Nyugati Magyarság, 2004 (22. évfolyam, 1-12. szám)
2004-12-01 / 12. szám
P.O.Box 125, Mt. Royal Stn. Montréal, QC H3P 3B9, CANADA NYUGATI 1022 Budapest, Bimbó út 53., fsz. 2. fflODmjjjaFOsiDDg ®f? COD® gffltgsG ° CGonogjceBg (H11 (D cg cg B cS ® □□ G XXI20oí'd1LTnTe^X20okéjInuárZám A DEMOKRATIKUS ÉS NEMZETI SZELLEMŰ NYUGATI MAGYARSÁG HAVILAPJA 150.-Ft - $3.50-----------------------------------------------------------------------------------Karácsony Csíksomlyón Ha december közepén a Csíki havasok és a Hargita tájain már havazni kezd, - fehér karácsonyunk lesz - mondogatják elégedett hangon a székelyek. Havazik, hát hóban, fehér tájban indulhat neki az ember a hegynek. Megkeresi azt a nem nagy, nem is kicsi, kiszemelt fenyőt, amely behavazva egy érintésre megremeg és lehullatja magáról a puha bundát. Hófehér gallérral, behavazott kucsmával, járatlan csapáson lehet most bandukolni az erdőben. Szarvasok és medvék, farkasok és őzek vágta ösvényeken. Lépdel a székely a hóban, karácsonyfás emberként, hóna alatt viszi otthonába a kiszemelt fát, hazaviszi az örömet. A csíksomlyói kegyhely téli fénye messze világlik a decemberi, sötét éjszakában. Olyan szép múltja, történelmi és kulturális jelentősége volt és van a templomnak, a klastromnak, s a mindkettővel szoros kapcsolatban álló intézményeknek, szokásoknak, mozgalmaknak, hogy szinte külön fejezetet képeznek Csík vármegye történetében és az egész székely nép életében is. Csíksomlyó ma általános és országos jellegű érdeklődés középpontjában áll. Az odalátogatók az egyszerű magyarázaton túl messzebbmenő megismerését is kívánják ennek a vallási és nemzeti szempontból annyira kimagasló helynek. Karácsony szombatján ünneplőbe öltözik a lélek. Békesség költözik az otthonokba. Meggyújtják a gyertyákat. Mennyből az angyal... vagy O, gyönyörű szép titokzatos éj! A magyar egyházi népének áhítatát követi a karácsonyfa alá helyezett ajándékok megkeresése. így van ez a legtöbb családban. A pásztorénekek közül Csíksomlyón is felcsendül a legrégibb eredeti magyar karácsonyi énekünk a Csordapásztorok midőn Betlehemben, csordát őriznek éjjel a mezőben... A pásztorok imádásának csodálatosan egyszerű, nemes hangú megjelenítése. Hatása igazán csak teljes éneklésekor bontakozik ki, főleg esti mise után a betlehemnél tartott ájtatosságokon. A Mária versszak az erdélyi néphagyományból származik: Elindulának és el is jutának, Szűz Máriának jó napot mondának. A kegyhely-közeli Csíkszeredából éjféli zarándoklat indul a csíksomlyói ferencrendi Mária kegytemplomhoz. Százak meg százak kelnek útra gyalog vagy autóval az éjféli misére s még előtte a betlehemi játékra. A jászol a kis Jézussal a Szent Ferenc oltárnál áll. A gyerekekből és iíjakból összetevődő szereplők évszázados erdélyi rigmusokkal is köszöntik az újszülöttet. A fehér hólepelben pompázó búcsújáróhelyen karácsony ünnepén is sokan gondolnak arra, hogy a Kis-Somlyó lábánál álló ódon templom a katoli-Ezzel a szép régi erdélyi képeslappal kívánunk áldott karácsonyi ünnepeket, és vigaszhozó, békés, boldog új esztendőt minden olvasónknak, munkatársunknak, minden igaz szándékú barátunknak határon innen és határon túl. kus székelység régi szent helye. Egyben a nyugati kereszténység egyik legkeletibb őrhelye. Mily sokszor gyűlnek itt össze évszázadokon át bemutatva hódolatukat Mária - Boldogasszony Anyánk, régi nagy Patrónánk - előtt! A szentélyben, a főoltáron most fényárban áll Mária kegyszobra. Felhangzik az ének a csodatévő Máriáért: Békét adj szívünknek, békét családunknak, békét nemzetünknek, békét a világnak... A hársfából faragott 2,27 m magasságú szobor Máriát ábrázolja, kaiján a kis Jézussal. Fején nehéz korona látható. Arca mosolygós. Megenyhül a szorongó lélek, mintha csitulna a népek harcának zúgó tengere. A hitükben erősödött lelkekben óhatatlanul is fölbuzog a Székely Himnusz - ne hagyd el Erdélyt, Erdélyt Istenünk - s tartsd meg e kis népet a félelmeit feledtető örömében. Az éjféli szentmise után a lélek tisztultságával indul vissza otthonaiba a tömeg. A fiatalok egymásba kapaszkodnak. Csúszkálnak a havas, jeges úton. Vidám magyar szó, kacaj tölti meg az utcák hosszát. Hazatérve - régi szokás szerint - terített asztalhoz ülnek. Töltött káposzta párolgó illata kelti az étvágyat. Vége az ádventi böjtnek. Megeszik - miként a helyi tájszólás ejti - a Mária-radináját. Somlyó hegye most már sötétbe burkolózik. Komor fenség. Csupa titok és várakozás. Magasodó hegyoldalán friss hópelyhek szállnak. Őrzik az emberek örömét. Domonkos János V_______________________________________________________________J IFJ. FEKETE GYULA „Ne vessetek ki minket a szívetekből!" Szégyenletesen nagy érdektelenség mellett zajlott le két kérdésben népszavazás december 5-én, Magyarországon. A választásra jogosultak közel kétharmada nem ment el szavazni egy olyan ügyben, mint az egészségügyi köztulajdon megóvása, és egy olyan fontos nemzetpolitikai ügyben, amely a magyar állampolgárságuktól megfosztott millióknak adhatta volna vissza a magyar állampolgárság megszerzésének a lehetőségét. Szűkebb értelemben a népszavazás az ellenzék számára erkölcsileg igazolódott, mert az igenek kerültek többségbe, de a résztvevők elégtelen száma miatt ezek az eredmények csak figyelmeztető jellegűek az Országgyűlés számára, de nem kötelező erejűek. Még az ellenzék számára is meglepetést okozott a szocialista-szabaddemokrata kormány taktikája. Arra számított, hogy a szocialista pártelit számára a korábbi közvagyon megrablásának folytatása fontosabb gyakorlati cél, mint annak megakadályozása, hogy a magyar nemzetiségűek gyorsított eljárással szerezhessenek magyar állampolgárságot, ami amúgy is csak jelképes következményekkel járna. Hamar kiderült azonban, hogy a szocialista ellenkampány súlypontja a külföldi magyarság ellen irányult. Talán emiatt is a népszavazáson résztvevők túlnyomó többsége, mintegy kétharmada szavazott a ma köztulajdonban álló kórházak és rendelőintézetek tulajdonjogának megvédése mellett. A határon túli magyar nemzetiségűek kedvezményes honosítását a szavazók 51,55 százaléka - azaz 1 millió 520 ezer polgár - támogatta, és 1 millió 428 ezer mondott nemet a kettős állampolgárságra. Ennél a szavazásnál 61 ezer szavazatot érvénytelenítettek, amit megmagyarázhatatlannak vél a népszavazást kezdeményező Magyarok Világszövetsége, és óvást nyújtott be az Országos Választási Bizottságnál. Sajnos, akár ennyivel több érvényes igen is kevés lenne egy, az Országgyűlésre is kötelező erejű eredmény eléréséhez, mert így is az összes választásra jogosultnak csupán egyötöde állt ki a kisebbségi sorban élő magyarság kedvezményes honosítása mellett. A törvényhozók számára kötelező erejű eredményt a választásra jogosultak egynegyedének azonos szavazata jelentett volna. A népszavazást jelentéktelen anyagi háttérrel rendelkező társadalmi csoportok kezdeményezték, velük szemben viszont megmozdult a kormány teljes médiahálózata, újságok, rádió- és televízióadók sokasága, továbbá az állami költségvetés sok milliárd forintja. Hiába tilalmazza alkotmánybírósági határozat a népi kezdeményezésben - vagy az ellenében - történő kormányzati szerepvállalást, évek telhetnek el, míg az ilyen törvénysértések miatt ténylegesen is felelősségre vonhatnák a vétkeseket. A kormány plakátok, fizetett hirdetések, ellenpropagandára szánt horribilis összegek révén nyíltan fellépett a kezdeményezők ellen, és tartózkodásra, vagy „nemmel” történő szavazásra buzdított. A kezdeményezők ellen - a városkép csúfítása címén - a hatóság képében is felléptek. Budapesten például közterületi ellenőröket utasítottak feletteseik „igen” szavazatokra buzdító választási plakátok letépésére. A kérdőre vont munkások készségesen megmutatták az aznapra kiállított munkalapjukat, amelyen az ellenőrizendő utcák felsorolása mellett az „igenes” plakátok letépésére vonatkozó utasítás állt. A fővárosi szocialista hatóság megítélése szerint a „nem”-re felhívó plakátok városkép-barátok, azokat nem kellett közalkalmazottakkal leszaggattatni. Államcsődöt, tömeges munkanélküliséget és a nyugdíjak elértéktelenedését jósolta a kormányzat az „igen” szavazatok győzelme esetén. „Mértékadó kormányzati szakértők” minimálisan 800 ezer áttelepülővel, és húszféle szociális jogcímen felvehető 500 milliárd forintos pluszkiadással rémisztették az amúgy is szegényedő lakosságot. Szerintük” a magyarországi életkilátások hirtelen és drámai mértékű romlásával” kell számolni tömeges áttelepülés esetén. (folytatás a 4. oldalon) SZILÁGYI KÁROLY Ne búsulj, kenyeres! Ég a bőr a képemen. Kopogtattál, és nem nyitottak ajtót, kértél, és nem adtak. Hányszor elmondtuk Nagy Lászlóval, hogy „nekem a kérés nagy szégyen, adjon úgy is, ha nem kérem”, s most - dacos bácskai, büszke székely stb. -, mégis meghajtottad a fejed, és halkan, nagyon halkan kértél egy gesztust az anyaországtól, azt kérted, amit egy anyától nem is szokás külön kérni: hogy öleljen a keblére. S ez az anya most nemhogy nem ölelt a keblére, hanem eltaszított magától. Mert félt, hogy eleszed a kenyeret a testvéred elől. Ezt hívják Gyurcsányországban felelős hazafiságnak. Kovács Miklós kárpátaljai magyar politikus mondta néhány nappal a népszavazás előtt: úgy érzi magát, mint egy edző, akinek a tanítványa túl nagy súlyt készül fölemelni. Nos, a mi drágalátos súlyemelőnk nem emelte meg magát, ki sem ment a dobogóra: otthon maradt, gyáván, sunyin - ő ebből nem kér, hagyják őt békén, majd bolond lesz megrokkanni holmi jugókért vagy románokért... Ég a bőr a képemen. Mégis azt mondom: ne búsulj, kenyeres! És ne hagyd, hogy a fájdalom, a sértettség, az elkeseredés az anyaországi magyarokkal szembeni megvetéssé, gyűlöletté kövesedjen benned! Minden általánosítás sántít egy kicsit, de most az egyszerűség kedvéért fogadjuk el a népszavazás másnapján megfogalmazódott „besorolást”, mely szerint Magyarország igen-magyarokra és nem-magyarokra oszlik, azzal, hogy a magam részéről a harmadik tábort, a sunyi-magyarokét sem hagynám ki. Nekem nincs sok okom az önző nem-magyarok és közömbös sunyi-magyarok fogadatlan prókátorává lenni. Az áttelepülésem óta eltelt tíz esztendőben bőven volt alkalmam szembesülni gyanakvásukkal, elutasításukkal, kisszerűségükkel, irigységükkel. Szeszélyesen ívelő anyaországi pályafutásom során egyetlen egyszer sem éreztem magam kivételezettebb helyzetben magyar mivoltomban, mint akármelyik kínai, vietnami vagy arab betelepülő, azzal bezárólag, hogy - tisztelettel jelentem - jelenleg 17.943 (nem elírás: tizenhétezer-kilencszáznegyvenhárom) forintjába kerülök havonta az anyaországnak. Pedig úgy jöttem át, hogy azt hittem, barátaim vannak itt. Olyanok, akiket szélesre tárt ajtó, terített asztal, vetett ágy várt mindig Újvidéken, ha arra jártak, no meg egy kis pénzmag is a rádió pénztáránál. Egy cseppet sem zavart, hogy egy kisebbségi kultúrára szánt pénzből utalgatok nekik csekélyke dinárösszegeket, hisz akkor ők voltak a szegény testvérek, s a kapott dinárokon elég sok kávét, rumpuncsot, olykor még bőrkabátot is lehetett kapni. Nem, nem vártam, nem is kértem viszonzást. De megmondjam, hányán voltak köztük, akik meghívtak egy kávéra, amikor áttelepültem? Megmondjam, hányán kérdezték meg tőlem, amikor gyakorlatilag kirúgtak a tévétől, s nem tudtam, miből fogom kifizetni elsején az albérletet, hogy öreg fiú, tudok valamiben segíteni? Mégis azt mondom, ne bántsuk, ne gyűlöljük őket! Nem ilyennek születtek, s talán arról sem kizárólag ők tehetnek, hogy ilyenekké lettek. A dolgok legmélyén majdnem ugyanolyan mostohagyermekei voltak, s most is majdnem ugyanolyan mostohagyermekei ennek az anyaországnak, mint mi, határon túliak. Gondoljunk bele, mit hallhattak gyermekkorukban otthon, a másfél szobás panelben, reggeltől estig robotoló szüleiktől nemzetről, összetartozásról, azokban az időkben, amikor az internacionalizmus volt a hivatalos és kötelező világnézet, amikor Trianon nevét ki sem merte ejteni a száján senki, amikor pillanatok alatt rásütötték a nacionalizmus vagy sovinizmus bélyegét arra, aki magyarnak merte vallani magát. (Mi is nagyjából ilyen - délvidékiek jobb, erdélyiek és kárpátaljaiak rosszabb - körülmények között nőttünk fel, de a kisebbségi sorban, a végeken élők a génjeikben hordozzák, s nagy gonddal ápolgatják magukban nemzettudatukat, hisz ez a legfőbb fegyverük a beolvadás elleni küzdelemben, ez a záloga megmaradásuknak.) Vagy vegyük az iskolát! Ott ugyan milyen indíttatást kaphatott a határon túliakkal való sorsközösség-vállalásra a szegény anyaországi. (folytatás a 6. oldalon)
