Nyugati Magyarság, 2004 (22. évfolyam, 1-12. szám)

2004-10-01 / 10. szám

2004. október Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 9. oldal Nyílt levél Dr. Frunda Györgynek DEBRECENI MIHÁLY Másságokról másként Tisztelt Öcsémuram, Kollégám! Bizonyára dokumentált perbeszédeket szoktál kifejteni és ezzel ügyfeleid eseteiben kideríted az igazságot, amellyel sebeket gyógyítasz és fájdalma­kat enyhítesz. Az is igaz lehet, hogy a szenátusban román barátaid értékelik közremű­ködésedet és így ügyvédként, szenátorként számos sikerélményt könyvel­hetsz el. Mivel tévedni emberi dolog - hangoztatja a közmondás - ezen axiómát Neked sem sikerül megcáfolnod. Olvasom a Szabadságban és hallgatom a Bukaresti Rádió magyar adását (2004. szeptember 9.) és így értesülök arról, hogy a Magyar Parlament Nán­dorfehérvári termében átvehedted a Magyar Köztársaság Érdemrend Nagy­keresztjét Medgyessy Pétertől, Kádár János egyik utódától, amely alkalom­kor arra kérted a magyar közéletben szereplőket, hogy ne avatkozzanak be az erdélyi magyar belügyekbe, mert ezzel megosztják az erdélyi magyarságot és kétségessé teszik a román parlamentbe való újbóli bejutásotokat. Kérésed-vallomásod az átkos Ceausescu-féle politikai koncepciót jut­tatja az eszembe: „Neamestecul in trebulrile interne”, meg Kádárt, aki el­rendelte: „Mindenki ott legyen lojális állampolgár, ahova a trianoni döntés besorolta.” Valóban, a Rákosi-Kádár rezsim a határokon kívülre kényszerített ma­gyarokat leírta, végleges beolvadásra ítélte. Ezért 80 éven át teljesen kilá­tástalan volt magyarként megmaradnunk. Már úgy is minősítettek, jegyez­tek, könyveltek el, mint magyarul beszélő románokat, és minden dologi­szellemi értékeinktől megfosztottak bennünket. Fábry Zoltánt idézem: „Aki nyelvet bánt, embert sért. A nyelv korláto­zása az emberiség körét kisebbíti, a kultúra rádiuszát rövidíti és a gondolat­­terjesztést akadályozza.” Az 1989-es fordulat után valóságos vérátömlesztést jelentett számunkra a magyar miniszterelnök, Antall József bejelentése: „Lélekben 15 millió magyarnak vagyok a miniszterelnöke.” És ezzel lezárult egy sötét, drámai korszak, elindult a szétszaggatott magyar nemzet eszmei újjáegyesítése, a magyar igazolvány bevezetése, a Sapiencia Tudományegyetem, az erdélyi magyarul tanulók támogatása stb. (Orbán Viktor miniszterelnökünk intéz­kedései nyomán.) Mindezek tudatában mégis arra kérted a magyar közélet vezetőit, hogy ne avatkozzanak be az erdélyi magyar belügyekbe, bízzák azt reátok és ro­mán partnereitekre, mert a külföld beavatkozása nélkül is megoldjátok sors­kérdéseinket. (Lásd: Szatmár, Várad, Kolozsvár, Marosvásárhely stb. etni­kai összetételének megváltoztatását, s annak eltűrését.) Emlékeztetlek Nicolae Iorga nyilatkozatára is: ,Nem azért szereztük meg Erdélyt, hogy elvegyük a magyarok megvalósításait (iskolák, kollégiumok, egyetem, színház, klinika, közigazgatási-, igazságszolgáltatási-, pénzügyi épületeiket stb.) hanem azért, hogy mi is felépíthessük a magunkéit!” Köztudott: nem építették fel. Napjainkban is a mi épületeinket-intézmé­­nyeinket használják, ahonnan bennünket kiebrudaltak. Ezzel szemben fel­építették a tömblakások tömegét, de nem az erdélyiek, hanem a jogelle­nesen betelepítettek részére. Mindezek ismeretében (tisztelettel) kérdezem: 1. Miért akarod visszaállítani Ceausescu politikai koncepcióját: neameste­cul int treburile interne? 2. Miért óhajtod leállítani a be nem avatkozás elvével a forintban érkező segélyeket? 3. Miért akarod, hogy ne támogassák a dévai Böjthe Csaba, a válaszúti Kallós Alapítvány iskolahálózatát, ne figyeljenek oda a délvidéki magyarok vérző sebeire? 4. Miért nem tartod célravezetőnek a magyar nemzet eszmei síkon történő újraegyesítését? 5. Miért ellenzed Szabó Dezső nézetét: „minden magyar felelős minden magyarért”? 6. Én, a határon kívüli magyar miért ne szólhatnék bele az anyaország bel­­ügyeibe, hiszen sajtóból-rádióból-tévéből meg személyes baráti-családi kapcsolatokon keresztül úgy ismerem, mintha ott lennék adófizető állam­polgár? És fordítva: Miért bűn az, ha az anyaországiak is beleszólnak a mi dolga­inkba? Ha egy laikus szeretné restaurálni a ceausescui korszakot, nem csodál­koznék. De hogy egy rangos ügyvéd tegye ezt, akinek szenátorként az össz­­magyarság érdekeit is kellene képviselnie alkalmas és alkalmatlan időkben - ez nem fér a fejembe. Megírtam már a folyó év augusztus 6-7-i Szabadságban: a globalizáció korszakában túlléptünk Szabó Dezső tételén, és napjainkban már ezt vall­juk: minden nemzet felelős minden nemzetért. Egyszer majd felelniük kell a bűnösöknek is, akik elüldözték Romániá­ból a zsidókat, szászokat, svábokat és a színtiszta magyar erdélyi városokban 50-30-20 százalék alá zsugorították sorainkat a jogellenes betelepítésekkel. Kolozsvár, 2004. szeptember 12. kartársad, Dr. Újvári Ferenc kolozsvári ügyvéd magyar-román állampolgár V & V Fogorvosi rendelő Bp.VII. Damjanich u. 31 /a.Tel.: 321-6819 Dr.Vág János fogszakorvos Rendel: Hétfő, Szerda 15-18-ig Időpontegyeztetés: 321 -6819 (rendelési időben), 355-8400 (napközben), 356-6354 (esténként) Konzerváló fogászat (tömés, fényrekötős tömés, gyökérkezelés), rögzített és kivehető fogpótlások, ultrahangos főgkőeltávolítás, iontoforézis kezelés, röntgen Ifj. Dr.Vág János fogszakorvos (klinikai orvos) Rendel: kedd, csütörtök 16-18-ig Időpontegyeztetés: 321 -6819 (rendelési időben), 318-0950, 3 18-0959 mellék: 5919, 5908 (napközben), 466-0289 (esténként) Nagyörlőfogak gyökérkezelése (laterál kondenzációs gyökértömés), csapos fogfelépítés, nagyörlőfogak esztétikus restaurációja, vállasán előkészített koronák nemesfémből A közelmúltban Szlovéniában jártam, mégpedig Lendván, ahol szeptember 18-án adták át az ottani magyarok szá­mára épült új rádió és televízió stúdiót. Ez az épület tényleg minden igényt ki­elégít: a legújabb komák megfelelő be­rendezések alaposan megkönnyítik és főleg meggyorsítják az ott dolgozó új­ságírók munkáját. Bármelyik magyar­­országi és határon túli televíziós és rá­diós megirigyelhetné a lendvai kollégák valóban XXI. századi munkakörülmé­nyeit. A rendezvényt megtisztelte jelen­létével Rob kormányfő is, sőt a Szlo­vén Televízió egyenes adásban közve­títette az eseményt. Nagy dolog, mond­hatnánk cinikusan, de ennek itt nincs helye. Önök el tudnának képzelni ha­sonló helyzetet Pozsonyban, Kolozsvá­ron vagy Ungváron? Ugye nem? Pedig ez akár természetes is lehetne egy ön­magát civilizáltnak gondoló utódállam­ban. Csakhogy még mindig nem az. Mert az említett vidékeken a magyaro­kat nem tekintik egyenrangú állampol­gároknak 1920 óta. Persze Szlovéniá­ban - sajnos - már alig vannak magya­rok. A legoptimistább statisztikák sze­rint sincsenek többen 8-10 ezernél. Nem is értem miért szeretik őket „túl” a szlovénok... A túlszeretés különben is magyarországi találmány 2002 óta, délnyugati szomszédaink szerencsére még nem ismerik ezt a fogalmat. Bár lehet, hogy ez az időszak majd ott is bekövetkezik, csak akkor már nem lesz kit... Lendván ennek ellenére, vagy ép­pen ezért heti három magyar nyelvű tévéadás készül. Pozsonyi kollégám, Szénási Gyuri meg is jegyezte, hogy ennyivel ők is megelégednének, pedig a Felvidéken a lesújtó népszámlálási adatok ellenére is még legalább fél mil­lióan tekintik magukat magyaroknak. Ráadásul mindkét ország az Európa Unió tagja. Igaz, szlovák szomszéda­ink kitűnő nevelésben részesültek, mind Benestől, mind pedig később a le­nini nemzetiségi politika moszkvai ve­zéreitől. Ugyanezt a politkát Románi­ában fejlesztették tökélyre az elvtársak, akik furcsamód - eltérően magyaror­szági kollégáiktól - csakis a nemzeti ér­dekeket tartották szem előtt. Ők kitűnő balkáni módszereikkel nagyon hamar átrajzolták az etnikai térképet. Ehhez pedig asszisztált a civilizált Európa! Kellett hozzá a kádári Magyarország is destruktív magyarságpolitikájával. 1945 után pedig egyszerűen lemondtak a határon túli magyarokról. Igaz, jósze­rivel a hazaiakról is... A nyáron budapesten találkoztam észtországi, lettországi, litvániai isme­rőseimmel. Egytől egyig kárpátaljai magyarokról van szó, akiket tanulmá­nyaik miatt vetett a sors a Baltikumba. A múlt század hatvanas, hetvenes éve­iben nagyon sokan tanultak ottani fő­iskolákon, egyetemeken, mivel arrafelé szívesen látott vendégek voltak. Ung­váron kevésbé, mert a deklasszált ele­mek (kommunista kifejezés) gyerme­keinek - pláne, ha magyarok voltak - annyi esélyük volt a felvételi vizsgákon, mint Szálasinak a népbíróság előtt. Az ottani légkör sem akkor, sem most nem kedvezett, kedvez a magyaroknak. De kik is voltak a deklasszált ele­mek? Elsősorban a református lelkészek gyermekei, a „klérus” képviselői, azok, akiknek a felmenői a magyar érában kü­lönböző hivatalokat töltöttek be, meg azok, akik gyanúsak voltak a hatalom szemében. Majdnem mindenki. Nem volt más megoldás, el kellett otthonról menni a messzi északra. Oda, ahol leg­alább megértéssel fogadták az oroszul hibásan beszélő magyarokat. Ott leg­alább nem szégyenítették meg őket. Sokan alapítottak közülük családot a balti országokban. A beilleszkedésük is könnyen ment, mivel - az oroszok­tól eltérően - megtanulták az illető or­szág lakosainak nyelvét. Számukra ez természetes volt. A birodalom szét­esése után ezért sem okozott számukra nehézséget az állampolgárság meg­szerzése. Szülőföldjükkel viszont csak nagy anyagi áldozatok árán tudják tar­tani a kapcsolatot, hiszen csak vízum­mal utazhatnak szüleik, rokonaik, is­merőseik mostani hazájába - Ukraj­nába. Egy négytagú család esetében ez komoly anyagi kiadást jelent. A haza­térés esélyei pedig egyenlőek a lehe­tetlennel, mivel a mai Kárpátalja nem éppen a magyar értelmiségiek eldorá­­dója. A szülőföld már idegen. Ott je­len pillanatban csak határőrnek, vá­mosnak, rendőrnek (vagy másfajta rendőrnek, mondjuk titkosrendőmek) terem babér. Ezeknél a foglalkozások­nál pedig a más nyelven beszélők él­veznek elsőbbséget, meg egy-két rene­gát magyar. Sajnos azokból is akad elég mostanában arrafelé... Én büszke vagyok baltikumi ma­gyaljainkra, mert foggal-körömmel ra­gaszkodnak magyarságukhoz. Ezt bi­zonyítja az is, hogy sokan taníttatják gyermekeiket magyarországi egyete­meken. Suba Sándor családja Tartuban él, Észtország méltán híres egyetemi városában. Nincsenek könnyű helyzet­ben, mivel - kiváló érsebész létére - a családfő Finnországban volt kénytelen állást vállalni. Az egészségügy észt ro­konainknál is válsághelyzetbe került. Felesége otthon (Észtországban) ma­radt, az egyik gyermek pedig Magyar­­országon tanul. Másik ismerősöm, a Rigában élő Márton Györgyi is fontos­nak tartotta, hogy gyermeke magyar maradjon, ezért fiát Ungvárra küldte a nagyszülőkhöz. De találkoztam olyan litván hölggyel is, akit a félje tanított meg - Kaunasban - magyarul. Ez a lit­ván nő pedig igazán büszke arra, hogy beszéli nyelvünket. Ennek fényében ta­lán érthető, hogy miért fogadták szí­vesen kárpátaljai honfitársainkat a kö­zös elnyomatásban velünk is osztozó északiak. Őket is megszállták, őket is a Gulágra küldték. Oda is betelepítet­ték a birodalmi eszmével megfertőzött oroszokat, akik el is hitték magukról, hogy felsőbbrendűek. Furcsa, hogy most azon csodálkoznak, miért nem kaphatnak például lett állampolgársá­got. Tudták jól, hogy számukra az el­nyomó szerep volt kiosztva. Ezt a sze­repet pedig kiválóan alakították. Néha még túlzásba is vitték, most pedig fa­rizeus módon világgá kürtölik fájdal­mukat. Pár évvel ezelőtt a Szovjet Had­sereg egykori tisztjei vették zokon, hogy a szabad Lett Köztársaság nem hajlandó számukra nyugdíjat folyósí­tani. Képzeljük csak el: Magyarország fizetné az országot megszálló szovje­tek nyugdíját. Meg a KGB ügynökö­két... Bár ez utóbbit nem kell elkép­zelni, mert ilyen múlttal errefelé mi­niszterelnök is lehet az emberből. Leg­alább két esztendeig, úgy, hogy előtte még jól meg is szedi magát... Szóval, nem könnyű elfogulatlan­ság nélkül írni a lenini nemzetiségi politika utóhatásairól. Aki nem élt a Szovjetunióban, nehezen érti meg, hogy mi történik az egykori tagköztár­saságokban. Közép-Ázsiában úgy múlt el nyolcvan év kommunizmusa, mint­ha soha nem is hallottak volna róla. A legnagyobb bajban itt is az oroszok vannak, az egykori gyarmatosítók. Ró­luk lemondott az anyaország is. A sok­milliós tömeget egyszerűen képtelen befogadni Oroszország. Már akkor is gondban voltak, amikor kivonultak az egykori NDK-ból. Az iszlám pedig visszafoglalni látszik a kommunista ideológia helyét. Mondhatnánk azt is, hogy ez így természetes. Ezt magya­rázza meg valaki az egykori taskenti vagy biskeki orosz pártitkároknak... De nézzük mi a helyzet a Kárpát­medence Délvidéknek nevezett részén. Naponta olvassuk az aggasztó híreket az ottani magyarverésekről. Itt már a mosolyért is pofon jár. Mert az a mo­soly magyar mosoly. Lehet, hogy al­kalomadtán a vicsorgás hasznosabb lenne, főleg, ha az a vicsorgás Buda­pestről érkezne a külügyminisztérium­ból. És nem fél évvel az első atrocitás után. Szerb „testvéreinknek”, olybá tű­nik, nem volt elég az elmúlt háború, nem tudják és nem akarják feldolgozni mesterségesen létrehozott államuk széthullását. A titoi álomország már nagyon rég a múlté, nyilván nehéz le­het megemészteni a jugoszláv eszme szertefoszlását, a Szovjetunióval is da­colni merő bátor állam darabokra hul­lását. Lassan már Rigómező sem az övék, erről az albán anyák gondoskod­nak. Mi maradt nekik? A gyűlölködés, de ebbe már mások is belepusztultak. Ők is könnyen így járhatnak. A legjobb úton haladnak efelé. Vajon mi történne akkor, ha magyar honfitársaink lépné­nek a tettek mezejére? Elszabadulna­­e ismét a pokol? Ennek nem sok az esélye, mert más neveltetést kaptunk. Nem biztos, hogy ez jó, de így van. Ki beszél itt már autonómiáról? Van-e ér­telme, ha Budapest nem támogatja eze­ket a kezdeményezéseket sem a Dél­vidéken, sem pedig Erdélyben. Meg aztán Magyarország éppen most mond le a saját biztonságáról. A hazát ezután idegen kezekben levő őrző-védők fog­ják megvédeni? Ha lesz pénz a zsol­dosok igényeinek kielégítésére. Erős, odafigyelő anyaország nélkül a hatá­ron túli magyarság nem képes önma­gát megvédeni. Sajnos ilyenek va­gyunk. Nem tanultunk sem az írektől, sem a baszkoktól. Mi nem merünk lá­zadni, tiltakozni is csak haloványan. Ha ehhez még magyarországi defen­zív politizálás is párosul, akkor vég­képp nem lehetünk optimisták a jövőt illetően. Megaztán ha olyan kifejezé­seket hall a szerencsétlen ungvári vagy marosávásrhelyi magyar, hogy őket az előző kormány túlszerette, akkor összeszorul a gyomra. Nagyon rossz dolog otthon is és itthon is kitaszított­nak, fölöslegesnek lenni. Ezek az em­berek voltak már szovjet magyarok, magyarul beszélő románok, jugoszlá­­vok, elmagyarosodott szlovákok. Egy­szer már szeretnének „csak” magyarok lenni, és annak is maradni, még ha ide­gen országok állampolgáraiként is. De szeremének magyar állampolgárok is lenni. Mennyivel van több jussa a ha­zához egy távol-keleti országból ér­kező budapestinek, mint egy Csíksze­redái vagy egy beregszászi magyarnak, akiknek a sorsáról idegen hatalmak döntöttek igazságtalanul? Az igazi csa­lódás ezután fog bekövetkezni, amikor a haza mond majd le róluk, mint ahogy Kádár 1958-ban Marosvásárhelyen az erdélyiekről. Nem vagyok optimista a népszavazással kapcsolatban, mert a médiahelyzet ma nem olyan Magyar­­országon, hogy szavazásra buzdítaná a kellőképpen elbutított átlagembereket. Még emlékszem a nyolcvanas évek vé­gére, a kilencvenes évek elejére, ami­kor a késő kádári - ma is regnáló - saj­tómunkások epébe mártott tollal írtak a testvérinek mondott lengyel embe­rekről, akik kis Polskijukkal keresztül­­kasul utazgatták a szocialista tábort, hogy ne haljanak éhen odahaza. Ezek­nek az írásoknak az volt a végkicsen­gése, hogy a lengyelek nem szeretnek dolgozni. Anyaországi testvéreink ak­koriban a nagyit vitték magukkal nyo­morult Trabantjukban Bécsbe Goren­jét vásárolni. Büszkék lehettek, hogy ők már ezt is megengedhetik maguk­nak. Közben pedig jókat röhögtek a csóró lengyeleken, akik azóta lehagy­ták Magyarországot is. Ahogy a költő írta volna: gagyogtak és ragyogtak. Pe­dig csak a tükörbe kellett volna néz­niük. A kereskedelmi televíziók való­­ságshow-in szocializálódott átlag ma­gyar proletárt a kettős állampolgárság­gal kapcsolatban is félre fogják vezetni és még jobban megutáltatják majd vele a határon túli magyarokat. Ők ugyan­is valószínűleg azzal sincsenek tisztá­ban, hogy ezért a megcsonkított ma­radék hazáért valamennyiünk nagyszü­lei harcoltak Kézdivásárhelytől Sopro­nig, Kassától Újvidékig. Talán Verec­­kéről sem hallottak. Egy biztos: a ká­dári gulyáskommunizmus iránti primi­tív nosztalgia még él: csak nekünk jó legyen, a szegény rokon meg dögöljön éhen. Nemzetben gondolkozni amúgy is avitt dolog, éljen a proletár interna­cionalizmus, éljen a multikulturaliz­­mus, éljen a másság. Vajon a mi más­ságunkat mikor ismerik el a világban és főleg idehaza? Mert higgyék el, bár­milyen furcsa, én tisztelem a saját ma­gyar másságunkat.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents