gyanús bizakodás fehér gézén átüt a vér, Oltyán László vére, s már csak órái vannak! Szerencsére néhány nappal korábban elkészítettem azt a mélyinterjút, amely már halála után, 1991. március 7-én látott napvilágot az azóta régen megszűnt nagyváradi Kelet-Nyugat irodalmi, művészeti és közéleti hetilapban, Végső felmentés címmel. „Amikor megjelent az első karcolatom az Igaz Szóban, inas voltam - hallom a hangját onnan, a boldog vadászmezőkről is. - Addig engem soha senki sem keresett telefonon. A mesternek is szeget üthetett a fejébe, mert így ripakodott rám: Mi a jóistent csináltál, hogy hivatalos helyről keresnek telefonon? Az az író, aki »pártfogása« alá vett és irányított, s akiben én természetesen vakon bíztam, belémbeszélte, hogy csak úgy lesz belőlem író, novellista, ha a gyárban maradok. így aztán büszke voltam munkás mivoltomra - ami önmagában nem jelentett semmilyen veszélyt, inkább felemelő érzést. A bajok a külsőségekkel voltak.” Mindezt azért idéztem a vallomásból, mert egyik kisregénye - Csak egy szobát! - kapcsán akadt olyan ítész - régen eltűnt a nagy süllyesztőben, nevére sem emlékszik senki! aki le merte írni azt a mondatot, hogy Oltyán László nem ismeri a munkásokat, a gyári életet! Akkor is, sajnos ma is, a munkást és a gyárat a fantázia szülte, szüli. Micsoda kegyetlen fintora a történelemnek, hogy Oltyán Lászlót, aki azért hagyta ott az 1989 előtti pártlapot, a Vörös Zászlót, mert képtelen volt leírni Ceausescu nevét, nem volt hajlandó vívmányriportot írni, 1989. december 22-e után egyszerűen „ottfelejtették” a gyárban! Csak azok nem felejtették el, akikért a legtöbbet tett: az olvasók. 195 olvasó, aláírásával hitelesítve kérdezte: hol van Oltyán László? így került vissza a Népújság szerkesztőségébe... A nemrégi dombormű- és emléktábla-avatáson is azok vannak többségben, akik „megfogyva bár, de törve nem” keresik azt a mélyen emberi igazságot, amelyért Oltyán László egész életén át hadakozott. Megalkuvást nem ismerő emberi tartása, egész habitusa éppen oly szálka volt a diktátorok szemében, mint most a posztkommunistákéban. 1989. december 21-én délután és este az első sorokban tüntetett, december 22-én beválasztották a Király Károly vezette Maros megyei Ideiglenes Nemzeti Megmentési Frontba, hogy néhány nap múlva kétségbeesetten tapasztalja, hogy azok beszélnek demokráciáról, méltányosságról, akik egy héttel azelőtt a diktátor előtt hajlongtak, akik nagyokat merítettek a húsosfazékból, s akiket most egyik pillanatról a másikra tőkéssé „ütötte” a balkáni konjunktúra. Többet be sem tette a lábát a hatalom épületébe! Oltyán Lászlónak még le kellett nyelnie a következő hónapok keserű piruláit is: a szeme előtt verték félholtra az egyik magyar fiatalembert! Nem véletlen, hogy 1990 „fekete márciusának” egyik legmegrázóbb, legfelkavaróbb tanulmányt Oltyán László írta. Olyan látleletet nyújtott Marosvásárhely akkori és máig ható lelkiállapotáról, hogy az ember beleborzong: mennyire előre látta, mi fog itt történni az elkövetkező években. A Nobel-díjas író, a Száz év magány világhírű szerzője, Gabriel Garcia Marquez sorai jutnak eszembe: „Annyi mindent tanultam tőletek, emberek... Megtanultam, hogy mindenki a hegytetőn akar élni, anélkül, hogy tudná, a boldogság a meredély megmászásában rejlik. Megtanultam, hogy amikor egy újszülött először szorítja meg parányi öklével az apja ujját, örökre megragadja azt.” Oltyán László ismerte az apák és fiák lélektanának minden titkát: az apa is fiú között igenis lehetséges a legmélyebb baráti kapcsolat! Regényeinek jó néhány fejezetében olyan vallomásokat olvashatunk minderről, amit tanítani kellene... A mostani emléktábla- és dombormű-avatás is bizonyítéka: a családnak is kell figyelmeztetnie a véges emlékezetű utókort, hogy kötelességei is vannak. A halál nem az elmúlással, hanem a feledéssel kezdődik! Szerencsére Oltyán László itt van olvasói emlékezetében. Az olvasók ma is emlékeznek: a lakótelepi otthona és a szerkesztőség közötti úton átvert, kisemmizett emberek panaszait rögzítette jegyzetfüzetében, hogy utána járhasson minden egyes disznóságnak. A rendszerváltást követő alig egy esztendőben mindenkinél jobban megtapasztalta: a törvény és demokrácia, a méltányosság nevében 1989 decembere után is számtalan gazemberséget, igazságtalanságot követtek el. Azt is látnia kellett: az áldozatok nagy része magyar. Oltyán László életműve beépült sok-sok család mindennapi életébe, s hisszük, hogy kéziratban maradt regényei, írásai rendre napvilágot látnak. Életműve a bizonyíték rá: az igazi író, újságíró akkor sem hátrál, ha minden nap keresztre feszítik, ha minden sorát jelképesen és a valóságban is a vérével íija... A Királyhágómelléki Református Egyházkerület életének fontos eseményeként avatták fel a közelmúltban azt a Dokumentációs Könyvtárat, amelynek alapításáról A történelmi igazság dokumentumai címmel egyik korábbi lapszámunkban már beszámoltunk. E létesítmény arra hivatott, hogy egybegyűjtse, és megmentse hányatott múltunk ellopott darabjait, azokat a történelmi dokumentumokat, amelyek létazonosságunk igazolásához szükségesek. Az avató ünnepségnek egy szimpózium adta a keretét. Ezen a kétnapos tudományos tanácskozáson, amelyen több anyaországbeli hittudós, köztük a debreceni, sárospataki, szegedi professzor is részt vett, a magyar reformáció két nagy egyéniségéről, az ötszáz éve született Szegedi Kis István hittudósról, és egy pályaképet felrajzoló kötet megjelenése al-Avatás Váradon kalmából Szombati Szabó István pap-költőről is megemlékeztek. A szimpózium nyitó és zárszavát, a tanácskozás jelentőségének méltatását Főtiszteletű Tőkés László püspök úr tartotta. A rendezvény nyitó napjának estélyén a tudományos tanácskozás Belföldi előfizetés lapunkra Rózsaszín utalvánnyal az alábbi címre: Nyugati Magyarság 1022 Budapest, Bimbó út 53 fsz. 2. Egy évre 1800 Ft résztvevői a Királyhágómelléki Református Egyházkerület Dokumentációs Könyvtárának (KRÉDÓK) olvasótermében a nagyváradi művészeti élet kiemelkedő egyéniségei által tartott kulturális műsor keretében hivatalosan is felavatták az újonnan létesített intézményt. A KRÉDÓK alapító fő levéltárosa, volt püspöki tanácsos, Dr. Hermán M. János a résztvevő nagyszámú érdeklődő jelenlétében a jelenleg több mint tízezer kötetet és számtalan dokumentumot tartalmazó könyvtárat-levéltárat elsősorban a Partiumi Keresztyén Egyetem diákságának, az egyházkerület lelkészeinek ajánlotta figyelmébe, hangsúlyozva ugyanakkor, hogy az ökumené szellemében az intézmény bárki számára nyitott. Paizs Tibor
