Nyugati Magyarság, 2005 (23. évfolyam, 2-12. szám)

2005-02-01 / 2. szám

P.O.Box 125, Mt. Royal Stn. Montreal, QC H3P 3B9, CANADA NYUGATI 1022 Budapest, Bimbó út 53., fsz. 2. H]ooDogját?Bams ©O' GOo® ° CB®mgj[?®B® dÉS^Bcí^mG XXIII. évfolyam, 2. szám ~ » Z 1 on 17* Cl CD 2005. február A DEMOKRATIKUS ÉS NEMZETI SZELLEMŰ NYUGATI MAGYARSÁG HAVILAPJA 191).-*t - &3.5U (---------------------------------------------------------------------------------------------------Á DÖBRENTEI KORNÉL Végül is győztek Meghívtak a tordai csata 60. évfordulója alkalmából tartandó megemlékezésre, az ótordai temetőben a Honvéd sírkert beszen­­telésére. Abban a házban szálltam meg, Nagy Albert esperes úr és családja vendégeként, ahol - emléktábla hirdeti - Petőfi Sán­dor szállott meg 1849. július 21-én. Utána már Segesvár követ­kezett... Rossz ómen. És akkor elvonult képzeletben előttem a hazáért elesett költők méltóságos menete, melyet nem a tehetség hierarchiája szervezett oszloppá, hanem a halál. Hirtelenjében, többek közt Balassi Bálint - most ünnepeltük születése 450. év­fordulóját Zrínyi Miklós, Petőfi Sándor, Gyóni Géza, Radnóti Miklós, Gérecz Attila ötlenek eszembe, akik mindhalálig kitar­tottak a haza ügye mellett. A Hazáért mindhalálig. Ez a némelyek számára valószínűleg ellenszenves jelmondat tömör és kikezdhetetlen erkölcsi, nem­zeti hovatartozást jelent ki esküi erővel. Évtizedeken át műkö­dött, hatott és hat ma is, kivált azok számára, akik József Attila, a vörös fasizmust leleplező költő szavaival élve: túllátnak e mai korcsmán. És az áruláson, amely mindenütt, de a Kárpátok övezte tájakon különösen hatékonyan üzemel, és a tragikus végeredmé­nyek bizonyítják napjainkig, hogy mennyire rombolóan. 1956 vi­lágtörténelmet befolyásoló eseményei után, a vérbíróságok dön­tése nyomán - ma is nem egy taláros hóhér regnál a hatalomban, vagy húz zsíros nyugdíjat, harminc ezüstnél jóval többecskét -, a bitó alatt számosán kiáltották: a Hazáért mindhalálig. Ennél hitelesebb, megrendítőbb önigazolást, a nemzeti eszmé­nek feltétel nélküli alávetettséget, szolgálatot nemigen lehet ta­lálni. Mert ez Létprogram, akkor is, ha a halál dimenziójában tel­jesül ki. Utódnemzedékekre osztott feladat. Szikáran szólva: maga a rendszeres helytállás. Mint történt Tordán hatvan évvel ezelőtt. Már akkor is az oroszok. 1849, 1945, 1956 véres történelmi mezs­gyekarói mutatják, amikor úgynevezett felszabadítóként vették el a szabadságot, löktek le bennünket a Balkánra, gyarmati sorba. És mindig árulók segítségével. Anélkül nem megy. Elismert tény: a magyar katonai vitézség egyike a legjobbak­nak a világon. Megtapasztalhatták ezt az áttörök is, három nap helyett több mint három hétig álltunk ellen a túlerőnek. Van ugyanis gyakorlatunk a túlerő leküzdéséhez. Ám belső, pártütő ellenségeinkre ez nem áll. Az egymás elleni kijátszások, ármány­kodások rendszere ellen nemigen tudjuk felvenni a harcot. Eger várában, emlékezzünk csak, egyetlen áruló volt, azóta megsza­porodtak. Magyar nyelven beszélünk, de azt, hogy mit jelent a Haza, amely magától értetődő hovatartozás és vállalás akár egy dánnak, írnek vagy portugálnak, nos ezzel a természetes érzéssel nemigen tudnak mit kezdeni mostanában a magyari urak. És ez nagy baj. Lám Árpád vére imigyen fajul. Szerintük a globaliz­­musban, a népek európai gyülekezetében a nemzeti lét, karakter mit sem számít. A nagyoknál még igen; nemzeti önérzetük meg­őrzésének köszönhetik, hogy még mindig nagyok, paritás-képe­sek, hogy nem szajkózzák lehangolóan, merjünk kicsik lenni. Hát merjünk mi is nagyok lenni, legalább lélekben! Éppen most, hogy tervszerűen kicsivé akarnak nyomorítani minket. Hogy a nyel­vünket nem beszélik sokan, hogy nagy történelmünk dacára a megmaradásért kell küzdenünk, olyannyira, hogy már a világ­bank hivatalos lapjában is megjelent: kívánatos volna, ha a honi magyarság létszáma öt és hat millió között mozogna. És mire jut­nak az elcsatolt részek magyarjai, akiket az anyaországbéliek egy számottevő hányada oly rútul cserben hagyott, megtagadott? Tény, a jelenlegi politikai, szociálpolitikai tendenciák e tragikus nem­zetfogyást „garantálják”. Mindezek tudatában magasodik föl a tordai csata, az ellenál­lás megvívóinak emléke. Hatvan éve nem lehetett e hőstettről mél­tóan beszélni. Most lehet és kell! Számunkra az elesettek, erköl­csi értelemben, túlélték a történelmi időt, végül is győztek. Nagy az ára. Adós fizess, tartja a közhasznú mondás. Csakhogy mi már, ahogy a Himnusz is kimondja, előre és utólag is megfizettünk. Nem tudom miért, és milyen jogon verik le rajtunk a világ bű­neit, munkálkodnak ádázul ellenünkre a nemzetközi be- és vég­rehajtók. Azt tudom, a tordai hősök életáldozata is benne van a kama­tos kamatban. A tordai példa, akár az Illyés megírta ozorai példa világos: olykor meg kell halni a hazáért, hogy megmaradjon. Oly­kor, mint most, élni kell érte. \_______________________________________________________/ LIPTÁK BÉLA Jövőnkről, összefogásról, megbékélésről Barátaim voltak mindketten, mellettük álltam távozásuk perceiben és velem vannak ma is, emlékük rányomja bé­meg a harcot túléltem és elmenekül­tem. Nem panaszkodásként említem a bűntudatot, nálam ez energiaforrás is, hasznát veszem! Különösen azért ve­szem hasznát, mert optimizmussal ve­gyül. Optimizmusom ugyanazoknak az 1956-os hősi napoknak az emlé­keiből táplálkozik, mint bűntudatom. Ezt az optimizmust szeretném megosz­tani, az én pesszimizmusra és önrom­bolásra hajló népemmel most, amikor eljött az ideje, hogy rendezzük végre közös dolgainkat. Szeretném, ha együtt elgondolkoz­nánk azon, hogy miként is járja végig egy nép a történelem iskoláját? Hány­szor vizsgázik és mit tanul, vagy tanul­hat ezekből a vizsgákból? Igen, tudom, hogy a december 5-i vizsgán nem az egész népem vizsgázott jelesre, de nem egy elrontott dolgozaton múlik az érett­ségi, és fontos, hogy ne felejtsük: vizs­gázott ez a nép máskor is, másként is! 35 NAP Iszonyatos természeti katasztrófával köszönt el a világtól a 2004-es esztendő. A délkelet-ázsiai szökőár halálos áldozatainak száma a legújabb hírek szerint megközelíti a 300 ezret. Hajszálon múlott, hogy nincs köztük az a két magyar Fiatalember, akinek beszámolóját és helyszíni felvételeit - kizárólagos joggal - a 7. oldalon közöljük. eszméletét, a szájára tett fülembe még ezt suttogta: „Öcsi, van egy kis cukor a zsebemben, vegyél!” Jancsit magyar pufajkások géppisz­tolysorozata ölte meg a Műegyetem főkapujánál. Akkor érzékeltem először, hogy mi is a halál, amikor leesett ci­pőjét próbáltam a már merev lábára visszaerőszakolni, s persze nem ment. lyegét minden gondolatomra, így ezekre a bizakodó újévi sorokra is. Amikor az ember karjai között meghal egy barátja, attól valahogy megváltozik. Én legalábbis 20 éves ko­rom óta magamban hordozom Jancsi és Marika emlékét. Hordozom az em­lékkel járó bűntudatot is, elvégre kö­zös álmainkért ők az életüket adták, én 1956-ban én úgy ettem vadidegenek asztalánál, úgy aludtam az idegenek ágyában, hogy közben a zsebemben la­puló 20 forintomat senki el nem fo­gadta! Én azzal a 20-assal a zsebem­ben léptem át az osztrák határt, mert tőlem a szabadságharc 35 napja alatt soha, senki pénzt el nem fogadott! Elég volt fizetségnek a nemzetőr karszala­gom minden magyar asztalnál, mert ez a nemzetiszínű szalag engem család­taggá tett egy egész ország minden ott­honában. (folytatás a 4. oldalon) IFJ.FEKETE GYULA Pártok rendeződése A politikai életben általában jellegte­len hónap a január. A hideg és a nehe­zebb közlekedés miatt nincsenek fel­vonulások, tömeggyűlések, és az Or­szággyűlés is ilyenkor tartja a téli szü­netét. Idén januárban mégsem volt csendes a közélet, mert a pártok elkezd­ték az érdemi felkészülést a 2006. évi országgyűlési és helyhatósági válasz­tásokra. Nem elsietett ez a készülődés, annak ellenére sem, hogy a napi poli­tikától távolabb állók csak szeptember­október táján érzékelhetik erőteljeseb­ben a pártok közötti küzdelem kié­leződését. Ezt a küzdelmet azonban va­lamennyi pártnál szükségszerűen me­gelőzi egy párton belüli megmérette­tés, ami napjainkban zajlik. A párton belüli küzdelmek gyakran élesebbek, mint a pártok közöttiek, és a riválisok még az eszközeikben sem válogatnak annyira gondosan, mint a nyílt politi­kai színtéren. Ezekben a hónapokban a posztkommunista ellenőrzés alatt álló tömegtájékoztatás látszólag pártatla­nabb, és gyakrabban közöl kormány­­párti politikusokról is kritikus vélemé­nyeket - csakhogy nem az ellenzék ér­dekében, hanem valamelyik kormány­párton belüli rivális érdekében. Mihelyt eldől a párton belüli küzdelem, a mé­dia hírválogatási, hírközlési és kom­­mentálási magatartása is visszazökken a megszokott kerékvágásába. A hatalom kézzel fogható közelsé­gében mindig élesebbek a párton be­lüli nézeteltérések, mint attól távolabb. A szocialista párt januárban kénytelen volt feloszlatni egy egész megye - Vas megye - összes választott testületét, mert a párton belüli megmérettetés kel­léktárába bekerült a szavazatvásárlás, az életveszélyes fenyegetés, a verőle­gények bevetése, és a börtönökben szo­kásos azonos neműek közötti erőszak eszköze is. Hangsúlyozni kell, hogy elvtársak használnak fel ilyen eszkö­zöket elvtársaikkal szemben, azaz jobb, ha bele se gondolunk a más pár­tállású riválisaikkal szembeni indula­taik erősségébe. A vezető kormánypár­ton belüli eldurvult küzdelem oka az, hogy a hatalom birtokában a párt ha­talmas jövedelmekkel, és a maradék közvagyon elprédálási lehetőségével jutalmazza meg a vezetőit. Az egyik megyei pártvezető a valós forgalmi ér­ték töredékéért juthatott egy többszáz hektáros volt állami gazdaság tulajdon­jogához, egy volt miniszter puszta szó­beli tanácsok fejében hét millió forint díjazásban, 132 havi minimálbérnek megfelelő összegben részesült, és maga a miniszterelnök sem hagyja ki az önmaga által teremtett lehetősége­ket. Cége - az ellenzék ügyészséghez benyújtott vádirata szerint - a közel­múltban jóval a piaci értéke alatt jut­hatott korábban köztisztviselők szá­mára fenntartott üdülők birtokába, megismételve az egy évtizeddel ko­rábbi kormányüdülőt eltulajdonító ügylet eljárását. Erős tehát a párton be­lüli tülekedés mind a mesés jövedel­mek megszerzéséért, mind a közva­gyon elsíbolási lehetőségéért. Magyar­­országon a kádárista bírói kar érintet­lenül hagyása miatt nem volt arra példa, hogy a kommunista nómenkla­túra leplezetlen tolvajlásait bírósági íté­letek révén tegyék semmissé, míg pél­dául Szlovákiában, vagy a közelmúlt­ban Ukrajnában már folytattak ilyen si­keres eljárásokat. Éles a párton belüli küzdelem azért is, mert a lúvatalosan képviselőjelöltté, polgármester jelöltté választott pártta­gok már néhány hónap múlva tetemes összegű választási pénzalap felett ren­delkezhetnek. Mindeközben drámai mértékben növekszik az ország eladósodottsága, és az ellenzéki pártok követelése ér­demi válasz nélkül marad a 3500 mil­liárd forinttal megnövekedett adósság­­állomány hovafordításáról. Miniszter­­elnöki válasz ugyan született, misze­rint a „pénzügyekben járatlan ellenzék fogja be a száját” - de ez a válasz nem tesz eleget a polgári demokrácia mini­mális követelményeinek sem. (folytatás az 5. oldalon) Marika életét a Móricz Zsigmond Kör­tér védelmekor oltotta ki egy szovjet páncélos. Mielőtt elveszítette volna

Next

/
Thumbnails
Contents