Nyugati Magyarság, 2004 (22. évfolyam, 1-12. szám)
2004-01-01 / 1-2. szám
8. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 2004. január-február „Végvidéken, végveszélyben" A nemrég lebonyolított szerbiai parlamenti választások következményeit ebben a pillanatban még nehéz megjósolni. A tanulságok és következtetések viszont már most levonhatók. Ami biztos: ezek a választások két fontos tényezőre világítottak rá. Az egyik: a szerb társadalom kommunofasiszta jellegének további fokozódása, a másik pedig a délvidéki magyar érdekvédelem teljes hiánya. Amikor ezeket a sorokat írom, a szerb politikai kofák sáfárkodása és alkudozása még nagyban folyik. Úgy fest, ez a „kereskedelmi tevékenység” akár két-három hétig, sőt egy-két hónapig is eltarthat. A szerb politikai ócskapiac voltaképpen hat asztalt foglal magába. A legnagyobb piaci asztalhoz a szerb polgárok a Seselj-féle Szerb Radikális Pártot ültették (82 képviselője lesz az új parlamentben). A további sorrend: Szerbiai Demokrata Párt (53 képviselő), Demokrata Párt (37 képviselő), G17 Plusz (34 képviselő), Szerb Megújhodási Mozgalom (23 képviselő), Szerbiai Szocialista Párt (21 képviselő). A hágai börtönben ülő Seselj radikálisai tehát, fölényes győzelmük ellenére, nem képesek egyedül kormányt alakítani. A szintén hágai börtönben csücsülő Milosevics szocialistái ezer örömmel szövetkeznének a radikálisokkal (hiszen a kilencvenes évek közepén már működőképesnek” bizonyult a vörös-fekete koalíciójuk, mely véres balkáni háborúkat, hiperinflációt és súlyos nyomort eredményezett), viszont immár ez sem lenne elegendő a többségi kormány megalakításához. Tomiszláv Nikolics, aki Seselj (valószínűleg életfogytiglani távollétében) a radikálisok vezére, az egyik legnézettebb szerb tévéműsorban kijelentette, hogy pártja voltaképpen csak a Kostunica vezette Szerbiai Demokrata Párttal olvadna egybe, hiszen programjaik meglehetősen hasonlóak, ugyanakkor szövetségük elegendő lenne az abszolút parlamenti többség eléréséhez. A választási kampány során Kostunica külön hangsúlyozta, hogy ők a radikálisokkal, a szocialistákkal és a Gyingyicsféle demokratákkal nem óhajtanak szövetkezni. Most viszont - a számukra talán kissé váratlan (?) választási eredmények tükrében -, némileg pragmatikusabb álláspontra helyezkedtek. Hajlandóak mérlegelni Nikolicsék ajánlatát. Reálisan: a két párt tényleg sok mindenben hasonlít egymásra. Mindkét fél ragaszkodik Szerbia és Montenegró államközösségéhez (miközben egyre valószínűbb, hogy a lustaságukról ismert montenegróiak két éven belül levakarják a hátukról a még náluknál is élősködőbb szerbeket). Továbbá mindkét fél rögeszméje, hogy Koszovónak minden áron Szerbia keretein belül kell maradnia (holott nyilvánvaló, hogy gyakorlatilag már néhány éve az albánok kezén van). Mindkét párt lassítaná a magánosítási folyamatot, illetve felülvizsgálná eddigi ütemét és módját, valamint állítólag igazságosabb szociális politikát helyezne előtérbe („Több kenyeret a szerb proliknak!”). Amiben különböznek: Kostunicáék hat körzetre osztanák Szerbiát, míg a radikálisok nem támogatják a regionalizációt. Kostunicáék az új alkotmány mielőbbi meghozatalát szorgalmazzák, a radikálisok szerint ezzel még ráérnek. Azzal érvelnek, hogy ehhez (az új alkotmányhoz), majdhogynem konszenzusra, vagyis a parlamenti szavazatok kétharmadára lenne szükség, ennek elérése pedig időigényes folyamat (sok vitával és egyezkedéssel járna). Amennyiben az említett két szerb nacionalista párt nem lép szövetségre, más változatok is szóba kerülhetnek. A radikálisok túlsúlyának kivédéséhez és egy másfajta többségi kormány létrehozásához négy párt (nevezetesen a Szerbiai Demokrata Párt, a Demokrata Párt, a G17 Plusz és a Szerb Megújhodási Mozgalom) szövetségére lenne szükség. Az Európai Unió követeli, hogy ez a szövetség (melyet „demokratikus blokknak” kiáltott ki) vegye át Szerbia irányítását. Azon kívül, hogy nemigen kedvelik a radikálisokat, e négy pártnak a programjában alig észlelhető közös vonás. Hogy csak egy példát mondjunk, már az államberendezés kérdésében is eltérők a nézeteik. A Szerbiai Demokrata Párt inaszakadtáig ragaszkodik az államközösséghez, a Gyingyics-féle Demokrata Pártnak lényegében mindegy (Koszovóról voltaképpen lemondott) - csak a hatalom érdekli, a G17 Plusz önálló Szerbiát akar, a Szerb Megújhodás pedig a szerb királyság visszaállítását jelölte meg elsődleges feladatnak. Tessék elképzelni, mennyire lenne szilárd egy ilyen kormány... A harmadik lehetséges változat egy kisebbségben levő kormány összeeszkábálása. Ez úgy festene, hogy a „demokratikus blokkból” három párt lépne szövetségre, ami ugyan nem lenne elég az abszolút többséghez, viszont a negyedik tényező (vagy a Demokrata Párt, vagy a Szerb Megújhodási Mozgalom) támogatná a döntéshozatalban ezt a foghíjas kormányt. Lehetetlen megjósolni, hogy a tárgyalások meddig tartanak és milyen lesz az kimenetűk. Az is előfordulhat, hogy nem születik megállapodás. Abban az esetben új választásokat imának ki. Ha erre sor kerülne, igen valószínű, hogy a „demokratikus blokkhoz” tartozó pártok csúnyán megjárnák (a szerb szavazók nagy része ugyanis meglehetősen unja őket). Amennyiben ez utóbbi forgatókönyv valósulna meg, a radikálisok (esetleg a szocialistákkal egyetemben) a megismételt választásokon valósággal „kaszálnának”, s akár az abszolút parlamenti többségig is eljuthatnának. A „demokratikus blokk” egybegyúrása (vagy a kisebbségben levő kormány létrehozása) esetében az új alkotmánnyal, a leendő államberendezéssel, továbbá az átlagpolgárok hétköznapi problémáinak megoldásával kapcsolatos nézetkülönbségek, valamint az egyes vezérek közötti türelmetlenség aligha eredményezhetne tartósabb kormányzást. A türelmes és a végsőkig fegyelmezett radikálisok pedig bebizonyították, hogy tudnak várni. Véleményem szerint (nem is olyan hosszú) idő kérdése, mikor ragadják meg a hatalmat. Lapzártakor kormánya nincs még az országnak, csak egy parlamenti elnöke, ezt is, szégyenszemre, a szocialisták hathatós támogatásával sikerült megválasztani. Jól teteszettek olvasni, azoknak a szocialitáknak a támogatásával, akiknek dicső elnöke, Szlobodan Milosevics hágában várja méltó büntetését háborús bűntetteiért. Ha valaki megkérdezné tőlem, hogy a felsorolt megoldások közül melyik lenne a legkevésbé lesújtó és undorító az itteni magyarok számára, nehezen tudnék válaszolni. Szerintem a radikálisok uralma semmivel sem lenne rosszabb, mint a „demokratikus blokk” basáskodása. Hogy miért? A jobboldal (még a szerb is) abból a szempontból mindig jobb, mint az áldemokraták és a liberálisok, hogy világosan fogalmaz. A radikálisok nem kertelnek. Vicsoigócsikorgó fogsoruk és éles karmaik láttán pontosan lehet tudni, mit gondolnak rólunk. Mindennek tudatában mi az, amivel még lehet sújtani a délvidéki magyarokat? Az elmúlt három évben a most „demokratikus blokknak” nevezett pártok (igaz kicsit más formában, illetve más szövetségek keretében) már megmutatták mennyire fontosak számukra az úgynevezett kisebbségi jogok. Ebben az időszakban legalább annyi sírgyalázás és magyarverés volt, mint az azt megelőző évtizedben. A tettesek szabadlábon vannak. Az általános és eszeveszett ütemben növekvő munkanélküliség közepette nemzettársaink még a túlnyomó részt magyarlakta városokban és településeken is alig tudnak munkaközeibe kerülni. A jöttment szerb „menekültek” mindig előnyt élveznek. Amint megnyílik egy munkahely, ezüst tálcán kínálják fel a bosnyák és a horvát hegyekből a földjeinkre özönlő primitív, félig (vagy teljesen) írástudatlan csőcseléknek. Arról nem is beszélve, hogy jó néhány ilyen „menekült” stratégiailag fontos gyárak igazgatói foteljeiből osztogatja otromba és értelmetlen parancsait az esetleg még munkában levő magyaroknak (is). Nem csoda, hogy Szerbiában gyakorlatilag béna a gazdaság. Szabadkán néhány évvel ezelőtt úgy-ahogy működött a kétnyelvűség. A délvidéki magyarság szellemi központjának számító városunk boltjaiban, pályaudvarain, gyógyszertáraiban, kórházában (!) időközben szinte teljesen kihalt. A személyzet csak szerbül beszél. Még a sötét kilencvenes években is előfordult, hogy egyes közérdekű intézményekben a hivatalnokok mindkét nyelvet beszélték. Ma már a munkaadó, még ha akarna sem merne olyan pályázatot kiírni, melyben a feltételek egyike „a magyar nyelv ismerete”. A szabadkai sajtó, a négy helyi tévécsatorna és hét rádióállomás tartalmának túlnyomó része szerb nyelvű, ami pedig magyar nyelvű, az annyira csapnivaló, hogy csak még jobban lejáratja a délvidéki magyarságot. Nincs mit csodálkozni azon, hogy az itteni magyar fiatalok elszerbesedtek, hogy már-már érthetetlen mutáns nyelvet beszélnek. Ennyit a „demokratikus blokk” eredményeiről, melyben az elmúlt három évben bizony kulcsszerepet játszottak a magyar árulók. Kasza József, mint a szerb kormány egyik alelnöke, köztudottan semmit sem tett annak érdekében, hogy a fenti jelenségek ne öltsenek ennyire gyászos méreteket. A tragikus sorsunk szörnyű tudata mellett némi elégtétel számunkra, hogy Kasza József és a magyar árulók szégyenteljes kudarcot szenvedtek a szerb parlamenti választásokon. Mint ismeretes, Kasza egy muzulmán árulóval, két, korrupciós vádakkal illetett szerb liberálissal (értsd: neokomcsival) és egy csomó cigánnyal szövetkezett. A korrupt koalíció amerikai típusú, látványos kampányba kezdett. Ilyet a délvidéki magyarság és az ide befészkelődött szerbség még nem látott. A csapból is „tolerancia” folyt. Az illúzió annál is inkább valóságnak hatott (már akinek), mivel a kampányból derekasan kivette a részét a délvidéki magyar média egésze, mi több a Duna Televízió is. A csicsás kampány semleges szerb gazdasági szakemberek becslései szerint minimum 120 ezer eurót emésztett fel. A kampány végül közel vitte Kaszáékat az ötszázalékos parlamenti küszöbhöz, de azt mégsem sikerült átlepniük. A 4,28 százalékos eredmény egyértelmű kudarc. Kasza József a súlyos kudarc után felajánlotta lemondását a VMSZ elnökségének, de az nem fogadta el. A szavazásra jogosult szabadkai magyarok száma mintegy 40 ezret tesz ki. Körülbelül 40 százalékuk nem adta le voksát. Az eredményből kiderül, hogy a magyarok jelentős része szerb pártokra, elsősorban a G17 Pluszra szavazott. Mi több, történt egy döbbenetes dolog: Szabadka teljesen magyarlakta részein, Kelebián és Zorkán több mint száz polgár a Szerb Radikális Pártra adta le szavazatát. Ez bizonyított tény. Mindemellett figyelembe kell venni, hogy a „toleráns koalíció” legerősebb részének a Szociáldemokrata Ligának vannak magyar tagjai. Nem is olyan kevesen. Tekintettel a fentiekre, Szabadkán a VMSZ maximum 5-10 ezer szavazatot szerezhetett. A félig magyarlakta, de persze lényegesen kevesebb lelket számláló Topolyán és Becsén a „sajátos tolerancia” 32-33 százalék körüli eredményt ért el. A teljesen magyarlakta Kishegyesen, Csantavéren és Adán ugyanúgy teljesített. Egyedül a legnagyobb VMSZ-es fészkekben: Zentán és Kanizsán sikerült elérniük az 50 százalék körüli eredményt. Ez sem kevésbé elgondolkodtató, hiszen a szavazóknak mintegy negyven százaléka itt is távol maradt az urnáktól. A VMSZ-nek ugyan még mindig van némi hatalma tartományi szinten, valamint néhány észak-bácskai községben. Ebbe talán még belekapaszkodhat. A tartományi és a helyi önkormányzati választásokat legkésőbb ez év szeptemberében kellene megtartani, de minden jel arra utal, hogy ezeken a szinteken is rendkívüli választásokat írnak ki, valószínűleg tavasszal. Lassan eljön az idő, amikor a VMSZ-eseknek el kellene dönteniük, folytassák-e az önámítást, vagy inkább belátják, hogy vége a szerb hatalomban való áruló részvételüknek. Egyértelmű, hogy többé nem kellenek sem a szerbeknek, sem a magyaroknak. Rácz Zoltán (Szabadka)- olvastuk egy a délvidéki magyar szórványok tudatkopását és léthelyzetét bemutató riportsorozat summázatát néhány éve az egyetlen ottani napilap hasábjain. A Mocsáry-díj létrehozói éppen e veszélyeztetettséget felismerve indították el Kárpát-medencei szórványprogramjukat, s kitüntetettjeik sorában is nem egy olyan kezdeményező áll, aki eredményesen veszi fel a harcot az erózió ellen „végváraink” egyikén. A Mocsáry-díj idei elismerésére a kuratórium Koncz Tibor esperes urat, Bóka és még hat bánsági falu plébánosát jelölte. Koncz atya 1966. szeptember 11-én született Törökkanizsán, anyai ágról zsellér, apai részről bognármester paraszti családból. A szülői házra a vallásosság, a család szeretete és a becsületes munkásélet volt a jellemző. Általános iskoláit és a kereskedelmi szakközépiskolát szülőhelyén végezte. Már 12 éves korában, testvérbátyja közúti balesete nyomán, továbbá Erős Ferenc helyi lelkipásztor hatására érlelődött benne a gondolat, hogy csak a papi hivatást választhatja. így érettségi után, 1986-ban jelentkezett Msgr Jung Tamás nagybecskereki püspök atyánál, aki felvette kispapjai közé, majd a horvátszlavóniai Djákóvár szemináriumába irányította, 1989. szeptemberétől pedig a szegedi teológiára. Közel tizenkét éve, 1992. júniusában szentelték pappá Törökkanizsán, és három hónap múlva foglalta el mai szolgálati helyét a bókái, nagynezsényi és módosi plébánián. Mivel az egész Délvidék, de különösen a bánsági szórvány évtizedek óta paphiányban szenved, el kell látnia Káptalanfalva, Suiján, Kanak és Ólécz filiájának meg több puszta, kistelepülés híveinek a lelki gondozását is. Hogy ez ott és most micsoda embert próbáló feladat, már Bóka története s nemzetiségi összetételének alakulása is híven érzékelteti. A Temes folyó mentén fekvő nagyközség az évszázadok során tartozott Keve, Temes, majd Torontál vármegyéhez, s már a XV. századtól kimutatnak az oklevelek, a magyar és a később érkezett német mellett, montenegrói eredetű szerb népességet is. A XIX. században már pravoszláv Szerb-Bóka és római katolikus Horvát-Bóka nevű településrészekre oszlik a falu - utóbbiak lakossága az ekkor a környék hűbérurává vált zágrábi püspök telepítésének volt köszönhető. Az 1848/49. évi szabadságharc idején már véres események színhelye a környék: a magyar oldalon harcoló horvátok és a császárpárti szerbek között több összecsapásra kerül sor, fosztogatással, templom-felgyújtással és más atrocitásokkal fűszerezve. Az impériumváltozás, a németek ki-, s a szerbek többszöri betelepítése következtében mára a lakosság mintegy háromnegyede szerbbé vált, a 650 magyar és kevés horvát hívő gondozását látja el Koncz atya. És ne felejtsük el, hogy egy, a törökkor reflexeit hordozó balkáni háború dúlása idején kellett a pásztornak átvennie egy rendkívül szétszórt nyájat. Dr. Gubás Jenő Mocsáry-díjas szabadkai orvos megfogalmazása szerint Koncz Tibor „olyan környezetben hirdeti magyarul Isten igéjét, ahol a szerb betelepítettek soviniszta kilengései mindennaposak, s ahol a milosevicsi időszakban Káptalanfalván robbantottak a katolikus templomban. Ft. Koncz atyát nem ijesztették meg ezek az ellenséges megnyilvánulások.” Felismerte, hogy ott, ahol évtizedek óta megszűnt a magyar nyelvű oktatás, csak a templom lehet az anyanyelv, így a magyarságtudat ápolásának a legfőbb színhelye, mozgatórugója. „A hittanórákat például magyarul küszködtem végig a gyerekekkel, mégis azt kellett tapasztalnom - nyilatkozta egyszer -, hogy amint kitették a lábukat a teremből, azonnal szerb nyelven kezdtek el beszélgetni. De ami még ennél is fájóbb, hogy otthon, a családi környezetben is így folytatták (...) Azt kérdeztem magamtól: egyáltalán mi értelme ennek az egész vesződségnek, amelyet egyre inkább szélmalomharcként éltem meg.” Nos, a fiatal plébános nem adta fel, hanem az Úr kegyelméből tudta, mit kell tennie. Magyar betűvetésre tanította a gyermekeket. Bővíz László káplánnal megszervezte a Petőfi Sándor cserkészcsapatot, ahol többek között néphagyományunk kincseibe is beavatják a felnövekvő nemzedéket. A járási székhelyen, Szécsányban magyar rádióadás beindítását segítette. Ha kellett, könyvtárat hozott létre a szórvány szolgálatát felvállaló, szabadkai Aracs Társadalmi Szervezet révén. Szintén rajtuk keresztül, a Duna Televízió ajándékaként parabola-antennát is felszereltetett, hogy oda is eljuthasson az anyaország üzenete, ahová eddig soha. Emellett az egyházmegyében többek között püspöki titkárként, a papi hivatások gondozó lelkészeként is dolgozott több évig, a kulturális rendezvényeknek pedig máig ügyvezetője. Mocsáry-díjra jelölését különösen indokolta, hogy Bókán létrehozta s működteti az Árpádházi Szent Erzsébet Szeretetotthont. Észlelve, hogy a fiatalok körében nagyfokú a beolvadás és az elvándorlás, az idősek pedig sokszor magukra maradnak, 1995-ben egy, az egyházközségre hagyományozott ház és föld érlelte meg benne a gondolatot. Az engedélyek megszerzése s az elvégzett munkálatok nyomán, két esztendő múlva beköltözhetett az első lakó az otthonba, akit azóta hosszabb-rövidebb ideig, közel ötvenen követhettek. Mivel az igény nagy, szinte mindig telt házzal működnek. A hozzájuk tartozó három hektár földet megművelvén, a ház részére hasznosítják. A növénytermelés mellett, a belgrádi diplomata feleségek egyesületének adományából tehenet vásároltak, ami a tejet és tejtermékeket biztosítja. A gazdaság és az otthon kenyeret ad a helybéli asszonyoknak és férfiaknak. A főtisztelendő úr már az alapításkor gondolt az otthon bővítésére, de a háború és a nehéz gazdasági helyzet e tervének megvalósítását 2001-ig elodázta. A németországi máltaiak akkor figyeltek fel rájuk, s azóta jelentős havi támogatásban részesíti szeretetszolgálatuk az otthont. Általuk kezdhették el ez év áprilisában a 400 m2-nyi bővítést. Az új épületszárnyban hét kétágyas szoba, 30 személyes ebédlő, házi kápolna és tetőtér-beépítés található. Anyagi gondjaik természetesen nem csökkennek, hisz gondozottaik többsége minimális nyugdíjat kap, így a különbözetet pótolniuk kell alapítványoktól és segélyszervezetektől. Önellátásuk is akadozik néha, a terméstől függően. Az Árpádházi Szent Erzsébet Szeretetotthon - lévén Koncz atya a katolikus magyarok, horvátok és bolgárok lelkipásztora -, a krisztusi szeretet jegyében, magyar és nem magyar idősek számára egyaránt nyitva áll. A 2003. évi Mocsáry Lajos-díj e humanitárius kezdeményezést és a sokoldalú, nemzetmegtartó szórványmunkát egyaránt értékelte. Hadd köszöntsük Ft. Koncz Tibor esperes urat az Ige szavaival: „A jó cselekvésben pedig ne fáradjunk el, mert a maga idejében aratunk, ha meg nem lankadunk. Ezért tehát, amíg időnk van, tegyünk jót mindenkivel, leginkább pedig azokkal, akik testvéreink a hitben.” (Gál 6, 9-10) Székely András Bertalan c---------------------------------------------------------------------------------------------------\ Az Arpádházi Szent Erzsébet Szeretetotthon javára a következő bankszámlaszámon lehet adományt befizetni: Koncz Tibor 11991119-10787102 POSTABANK és Takarékpénztár Rt. Szegedi fiók H-6720 Szeged, Széchenyi-tér 17. V________________________________________y Rossz pezsgők pukkanása
