Nyugati Magyarság, 2004 (22. évfolyam, 1-12. szám)
2004-11-01 / 11. szám
12. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 2004. november Budapesten szobrot állítottak Mansfeld Péternek «. ('/tiaqt/aro/vizáyt Aommit/uz/misJéAete /apja/ A halál népbiztosa: Szamuely Tibor IV rész Szamuely szökése és halála „Menekülés közben Savanyúkútnál 1919. augusztus 2-án egy ottani népbiztost lelövéssel fenyegetett és kényszerűen, hogy adjon neki vezetőt, ki a határon átvezesse. A vezetőt megkapta, de alig lépett az osztrák területre elfogták és a kihallgatás alatt mellbe lőtte magát. A wiener-neustadti kórházba szállították, ahol reggel 9-kor meghalt. Holttestét átvitték Savanyúkútra, és ott a temető mögött elföldelték. A holttestet azonban a nép több ízben ki akarta venni az anyaföldből... Jellemző, hogy az egész Dunántúlon legenda kering, mely szerint a holttest már a negyedik temetőben van, de reggelre mindennap kidobja a sír magából.” (Mosonvármegye, 1919. augusztus 10.) Szamuely két terrorista kíséretében autón menekült és a késő esti órákban meg is érkeztek Savanyúkútra. Ittlétekor vendégül látta őt az író Déry Tibor családja, majd felkereste a vörös határőrség parancsnokát. Ez elvezette Barna Ignác budapesti kereskedőhöz, aki Savanyúkúton nyaralt és a tanácskormány megbízásából kommunistákat csempészett át az osztrák határon. Szamuely felszólította Barnát és Stockschneider Ferencet, a bécsújhelyi munkástanács ott időző elnökét, hogy vezesse át Ausztriába. Barna erre elhívta Zöllner Ignácot, a savanyúkúti munkástanács elnökét, aki hajlandónak nyilatkozott arra, hogy 1000 korona jutalom ellenében átvezeti Szamuelyt a határon. Miután ebben megállapodtak, valamennyien úrnak indultak. Szamuely elfogatásáról és öngyilkosságáról azután a wiener-neustadti határrendőrség parancsnoka német nyelven a következő táviratot küldte a budapesti rendőr-főkapitányságnak: „Stockschneider Szamuelyt a csempészek által látogatott »Waldheim zur Lichtenworther« nevű vendéglőn keresztül vezette a határon. Mindketten a Lichtenwörth közelében lévő és Pörtschingbe vezető hídon lépték át a Lajtát és reggel fél 6-kor Slatek József és Schwartz Vencel próbacsendőrök elfogták és a lichtenwörthi határrendőrség őrszobájába vitték őket. Mialatt Zachra, a határrendőrség vezetője Stockschneidert kihallgatta, Szamuely elfordult, elővette zsebkendőjét, színleg megtörölte homlokát, majd a zsebkendőt a melle fölé csúsztatta, mintha zsebébe akarná visszahelyezni. Ebben a pillanatban elsütötte a zsebkendőjében elrejtve tartott Pieper-pisztolyt és összerogyva hátrazuhant, úgy hogy a tarkóján könnyebb zúzódás érte.” A golyó átjárta Szamuely szívét. A haldoklót a Lichtenwörth és Wiener- Neustadt között lévő hadikórházba vitték, ahol rövidesen meghalt. Holttestét lefényképezték, azután elszállították Savanyúkútra és az ottani temetőben eltemették. A savanyúkúti és környékbeli lakosság azonban annyira tiltakozott Szamuely eltemetése ellen, hogy a határrendőrség éjszaka felnyittatta a sírt és a koporsót Savanyúkút és Rétfalu között a vasúti sínek közelében földeltette el. Ezzel megkezdődött a főhóhér földalatti kálváriája. A ránk zúduló adatok, kommunista felderítések, hazudozások és elhallgatások özönében megpróbáljuk tisztázni pokol felé vezető útját. Egy másik változat szerint a bécsújhelyi rendőrkapitány nem engedte meg, hogy osztrák földön temessék el. Tanúk szerint éjszaka titokban, szekéren, trágya alá rejtve hozták-lopták át a holttestet a magyar területre, Savanyúkútra. A temetők akkor az egyházak kezelésében voltak (sic!) írja az életrajzíró Zalka Miklós, s mi nem álljuk meg, hogy ne idézzük ezt a roppant tárgyi tudásról tanúskodó mondatot. Savanyúkúton egyik hitfelekezet sem adott helyet temetőjében a „magyar munkásmozgalom lovagja” földi maradványainak. Végül is az izraelita hitközség temetője mellett húzódó kukoricásban ásták el. Fejfát is dugtak fölé: „Itt döglik egy kutya” felirattal. Hámor Vilmos írása (Magyar Ifjúság, 1984. március 2.) könnyes oknyomozás legendás történeteket kever valós tényekkel. (...) „Valós választ tán ezúttal sem adhatunk, írja, mégis megvillantjuk a további kutatás lehetőségét. Egy 80 éves asszony ugyanis a minap (1984 tavaszán) bekopogtatott a mosonmagyaróvári pártbizottságra s elmondta Vités Vilmos politikai munkatársnak (sic!), hogy félje már nem él, de volna valami, amit elbeszélne mielőtt ő is meghal: „ Mivel az én apám kommunista volt, sokat szenvedtünk. 1921. február másodikán volt nálunk a bál, ott ismerkedtem meg az urammal. Akkor jött meg Savanyúkútról, leszerelték... Elmondta nekem, milyen történetbe keveredett. Hogy katona volt Savanyúkúton, Büdöskút, Pecsenyéd, ezen a környéken, és épp váltásra ment egy sopronkövesdi katonával. Épphogy odaértek, jött egy telefon vagy távirat, nem tudom már, hogy megfigyeljék az utat, mert megy Tibor Szamuely fekete hintóval (sic!) de ezt előbb nem tudták a katonák, ki is engedték Szamuelyt, mert volt papírja. Mondták az uramnak, aki tisztes volt, hogy már átment, ott megy ni! Erre ők utána. A konflis ablakából (sic!) ő láthatta, hogy üldözik, sőt elébe is kerültek. O azt számíthatta, hogy ha beér a faluba, már nem tehetnek semmit, de a falu előtt elérték. Ekkor agyonlőtte magát. Hogy fejbe-e vagy mellbe, azt nem tudom. Mire visszafordították a hintót, az uram is odaért. Visszavitték Savanyúkútra, ott voltak, akik kiráncigálták a konflisból, rugdalták. Aztán a katonák mondták, hogy eltakarodjanak onnan, semmi keresnivalójuk ott. Evvel eltemették, de valakik propagandát csinálhattak, mert reggelre kihányták a földből. Hogy olyan átkozott, hogy a föld se veszi be. Nappal elásták, reggelre fenn volt a földön. Úgy két hét múlva megkérdezték a tisztek az uramat, hogy te, ugye moson megyei vagy? Az hát. És hova való? Császárréti. Hát akkor te tudod Mosonban hol van a zsidó temető. Hát persze, hogy tudom, mondta az uram. Na jól van, akkor te viszed el, mondták neki a tisztek. Erre egy ládába berakták, mert láda nélkül volt addig, úgy ásták el. Valami fekete ruha volt rajta, azt mondta az uram. És fel a kocsira, keresztül-kasul Eszterházán át, majd később Szentandrás, aztán még egy falu, nem jut eszembe..., így hozták éjjel, mint a szélvész. Az emlékezés szerint mire Mosonba értek, már virradt. Volt már ott egy kiásott sír, odacipelték a ládát, beletették. Hogy aztán hogyan temették be, azt nem tudom. Indultak is vissza, ugyanazon az úton, Császárréten betértek a szüleihez, de egy szót sem szóltak, mert meg volt tiltva, hogy milyen csomagot szállítottak.” A bécsi Korrespondenz Express jelentette Savanyúkútról (1919. augusztus 13.) a magyar kormány rendeletére exhumálták tegnap este a savanyúkúti temetőben Szamuelyi Tibornak, a bolseviki rémuralom legkegyetlenebb hóhérának hulláját... Noha az exhumálás késő éjszaka történt, mégis nagyszámú tömeg vette körül a sírt. Sokan kövekkel dobálták a koporsót és átkozták a halottat. Ez a kép maradjon meg bennünk: a magyar munkásmozgalom hősét, a „kommunizmus lovagját” koporsójában a nép, az istenadta nép kövekkel dobálja és átkozza. Bálint István János Az idei 56-os megemlékezések egyik jelentős eseményeként Budapesten több ezres tömeg jelenlétében leleplezték a 48 esztendővel ezelőtti forradalom tizenhat évesen halálraítélt és a tizennyolcadik születésnapján kivégzett mártírjának, Mansfeld Péternek a szobrát. A hóhérok anyagi és szellemi örökösei, a szoclib pártok képviselői nem voltak jelen az avatóünnepségen. A főváros II. kerületének MSZP-s polgármestere és az elmúlt években botrányos körülmények között koszorúzó Mécs Imre SZDSZ-es országgyűlési képviselő csak az avatásra egybegyűlt tömeg szétszéledése után merte elhelyezni az emlékezés virágait. Budapest II. kerületének rendőrkapitánya kitiltotta az esemény helyszínéről a magyarság egyik legősibb jelképét, az Árpád-sávos lobogót. A Budapest II. kerületében levő Veronika parkban, fönn a Rózsadombon október 23-án irodalmi és zenei műsorral egybekötve fölavatták Mansfeld Péter szobrát. Az 1956-os forradalom és szabadságharc különösen tragikus sorsú mártírja nem messze ettől a parktól, a Borgolya utca 7. szám alatti ház pincelakásában gyerekeskedett. A Gül baba türbe fölötti parkhoz vezető keskeny rózsadombi utcácskákon Márton Mátyás tárogatójának hívó szavára már tíz óra előtt hosszú sorokban kígyózott fölfelé az ország minden részéből érkezett nemzeti lobogós, virágcsokros és kokárdás tömeg a lepellel borított szobor körüli térségre. Az emelkedett hangulatú avatóünnepség arcpirító bevezetőjeként hatósági túlkapás áldozata lett az egyik legősibb nemzeti jelvényünk, az Árpád-sávos lobogó. Hagymási János ezredes, Budapest II. kerületének rendőrkapitánya polgári öltözékben volt jelen az eseményen. A magas rangú és beosztású rendőrtiszt a Veronika park aljában személyesen utasított egy Blahó Miklós nevű fiatalt, hogy azonnal csavarja föl az addig lobogtatott Árpád-sávos zászlót. Az esetről megkérdeztük magát a rendőrkapitányt, aki válaszként azt mondta: ő kizárólag annyit mondott a fiatalembernek, hogy azért nem mehet föl a szoboravatás helyszínére, mert a megjelentek körében egy ilyen zászló esetleg félreértésre adhat okot. Hagymási ezredes ezután lapunknak megerősítette: tisztában van azzal, hogy az Árpád-sávos lobogó Magyarországon nem számít tiltott önkényuralmi jelképnek. Wittner Mária, a Kádár-rezsim által halálra ítélt 56-os szabadságharcos a szoboravatás első szónokaként beszédének elején kijelentette: Mansfeld Pétert a véres leszámolással terhes múlt emelte a mártírok halhatatlanságába, s lett a magyar ifjúság példaképe. „Nem volt nekik elég, hogy fiatal, bimbózó életedet brutálisan letépték, de gyermeki tisztaságodban is meggyaláztak, és gyaláznak manapság is”, szólította meg a hőst a szférákon keresztül Wittner Mária. A fiatal mártír szobrának megformázását magyarázva hangsúlyozta, hogy az alkotó, Menasági Péter a születés ártatlanságát, a lemeztelenített ember megalázottságát és kiszolgáltatottságát kívánta művészi eszközökkel érvényre juttatni. A szónok ezután elmondta, hogy Mansfeld Péter kisgyerekként sokat játszott azon a téren, ahol most a szobra áll, hiszen családjával együtt a közelben lakott. „Ismét elfoglalod a teret és annak magaslatából figyeled a megváltozott Budapest fényeit. Vajon ezt a hideg csillogást akartad-e 1956-ban, amely csillogás annyi nyomorúságot takar?”, tette föl a kérdést 1956 csoda folytán életben maradt hőse, Wittner Mária, majd az összeharácsolt vagyonukat védő, egykori kommunistákat s egyben a jelenlegi vezetőinket sötét árnyakhoz hasonlította, a fény ellenségének nevezte. „Csupán a szeretet fénye örök, s a szeretetteljes összefogás alkotta meg ezt az ércbe öntött tisztaságot”, fejezte be irodalmi veretű emlékező beszédét Wittner Mária. Bayer Zsolt újságíró, közíró, a Mansfeld-szobor fölállításának egyik kezdeményezője kijelentette: a mai napon nem is emlékezünk, hanem inkább megpróbáljuk elképzelni azt, hogy valójában mikor hal meg az ember. Akkor, amikor a hóhér elvégzi a dolgát vagy már akkor, amikor a bíró kimondja a halálos ítéletet. „Fekszik a priccsen a halál és életet álmodik. Kamasz még, szinte gyermek. Futna az anyjához, mint nem is olyan régen, amikor még azt hitte, hogy nincs is halál”, idézte meg Mansfeld Péter emlékét lírai hangvétellel Bayer Zsolt, majd beszédét e szavakkal folytatta: „A mi szabadságunk egy vékonyka kamaszfiú, akit meggyilkoltak. Akkor leszünk igazán szabadok, amikor lesz majd bátorságunk ebben a vékonyka kamaszban megcsodálni a halált. S akkor, ha a kamasz mögött mindig látni fogjuk a hóhért, a hóhérokat is”, mondta Bayer Zsolt, aki beszéde végén figyelmeztetette az általa mai farizeusoknak nevezett, s a szoboravatásról távolmaradó szoclib politikusokat: „Jól is teszik, ha ezt a helyet messzire elkerülik, mert ez a gránittömbök közé zárt fiú megjelöli őket”. Tóth Gy. László politológus elöljáróban hangsúlyozta, hogy Mansfeld Péter tizennyolc éves korában lett a haladó baloldal, az akkori kommunisták áldozata. „Közös szégyenünk, hogy Mansfeld Péter meggyilkolásának kitervelői és végrehajtói közül senkit nem vontak felelősségre, s a gyilkosok, valamint azoknak egyenes ági leszármazottai ma is köztünk élnek, nem bántak meg semmit, hanem ehelyett ismét ők kormányozzák Magyarországot”, hangsúlyozta Tóth Gy. László. Rácz Sándor, az 1956-os Nagybudapesti Munkástanács egykori elnöke, a Magyarok Világszövetségének tiszteletbeli elnöke beszédében emlékeztette hallgatóságát arra, hogy szerencsétlen módon eltűrjük azoknak a működését, akik szellemi és sokszor valódi fegyvert is emelnek a magyar népre. „Mansfeld Péter tizenhatévesen is jól tudta, hogy azért kell meghalnia, mert nem akart élni abban a mocsokban, amelyben manapság is létezünk”, mondta az 56-os események egyik középponti szereplője, majd ezután rámutatott arra, hogy a Kárpát-medencében tönkretett magyar életért felelős az egész világ. Az a világ a felelős, amely Mansfeld Péter életének megmentéséért sem emelte föl elég erélyesen a szavát. „Nem csak az a hóhér, aki nyakunkra akasztja a kötelet, hanem hóhér mindenki, aki az idegen zsarnoksággal közösséget vállal a saját fajtája, a testvére ellen”, összegezte mondandóját Rácz Sándor. Makovecz Imre építőművész pedig azt mondta, hogy másokkal ellentétben a mindössze tizenhat esztendős Mansfeld Péter nem remegett a vallatói előtt, hanem inkább visszabeszélt nekik. „Magyarok, ne keseregjünk, mert ma is vannak ilyen fiatalok, épül már a második Magyarország. Igenis fölemeljük a fejünket, s közben ne azokkal törődjünk, akik jelenleg még bitorolják az országunkat”, mondta Makovecz Imre. Össznemzeti imánk és a Székely himnusz együttes eléneklése előtt Bolberitz Pál, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanára megáldotta Mansfeld Péter 1956-os mártír leleplezett szobrát, majd végül a politikai pártok, az 56-os szervezetek és magánemberek elhelyezték a kegyelet virágait. Szöveg és fotó: Hering József Köszönjük, hogy megújította előfizetését! Mansfeld Péter szobra
