Nyugati Magyarság, 2004 (22. évfolyam, 1-12. szám)

2004-11-01 / 11. szám

2004. november Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 11. oldal TAMÁSKA PÉTER A feledés jótékony. A szocialisták azt állítják, hogy semmi közük a magyar kommunizmus véres múltjához. Hogy KISZ tagként munkásőrökel vállvetve léptek fel tüntető társaikkal szemben? Hogy az Erdélyért lobbizó Medgyessy nem tudott a szekusoknak átadott me­nekültekről? Illetlen kérdések. Jó lesz viszont tisztába jönnünk azzal, hogy van: jobboldali veszély. S ezt a múlt­ban kutakodva még a kádárizmus leg­szebb esztendeiben is ki lehetett mu­tatni. A horogkereszt - mint a nácizmus legfőbb és leginkább büntetendő szim­bólumának felbukkanása - és más til­tott jelek röpcédulán vagy a falra, aj­tóra mázolva a kádári időkben vamze­­rok és operatív tisztek tucatjainak adott munkát a Kozma utcai fegyházban. A Gyűjtőben - főképp a bútorgyári vé­cékben - az alkotói kedvet sohasem tudták kommunista mederbe terelni: ma a Történeti Hivatal őrzi a horogke­resztek, nyilaskeresztek, heilhitlerek és a Szovjetuniót s a magyar pártvezetést gyalázó rigmusok eredetijét vagy a grafitikról készült fotókat. Nem a Füh­rer odaadó híve voltak a silány művek elkövetői, hanem olyan bűnözők, akik csendesen epekedtek az államellenes, izgatói státus eléréséért - ez kedve­zőbbnek tűnt számukra, mint az egy­szerű közbűntényes börtönlét -, ráadá­sul mint a fogfájás, úgy gyötörte őket a szocializmus unalma. Unalom és lázadás a horogkereszt jegyében - nos, ez korántsem volt új dolog. Csak meg kell nézni Baldajev ezredes fotógyűjteményét a gulágok köztörvényeseinek tetoválásairól: Hit­ler és az SS-ek reménytadó figurák az ördögi Sztálin és sátán ábrázolatok mellett. A Führer hivatalnok-bosz­­szantó híveinek legkülönösebb cso­portja ráadásul a szovjet vezetők gyer­mekeiből került ki, akik az apáik bir­tokában lévő Mein Kampf fordítások nyomán Negyedik Birodalom néven még a negyvenes évek végén egy tit­kos szervezetet hoztak létre. Kor­mányt alakítottak és Vologya Sahu­­rint, a repülőgépipari miniszter fiát vá­lasztották meg birodalmi vezetőnek. Szervezkedésük akkor bukott meg, amikor Sahurin féltékenységében le­lőtte szeretőjét, a mexikói nagykövet leányát. A kilenc letartóztatott arany­ifjú között volt Sztálin feleségének unokaöccse s a minisztertanács elnök­­helyettesének, Anasztasz Mikojánnak a fia, kiket társaikkal együtt aztán 1956-ban rehabilitáltak. 1950 körül hasonló mozgolódások voltak Kijev­­ben - SS-Viking néven -, Bakuban és a II. világháborús ellenállóiról elhíre­­sült Voronyezsben, nem is beszélve a lágerek köztörvényeseinek, a blatno­­jok SS kultuszairól. Nálunk a kommunista társadalom sértegetésének a taktikáját a hatvanas évek végének főképp munkás fiatal­jai dolgozták ki: lázadásukkal tükröt tartottak apáiknak, akik kispolgári vágyaik kielégítésében keresték az ötvenes évek rettenete után a felol­dódást. S a párt - bár szólamaiban el­ítélte - a gyakorlatban erre a kispol­gári magatartásra építette a társada­lommal kötött, tételesen soha meg nem határozott kompromisszumát. A másik, hogy a magyar hippik nem­csak a párt által kimosott, kondicio­nált létet utasították el, hanem szub­kultúrájuk kiegészítő elemeként tu­datosan választották a laza, inkább feltűnő, mintsem a társadalomra veszélyes bűnözést. (Kedvelt műfa­juk az áruházi lopás volt.) Az egyik legnevesebb társaság az Ifjúsági Park szomszédságában, a Várkert egyik hatalmas fája alatt gyü­lekező Nagyfa-galeri volt. Kialakult vezéri posztjuk nem volt, de fő hang­adójuknak a Bergendy együttes mel­lett segédkező Szandbauer Gyulát is­merték el. Az állami gondozásban nevelkedett ifjúra jellemző volt az erős kollektív érzület, s valószínűleg ennek köszönhette későbbi asztalosi állását a Bazilikában is, hiszen ide azok a vele együtt a Gyűjtőben ra­boskodó papok vitték be, akiknek ke­mény vagányként és egyben politikai elítéltként oly sokat segített a börtön­lét elviselésében. A horogkereszt mint a kádárizmus kritikája A Szandbauerrel és társaival fog­lalkozó III-III-as dosszié alapos be­számolót nyújt a galeri hiedelemvi­lágáról és életérzéséről. A hatalom bosszantására a Harmadik Biroda­lom jelképeihez és szlogenjeihez nyúltak. (Heil Hitlerrek, Kitartás, Szálasi-val köszöntek egymásnak.) 1969. július 8-án az Erikát énekelve, mintegy nyolcvanan vonultak fel a Belvárosban. Az erről szóló jelentés­ben az Erika, mint az SS-ek dala volt feltüntetve (pontosabb lett volna né­met katonadalt írni), s az is az utó­korra maradt, hogy sok leány lévén a csoportban, szex-kommuna alapí­tásán is törték a fejüket, amelyben lá­nyok és fiúk számára kötelezővé tet­ték volna a meztelenséget. Antisze­mita hiedelmek sem voltak idegenek tőlük, mint ez a „B” fedőnevű ügynök jelentéséből is kiűnik: a hangoló Ber­­gendi együttes vezetőjének az egyik lány odakiáltja : „Te, sz.... zsidó!” (A nyomozás egyébként harminckét le­ánytagot derített fel. A fiúk erőszako­sak voltak ugyan velük szemben de a nemi erőszak kérdése a nyomozók ré­széről hiába vetődött fel.) Gúnyneveikben sok volt az ötlet: Alvarez, Pinokkió, Pucér Lord, Te­hén, Kacsa, Szereztes, Hobó, Jaffás, Kis és Nagy Kenedy. (Az utóbbi név­vel Szandbauert illették.) Az ifipark egyébként más galeriknak is helyt adott, s nevüket azok is elfoglalt he­lyükről kapták: „lépcsősoriak”, „nagyteraszosok”, „kupolások”. Egyszer még cseh hippik is eljutot­tak a nagyfásokhoz, akik egy időre befogadták őket. Az Unkász fedő­nevű ügynök szerint lefasisztázták Kádárt és Husákot, Dubceket viszont jó embernek nevezték elképedve hallgatták „egy jugó légiós” meséit a Dél-Amerikában élő Hitlerről, aki majd egyszer újra megjelenik, hogy rendet tegyen a világban. (A német ifjú neonácik is valami hasonlóban bíztak, hirdetvén, hogy egy jól fel­készített SS csoport megvetette lábát a világűrben s csak azt várja, hogy rakétáikkal segítségül hívják őket Amerika és a Szovjetunió, a két go­nosz legyőzéséhez.) Az egyik nagyfás „önvallomásá­ban” ugyancsak érdekes kép bontako­zik ki arról, hogyan is képzelték a rendszer megdöntését. Valójában a fi­atal korra jellemző csoportlélektani törvények érvényesültek fegyverszer­zési vágyaikban, a realitástól azonban messze voltak. „Mi, szabad Magyar­­országot akarunk” - jelentette ki Jaf­fás: - „A cseh forradalom legyen a példa számunkra”. Amikor egyikük azt firtatta, miképpen képzeli a fegy­veres felkelést, Jaffás sommásan azt válaszolta: „Én kívülről irányítanám.” Botrányt azért tudtak csinálni: azt belülről irányították. Az erikás felvo­nulás mellett ott voltak a szombathe­lyi vonatot szétszedő fradisok között, megdobálták a pártházat, s tömegve­rekedést robbantottak ki az ifipark kör­nyékén. „Milyen jó érzés, ha ennyi em­ber van egy ember kezében” -hangzott el az önvallomás szerint „Szerzetes” szájából. Verseket is írtak - amelyek egy része az ifipark vezetőjéhez, egy később sikkasztásért leültetett belügyes figurához került -, amelyek éppoly A tudás hatalom. Sok tudás nagyha­talom. Mindent tudás ostobaság. így spekuláltam, miközben ismerősömet hallgattam. Elképesztően „tájéko­zott” ember. Olyannyira, hogy már­­már nem is az a fontos, hogy mi min­denről mi mindent tud, inkább azon mereng, töpreng az ember: milyen rejtett kanálison, honnan fut be az a rengeteg információs anyag, amit ő önzetlenül szétszór közöttünk. De nincs helye a kérdezősködésnek, örüljünk, hogy beavattak a nagy ti­tokba. Az ő értesülései ugyanis bi­zalmas jellegűek. Természetüknél ösztönösek voltak mint a fociszurko­lók rigmusai s szövegükből kitűnt, hogy az ország minden bajának kútfor­­rását a párt uralmában látták. „Fejünk fölött vörös átok, Nem hagyjuk ezt, hippi srácok” - olvasható „figyelő dossziéjukban”. S bár az ultrajobbost jászották, azért elmentek a kínai követ­ségre is brossúrákért, s megnézték a kí­nai-szovjet határincidensekről készült kínai filmeket. Amikor a nagyfásokat elítélték, a Gyűjtő mintegy 2000 foglyának egy­negyedét még mindig politikaiak tet­ték ki. Voltak köztük ötvenhatosok, akik nagyobb mérvű amnesztiában re­ménykedtek, voltak háborús bűnösök is: egyrészük egyéni kegyelemmel va­lóban idő előtt szabadult. (Az utolsó 56-os húsz év után léphetett ki a Gyűjtő kapuján.) Tökéletesen műkö­dött a besúgóhálózat: a Rajzoló például azt is kiderítette egy zárkatársával foly­tatott beszélgetésből, hogy a fiatalko­rúként fegyverrejtegetésért elítélt Kö­­vesdi még szabadulás előtt a váci sza­lagüzem padozatába rejtette feljegyzé­seit az ötvenhatosok elbeszéléseiről. S azt is szorgosan jelentette, hogy a ka­tolikus papok: Lénárd Ödön, Szigeti Imre és Rózsa Elemér hogyan is igye­keznek egy-egy fiatal rabot megtérí­teni. Szandbauerről mint különlegesen veszélyes elítélttől operatív tisztje bent is „F dossziét” nyitott, s nemcsak a sö­tétzárkát járta meg, de - bár ezt akkor már szigorúan tiltották - a betonpad­lóhoz láncolták. 1967 februáijában végezték ki az utolsó politikai foglyot, Hamusics Já­nost. A fiatal bányász egyik társával vonatsínt robbantott s fegyveres felke­lésről álmodozott. Sem őt, sem a rob­bantásban résztvevő Balázs Sándort sem többi társukat nem rehabilitálták a rendszerváltás után, mert a terror esz­közével támadtak a megszállókra. (A cél egy szovjet katonavonat volt.) Bár a múlt évben elkészült egy róluk szóló dokumentumfilm, nem akadt vevőre a tévések körében. Elgondolkodtató ez annál is inkább mert a BM Vizsgálati Osztályának adatai szerint 1965 és 1985 között 5700 politikai bűncselek­ményt tártak fel a nyomozók: a film megmutatja a kádári békeidők békét­­len mély vonulatait. A kései szocializmus kifogyhatalan volt bürokratikus tréfákból. A szegedi CPg-re (Coitus Punkgroup) az Orszá­gos Rendező Iroda (ŐRI) nagyhatalmú főnöke, Erdős Péter a Kritika 1983. évi júliusi számában hívta fel a figyelmet. Az írás „Felszólalás szennyhullám ürü­gyén” a punk dalokkal, s többek közt a CPg dolgaival foglalkozott. Erdős csak azt nem mondta el, hogy akik neki nem tetszenek, azoktól rendőrségi engedélyt kér, a rendőrség viszont ŐRI engedélyért küldi vissza őket hozzá, s ezzel bezárni a kör. A játék így illegá­lissá, büntethetővé válik. Nem véletlen, hogy a CPg ügyének tárgyalása után néhány nappal egy punkkocnerten már így énekelt a közönség: „Erdős Péter, Péter bácsi ne haragudj ránk, a mi anyánk kurva....” Kádár Jánosnak sem volt szabad igazán haragudnia. A helsinki záróok­mányt aláíró pártvezérnek bizonyítania kellett a világ előtt, hogy nálunk igen­fogva nem tartoznak a nagyközön­ségre. Hogyne, még csak az hiány­­zana, hogy mindenkinek az orrára kössék. Jól néznénk ki. Nekünk vi­szont elmondja, mert megbízható embernek ismer, tudja, hogy nem fog eljárni a szánk. Még csak az hi­ány zana! S miközben magunkban a he­lyükre kerülnek a dolgok, szétoszla­nak a kételyek, és fény derül arra, amit eddig ködre és homályra kár­­hoztatottnak hittünk, miközben fü­lünk teljes kapacitással fogadja be a csodát, felnézünk rá, és csodáljuk. is van demokrácia, vannak ellenzéki mozgalmak és nem történik ellenük semmiféle durva beavatkozás. A Köz­ponti Bizottságban éppen ezért a nyolcvanas évek végén lázas munka folyt, hogy kézben tudják tartani az el­lenzéki csoportosulásokat. A pártem­berek szerencséjére minden irányzat­ban - így a Hírmondó és a Beszélő'kö­reiben és a „népi írók” csoportjában egyaránt - akadtak olyan meghatározó személyiségek, akik igyekeztek össze­hangolni a hatalom és az ellenzék te­vékenységét. A börtön egyre inkább csak mint virtuális, lehetséges fenygetés jött számba. A jelentéseket katalóguscé­dulához hasonló kartonokon is re­gisztrálták, ezeket személyekre, ob­jektumokra, szerevzetekre s politikai témákra - március 15, szamizdat mozgalom, Nagy Imre ügy, október 23 - nyitották meg, de csak ijesztget­tek, kellemetlenkedtek és beszervez­tek. (Az ügynöki beszervezések még 1989-ben is úgy folytak, mintha mi sem történt volna, sajnos, a fennma­radt iratok titkait a személyiségi jog álcája védi.) Hogy milyen is volt az ellenzék? Lojális, nem lojális? Egy 1979. no­vember 2-i, a Die Weltre hivatkozó értékelés szerint - bár a magyar el­lenzék tiltakozott a csehszlovák Charta 77 mozgalom hat tagjának prágai elítélése ellen - Magyarország maradt „az egyetlen kelet-európai or­szág, ahol eddig nem volt politikai disszidens... A jelenlegi tiltakozás sem a magyar kormány ellen szól...” Talán a cenzúra Haraszti Miklós ecsetelte buja esztétikája nyűgözte le lázadó képzeletüket vagy az intellek­tuális gyávaság? (Pedig 1966 és 1980 között a váci fegyházban őrzött kül­földi állampolgárok közt olyan ma­gyar diszidensek is ültek, akiket iz­gatásért ítéltek el: rajtuk a nyugati út­levél sem segített.) 1980-ban kezdte meg működését az előző év novemberében létrejött Sze­gényeket Támogató Alap (SZETA). A SZÉT nemcsak a nagymérvű ma­gyarországi szegénységre, de a rossz börtönviszonyokra is felhívta a fi­gyelmet: a rács mögötti világ lassú liberalizálódása ellenére is komoly bajokról számolt be, főképp a Nyu­gat felé. Pártutasításra bezúzták a Forrás című folyóirat egyik számát: ebben Csoóri Sándor Egy nomád ér­telmiség című esszéje lehetett volna úgymond veszélyes a hatalom szá­mára. A pártközpont betiltotta a Bibó-emlékkönyv kinyomtatását is, de előbb kéziratban, majd szamizdat­­ban kezdte terjeszeni az ellenzék: egy január 30-i infó ezt már előre je­lezte. S miközben a SZETA csatla­kozásra hívta fel a szegényekkel szimpatizáló értelmiségieket, alap­szabályában azt is rögzítette, hogy „a segélyezés a hivatalos szociálpolitika diszkriminatív elveinek mellőzésével zajlik.” Ami azt jelentette, hogy a szetások, s egyáltalán a „demokrati­kus ellenzéket” összefogó „hálózat” figyelme kiterjedt a halmozottan hát­rányos családokra és a bűnöző élet­módot folytató egyénekre is, azon­ban tevékenységüket sokkal inkább a hivatalosság elleni propaganda, Eszünkbe sem jutna megkérdezni: miért pont velünk osztozik a titok­ban, mit képzel rólunk, milyen ter­vei vannak velünk? Hiszen ha min­dent tud, tudnia kell azt is, hogy bi­zony nekünk eljár a szánk. És sza­vamra mondom, ha semmi egyebet nem, ezt a legnagyobb biztonsággal tudja. Bizalmasan, csak Neked mondom meg, Olvasó: kevésre tartom ezt a ti­­tokzatoskodó s fölöttéb „tájékozott” embert, s ostobának az okoskodót, a mindent jobban tudót. Paizs Tibor mintsem a tényleges segítés hatá­rozta meg. Inkább annak a magyar­­ellenes cigánykultusznak a megte­remtése, amely a rendszerváltás után szinte lehetetlenné tette az érdemi párbeszédet a nemzeti érzelmű ma­gyar és a kompromisszumot kereső roma értelmiség között, mint ezt az Obersovszky Gyula szerkesztette Igazság egy riportjában reális ve­szélyként vázolta fel már 1990-ben Vekerdi József.) A Kádár rezsim vége felé a 16, de esetenként a 20 ezres csúcslétszámot is elérő börtönnépesség a társadalom alig ismert mélységeiből került ki. Hatvan-hetven százalékuk cigány volt, némelyik - főképp, ha beás, ro­mán cigány volt - magyarul is rosszul vagy alig beszélt. A körük­ben dívó nagycsaládi rendszer - több generációs szoros együttélése - kü­lönösen kedvezett a maffiózó jellegű kapcsolatoknak. Jogos és jogtalan előítéletek sújtották őket s nem tehet­tek arról, hogy sokuk csak itt végezte el az általános iskola első osztályát. Kedvelték a képeskönyveket és a raj­zolást: a kultúrtermek, körletfolyo­sók és könyvtárak falait többnyire az ő festményeik díszítették. A börtönt, amelyet egykor a politikaiak főisko­lájának tekintettek, a 80-as évek vége a nagyvárosi cigányfolklór bölcső­jévé tette. (A szetások és a „demok­ratikus ellenzék” mellett szól, hogy nemcsak a roma kérdésben, de a ro­mániai magyar nemzetiségű állampol­gárok visszaadása ellen is felemelte a szavát. Néha annyi embert begyűjtött a rendőrség, hogy még az országos börtönöket is néhány napra kénytelen volt igénybe venni: vácott ez ellen még a smasszerok is morgolódtak.) S miközben Kádár János 1989. április 12-én elmondta az MSZMP Központi Bizottságában zavaros és Nagy Imre kapcsán lelkiismeretfur­­dalástól terhes beszédét, már alig volt politikai fogoly a Gyűjtőben. Mint Beck Géza ezredestől, a Gyűjtő egy­kori parancsnokától tudjuk, 1986-tól számuk 10 és 15 között mozgott s az izgatok mellé néha még a kémeket is odasorolták. Furcsa, de félig-meddig politikai fogolyként kezelték a bezárt szkinhedeket. Mivel bűnjelként talál­ták meg náluk a Kossuth címert, a nyakláncra fűzött Horthy ötpengőst, nem is beszélve arról, hogy „Habs­burg Ottót akarták a trónra emelni”, igen eredeti szerepben tűntek fel; őket mutatta be a sajtó igen hamisan a náci rohamosztagosok kései, tudat­lan utódainak. (Másodfokon csök­kentették büntetésük s így gyorsan szabadultak. Az utolsó pár politikai­nak nevezhető fogoly 1989. március 14-én jött ki a gyűjtőből, kivéve a kémkedésért elítélt Belorayt.) Az operatív (O) dossziékba sorolt bizalmas nyomozások anyagából hét­ezer dossziét semmisítettek meg 1989-90 fordulóján, az újjászervezett nemzetbiztonsági hivatalok pedig 10.706 darabról ítélték meg, hogy feladataik elleátásához továbbra is szükségük van rá. 1989 nyarán még 164.900 fő személyi kartonja szere­pelt a belügyi nyilvántartásban. Szinte szimbolikus - miközben a Köztársaság téren az elvtársak az át­mentés módozatairól tárgyalnak - a halálbüntetés megszüntetése ellen valóságos sajtóhadjárat folyik. (S a bűnözők amnesztiáért is, amelyet 1988-ban vácott, majd a következő évben Miskolcon és Balassagyarma­ton kisebb börtönlázongás kísér.) Az új köztársaság aztán gyorsan eltörölte a halálbüntetést, mondván, hogy az ország végleg lezárja 1945 utáni történelmének véres szakaszát. Aztán elfeledkezett a kádárizmus puha diktatúrájának kemény kinövé­seiről is. S most, ha az új politikai osz­tálynak néha szembe is kell néznie az­zal a múlttal, elbölcselkedik azon, hogy miért is nem lehet történelmi kérdésekre határzott válaszokat adni... A legjobb lenne - vallja a most ha­talmon lévő része -, ha a történelem tankönyveket alaposan kilúgoznák. Mint a történetírást. Mire is jó olyan ostobaságokat firkálni - operatív tiszti jelentésekre hivatkozva -, hogy a horogkereszt a kádárizmus kritikája is volt? Bizalmasan mondom

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents